Kaszinó

Egy hely tele szerencsejátékokkal. Találhatsz itt pókert, billiárdot...amihez éppen kedven van. Fogj pár zsetont és csinálj belőle többet. Vagy veszítsd el mindet

All in! Jackpot! Milliók...
Hihetetlen tömeg tolongott a helyen, ahol mindenki az álmait akarta valóra váltani. Minden egyes ember, aki itt tartózkodott a saját szerencséjét űzte, több-kevesebb sikerrel. Volt, aki a két sarokkal arrébb dübögő diszkóban, volt olyan, aki a közeli kocsmában töltötte a szombat estéjét, de a legnagyobb tömeg mégis a kaszinóban várt a látogatókra. Zsetonok forogtak a kézben, színes gépek sorakoztak a falhoz préselve. A zajt csak halványan sikerült elnyomnia az aláfestő zenének, amire páran a fejüket rángatták. Az alkoholos pultnál egymást taposták az emberek, köztük az én barátaim. Már éppen a sörös üvegeket markoltál fel, amikor egy ismerős lányt pillantottam meg. Sophie Anderson, az én kedves és utánozhatatlan osztálytársnőm. Huncut mosolyra húzódott a szám, egyből felöltött bennem az igazgatói intőm rövid kis története, aminek főszereplője Matthew White. Akkor egy ígéretet tettem, amit be is akartam tartani.
Bevártam a barátaimat, aztán elvettem a fejadagomat. Tony folytatta a történetet egy bizonyos zuhanyzós incidensről, ami akkor egy cseppet sem érdekelt. A többiek körbeállták az egyik félkarú rablót, és játszani kezdtek. Felnyitottam az üveget, és mélán bólogattam a sztorit hallgatva. Csupán akkor vált izgalmassá a mese, amikor kiderült, hogy ennek az egésznek a középpontjában Sophie és Matt párosa áll. Elnevettem magam a puszta véletlenen.
- És mi történt utána? Milyen volt Sophie?
- Annak a csajnak tényleg felvágták a nyelvét... Őt nem lehet megszelídíteni, higgy nekem, Ash! Utána történt a verekedés, amiről irodalom előtt meséltem neked. Én addig igyekeztem Sophie-t rávenni egy kis játékra, de nem sikerült.
- Hogy-hogy? Nem hagyta? - kacagtam rajta.
- Naná, hogy nem... Szerintem kerüld el, jó messziről! - szemei komolynak tűntek, mintha félt volna. Szinte biztos voltam abban, hogy nem árult el mindent nekem arról az estéről. Kétkedve figyeltem, ahogyan meghúzza az üveget, és a pókerasztal felé fordul. Belelesett az egyik játékos lapjaiba, aztán észrevétlen mozdulatokkal súgta le Jack-nek a látott lapokat, aki éppen az asztalnál játszott. Visszafordultam Sophie irányába, de addigra eltűnt. Körbekémleltem a helyet, sehol sem láttam a szőke lányt. Bevágtam a tömegbe, több embert is sikerült fellöknöm a törtetés közben. Nem egy Húzz már el - talált rám, engem mégsem érdekelt. Csak haladtam előre, kutatva a lányt, akivel még terveim voltak. Felidéztem az arcvonásokat, a tökéletes vonalakba öntött testet. Sophie tipikusan annak az erotikusan felfűtött lánynak tűnt, aki örömét leli egy kis játékban.
Végül az egyik falnak fogva találtam rá, éppen egy részeg állat próbált közelebb férkőzni hozzá. Gyorsítottam a lépteimet, majd az idegen vállára akasztottam kezemet. Hátrarántottam úgy, hogy a földre bicsaklott teste, a parkettának vágódott a feje. Átléptem a fetrengő alakon, és a lány felé nyújtottam kezemet.
- Nem mindenki van tisztában a jó modorral... Jól vagy? Nem csinált semmi... olyat? - nem szerettem volna részletekbe bocsátkozni az erőszakot illetően. Tenyerembe helyezte kezét, és megengedte, hogy átvezessem a másik szobába, ahol sokkal nagyobb nyugalom volt. Körbe fotelek voltak elhelyezve kisebb csoportokba gyűjtve, egy-egy beszélgető sarkot biztosítva az idetévedőknek. A terem végébe hívtam a lányt, aztán leültettem magammal szemben.
- Hogyha szeretnéd meghívlak egy italra... Alkoholos - mutattam fel azt a szerencsétlen sört, amit már percek óta szorongattam - ... vagy valami üdítőre. Nagyon meleg van itt.
Előkaptam a pénztárcámat és a körköröző pincérnek intettem. Ha Sophie nem is kér, én mindenféleképpen szerettem volna magamnak rendelni valami frissítőt. A pincérfiú felénk fordult, és fürge léptekkel az irányunka igyekezett.
- Utána elmondod, mit keresel itt - mosolyogtam rá röptében. - Helló! - szólítottam meg a felszolgálót. - Én kérnék egy félliteres ásványvizet, a hölgy pedig... - a lányra néztem, és illedelmes szünetet hagytam, hogy magának rendelhessen.

- Fújj rá, csak még egyszer! Fújj rá, Sophie! - hangzott a kérés, és én addigra unatkozó arcomra mosolyt varázsoltam. Az utolsó nyerő fuvallatot leheltem a vörös kockákra. Az eredményt már nem vártam meg, azonnal elfordultam. Mára épp elég volt a szerencséből. Táskámban néhány nyertes zseton várta még beváltásának idejét. Ahogy számolgattam, kicsit több mint ötszáz dollárt sikerült néhány téttel keresnem. Kezemben a narancslevemmel indultam a terem másik végébe, magára hagyva Spencer-t a szerencséjével az asztaloknál. Láthatóan nem vette észre távozásom tényét. A kártyások elmélyülten hajoltak a zöld terep fölé, minden idegszálukkal a többiek lapjait próbálták kitalálni. Ismerős arcra bukkantam. Az ördögi fiú arcára, aki még mindig magán viseli a „találkozásunk” nyomát. Nem kevésbé fájhat a bordája. Tiszta szívből reméltem, hogy legalább annyi fájdalmat kelljen elviselnie, mintha mindhárman bordájukat törték volna. A fiú mozdulatai megálltak. Óvatosan felpillantott, dacos szemeimre emelte sajátját, majd kisvártatva lesütötte. Bűvöltem még tovább a tekintetét, de nem nézett többé rám. A díszes társaság tagjai szintén ismerősnek számítottak arról az éjszakáról. Körbehordtam pillantásomat az asztal körül lévőkön, majd folytattam utamat az eredeti irányba. Pénzzé tenni a zsetonokat.
Az szemközti fal mellett próbáltam elsuhanni, a legkisebb ellenállásba ütközve, de ez nem sikerült. Minden valószínűség szerint vonzom a degenerált idiótákat. Újabb alakalmi Casanova toppant elém, aki illuminált állapotában is csodálatosnak tartott, zavaros szemei vadul szántották bőrömet. Azonban ő ennél többet akart... Ujjai kézfejemet cirógattak, mire heves tiltakozásba kezdtem. De az aberrált alak utamat állta. A semmiből előtűnő erős kezek azonban térdre kényszerítették. Lábtörlőt varázsolt pillanatok alatt az imént még csábítani – így vagy úgy- készülő nem éppen józan egyéből. Majd akár egy hős lovag kezét nyújtotta a megmentett királykisasszonynak, amit én el is fogadtam, de mindössze néhány lépés erejéig. Pusztán amíg eltávolodtunk a padlón fekvő testtől. Nemleges választ sugallva ráztam meg a fejemet a kérdésere. Holott ennek a felvetésnek itt még nem volt vége... közel sem. 
Szófogadó kislány módjára hagytam, hadd vezessen a fiú egy másik terembe. A tömeg itt már nem volt olyan fullasztó, tágasabb tér nyílt a beszélgetésnek. 
Hogyha szeretnéd meghívlak egy italra... Alkoholos – hangzott az ajánlat. Mintha Matt-et hallottam volna. A valóságba akartam kapaszkodni, és már bántam, hogy Spencer-t elkísértem a szülinapi kaszinózására. Még ha csak ő jött volna, de a haverjai... megértettem, hogy Rose miért nem akart részt venni a ma esti jeles eseményen. Már rég alkoholba ölte volna magát a fiúk tivornyáját látva. Egyetlen mentségük az volt, hogy tökéletesen tisztában voltak tetteikkel. Az én megmentő osztálytársam, Ashton úgy látszik figyelmen kívül hagyta a kezemben árválkodó narancslevet. Az alkohol említésére elhúztam a számat, soha többé egyetlen kortyot sem... ezt megígértem magamnak. Egyszer megszegtem az ígéretet, de többé nem fogom. Akkor pedig tényleg kellett az erő egy karácsonyi meghíváshoz...
- Köszönöm, semmit. Már van – emeltem meg az italt. Ashton kérdésre nem volta köteles válaszolni és emiatt nem is állt szándékomban érdemleges felelettel szolgálni se a testvéremről, se a táslámban megbújó összegről.
- Hogy mit keresek itt? - mosolyodtam el – Emelem az est színvonalát – vágtam rá habozás nélkül. Ördögi mosolyra húzódtak ajkaim, majd tovább vittem a mondatot.
- Úgyis ráfér... az imént épp néhány kedves ismerőssel találkoztam össze. Akik véletlenül épp a te társaságodban lézengtek – továbbra is megtévesztően könnyed hangnemben beszéltem, holott a java még csak ezután jött – Ők épp olyanok, mint az a fiú, akit a földre terítettél. Belőlük is hiányzik a jó modor, ahogyan nevezted – tekintetem egyre vádlóbbá vált. Ashton közéjük tartozott...
- Vagy nem mondta el a kis barátod, hogyan szerezte a száján lévő sérülést? Kérdezd csak meg tőle, biztosan nagyra van a majdnem-hőstettével! - csattantam fel. A fiú testesítette meg mindazt, ami azon az éjszakán történt. Hiába segített az előbb, hiába borította szavait a méz, akkor is azt az emléket idézte fel bennem, ami már majdnem másodjára sodort magával. Idő közben a pincér kihozta a fiú rendelését. A poharat letett a flakon mellé.
- Majd én- nyúltam azonnal az üveg után. A megbillentő kezem ügyetlensége miatt a víz az asztalra csorgott, onnan pedig elindult a padló irányába. Tökéletes pöttyöket ejtve a fiú nadrágján. Odakintről hangos ováció hallatszott, a kockák nyerő számokat mutattak a szerencséseknek. Az érthetetlen rigmus egyre inkább formált értelmes szavakat: Még egyet! Még egyet!
A mázlista játékos hallgatott a biztatásra, néma csönd töltötte be a termet. A kockák újból táncolni kezdtek, ki tudja, kinek mutatják nyerő oldalukat... 

Senorita, I feel for you
You deal with things, that you don't have to
He doesn't love ya, I can tell by his charm
But you could feel this real love
If you just lay in my...

..............................................................................

Utólag sikerült csak kiszúrnom a narancslét, amit kecses ujjai között simogatott Sophie. Elmosolyodtam a tévesztésemen, ez még a legjobbakkal is megeshet néha napján. Figyeltem, ahogyan az ajkai közé veszi a szívószálat, és beleiszik a nedűbe. Nyeltem egyet, s elnevettem magam saját perverzségem érzékelésén. Közelebb hajoltam a lányhoz, hogy megigazítsam a fehér blúzt, amit viselt.
- Csak elállt, gondoltam... - igyekeztem közvetlenséggel kendőzni hazugságomat. A félreértés elkerülése végett elkaptam matató kezemet és újra a pénztárcámért nyúltam. Sophie-t mintha egy pillanatra sikerült volna zavarodottságba űznöm. Egyet azonban biztosra vehettem: nem szimpatizál velem. Gondoltam, hogy ez egy kemény menet lesz, hiszen Matthew barátnőjéről már látatlanban is megmondom, hogy egy igazán bonyolult lélek. Amennyit Matt-ből láttam elég volt ahhoz, hogy felismerjem a fajtáját. Az az embertípus, amilyenné sohase szeretnék válni, előbb a halál.
A baráti társaságra tértünk ki beszélgetésünkben. Egyszeriben értelmet nyert a lány szemeiben ülő ellenszenv, és én ezek után maximálisan meg is értettem őt. Nem tudhattam, hogy Tony mit csinált a szőke lánnyal, de feltételezésem szerint semmi jót. Ezt tükrözte Matt viselkedése, Sophie szempárja, és ellenem táplált előítéleteik. Már megszoktam az állandó megítélést, ezért különösebben nem sértett osztálytársam viselkedése. Hogyha Ő így játszik, akkor én kénytelen leszek beszállni a ringbe és ez alapján elindulni egy vonalon.
- Tudod, Sophie, az iskolában több száz diák van. Nincsen arra kapacitásunk, hogy az összest kiismerjük, ezért hagyatkozunk az előítéleteinkre, amit most éppen te teszel. Megértem. De akkor neked is meg kell értened Tony viselkedését, ő pontosan ugyanazt tette, amit most te. Feltételezte, hogy te egy könnyű nő vagy, aki strigulaszerűen gyűjti az ágyas kalandokat. Tévedett. Valljuk be a külsőd alapján nem éppen egy apácára asszociálunk, mi férfiak. Ettől függetlenül jól tudjuk, hogy Tony szörnyen viselkedett... - fogalmam sem volt mit tett, de próbáltam menteni a menthetőt - szóval engedd meg, hogy helyette is bocsánatot kérjek, ha már egy kalap alá veszel minket.
Lecsavarni készültem a kristályosan tiszta ital kupakját, amikor Sophie kikapta a kezemből. A lány azonban ügyetlenül nyúlt a flakon után. A kristályvíz miniatűr árvízként terítette el az asztalt, egyenesen a nadrágom felé haladva. Felugrottam a székről, de késő volt. Vettem egy mély levegőt és elnevettem magam. Ilyen gyerekes harcot vívunk mi, Sophie? Mélyen a szemébe néztem, válaszok után kutattam a kiismerhetetlenségben. Szívesen megkérdeztem volna, hogy miért kellett ezt, de az csak rontott volna a helyzeten. Egyszerűen elvigyorodtam, aztán visszahuppantam az ülésre.
- Ez csak víz, hamar felszárad... Ügyetlen kezeid vannak, szivi. Semmi baj - bólogattam, mintha misem történt volna. Egy folt nem a világvége, a rosszindulatot pedig könnyen ki lehet küszöbölni. A hátam mögött őrjöngő hangok terebélyesedtek, egyre közelebb és közelebb érve hozzám. A fiúk voltak azok, szorosan körbeállták az asztalt. Sophie szorongani kezdett, ezért a matt helyzetet kihasználva nyugtató céllal a kézfejére simítottam kézfejemet. Szemünk megvillant, az érintés lángra lobbantott.
- Ez a szám! Ash, jönnöd kell! Pár csajnak elmeséltem, hogy itt van Sebastian McKnight fia és hogy az ÉN haverom... bumm... egyből tapadnak a csajok. Azt kérték, hogy vigyelek oda, és... ez tetszeni fog, táncolhatnál velük az asztalon. Már letúrták a zsetonokat is, gyere!
- Köszönöm, hogy megszervezed az életemet Tony, de most kihagynám. Ja és még valami, te most szépen bocsánatot kérsz Sophie-tól. - Döbbenten nézett rám, ezt nem várta tőlem. Azt hitte átpártoltam az ellenfél kapujához, de végül legyőzte az ellenérzését és megadta magát.
- Bocsánat, Sophie... - nehezen préselte ki a szavakat, mintha fizikai fájdalmat jelentett volna neki. Én elégedetten megveregettem a vállát, aztán intettem neki, hogy kopjon le. - Na ne, haver! Ezt most kibaszottul nem játszatod el! Sophie is jön, együtt táncolunk! Ashton, Ashton - kezdték együtt kántálni a nevem. Felrángattak a fotelből Sophie-val együtt és átcibáltak minket a nagyterembe. A benti zene hallatán bazsalyogni kezdtem, már régen hallottam ezt a számot, azonban felejthetetlen élményeket ébresztett bennem. Megfogtam a lány kezét, úgy húztam magunkkal.
Az asztalhoz érve kicicomázott lánysereg várt minket. Gyors seregszemle után hamar rájöttem, hogy túlerőben vannak. A tömeg nyomására kénytelen voltam megadni magam, felpattantam a zöld asztalra, aztán Sophie felé nyújtottam a kezemet.
- Ugyan, ebbe igazán nem halsz bele! Tánc, ez nem halálos - alkarjába kaptam, és felsegítettem. A hangszórókból hangosabban szólt a zene, a kaszinó közönsége megőrült. Mutogató ujjak szabták ki az irányomat, észrevétlenül rövid idő alatt sikerült a középpontba kerülnöm Sophie-val együtt. Hallottam pár "Hajrá McKnight!-ot" amit igyekeztem figyelmen kívül hagyni, mert a bokszmeccsekre emlékeztetett, amiből manapság igazán kevés jutott nekem. Csak a mellettem álló lányra koncentráltam. Derekára rögzítettem karjaimat és közelebb húztam magamhoz. A zene üteme megbabonázott, simogató kézfejem elszabadult. A zene szenvedélyt gyújtott bennem, mozdulataim szaggatottá váltak, légzésem akadozott. A sikítozó tömeg hanghurrikánja egyszeriben lehalkult a fejemben, csupán a mozgás öröme maradt és a basszus által adott ütem. Ujjaim végigszántották Sophie hátát, majd a derekához érve közelebb rántották ágyékomhoz. Nyakába dőltem, ajkam csak halványan dörzsölték bőrét. Aztán hirtelen eltávolodtam tőle. Megtartottam a tisztes távolságot, messzebbről figyeltem mit művel vele a zene...

Villámló szemekkel hallgattam az okfejtését. Igazából nem értettem vele teljesen egyet. Aláírom a paktumot, voltak részek, melyek igaznak bizonyultak.
- Nem vagyok apáca. Igaz. Előítéletei vannak? Legyenek. Nekem is voltak, és most is vannak – intettem a fejemmel az irányába, beismerve, hogy bizony-bizony nem élvezi a bizalmamat.
- De semmi nem jogosítja fel arra, hogy erőszakkal vegye el azt, amit másként nem kapna meg. És ezzel ő is tisztában volt... főként azok után, amiket mondtam neki – ecseteltem a nézetemet. Nem akartam vitatkozni, valahol éreztem, hogy Ashton egyet értene velem. Kiszolgáltatva lenni nem jó. Igazából szörnyű. Amikor érzed, hogy az események csak sodródnak veled, nem tudsz mit tenni, mert túl gyönge vagy. Nem elhatározásban, hanem fizikailag. Ennél csak az érzelmi kiszolgáltatottság rosszabb. Amiben nekem hála az égnek nincs részem! Matt mellett minden más. Nem tökéletes, nem problémamentes, mégsem adnám egyetlen együtt töltött percünket sem semmi másért. Ő különleges. Tudom jól, sosem csapna be, sosem hazudna, sosem csalná meg az érzelmeimet. Mert szeret. És ez kölcsönös.
Az utat rajzoló vizet néztem. Ahogyan megtörte az addigi formát, ahogyan irányíthatatlanul kanyargott az asztallapon. Ashton-tól dühöt vártam, hogy szerencsétlennek titulál, de nem tette. Rám cáfolt. Majd azonnal megerősítette az azelőtti gondolatomat...szivi
- Sajnálom, csak ...- az emlékek, amiket a barátod említése felelevenített bennem, nem épp a legpozitívabbak, de a mondatot pusztán gondolati szinten fejeztem be. - Nincsenek ügyetlen kezeim – a festész jutott legelőször eszembe, ha Ashton látná a képeket, nem viccelődne ezzel. De nem akartam elmondani az okát. Gondoljon csak amit akar. - és nem vagyok szivi...- mondtam csöndesen, ám annál határozottabban. Még mindig nem bírom, ha így neveznek. Nem vagyok szivi! Miért nem lehet ezt megérteni? Szólítsa azt szivinek, aki annyit is ér, de ne engem. Ennek ellenére nem szálltam vérre menő vitába vele, elég volt talán az első sokkoló támadás.
Az újabb sokk azonban csak ekkor ért. Az éjszaki látogató viharzott be a terembe. Testem megfeszült, jól emlékszem méh az érzésre, amit kiváltott belőlem. Ajkának gusztustalan érintésére, a bőrömet karcoló leheletére. Azonnal feszültebbé váltam, gyűlölet ült ki az arcomra. Hallgatam, amit mond, és reméltem, hogy nagyon gyorsan elviharzik a teremből. Akár Ashton-nal, akár nélküle. A lényeg, hogy el a közelemből. Szigorúan bámultam a fiút, aki nem nézett rám, sőt emberszámba se vett. Kizárólag Ashton-hoz beszélt. Menj már Tony! Indulj!
Meglepő volt hallani a sötét szemek gazdájának válaszát. A döbbenetet legelső szikrája azonban akkor fészkelte belém magát, amikor felszólította Tony-t a bocsánatkérésre. Aki jól idomított kutyaként hallgatott az utasításra. Furcsa volt... Egy fejbólintással elintézettnek tekintettem. A kényszerből jött bocsánat sosem igazi. Ezért a feloldozás sem az. A közvetítő szerepért Ashton-t illeti a dicséret, ő mindent megpróbált. Amikorra észbe kaptam, akaratom ellenére a másik terem felé irányítottak. Táncolni. Valójában nem volt hozzá kedvem. Folyosóként nyílt meg az embertömeg, mintha csak az est díszvendégit érkeztek volna meg. A pillantások vizslatóvá váltak, a zene pusztító ritmusaiba kezdett, az asztal lapja hívogatóan várta lábaink érintését. Tiltakozni kezdtem, hátráltam, de nem volt hová. A folyosó bezárult, engem a porondon vártak. Alkalmi táncpartnerem karját nyújtva és ellentmondást nem tűrve segített fel az asztalra. Örömmel meghúzódtam volna a „táncparkett” szélén, de a fiú követte az útmutatást, ténylegesen a középpontba kerültünk. Biztató szempártenger közepette követtük a többi táncos példáját. Eleinte feszélyezett a társaság, az ismeretlenek, de hamar feloldódtam, csak hagytam, hogy a zene irányítsa a testemet. Mosolyogtam, élveztem a dübörgést, a körülöttem lévő vásári forgatagot. De a mosoly elült, amikor Ashton ajkai megcirógatták a bőrömet, kezei magához vontak. Megcsóváltam a fejemet, egyértelműsítve a helyzetet. Távolabb léptem, egyenesen a mögöttem vonagló lánycsoporthoz. A helyemre azonnal két agyonsminkelt leányzó csapott le, két üveg alkohollal a kezükben. Ashton fülébe kezdtek suttogni, majd összekoccintották az üvegeket a fiú orra előtt. Ki gondolta volna, hogy a rossz fiús külső ilyen nyerő a lányoknál? Érdekelt a kis incidens vége, de nem láthattam. Az eddig megszokott ütemből egy kéz ragadott ki, mely hirtelen pörgésre késztetett. Körbe forogtam saját tengelyem körül. Egyszer, kétszer, háromszor... a szédülés kezdett környékezni a gyors forgások hatására. A Tony nevű fiú volt az. Igen, ő...
Egészen az asztallap széléig sodródtam, ahol a cipőm nem éppen aprócska sarka megbillent és egyenesen vágódtam le a földre. Nem sötétült el a világ, nem ütöttem be a fejemet, szerencsére csak az alfelemre estem, mely tompított valamennyit a fájdalmon. Többen körém gyűltek, számtalanszor hallottam a kérdést: Jól vagy? Minden rendben?
- Igen, igen. Azt hiszem, csak... – de felállni még nem akartam. Ahhoz túlságosan instabilnak éreztem a lábamat. Fájt a bokám, rándulásra gyanakodtam, segítő kezek után kutattam a tömegben...

Néha az emberek rövidebbnél rövidebb szavakon képesek felhúzni magukat, akár megnevezéseken, amikre nem fűlik a foguk. Biztos vagyok benne, hogy én azt a szivit nem úgy értettem, ahogyan a szőke lány visszautasította. Talán mások szájából durván hangzik, vagy éppen degradálóan hat, én egyikre sem törekedtem. Sophie egy egyszerű lány volt, kevésbé egyszerű megjelenéssel, és még annál is bonyolultabb háttértörténettel. Én mégsem ezekből indultam ki, hagytam az eseményeket folyni a fejünk fölött, ösztönösen viselkedni a társaságában. Ezek az ösztönök végül megbotránkoztatták őt, ezért is húzódott el tőlem olyan távolra.
Talpalatnyi helyére egyből ketten jelentkeztek, mire én lelkesedésemet vesztettem. Mozgásom lazábbá vált, kevésbé figyeltem a zenére, több figyelmet érdemelt a környezetemben zajló eseménysor. Tony elkapta a lányt, és mellkasára pörgette. Kezei szempillantás alatt hálózták be a fiatal lányt, aki szabadulásáért kapálózott. Utat törtem a vonagló testek között, de mire odaértem, Sophie a földön landolt.
Leugrottam az asztalról, és pár gondoskodó embert félreállítva felé hajoltam. Tarkójára csúsztattam tenyeremet, hogy megemeljem a felsőtestét. Lapockái felé illesztettem a másik karomat, úgy segítettem fel ülő helyzetbe. Mélán pislogott, azt hittem, még abban a szekundumban elveszti az eszméletét, de nem így történt. Adtam neki egy kis időt, hogy kitisztuljon a látása, de amikor láttam, hogy a helyzet nem változik, felkaptam az ölembe és a másik szobába sétáltam vele. Leeresztettem a fotelbe, ahol eddig üldögélt és megkértem a többieket, hogy távozzanak a teremből, ezzel is levegőt hagyva neki. Miután mindenki elhagyta a társalgót, és ténylegesen ketten maradtunk, minden ösztönt félretéve fordultam hozzá.
- Gyere, igyál egy kis vizet... semmi nincsen benne, tényleg. - Magamhoz vettem az asztalon hagyott flakont, és átnyújtottam neki. A fotelről lecsúszva elé guggoltam, kézfejemet a térdére eresztettem. - Elmesélnéd mi történt azon az éjjelen? Tony kevésbé szavahihető, azért sem kérdeztem tőle többet erről a témáról. Látom, hogy feszélyez a társasága. Jó lenne tudni miért. Elmesélnéd, ha megkérlek? - Törökülésbe ereszkedtem, úgy figyeltem lentről a lány arcát. Bizonytalannak tűnt, mégis láttam rá esélyt, hogy beavat a titokba, ami a fiúk és köztük van. Én nem akartam belefolyni az ügybe, de amíg ilyen patthelyzet áll fenn, kénytelen vagyok. Sophie gyengének tűnt, mégis erősnek - ezt az ellentmondást szerettem volna feloldani a történettel. Legmerészebb feltételezéseimet igyekeztem visszafogni és a lány szavaira koncentrálni.
Elvettem tőle a flakont, majd visszahelyeztem az asztalra. Ekkor rohant be hirtelen Jack kínos arckifejezése rosszat sejtetett. Felpattantam a helyemről, aztán intettem Sophie-nak, hogy egy pillanat és jövök, addig igya meg a maradék vizet, jót fog tenni. Ő közvetlenül bólogatott, érzékelte, ahogyan elengedtem az ösztönlényt és békés lázadó lett belőlem. Jack zaklatottnak tűnt, amint kiértünk a teremből, szavakra fakadt.
- Nagy gáz van, Ashton! Az egészet a csaj itta meg?
- Te meg miről beszélsz? - értetlenkedtem.
- A vizet... - bólintottam válasz gyanánt. - Az gáz, az nagy gáz... Leszögezem, nem ez volt a tervünk! Szóval az a helyzet, hogy a fiúk drogot - a szót csak suttogva ejtette - raktak bele. Be akartak hülyíteni valakit, de végül láttuk, ahogyan átcipelnek titeket a másik szobába és a terv félbeszakadt. Minden csak úgy megtörtént!
- Hogy lehettek ekkora barmok?!
Félrelöktem az utamból, és visszasiettem a szobába. Sophie egyre mélább lett, hibásnak éreztem magam az eset miatt. Nem sokszor érzem magam hibásnak, de ez most egy tipikusan olyan helyzet volt. Szó nélkül kaptam fel Sophie-t a karjaim közé, nem hagyhattam a tomboló tömeg közepén ilyen állapotban. Lépteim megnyúltak, pillanatok alatt a kijáratnál találtam magam. A zsetonok beváltása után kiviharzottam az ajtón. Gratuláltam volna a lánynak az összeghez, ha bármire emlékezett volna a dologból. Csak szeltem az utcákat, egészen addig amíg el nem értem az egyik sikátorban parkoló autónkat. Nem érdekelt a csapat többi tagja, a megkérdezésük nélkül húztam el a kocsival...

Ashon keze lett a segítség. Támaszt nyújtott, felemelt. A levegő azonban egyre nehezebbé vált. A tömeg nem könnyítette meg a normális légzést, mintha ólomsúlyú foltokban jutottam volna csak oxigénhez, egészen addig, míg fekete hajú osztálytársam ki nem mentett a helyszínről. Ugyanoda mentünk vissza, ahonnan jöttünk. A puha fotel nyugtatóan ölelt körbe, Ashton pillantásai az enyémekben kutatták a valóságot. A valóság az volt, hogy a fejemnek szerencsére nem lett semmi baja, de az esés nem hatott jól semmimre. Egy üveg vizet nyomott a kezembe. Baljósan méregettem, alapszabály az ilyen helyeken: nem szabad bizonytalan eredetű italba belekortyolni. A fiú azonban megnyugtatott, és az eddigiek után megérdemelt annyit, hogy a kaszinó kellős közepén elfogadjak egy kis innivalót. Száraz torkom egyébként is hűs folyadék után sóvárgott. Lecsavartam a kupakot, de a kezem azonnal megállt a mozdulat közepette, amint meghallottam a kérdést. Lepillantottam rá, aki gyermekien törökülésbe helyezkedett, mesét várva. Hol volt, hol nem volt... Furcsának találtam, hogy a Tony nem mesélte el a tettét a haveroknak, köztük Ashton-nak. Nem éreztem köztünk barátságot, de azt nagyon szívesen elmondom neki, milyen csodás tulajdonsággal rendelkezik a barátja.
- A barátod ostoba, bunkó, hirtelen természetű és erőszakos. Nagyon erőszakos... de szerencsére... - ennyit állt szándékomban elárulni. Matt-et megverték, engem majdnem megerőszakoltak. Nem a MI hibánk volt. Hogy melyik a rosszabb utólag? Látni a szívemnek legkedvesebb embert fájdalmak közepette.
Rébuszokban beszéltem volna? Kétlem. Szerintem az erőszakos kétszeri említése éppen elég volt. Ashon-ra néztem, hogy megértette-e az elhangzottakat. Tovább akartam lépni a témán. Egyébként se éreztem ezt a könnyed beszéd elemeként. És azt hiszem, vannak dolgok, amik nem tartoznak másra, csak Matt-re és rám.
A szobába egy ismeretlen fiú viharzott be, majdnem feldöntve az egyik asztalon dekorációként elhelyezett vázát. Addigra az üveg víz nagy részét elfogyasztotta, ténylegesen jól esett. Ashton még az üveget is visszatette az asztalra, hogy erre se legyen gondom. Kényelmesen hátra dőltem a fotelben, de néhány aggodalmas pillantást lövelltem a távozó fiúk után. Biztosan történt valami...
Egy zseton, kettő, három... számoltam az asztalon felejtett tárgyakat. Valakinek sürgősen kellett távoznia... A szemem előtt lévő kép egyre mosottabb lett. A zaj tompábban jutott el hozzám, a formák élessége egyre inkább kezdett eltűnni. Előredőltem, megtámaszkodtam az asztal sarkánál. Kezem beleakadt az üvegbe. Gyanúm feléledt. De mielőtt tovább gondolhattam volna eme nemes egyszerűséggel is félelmetes tényen, Ashton ismét ölbe kapott. Nem sokkal később friss levegőre értünk. Megváltás volt már az is.
- Nem érzem jól magam – suttogtam a kunkorodó fekete fürtökbe. Egy autó ülésére helyezett és már indultunk is. Vajon hová? Eddigre biztos voltam benne: valami bekerült a szervezetembe, aminek nem kellett volna. Talán gyógyszer... apró, pici, színes tabletták.
- Pillangók – nyúltam a levegőben köröző fényfoltok után. Az utcai lámpák sárga fénye festette volna oda, vagy ténylegesen láttam őket? Nevetni kezdtem. Gyerekként imádtam őket. A színeiket, a foltjaikat. Épp most, épp ilyen körülmények között kellett viszontlátnom a gyerekkori szenvedélyemet? Egykor mindig pillangókat rajzoltam. Ezzel indult az egész... szép formájuk volt, színkavalkáddal teli szárnyuk. Most kevésbé voltak vonzóak, mert körbe- körbe forogtak. Tudatom még valamennyire megvolt. Tisztában voltam vele, hogy ennek az anyagnak a szervezetből valahogyan el kell távoznia.
- Hová viszel, Ash...ton? - akadt meg a nyelvem a nevében. - Ne kórházba! - csaptam a kezemmel felé. Éreztem a bőrét, a mélységérzetem azonban már nem volt az igazi. Nem akartam se megütni, se megkarmolni. Valamelyiket mégis sikerült. Vagy nem?
- Szerezz... vizet! Sokat! - ejtettem fejemet oldalra a fejtámlán. - És mondjuk sót...sót...sót...- kacarászni kezdtem. Ashton értetlen profilját bámultam.
- Olyan vagy, mint egy fekete bárány. Mondták már? Barika.... - nyúltam haja után, továbbra is nevetve. - A bárányok nem is feketék...- agyamban viaskodott a tudatos gondolkodás a gyógyszer- vagy bármi is volt- hatásával. A kint elsuhanó árnyak és épületek absztrakt formaként táncoltak a szemem előtt. Előre fordultam, egy pontra igyekeztem összpontosítani. Villogó OPEN tábla hirdette az útkereszteződésben- éppen velünk szemben -az egyik éjjel is nyitva tartó üzletet. Kezeimmel a kézifék irányába kaptam azonnal, és amennyire csak bírtam, berántottam. Ashton talán megpróbálta megakadályozni, de nem sikerült. Azonban az erőm kevés volt ahhoz, hogy ténylegesen blokkolni tudjam a kerekeket.
- Állj meg! - rivalltam rá. - Hozz vizet, sokat. És ssssssót – ismét játszani kezdtem a szavakkal, akár egy papagáj. Gyógyszer... víz...só...
- Csak bízz bennem! - hajoltam közelebb hozzá. - Menj, menj! Fuss! - kezdtem paskolni a karját, egyre jobban. Egészen addig, amíg nem hallgatott rám. Biztonságképpen a kulcsot magával vitte, nehogy gyöngébb pillanataim egyikében alkalmasnak érezzem magam a járművezetésre. Dúdolni kezdtem egy dalt. Fogalmam sincs, hogy melyiket, csak szántottam a hangommal a sorokat. Amint Ashton belépett a boltba, én kimásztam az autóból. Igen, szó szerint másztam. A cipőket lehúztam a lábaimról, egyiket az egyik kezembe fogtam, másikat a másikba. Elindultam az úton az egyik irányba. És végre megtaláltam, amiért elindultam. Egy csatornát. Rácsos fedelű csatornát. Leültem a járda szélére, majd vihogni kezdtem saját magamon. Két kéz húzott fel az aszfaltról, a hang már ismerős volt.
- Olyan illatod van, mint a mentolos fogkrémnek – tájékoztattam Ashton-t, aki ismét az autó felé kezdett húzni.
- Áááállj!! Hát ezért jöttünk! - mutattam az aszfalt felé. - Hol a vizem? És a sóm...savam..sa... ömmm...só? - kezeimet arcom elé fogtam, megráztam a bolond fejemet, hátha annak jótékony hatása lenne. A fiú a járdára mutatott. El kellett indulnom az üveg felé, de úgy éreztem, egy- két perc az aszfalt szélén ücsörögve még belefér. Megütögettem magam mellett a helyet, Ashton-t is az út széli „pihenésre” ösztönözve. Amikor leült, megszólaltam:
- Azokat idehozhatnád. Neked egyszerűbb, mint nekem – fordultam hátra a vizes üvegek felé, majd átvettem tőle az első másfél literes palackot és inni kezdtem.