Emily Flatchere

killer butterfly

az engem bemutató tankönyv

Becenév: Em, vagy Emily, semmi mást nem vagyok hajlandó elfogadni
Születési hely/idő: 1993 julius 19/ Florida
Kor: 17

...akik nem tudom hogy várnak e otthon

Apa: Connor Flatchere, 48, néha azon is csodálkozom, hogy tudja, a lánya vagyok, és még a nevemre is emlékszik
Anya: Clara Flatchere, 45, megpróbál elfelejtkezni arról, hogy van egy lánya
Testvérek: Annie „Mittudomisénkicsoda”,10, a féltestvérem… volt
Párkapcsolat: most épp nincs

itt egy kis megtanulnivaló

Csoport: Népszerű
Tanulmányi átlag: 4,5
Osztály: 11/b
Szeretem: Lovagolni, a lovakkal tölteni az időt, néha úgy érzem sokkal jobban megértenek az embereknél. Szeretem még a vizet, úszást, képes megnyugtatni, elfeledtetni velem néhány percre a külvilágot.
Utálom: Az apámat, de jobb lenne úgy fogalmazni, hogy az egész kis „családot”. A buta szőke libákat, epres szájfényt, rózsaszín dolgokat, színes köröm lakkokat, azokat a pletyka lapokat amik újságnak nevezik magukat, az elme romboló tv adásokat, pom-pom lányokat, és lényegében mindent ami kötődik ezekhez.

Személyiség

Elég változó… attól függ épp milyen kedvemben találsz, ha jó napom van talán megúszod, ha viszont nem kapsz egy kis ízelítőt abból a bájos énemből amit csakis az ellenségeimnek tartok. Ha ismersz, akkor tudod, hogy kedves is tudok lenni, ha nagyon próbálkozom. Sőt a barátaimmal – elég kevés van – kedves, megértő, meg minden vagyok. Meglepő módon elmondhatjuk, hogy türelmes vagyok, különben, nem viselném ilyen jól el, hogy az iskolában legtöbbször hülyékkel vagyok körülvéve, és akkor a pom-pom lányokról ne is beszéljünk, külön kategória kell nekik. Amúgy elég mogorva vagyok, azonban szerintem csak őszinte. Jobb, hogyha tudják az igazságot – ami néha fáj – mint hogy örökre hazugságban éljenek nem? nehéz kihozni a sodromból, de ha erre sor kerül, semmi jóra ne számíts, és örülj, hogy élve megúsztad. Utálok sírni.

Külső

Gyönyörű? Oké ez most nagyképűen hangzott, de hét mint mondtam őszinte vagyok.
Amúgy magas, vékony, egyszóval tökéletes alakomhoz, társul hibátlan bőröm. Hajam enyhén hullámosan foglalja keretbe ovális, kissé kerekded arcomat. Az öltözködésem nem attól függ éppen milyen divat van érvényben, hanem a hangulatomtól, meg persze az ízlésemtől, hiszen egy rózsaszín ruhát soha életemben nem vennék fel. Előnyben részesítem a sötétebb, barna színeket, a lilát, és a olíva árnyalatait.

születésemtől a mai napig, vagy egy pár pillanat az életemből

Van hogy egy pillanatról a másikra minden megváltozik, reggel felkelsz, ugyanúgy teszel mint minden nap, és nem is gondolsz arra, hogy ma minden megváltozik egy apró mozzanat, szó miatt. Hihetetlne mire vagyunk képesek, elmenni a dolgok mellet, hagyni, hogy csak folyjanak az események, kizárni mindent, majd egyszer csak megszeppenve vissza térni és azt hinni még mindig ugyanazok a dolgok, miközben már minden más lett.

Nem akartam… vagyis de akartam. Nem védekezhetek azzal, hogy nem akartam, mert bármit megadtam volna azért, hogy eltűnjön, egyik napról a másikra, mint egy rossz emlék. Üsse el egy busz, zuhanjon le a repülővel, de arra sosem gondoltam, hogy én ölöm meg. Mégis, most ott állok apró, összetört teste felett. Minden csupa vér, apró teste lehetetlen módon csavarodott meg.

Az utolsó pillanatban, érte nyúltam, el akartam kapni, meg akartam szorítani a kezét felhúzni és magamhoz ölelni. De már túl késő volt, elkéstem. Álmomban elkapom, elkapom, de sehogy sem tudom vissza rántani, én is vele együtt zuhanok, még is jobb mint ez. Tudni, hogy én öltem meg. Megöltem. Sikoltozik, én is vele együtt kiálltok.
Csak egy kislány volt! Nem tehetett arról, hogy megszületett, hogy az apja az én apám volt. Még olyan kicsi…

Csend… csak a lépcső zörgése, és a szívem heves lüktetése víz hangzik a falakról. Mindenki halja, mindenki tudni fogja, hogy én voltam az aki lelökte, miattam halt meg, én öltem meg.
Én öltem meg.

Szirénáznak, valaki el ránt a test mellől, sikoltozom, üvöltök, nem engedhetem el, nem ott kel maradnom.

Elfehéredett ujjaimmal a takarómat szorongatom, zuhanok, zuhanunk, én is meghalok. De elötte felébredek.
— Annie, Annie hol vagy? Annie Annie, hallasz engem? — kiáltom. bár tudom nem kapok választ, senki nem kopogtat át a másik szobából, nem hallom az idegesítő zenét, a viháncolást. Minden csendes. Túl csendes.
An nélkül minden kihalt, sehol az életre utaló jelek. Apa a szeretőjénél, anya évek óta nem jött haza. Elvitt az iskolába, aztán nem jött értem, elment mert nem tudta tovább elviselni. Eddig haragudtam rá, de most értem miért tette. Lassan én sem leszek képest elviselni ezt. Legszívesebben eltűnnék egy olyan helyre ahol senki és semmi sincs. Egy üres sziget.

Megint őt látom, be fut az egyik ajtón én utána, ki fut, és be egy másikon, föl a lépcsőn… és ott vagyunk. Ott ahol megöltem. Egyetlen apró lökés volt, nem akartam ártani neki, de ő megbotlott és kizuhant. Le a mélybe, sikoltozva, kiabálva. Most ott ül a korláton, mosolyog, a rózsaszín pizsamájában, szőke haja kibontva hullik a vállára. De tekintete üreges, fején hatalmas seb tátong, lassan elkezd felhólyagosodni a bőre, apró kis teste oszlásnak indul, majd mielőtt csontvázzá változna, üres szem gödreit rám mereszti, majd leugrik a mélybe. Kiáltani akarok hogy ne tegye, de nincs hangom. Néma vagyok.
A korláthoz futok, rögtön lenézek, de semmi sincs ott. Semmi, már rég elvitték, eltüntették a nyomokat, és minden csak egy emlék, egy emlék, ő is csak egy emlék.