Em és Nati szobája

Nati és Em

Utáltam az iskola kezdő napokat, ezt pedig különösen. Ebben a rohadt szobában Nat minden egyes istenverte rózsaszín cucca rá emlékeztetett. Emlékszem mikor tavaly ott állt mellettem miközben pakoltam, csípőre tett kézzel, és a ruhákon szörnyülködött.
— Hogy tudsz te ilyet felvenni? De most komolyan, ez olyan depis.
— Tudod te egyáltalán mit jelent, az hogy depis? — csak kilenc éves volt, de már divatdiktátornak készült, és meggyőződésem volt, hogy egy dráma királynő és díva „veszett” el benne, vagyis inkább kezd felszínre törni és nem kevésszer idegesítően. — color=#993333]Még kislány vagy, menj babázni, vagy tanulni, neked is holnaptól iskola[/color] — mondtam miközben összehúztam a zipzárt a bőröndömön.
— Mit tanulhatnék? — a haját csavargatja, komolyan mindjárt eldobom az agyam — Hahó, eddig szünet volt.
— Akkor nézd át a cuccaid, csak engem hagyj békén. — sóhajtottam, „naebbőlmárvégképpelegemvan” tekintettel, majd felrántottam a bőröndömet, és egyenesen az autóhoz siettem.

Most bármit megadtam volna azért, hogy belekössön a ruháimba, a hajamba, a sminkembe, vagy bármi másba, csak legyen itt. Mikor megfordulok, azt hiszem, hogy ott ál, egy pillanatra meglátom az arcát, a jellegzetes testtartását, azonban rögtön eltűnik. Ilyenkor teljesen hülyén érzem magam, olyasvalakit látok, aki meghalt, na igen azt hiszem kezdek megőrülni.
A kocsiút ezerszer hosszabbnak és unalmasabbnak tűnt, mint az eddigiek. Unottan kopogtattam az ablakon, bámultam az elsuhanó zöld tájat. Mindig úgy éreztem inkább ez az otthonom mint a saját házam. Bár ott minden az én és Clara vagyis anya ízlése szerint van berendezve, és egyetlen rózsaszín, csillámos, flitteres dolgot sem lehet találni, - valljuk be őszintén, itt tömve van vele a szoba – mégis itt érzem úgy, hogy boldog vagyok. A hangulat mesés, a lányokat pedig imádom. Pedig első benyomásom nem volt túl jó, főleg Natiról, hiszen egy felszínes pom-pom lányt láttam, azonban elég nagyot, persze kellemesen csalódtam. Főleg ahhoz képest, hogy azt hittem kész rémálom lesz vele egy szobában, de most már inkább nélküle rémálmok a szünetek, lassan szó szerint. Az ott Annie… nem csak egy kislány te hülye! Na, szép lassan tényleg mehetek az elmegyógyintézetbe, ha így folytatom. És végre begurult a felhajtóra az autó, szedtem a cókmókom, aztán mint aki, se lát, se hall, rohanok fel a szobánkba, végre itt vagyok, valamilyen módon úgy érzem, nyugalom lesz. Nyugalmasnak kell lennie az évnek, legalábbis merem remélni.
Mikor benyitok az ágyam felett lógó szobatakarítási rend mogorván meresztgeti rám nagy fehér kockáit, az elsőben a nevemmel. Mivel elég nagy szabadság van a szobák terén, elvárják tőlünk, hogy mi takarítsunk. De most még a takarítás sem tudott igazán letörni. Otthon voltam végre otthon. Az ajtóban egy szőke hajfonat libben, egy pillanatra azt hiszem An az, de Nat áll az ajtóban.

Végre ennek a szünetnek is vége, igazából nem tudom, hogy hogy bírtam ki az elmúlt három hónapot a nővérem társaságában. Bár a kedélyemet sokban javította, hogy a szüleim és az öcsém is ott voltak. Persze a helyszín sem volt mindegy, elvégre először Oroszországban voltunk, ahol apáéknak voltak fontos elintézni valóik, és persze ez az az alkalom, amikor évente egyszer összefutunk a nagyszüleinkkel. Persze szeretem őket, meg minden, de valahogy nem szerves részei az életemnek. Régen, mielőtt Amerikába költöztünk volna azok voltak, de most. Azt se tudják, hogy ki vagyok, és mit akarok a világtól. De azért jó volt látni őket, és egy kicsit a hazámban lenni.
Persze most a legjobb, amikor végre látom az ismerős zöld lombokat, a fákat, és lassan de biztosan megpillantom az SHS falait. El sem tudom hinni, hogy mennyire hiányoztak nekem ezek a falak, ezek a… ez a minden, de legjobban mégis csak a barátaim hiányoztak, akiknek a társaságát az egész szünetben nélkülöznöm kellett. Sajnos Európából kicsit drága a telefon, de a neten folyamatosan tartottuk a kapcsolatot.
- Na, menjetek és érezzétek jól magatokat - monda apa, mikor leparkol az iskola épülete előtt. Ez már olyan ki nem mondott megállapodás, hogy minden évben ő hoz-visz minket ide és haza. Persze én ezt abszolút nem bánom Tatjánával ellentétben, aki rosszul van, mert apa folyton a 3.0-ás tanulmányi átlagát forszíroztatja. Persze van ez így, ha az ember apjának a tanulás a legfontosabb.
- Szia, majd beszélünk - csapja be a hátsó ajtót a nővérem és már itt sincs. Hozzám persez egy szót sem szól, amit nagyon meg tudok érteni, főleg a tavalyi idényzáró focimeccs után, de ez már más tészta, és az három hónapja volt.
- Na, azt hiszem én is megyek, hosszú napom lesz - mondom miközben már nyitom is a kocsi ajtaját, de apám megfogja a kezemet.
- Előbb ezt nyisd ki - nyújt felém egy dobozt. - Tudom, hogy nem szeretsz ilyeneket hordani, de a suli első hetében mindig ilyenben vagy, így gondoltam elkél egy új.
Értem miről beszél, és amikor kinyitom a dobozt, majdnem elájulok, mivel a világ legszebb Luis Vutton magas sarkúja van a dobozban. Persze imádom magukat a Luis Vutton cipőket is, rengetek kiscipőm, és edzőcipőm van tőle; persze ven két magas sarkúm is. Nem azért vennek, mert annyira szeretem őket, hanem mert ez egy hallgatólagos megállapodás, hogy az első héten minden menő azt hord. Persze vannak kivételek, de nekik van rá okuk. Tulajdon képen ilyen kor mutatjuk be, hogy senki sem taszíthat le minket a trónról.
- Köszi - nyomok egy gyors puszit apa arcára, majd gyorsan felveszem a cipőt, és ott sem vagyok.
Amilyen gyorsan csak tudok, már szaladok is a szobánk felé. Három éves tapasztalat alapján Em mindig előbb érkezik, mint én. Emikor a szobánk közelébe vagyok, lassítok egy kicsit, elvégre még nagyon kihalt ez a hely, a diákok nagy része csak este fog megérkezni, így a folyosón nem lehet hallani mást, csak a cipőm kopogását és a kerekek gördülését.
- Szia - lépek be egy a szobánka mosolyogva, de a szó is belém fagy, mivel Em először úgy néz rám, mintha szellemet látna. Aztán hirtelen kitisztul a tekintet és látom, hogy felismer. Az arcomra merő aggodalom ül ki, és amilyen gyorsan csak lehet kibúlok a cipőmből és oda száguldok a barátnőmhöz és megölelem. Ha leszámítom, hogy iszonyatosan aggódom érte az előbbi miatt nagyon örülök annak, hogy viszont látom.
- Nagyon hiányoztál - mondom neki, miközben engedek a szorításon és hátrább lépek egy kicsit. - De drágám, veled minden rendben, az előbb úgy néztél ki, mint aki szellemet lát - nézek rá aggodalmas arccal, mert tényleg aggódom a lány jóléte miatt.

cipő

Nati és Em

Rögtön észrevettem a cipőt, na, igen én ebbe járni sem tudnék, pedig az első héten ez kötelező lenne, de őszintén egyáltalán nem érdekel. Olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam, nem akartam elengedni, szükségem volt Nat nyugodtságára. Mindig is csodáltam, hogy tudott ilyen lenni.
— Te is nekem! — Azonban a következő kérdésre az eddigi hatalmas mosoly az arcomról azonnal lehervadt. Mit mondhatnék? Hát megöltem a húgomat és azt hittem most te vagy az, mert az óta is néha-néha megjelenik? Egyáltalán nem nézne őrültnek… áh dehogy, csak rögtön a mentőket tárcsázná. Szerettem volna bízni benne, de olyan nehéz volt. Sosem bíztam meg könnyen az emberekben, sőt inkább nem tudtam megbízni, akiben bíztam el árult, vagy elhagyott. És Nati az akit sose szeretnék elveszteni. Nem akarom, hogy egyszer csak eldobjon, mint egy használt babát, akire már nincs szükség, mert talált egy jobbat, újabbat, édesebbet. Így szavak helyet, csak még egyszer, mintha az életem függne, tőle ölelem meg. Szólásra nyitom a számat, de egyszerűen semmit sem tudok mondani. Egy hang sem jön ki a torkomon, mintha egy kéz csavarodott volna a nyakam köré, ami nem engedte, hogy beszéljek, nem hagyja, hogy ki mondjam, és csak most jöttem rá miért: féltem. Mit gondolna rólam? Hogy egy gyilkos vagyok? Egy őrült? Talán az lenne az első tette, hogy a rendőröket hívja? Vagy hisztérikus rohamot, kap, hogy egy gyilkos e legjobb barátnője? Annyi minden kavarogott a fejemben, majd szétrobbant.
És az ágyon… Ott ült, szőke haját csavargatta, pont úgy, mint mikor tavaly a bőröndömet piszkálta. Most ott pakolgatott, kedvesen mosolyogva. Mikor meglátta, hogy őt nézem rám mosolyog.
— Na, ezek már sokkal jobbak! — bólint. Nem nézhetem tovább, ő már nem él, csak én kezdek megőrülni. Na, igen, ez sokkal megnyugtatóbb dolog.
Becsukom, a szemem 1.. 2… 3…, és semmi, senki sem ül az ágyon, csak a csomagom van ott. Natra nézek, látom, hogy a válaszomra vár. De mégsem tudok mit mondani. Nem tudom ki mondani, hogy megöltem.
— Meghalt — csak ennyit mondok végül. A sírás fojtogat, a francba, én nem szoktam sírni, nem én soha nem sírok mi? Elég érdekes mivel mostanában elég sokszor bekövetkezik. Á, most nincs kedvem ehhez, ehhez a „depis” dologhoz csak hogy a húgom szavával éljek. Inkább elmosolyodtam. — De ne foglalkozz ezzel, inkább mesélj, mi van veled? — néztem rá, de a szemében láttam, hogy nem hisz nekem. De ez most nem érdekelt. Nem akartam erről beszélni, inkább arra vagyok kíváncsi vele mi történt a vakáció alatt.
Próbáltam teljesen kizárni a fejemből a sikolyát, most itt vagyunk, nem a házban. Jobb lenne, ha ezzel az egésszel nem foglalkoznék, amíg itt vagyok, sőt egyáltalán nem akarok erre gondolni, el akarom felejteni, nincs kedvem ehhez a nyomott hangulathoz, mikor az előbb még együtt nevetgéltünk. — Hogy telt a nyári szüneted? — mosolyogtam még egyszer rá.

Em visszaölel, de a kérdésemre nem válaszol, sőt el is kedvetlenedik. Aztán gondolkodóba esik. Már majdnem szóra nyitja a száját, amikor beszéd helyett csak megölel. Olyan szoros és kétségbeesett ez az ölelés, hogy úgy érzem mintha Em élete függne ettől. Ebből egyből sejtem, hogy valami nagy kaliberű dologról van szó, de még mindig nem válaszol. Már éppen leteszek a válaszról, amikor egyetlen egy szót kapok válaszul, amit teljesen meg lep, mert nem tudom elképzelni az én kedves barátnőmről, hogy képes lenne ölni. Nem, biztosan valami hatalmas félreértés történt.
- Kit? - kérdezem, aztán, amikor ránézek az arcára, látom, hogy jobb nem feszegetni a témát, mert Em nem szeretné. Szívem szerint kifaggatnám, hogy mitörtént, hogy történt meg minden, de azt mindketten pontosan tudjuk, hogy nem vagyok olyan, aki erőltet dolgokat, így ha Em nem szeretne róla beszélni, akkor én nem is fogom faggatni. De Emilynek azt is tudnia kell, hogy nem fejeztem be, mert én nem adom fel egykönnyen.
- Ha nem szeretnél róla beszélni, akkor nem kell, de remélem tudod, hogy rám mindig, bármilyen körülmények között számíthatsz, nem számít mit teszel, én akkor is melletted fogok állni - mondom neki halál komolyan, majd még egyszer jó erősen megölelem, majd az ajtóban hagyott bőröndömhöz lépek, amit odahúzok a rózsaszín-fehér ágyneművel borított ágyamhoz. Az imént kapott cipőt, pedig gondosan az ágy mellé helyezem, mert holnaptól egy hétig abban kell flangálnom az iskolában.
- A szünetem? Csak a szokásos, hó, hideg, Moszkva, Oroszország, nagyszülők és konzulátusi bulik, ja és a vízum kétévenkénti meghosszabbítása - érdekes, hogy lassan 7 éve élek Amerikába, de még mindig nem kérvényeztem az állampolgárságot, pedig lazán megadnák, bár van előnye is annak, hogy orosz állampolgár vagyok meg a nagykövet lánya, ezt az előnyt pedig úgy hívják, hogy; diplomáciai mentesség.
- De azért volt jó is otthon mégpedig az, hogy betudtam vásárolni, mindenkinek - mondom majd elkezdek kutatni a táskámban a cipős doboz után, majd, amikor megtalálom Em elé tartom. - Tessék ezt neked vettem, és nem, nem fogadok el nem leges választ tessék elfogadni - mondom neki, mert ismerem annyira, hogy eleinte visszautasítja. - És remélem tetszeni fog, hat különböző voltot túrtam át ezért a darabért - mosolygok rá, majd kirakom az asztalra a Chloe-nak szánt nyakláncot. Ő nem azért cipőt kap, mert van neki vagy egymillió pár, és úgy gondoltam valami nyaklány sokkal jobb, remélem tetszeni fog neki is.

Nati és Em

Látom Natin, hogy érdekli, nem is kicsit, de tudja, hogy nem szeretnék róla beszélni, így nem firtatja a dolgot. Ezért hálát adok neki, erről most tényleg nincs kedvem beszélni. Nagyon jól esik, mikor azt mondja, rá mindig számíthatok, és tényleg nagyon szeretnék hinni neki, de a gond az túl sokszor halottam már ezt, és még senki sem tartotta be. Persze, Nat más, látom rajta, hogy nem csak úgy mondja, de… egyszerűen nehéz elhinnem. Elmeséli, hogy telt a szünete… vásárolni mindenkinek?! Na igen Nati egy kicsit túl pörög ilyen téren, elég divatmániás, és hihetetlenül örülnék ha rám ezt nem próbálná „átragasztani”.
— Ugye ezt nem gondolod komolyan? — veszem a kezembe a cipőt, amit a kezembe nyom. — Én ebben még járni sem tudok — nézek rá olyan „ne csináld ezt velem” tekintettel, utálom a meglepetéseket és az ajándékokat. Főleg, ha Nattól kapom, nem mintha nem tetszene, mert gyönyörű a cipő, de mindig rosszul érzem magam, ha megajándékoznak, és kötelességemnek érzem viszonozni valahogy, na de hogy… Nem hagyja hogy vissza utasítsam, és hát hat boltot kutatott át érte. — [color:8322=993333]Meg kel tanítanod, járni benne! — nézek rá nevetve. — Esküszöm, én leszek a legrosszabb tanítvány. — dőlök le az ágyamra, majd elkezdek kipakolni. Ezek mennek felülre, azok alulra, percek alatt meg telik a szekrény.
— Na, ezzel is megvolnánk — csúsztattam az üres bőröndöt az ágy alá. Nat éppen valami csokoládét bontott ki, ahogy az édes illat megcsapta az orromat, hányinger fogott el. Kezemet a számra tapasztva szaladtam a lánymosdó felé. A reggelim nem épp kellemes módon távozott belőlem. Oda léptem a mosdókagylóhoz, majd megmostam az arcom. Még mindig émelyegtem, fejemet a hideg falnak támasztottam és mozdulatlanul vártam, hogy elmúljon a szédülés. Nat rontott be a mosdóba arcán látni lehetett az aggodalmat. Tudtam, hogy választ várt erre, de megint csak nem tudtam mit mondani, annyira féltem. Mintha mostanában csak ezt hajtogatnám, félek, félek félek. Pedig abba kellene hagynom, és végre megoldani néhány dolgot. Kezemet a hasamra teszem, és miután meg bizonyosodtam, hogy senkit nem látok bent és nagyon remélem nincs is senki, választ adok Natnak.
— Ha még nem találtad volna ki, terhes vagyok. — igazából ez is olyan téma amit nem szívesen beszélek. Jobban mondva az érzelmeimről beszélek nehezen, és olyam dolgokról ami fáj. Sosem gondoltam volna, hogy maradni fog, de hogy csak úgy otthagy, pedig tudhattam volna. Nem kel neki egy gyerek. Gondolt volna erre akkor amikor lefeküdt velem. De persze az tetszett, de a gyerek már nem kell. Legszívesebben törtem-zúztam, üvöltöztem volna vele, de csak bólintottam és elsétáltam, többé látni sem akarom, csak hogy ő is ide jár. Milyen csodálatos! És most jön el az a pillanat mikor bömbölni lenne kedvem. De inkább csak Natira nézek aki láthatóan még mindig emésztgeti a hírt.

Em meglepődik az ajándék láttán, aztán egy rá olyan nagyon jellemző mondatot mond, hogy nem tudom megállni mosolygás nélkül.
- De hogy nem, biztosan remekül fog menni, elvégre tavaly is ment, és nézd a pozitív oldalát,; nem olyan magas, mint az enyém - világítok rá a lényegre, miszerint az enyém sokkal nagyobb. - És hidd el, teleszel a legjobb tanítvány - kacsintok rá, majd megint a bőröndömhöz lépek és elő veszek egy csomag bonbont miközben Emma kipakolok. Egyszerűen imádom ezeket az orosz édességeket. Talán ez az, ami a legjobban hiányzik a hazámból, de nem baj. Aztán olyan dolog történik, amire álmomban sem számítok. Em kirohan a szobából a szag miatt.
~ Ugye nem? ~ reménykedem, de tudom, hogy igen, mivel legutoljára, amikor ezt láttam anya rohant ki a nappaliból és kiderült, hogy lesz egy kistestvérem. Annyi a megválaszolatlan kérdés jelen pillanatban, de én inkább Emily után futok és támaszt próbálok nyújtani neki, ahogy lehet. Amikor benyitok a lányvécébe Em épen kihányja az ebédjét. Én megfogom a haját, nehogy az is olyan legyen, aztán várok. Várom, hogy Em befejezze és mondjon valamit. Aztán, amikor befejezi a mosdóhoz lép, és kiöblíti a száját, aztán bejelenti azt, amit sejtettem. Nos, tudtam hogy Emma lefeküdt az előző fiájújával, mert beszámolt róla. Persze félre értés ne essék, nem részletesen mondta el, csak mondta. Őszintén egy picit irigyeltem, mivel nekem még pasim sem volt eddig és jelen pillanatban sincs. Talán ez az egyetlen dolog amiben Tatjana előttem jár, de nem baj, én úgy vagyok vele, hogy lesz, ami lesz, 12 évvégéig összeszedek egy fiút. Azt nem mondom, hogy le is fekszem vele, de összeszedni össze fogok egyet.
- Az előbb rájöttem, amikor ki szaladtál. Azt nem kérdezem, hogy ki az apja, mert azt sejtem, de két nagyon fontos kérdésem lenne. Az első: hányadik hónapban vagy hétben jársz? A második: Mit tervezel vele? Mármint elveteted vagy megtartod? - kérdezem, majd megfogom mind a két kezét és erősen megszorítom. - Mert bármit is akarsz csinálni én melletted állok, és támogatni foglak akár téged akár titeket.
Ezt két okból mondom neki, az első, mert tudom, hogy a gyerek apja erre nem lesz a képes, a második pedig az, tudom hogy szüksége lesz a támogatásomra és nem tudom, hogy a többiek miként fognak reagálni erre, mert ez bonyolult… vannak akinél jól fogadják és vannak, akiknél nem, nos remélem, hogy Emnél jól fognak…
- De most gyere - karolok belé. - Megtanítalak járni a cipőben - invitálom vissza a szobánkba, ahol biztonságban érezheti magát.

Nati és Em

Végig tartja a hajam, Nat hihetetlenül gondoskodóan viselkedik, pedig legszívesebben elküldtem volna. Nem szerettem, ha így látnak, ilyen elesetten. Mégis jó érzéssel tölt el, hogy itt van velem.
Nati második kérdése ezernyi gondolatot jutott eszembe, eddig egyszerűen képtelen voltam ezen komolyan eltöprengeni, annyira megrémített. Pedig muszáj lesz egy másik életről döntenem. Hiszen ez az egész most nem is rólam szól, hanem a babáról. Egy apró pici babáról… Tudtam képtelen lennék elvetetni, már most kötődtem hozzá valamilyen módon, de nem akartam. Hiszen milyen életet tudnék én nyújtani egy gyereknek? Fel tudnám egyáltalán nevelni? De ott van az örökbe adás is. Azonban oda tudnám adni egy idegennek a kicsit miután kihordtam és megszültem? Miután annyi minden keresztülmentem képes lennék egyszerűen lemondani róla? Valahol belül egy vékony halk hang azt suttogta nem, nem, nem és nem. Csak hogy most az agyamra kellet koncentrálnom és nem arra, hogy én mit akarok, hanem a picinek mi a legjobb. De egy gyereknek nem az a legjobb, ha a saját anyja neveli fel? Ha ő ápolja mikor beteg, ő virraszt mellette álmatlan éjszakáin, vagy ha rémálmából riad fel, ő hallgatja meg, ha baja van. ő vigasztalja meg, ha sír és mindenben mellette áll? Csak hogy lehet, hogy van valaki, aki nálam jobban csinálná. Aki többet tudna adni neki.
Otthon, apát... munkám sincs, hogy tudnám eltartani magamat és egy gyereket? Kezem a hasamra csúszik, annyira nehéz elképzelni, hogy egy apró baba növekszik ott.
— Öt-hatodik hét — válaszolom az első kérdésére, és most jön a második válasz — Őszintén nem tudom, mit kellene tennem Nat. — nagy levegőt veszek, mert igazán nincs kedvem bőgni — Félek. — olyan jól esik, ahogy megszorítja a kezemet, megígéri, hogy mellettem áll. Ebben a pillanatban mindennél többet jelent nekem. Szükségem van rá, egy támaszra, egy barátra, aki mellettem áll.

Most Nati a szobánk felé tart, jézusom, komolyan gondolta. Megtanít járni benne… bele se merek gondolni. Legszívesebben azt mondanám, hagyjon már békén ezzel a hülyeséggel, de látom, hogy hihetetlenül élvezi, ahogy esek kelek a cipőben.
— Igazán vicces neves csak — mondom szintúgy kacagva, mint ő miközben feltápászkodom a földről. — De komolyan: ebben hogy a fenébe tudsz te járni? — persze nem várok rá értelmes választ, tehát csak tovább nevetünk, most jut eszembe mennyire hiányzott már ez. Ez a nyári szünet tényleg borzalmas volt, a húgom… és a terhesség. De most, hogy itt vagyok, minden olyan boldognak, önfeledten boldognak tűnik. Elég sok köze van persze ehhez Natnak, az a nyugodtság, ami árad belőle engem is megnyugtat.

A második kérdésem láttán látom Emilyn, hogy vonakodik, de végül az arca elárulja a döntését. Talán még magának sem hajlandó bevallani, de én már sejtem, szinte tudom, hogy meg fogja tartani a babát. Talán ez a legjobb, talán nem, ezt nem az én reszortom eldönteni. Viszont azt tudom, hogy egy gyereknek a szülei… akarom mondani jelen esetben az anyja mellett a legjobb. Viszont azt is tudom, hogy egy gyerek anyagilag is nehéz. Persze Eméket is felveti a pénz, pont ugyan úgy, mint a legtöbb idejáró gyereket. Persze itt az is kérdés lesz, hogy az apja támogatni fogja-e a lányát, mert őszintén nem igen ismerem az apját, ő pedig nem nagyon szokott a családjáról és az életéről beszélni. Persze egy-két apróságot mindig ki tudtam húzni belőle, de lényegre törő dolgokat sose mondott.
Aztán Em rám emeli a szemeit, amiken látszik, hogy mindjárt elsírja magát, és látom, hogy ez nagyon zavarja, mivel ilyen érzelmeket még előttem se nagyon szokott kimutatni. Végül az első kérdésemre megkapom a választ, bár Em is csak saccol, ami nem túl jó. Már éppen mondanék valamit, amikor olyat hallok a barátnőm szájából, fél. Ez olyas fajta dolog, amiről tudom, hogy soha többé nem hallom a szájából, bár remélem többet nem lesz oka félni.
- Nem kell félned, együtt végig csináljuk - mondom neki halál nyugodtan, majd megölelem.
Furcsa, de valahogy mindig meg tudom őrizni a nyugalmam bármiről is legyen szó. És talán ezzel a nyugalommal tudok segíteni Em-nek is.
Szerencsére az ötletem nem talál süket fülekre, amikor visszamegyünk a szobába, és elkezdem Emilyt tanítani, aki tényleg a legrosszabb tanonc, viszont sokat tudok rajta nevetni. Látom, hogy ez eleinte nagyon bosszantja, de végül ő is elneveti magát, és látom, hogy élvezi a helyzetet, mert jelenleg nem léteznek gondok, nincsen fájdalom.
- Hogy hogyan? - fordulok körbe párszor színpadiasan az én nagyon magas sarkú cipőmben. - Tudod anyám sokáig Angliában élt és megtanított minket erre-arra, így ez a véremben van, de ne aggódj, a holnapi évnyitóra neked is a véredben lesz. De egy dolgot nem értek, hogy csináltad végig tavaly és előtte, hogyan debütáltál a „régiek” előtt - mondom neki cinkosan miközben felhúzom a földről, hogy folytassuk, amit egészen eddig csináltunk, mert akár törik, akár szakad, megtanítom benne járni.

Nati és Em

Mégis hogyan tudtam ebben a cipőben járni tavaly? Nem értem, hogy nem vette észre, hogy sose viselek ilyen magas sarkút. Nem érdekeltek az ilyen hülyeséget, mint hogy az első héten ilyen meg olyan cipőben kel végig lejteni a folyosón. Sőt a divat sem érdekel, tehát nem igazán volt gond, hogy nem tudok 15 centis sarkakban illegni-billegni meg aztán nem is kel, hogy magasabbnak lássanak, elégedet, vagyok magammal így is. Amikor Nat az anyukájáról beszél mosolyogva és látszik a szeretet a szemében. Kicsit elcsendesedem, mivel egy olyan emléket ás elő, ami nem mondható jónak. Sőt kifejezetten rossz érzéseket kelt bennem, azóta kicsikét pánikszerű félelem lesz úrrá rajtam, ha a sofőröm késik.
— Szerencsés vagy, hogy volt, aki megtanított — mondom, bár inkább csak úgy magamnak, mint Natinak, bár biztos vagyok benne, hogy meghallotta, de nem érdekel, nem akarom elrontani ezt e nevetős hangulatot. — És nem vetted észre, hogy sosem érdekeltek ezek a divatos dolgok és nem csináltam végig, mivel sosem vettem fel magassarkút? — kérdezem nevetve barátnőmet, aki kissé meglepetten pillant rám. Pedig ő tudhatná a legjobban, hogy rosszul vagyok a divatmániától… Persze neki is vannak titkai, amiről én nem tudok. De jelen pillanatban nem ezzel foglalkozunk, hanem a nevetéssel, oda nyújtom a kezem mire Nati felsegít, azonban én olyan szerencsével rendelkezem, hogy mihelyt lábra állok a padló megint hívogatni kezd, csak éppen Natit is magammal húzom és sikeresen rám zuhanunk. — Szerintem jobb lenne ezt hanyagolni. — nehezen tudok beszélni a nevetéstől —Tényleg nem szeretnék elvetélni. — mikor kicsit megnyugszom, akkor teszem csak hozzá, egy kicsit komolyabb hangon. Az első trimeszter még nagyon kritikus, vigyáznom kel. Rá mosolygom Natra, majd miután felállok, felsegítem. — Azt hiszem hiába adtad nekem a cipőt, nem tudok benne járni és meg se tudok tanulni. — nézek rá kissé szomorkásan. Nem szeretem az ajándékokat túlzottan, mindig feleslegesnek éreztem, és soha nem tudtam viszonozni, nem arról van szó, hogy nem tudnám az ajándék értékét viszonozni, hanem mert állandóan rossz ajándékot adok. Mármint pocsék vagyok ajándékozásból és mindig valami olyat sikerül adnom, ami a másiknak nem tetszik vagy utálja. Annak ellenére, hogy jól nevettünk végül is örülök, hogy nem tudom megtartani a cipőt, tehát Natinak kel majd hordani, egyrészt az ajándékos dolog miatt, de kész ön és közveszélyes lennék és BB írhatna egy gyönyörű cikket arról, hogy kire hogy öntöttem rá az ebédem, meg kire estem rá arra meg pont most nem vágyok, hogy rólam pletykáljanak. Bár már hogy így első nap a mosdóba távozott a reggelim nem egy jó kezdés. Még a WC-nek is füle van itt.
// a játék részemről lezárva, nagyon élveztem köszönöm Natii

To: Dan <3

Sokan nem szeretnek iskolába járni, de én nem ilyen vagyok. Igen is hiányzott ez a hely, amíg otthon voltam Oroszországban azon a fránya rehabilitáción. Sajnos a csapatban az egyik esésem rosszul sült el és kiment a bokám, másnap pedig rosszul léptem és leestem a gerendáról edzés közben. Jekatyerina persze rohamot kapott, hogy azzal a „gyereke ugrálással” tönkreteszem a karrierem. Igazából ő akkor megérezhetett valamit, mert kétszer kellett műteni a lábamat, mire sikerült rendbe tenni. Ez pedig jó hosszú rehabilitációt jelentett otthon. Igazából nem szívesen mentem el, főleg hogy alakultak a dolgok Dannel. Persze beszéltünk telefonon, meg interneten, meg ilyenek, de az mégsem személyes. Az meg kifejezetten zavart, hogy Tatjana folyton itt volt körülötte. Persze nem hiszem, hogy esélye lenne nála, de akkor is, zavart és kész.
Most, hogy itt ülök az Emmel való közös szobánkban, az ágyamon. Ha oldalra nézek, akkor látom az ajtót, ahol a közös fotóink lógnak. Ha előre nézek, látom a saját falamat, ahol az olimpiai és egyéb érmeim lógnak pár példaképemmel együtt, valamint a párnára rakott lábamat, amire még vigyáznom kell.
Szerencsére ma apa hozott el, így ki is pakolt nekem, meg rendet rakott, hogy nekem nem legyen dolgom. Az egészben pedig az volt a legjobb, hogy ez mind tanítási idő alatt volt, így senki sem nyithatott ránk. Megmondom én nagyon szeretek apámmal lenni, valahogy annyira jó vele együtt. Ő az, aki igazán megért engem. Nem szívesen mondom, de én sem vagyok egyéb, mint egy apuci picike lánya. Igen azt hiszem a jelen pillanatban ez a rózsaszín-fehér ágynemű tökéletesen jellemzi a lelkiállapotomat, mivel tényleg boldog vagyok, mert itt lehetek.
Bár azt kifejezetten sajnálom, hogy a 18-dik születésnapomat egy kórházban töltöttem, elvégre egyszer lesz az ember nagykorú. Oké, tudom. Amerikában 21 év a határ, de én európai vagyok, így már nagykorúnak számítok.
Éppen az egyik jegyzetet másolom éppen, amikor kopogást hallok. Gyorsan végignézek magamon, majd hangosan kuncogok egyet. Kezdek kicsit elszállni. Nem tök mindegy, hogy ki hogy lát, annyira nem fontos. Azt pedig hozzá se teszem, hogy a hajam lassan a hátam közepéig ér, no de mindegy. Aki szeret így is fog szeretni, hanyagul fel fogott hajjal, és feldúcolt lábbal.
- Szabad - kiáltom vidáman, majd várom, hogy az illető belépjen a szobába.

// A kódót köszönöm Em-nek ^^

NATALJA DROZDOV*.* <3

Hála az égnek ma hamar vége lett a sulinak, bár az òrák teljesen összefolytak, mivel én csak arra tudtam gondolni, hogy ma érkezik haza Nati, s végre vele lehetek az után a hosszù külön töltött idő után. Már felkészültem arra, hogy mivel, s hogyan várom, beteget jelentettem az edzőnknek, s megkértem, hpgy David legyen a kapitány a mai edzésre, mert benne maximálisan megbízok, tudom, hogy jòl tudná vezetni a csapatot, s nem utolsò sorban a legjobb baràtom, s nagyon szelíd fiù. Nem akartam egy nagyképű bromra bìzni a vsapatom, aki nem segíti a kevésbé fitt játékosokat, hanem csak kiabál velük. Akkor soha nem lesz saját technikájuk, soha nnem fognak tudni tanulni, s elvesztik a tehetségüket. Suli után rögtön a szobánkba mentem, az ágyamra hányva a bőrdzsekimet, majd a földre dobálva minden egyéb ruhadarabomat. bementem a fürdőbe, majd a zuhany alatt megengedtem a langyos vizet, ami ellazította az izmaimat. A hajamat is jò alaposan megmostam, majd elzártam a csapot. Kissé nyirkosan, csöpögő hajjal léptem be a szobámba, nyomokat hagyva magam utàn. Felhùztan egy tiszta alsògatyát, majd a fürdőbe zsuppoltam egy szürke csőnadrágot, egy kék piros kockás inget, meg egy ugyanùgy szürke pòlòt. Mielőtt felöltöztem volna, elővettem a legùjabb Hugo Boss parfümömet, a Redet, amit hétköznap nem szoktam használni, csak különleges alkalmakkor. Fùjtam magamra egy kicsit blőle, majd utána dezodorral is biztosítottam magam. A hajamat szárazra töröltem, majd miután magamra kapkodtam a ruháimat, zselével beállítottam. Egész normálisan néztem ki, nem akartam frakkot venni magamra, mert a végén még teljesen idiòtának leszek nézve. Kicsit rendbepakoltam a szobát, mert nem szeretem a kupit, s felkaptam Nati ajándékát, a kedvenc bon bonját, meg egy szál vörös ròzsát, s már kinn is voltam az ajtòn. A keleti szárny fele lopakodva senkibe nem botlottam bele hála az égnek, majd amikor odaértem, halkan bekopogtam hozzá. Vidáman csengett behívò hangja, amire azonnal hevesen dobogni kezdett a szívem, s mosoly költözött az arcomra. Amikor megláttam az ágyon ülve, még szélesebb lett a mosolyom. Becsuktam magam után az ajtôt, hogy senki ne nyithasson ràm, meg a gyönyörű barátnőmre.
- Szia.- mondom, majd egyre gyorsulò léptekkel indultam meg felé. Amikor odaértem hozzà, òvatosan, de a karomba kaptam, s erősen magamhoz szorítottam. A kezem lecsùszott a derekára, majd elengedtem, s az ajkait kerestem, lágyan csòkolva azokat.
- Tudom, hogy már elmùlt, de boldog karácsonyt. - adom át neki a nagyon drága kedvenc csokiját. - - Boldog Valentin napot.- nyomom a kezébe a ròzsát is. - - És nem utolsò sorban boldog születésnapot! mondom, s gyengéden lenyomtam az ágyára, majd az ölébe tettem a becsomagolt dobozt. Egy fekete ruha lapult benne, egyszerű volt, de nekem nagyon megtetszett. A felső része teshet simulò, pántos, a szoknyarész szintén feszülős, de fodros. Alig várom, hogy egyszer láthassam Natin. Persze egy kicsit megvicceltem a lányt, s tizenötször csomagoltam be a ruhát.