Rebeca Viviette Knight

Pretty Dream

az engem bemutató tankönyv

Becenév: Reby, Vivi;
Születési hely/idő: 1994. 05. 15.
Kor: 18

...akik nem tudom hogy várnak e otthon

Apa: Jonathan Knight, 52, apuci kicsi lánya viszony, viszont ennek nem egészen a hétköznapi változata (lásd személyiség és előtöri), gyakran egyfajta feszes veszekedős hangulat alakul i kettejük között;
Anya: Eva Knight, 48, jó viszony van kettejük között
Testvérek: -
Párkapcsolat: Egyedülálló

itt egy kis megtanulnivaló

Csoport: Népszerű
Rang: The True
Tanulmányi átlag: 4.9
Osztály: 11.a
Szeretem: Tavasz, virágok, tánc, éneklés; Nyár, úszás, fagylalt-jégkrém-jégkása, tengerpart, utazás; Ősz, falevelek, mókusok, séták, versek; Tél, hópelyhek, korcsolyázás, forró csoki, csillogás; Élet, szépség, öröm, siker, fény;
Utálom: Megfelelni másoknak, sötétség, zaklatás, túlságos rendezettség;

Személyiség

Rebeca az amit az apja nevelt belőle, egy két lábon járó márványszobor. Mondhatni a nevelésnek köszönhetően megszületett egy maszk, ami egészen addig „él”, amíg olyasvalaki van mellette akiben nem bízik meg kellőképpen. Ennek köszönhetően látszólag folyton képes uralkodni az érzésein, minden helyzetben logikusan és objektíven dönteni és mindig a legjobb lehetőséget képes megragadni, bármilyen legyen is a helyzet.
A maszk mögött viszont egy érzelmekkel bőven rendelkező, lázadni és kitörni akaró lány rejtezik, akit nem érdekel, hogy cselekedeteivel miféle fényben tűnteti fel saját magát és a családját, és aki önfeledten képes örülni bárminek anélkül, hogy attól félne, hogy ezt valaki felhasználhatja ellene akármikor is. Tulajdonképp ez az az oldala akit a legkevesebben vagy talán senki sem ismer, hisz a köztudatban a folyton tökéletes márványszobor képe létezik.

Külső

163 centiméter magas barna hajú, barna szemű leányzó. Öltözetben leginkább a saját elvárásait nézi, hogy mi is tetszene neki igazán, ugyanakkor azt is figyelembe veszi, hogy mi az, amit az apja a leginkább gyűlöl rajta látni, egyfajta lázadásként vele szemben. Ugyanakkor a különböző kiegészítőket és ékszereket se veti meg.

születésemtől a mai napig, vagy egy pár pillanat az életemből

Mi tesz minket emberré,
És miért hazudunk folyton?
Mit ér az érzés, ha nem mutatom,
És a szót is magamba fojtom?

Ágyamban feküdve a plafont bámulva énekeltem és a nyaram körül járt az agyam. Nem ez volt az első nyaram, ami azzal telt, hogy az apám hurcolt magával mindenfelé, ráadásul még el is várta, hogy élvezzem. Megkapta. Minden egyes pillanatot élveztem, amikor szópárbajozhattam vele és győztem. Ez pedig elég sokszor előfordult. Persze ettől a nyaram még cseppet se lett jobb. Minden nap ugyan azt végighallgatni, csupán más tálalás mellett igazán, unalmas volt.
Két koppanás. Ismertem ezt. A szobalány szokott így kopogni mindig, mintegy jelzésforma ez már nála. Az éneklést azon nyomban be is fejeztem.
- Igen, Emily? – szóltam ki, bár csak formalitásból. Nagyon is tudtam, hogy miért küldték. A várthoz méltóan közölte is, hogy az apám hívat. Indulni akar.
- Mondja meg neki, hogy rögtön készen leszek. – megvártam, míg elmegy a nő, majd mélyet sóhajtottam. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy mi szükség van arra, hogy az új iskolai év első napja reggelének egy részét is vele kell eltöltsem.
Miután feltápászkodtam az ágyamról a gardróbom lehetőségeit vizsgáltam meg. Direkt ismét olyan ruhadarabokat választottam, amit az apám legszívesebben saját két kezével égetne el, már ha tehetné és lenne hozzá mersze.
- Készen vagyok, indulhatunk. – közöltem az apámmal, miután lesétáltam a nappaliban, ahol már a szokásos ideges sétafikálását végezte. Mindig ezt csinálja, mikor rám vár, mintha pontosságra akarna tanítani, pedig ő az aki késni szokott.
- Mi ez a ruha rajtad? – láttam amint a szemöldöke felemelkedik, miután végignézett rajtam, az én arcomon, pedig egy apró vigyor jelent meg.
- Nem tetszik? Pedig kiemeli az alakom adta adottságaimat. – feleltem és még pördültem is egyet benne, csak úgy a hatás kedvéért.
- Hányszor mondtam már, hogy öltözz fel normálisan? – hangjában érződött egy cseppnyi gúny, majd mindössze csak a szemével jelezte, hogy induljunk. Nem fecsérelt több szót egy esetleges szócsata elindításának érdekében. Én persze engedelmesen indultam el a kijárat felé, replikámat türtőztetve. Az úton lesz még időm nyugodtan közölni vele.
- Kisasszony. – nyitotta ki a hosszú fehér limuzin ajtaját a sofőr, még mielőtt elértem volna a járművet.
- Köszönöm, Jeremy. – engedtem meg egy mosolyt a férfi felé, majd beültem és megvártam, míg az apám is hasonlóképp tesz és becsukódik utána az ajtó. Úgy éreztem, hogy eljött az ideje a revansnak. – Ha gondolod még visszamehetek átöltözni. Annyi időnk még biztos van.
- Badarság, még az hiányozna, hogy rád kelljen várnunk, kislányom.
- Nem vagyok kislány. – válaszoltam és tüntetően el is fordítottam a fejemet. Mindennél jobban gyűlölöm, mikor a kislányának nevez. Észre sem veszi, hogy már rég nem vagyok kislány és különben sincs joga úgy hívni. Sohasem volt ott akkor, mikor a „kislányának” szüksége lett volna rá.
- Miért szükséges még a mai napot is veled töltenem? – tettem fel a kérdést, mikor kénytelen volt a limuzin megállni a pirosnál. Láttam apám arcán, hogy a megfelelő indokon gondolkodik. Undorító.
- Nem tölthetek el egy kis időt, a kislányommal? – kérdésre kérdéssel válaszolt. Ráadásul az a hülye mosoly. Még csak meg sem közelíti a valós érzelmeket. Erőltetett szerencsétlenség.
- Nem vagyok kislány. – ismételtem magam immáron nyomatékosítva a dolgok.
- Már miért ne lennél? – tette fel a kérdést és adott szabad utat nekem a támadásra.
- Ha nem vetted volna észre felnőttem. De bocsánat, miket is beszélek, hisz hogy vetted volna észre? Akkor vennéd észre, ha fiú lennék, nem? De nem vagyok. Nem született egyetlen egy fiad se. Még egy öcsém sincs, akivel egyáltalán úgy bánhatnál, mintha a gyereked lenne. – élesítettem a nyelvemet rajta. Nagyon jól tudtam, hogy ezzel gyenge pontra tapintottam. Az évek során sikerült eléggé kiismernem őt.
- De hát az utódom vagy, hogyne törődnék…
- Igen, az utódod vagyok. Egy valaki, akinek köszönhetően tovább működhet a céged anélkül, hogy el kellene adnod, vagy más irányítaná. – szakítottam félbe és adtam mattot neki. Erre már nem tudott hogyan válaszolni. Az autó megállt és ő kiszállt, majd becsukódott utána az ajtó. Nem hívott, hogy menjek vele, mint az elmúlt hónapokban mindig.
Feltámasztva a fejemet néztem ki a limuzin ablakán, de ott is csak azt láttam, amit nem akartam. Láttam, ahogy egy apa a kislányával sétál, beszélget és játszik. Azt mondják, hogy az ember mindig az után vágyakozik, amiből nem jutott neki. Talán ezért is szorul össze az én szívem és repkednek pillangók a gyomromban, mikor meglátok egy kislányt boldogan együtt lenni az édesapjával.
- Jeremy, a szokásosat. – közöltem a sofőrrel és egyetlen egy könnycsepp gördült le az arcomon. Kivételesen nem töröltem le. A kezembe vettem a közben megjelent pohár narancslevet és belekortyoltam.
Sohasem értettem, hogy miért nem tudott az apám úgy foglalkozni velem, ahogy kellett volna. Kicsi korom óta arra nevelt, hogy egykor nekem kell vezetni a céget. Egyetlen minutumban sem volt az, hogy úgy viselkedett volna velem, mintha az apám lett volna. Eleinte sokat sírtam emiatt. Láttam, ahogy az édesanyám minden egyes könnycseppem után szinte egy évet öregszik. Aztán abbamaradt a sírás. Magamra öltöttem a tökéletesség illúziómaszkját és onnantól csak azt lehetett látni, hogy úgy viselkedem, mint egy valódi kis örökös. A veszekedéseim az apámmal is inkább egyre jobban olyasminek tűnik, mintha ki akarnám tűrni a helyéről, hogy több szabadságot adjon nekem az üzleti életben.
Persze az iskola mellett egyelőre semmi ilyesmi ambícióim nincsenek. Különben sem érzek túlságosan nagy kedvet ahhoz, hogy valóban apám nyomdokaiba lépjek. Mintha egy teljesen más világ lenne az, egy börtön. Én pedig szabadon szeretnék élni és azt tenni amit akarok és amikor akarok. Lehet, hogy túl sokat kérek.
Ismét egy mély sóhajt szakadt fel a mellkasomból, majd miután kiittam a pohár maradék tartalmát ismét énekelni kezdtem. Ez legalább nyugtatóan hat számomra.

Épp együtt állnak a csillagok,
És az ég is felhőtlen.
Azt hittem, gyerek maradok,
De már félig felnőttem.
Ideje élni, félni úgyis késő volna már.