Fane Cipriano

dangerous grin

az engem bemutató tankönyv

Becenév: Fane
Születési hely/idő: Florida, 1994. 01.02.
Kor: 18 év

...akik nem tudom hogy várnak e otthon

Apa: Marcus Cipriano, 43. Ő az a balek, aki fizeti az ugyancsak költséges szórakozási formákat, melyeket űzünk. Úgy vélem, hármójuk közül vele van a legjobb viszonyom, bár jobban kifejezné a kapcsolatunkat, ha úgy fejezném ki magam, az ő hülyeségeit tudom elviselni a legkönnyebben. Tipikus papucs, aki nem mer felszólalni az ellen, hogy az ugyancsak jövedelmező luxusautó-kereskedéséből befolyó nyereségéből ő látja a legkevesebbet.
Anya: Elisabeth Cipriano, 37. Legnagyobb mániája, hogy úgy akar kinézni, mint a 13 éves húgom, s ennek elérése érdekében mindenféle szépségápolási technikát bevet az iszappakolástól kezdve egészen a plasztikáig. Épp emiatt visszataszít a személye, s már a puszta jelenlétével képes kihozni a sodromból.
Testvérek: Angela Cipriano, 13. Míg kisebb volt, viszonylag megtűrtem magam mellett, de az utóbbi pár évben átragadt rá anya hülyesége, csak ő abban éli ki, hogy minél idősebbnek, valamint ostoba libának akar látszani. Minden vágya, hogy a Secret Roseba járjon, és bár próbáltam rávezetni arra, hogy valószínűleg a lúzerek közé fog tartozni és már az első nap meg fogják alázni mindenki előtt, menthetetlen a csaj… Így letettem arról, hogy normális viszonyban legyek vele, s az egyetlen örömöm, hogy nekem már nem kell találkoznom vele a gimnáziumban.
Párkapcsolat: Jelenleg nincs

itt egy kis megtanulnivaló

Csoport: Lúzer
Rang: The Liar
Tanulmányi átlag: 4.1
Osztály: 12. a
Szeretem: szerencsejátékok (leginkább a póker és craps); a veszélyt és az azzal járó izgalmat; a drága autókat; sértegetni azokat, akik hozzám mernek szólni; cigi; alkohol; fülsüketítő zene; horrorfilmek;
Utálom: a nagyképű, beképzelt személyeket, valamint akik csupán a népszerűségnek szentelik életüket; kémia; húsos ételek; tetovált lányok; pénz szűkében lenni;

Személyiség

Talán vannak olyanok, akiket rosszul érint a hír, de azt kell mondjam, általában a legkevésbé sem érdekel, hogy szavaimmal vagy tetteimmel megsértek valakit. Elenyésző azon esetek száma, amikor én keresek fel valakit társalgás céljából, szóval az a személy, aki képes velem szóba állni, annak az a minimum, hogy viselje el tettének következményeit. Különben sem szeretek beszélgetni, miért is próbálnék meg kedves lenni? Részben emiatt, részben pedig mert gyűlölöm szinte az összes beképzelt majmot, aki az iskolánkba jár, nem igazán sikerült barátokat szereznem onnan… Nem mintha lenne akár egy cseppnyi hajlandóság bennem, hogy leereszkedjem a szintjükre és az utálatnál közelibb viszonyba kerülni velük. Csupán annyit hozhatok fel pozitívumként velük kapcsolatban, hogy még mindig elviselhetőbbek, mint a családom, sőt néha élvezem, ahogy megvetően szemlélhetem szerencsétlenkedéseiket. Ezek alapján nem meglepő, hogy magamról még annyira sem szeretek beszélni, mint bármi másról, s ha valaki mégis érdeklődni szeretne felőlem, azt lekoptatom magamról.
Bár szerintem van elég önuralmam ahhoz, hogy higgadtan tudjam fogadni az engem ért sérelmeket, vagy az idegesítő személyek jelenlétét, ritkán élek ezzel a képességemmel, így nem ritka, hogy verekedésbe keveredem. Nem tehetek róla, élvezem, ha megalázva kullog el az, akit épp nem sokkal azelőtt hagytam helyben. Az iskolában viszont nem sok ilyenben van részem, ugyanis valami oknál fogva még a legnagyobb szájú focisták sem mernek belém kötni… Érthetetlen…
A párkapcsolataim legtöbbjét úgy jellemezném, hogy már a születésüktől fogva kilátástalanok. Külső terén elég magas mércét állítottam fel, viszont akik azt ütik, általában hülye p***k. Emiatt, amíg nincs szó érzelmekről, addig képes vagyok elviselni őket, viszont ha komolyabbra fordul a helyzet, inkább lelépek. Egyszer pont egy ilyen hoppon maradt csaj vágta a képembe, hogy mindig másra hárítok minden felelősséget, melyek engem terhelnek. Nem tudom megítélni, ennek mekkora a valóságalapja, de mivel más rossz tulajdonság nem jut eszembe, mellyel magamat illethetném, jobbnak látom, ha ezt észben tartom.

Külső

A szemeim valahol a kék és a szürke közötti színtartományba tartoznak, de az egyszerűség kedvéért fogjuk rá, hogy kék. Ehhez, bármily meglepő, sötétbarna, már-már feketének mondható hajkorona tartozik, mely legtöbbször kuszán, rendezetlenül mered az ég felé. Ha jól emlékszem, mikor utoljára mérték a magasságom, 189 centiméter lett az eredmény, szóval úgy gondolom ez kielégítő minden csaj számára, akik nem szeretnek náluk alacsonyabb barátot maguknak. Ha még ehhez hozzávesszük a gyakori edzéseknek köszönhető kidolgozott izomzatomat, úgy vélem, nem véletlen, hogy gyakran érzem magamon mások epekedő, vagy irigy pillantását.
Az öltözködésemről nem igazán tudok beszélni, mivel nem vagyok rászorulva arra, hogy pont a ruházatom legyen az, ami miatt megbámulnak. Emiatt inkább a kényelmesebb viseleteket részesítem előnyben, de persze próbálok nem csövesnek kinézni.

születésemtől a mai napig, vagy egy pár pillanat az életemből

- Na, mi az, most már nem szeretnél az ölembe mászni? - szólaltam meg véget vetve a hosszú ideje fennálló csöndnek, s dühös tekintetem a sírástól vörös szemeibe fúrtam. Persze hiába is vártam választ, a szájába tömött véráztatta nyakkendő meggátolta abban, hogy bármiféle hangot kiadjon, leszámítva néhány elfojtott sikolyt. Pedig még a lány melltartójának lefejtésével foglalatoskodó kezeim is megálltak egy apró pillanatra, várva a reakcióját, majd miután észbe kaptam, leküzdve a kapcsok által jelentett akadályt hamarosan elém tárul felsőteste, annak minden szépségével és hibájával együtt. A karjait már azelőtt hátrakötöztem, még mielőtt leütöttem és a kocsi hátsó ülésére löktem, így képtelen lett volna eltakarni magát. Úgy látszik már jó ideje benne lehettek a bizniszben, hisz elég pénzt csaltak össze a párjával, hogy meglephessék "egymást" egy pár szilikonnal. Vajon az én pénzemmel mit akart átszabatni magán? Esetleg egy tengerparti nyaralásra költötték volna, hogy mutogathassa a melleit, valamint a szoláriumtól narancssárga bőrét? Vagy... mi a fene... Ahogy a csipkés tangáját fejtettem le róla, mire bukkantam? Egy lepkét mintázó tetoválásra.
Inkább az arca tanulmányozására tértem át, hogy elfojtsak egy, ebben a helyzetben igazán kínosnak számító kacajt. Milyen elragadóan bájos volt, ahogy szemérmesen lesütötte szemeit, ezzel próbálva leplezni zavarát. Kár, hogy ezzel semmit sem javított a megítélésén, s arra főleg nem tudott rábírni, hogy útjára bocsássam. Nem volt több egy ostoba szukánál, aki azt hitte, ha szende szűznek tetteti magát, megúszhatja a dolgot. Valahogy a Secret Rose High Schoolban tanuló népszerű libákra emlékeztetett, annyi különbséggel, hogy azoknak nincs szükségük vadidegenekre mászni és azok lapjait lesve leadni a forródrótot a barátjuknak, így lenyúlva a szerencsétlen áldozat pénzét. Ők élvezetből tennék, nem szükségből...
Ahogy az arcán elkenődött sminkre terelődött figyelmem, egy ismeretlen belső kényszer hatására azt lágyan kezdtem lesimogatni róla, szép fokozatosan felfedve valódi vonásait. Viszolyogtam tőle, hisz ennek köszönhetően légzése lassabbá válik, s annak ellenére, hogy a nemsokára gyilkosává váló személyt köszönthette benne, az a gyanúm támadt, megnyugodott kezeim alatt. Talán azt hihette, egy numera után szélnek eresztem...
- Ronda vagy... Sőt, még annál is rosszabb, úgy nézel ki, mint anyám. - És valóban, ahogy végre sikerült eltávolítanom az arcára felvitt vakolatot, ugyanazok a szarkalábak és cserepes ajkak bukkantak fel, melyekkel mindig is képes volt a frászt hozni rám. Most mégis örültem az ezekkel való "találkozásnak", valahogy megédesítette a pillanatot a tudat, hogy a lánnyal együtt anyám egy részét is megölhetem... persze csak jelképesen.
- De tudod mit? Ezen tudunk segíteni, nézd csak, a barátodból is milyen jóvágású legényt faragtam... - Éreztem magamon fürkésző tekintetét amint - miután megszabadítottam a száját a barátja nyakkendőjétől- a kocsim takarásában hanyagul otthagyott alak felé vettem az irány. Bár korábban nem terveztem, hogy megmutatom neki, hisz amilyen módon végeztem a szemétládával, még én sem mertem megpillantani a végeredményt, úgy belelovaltam magam a dologba, hogy képtelen voltam megálljt parancsolni. Pedig még arra is ügyeltem, hogy a fényszóró még véletlen se világítsa meg és a csaj se lásson meg belőle semmit.
Élveteg vigyorral vonszoltam magam után a hullát le nem véve a szemem a lány kétségbeesettről fokozatosan hisztérikussá váló arcáról. Minden egyes lépéssel közelebb kerültem hozzá, elterveztem, hogyan nyomom a képébe a holttestet, majd miután kiélveztem a sikoltozó látványát, nagykegyesen a másvilágra küldöm. Azonban nem így történt...
Ahogy elérkeztem a várva várt pillanathoz és a csaj már őrült módjára vergődött, próbálva kiszabadulni fogságából, két oldalról megfogtam a fejet, s ő azonnal elájult. Ugyanis nem én ragadtam meg azt inkább az ragadt hozzá a kezemhez. Az, és annak tartalma...
A gyomrom már korábban is üresen kongott, így a látvány által kiváltott hányinger és öklendezés csupán felesleges időtöltésnek számított. Tanulság: soha ne verd szét valaki fejét az autód ajtajával, ha nem bírod a látványt. Mikor néhány perc múlva sikerült annyira összeszednem magam, hogy némi avart rúghassak a holttest fejére,eltakarva azt, úgy döntöttem, megkímélem a még mindig eszméletlenül fekvő lányt a kínzástól. A kesztyűtartóból előtúrt bicskával egy gyors metszéssel vágtam el a torkát, majd egyszerűen ott hagytam az erdő közepén, pőrén, vértől mocskosan, szétroncsolt fejű párja társaságában...

Ennek már pontosan 391 napja, s most, hogy rögtön a tanítás megkezdése után egy újabb áldozata van az iskolában immár hagyománynak számító gyilkosságsorozatnak, akarva akaratlanul is feldereng a saját bűnöm összes emlékképe. Mondhatnám, hogy megbántam, vagy mélyen érintett a dolog, hisz ha nem így lenne, nem számolnám az azóta eltelt napokat, viszont nem igazán érzem azt, hogy valóban így lenne. Csakis maguknak köszönhették a halálukat, a pofátlan csalásuknak előbb utóbb valaki véget vetett volna, csupán a véletlen műve, hogy pont én lettem ez a személy. Sőt, az akkori dühömet felidézve úgy érzem, máskor is képes lettem volna, vagy a jövőben képes lennék újra megtenni...