Sutton & Sophie szobája

Sutton-nal ketten hamar összeszedtük a kipakolt ételeket, visszapakoltuk a hátizsákomba, és elindultunk a lány szállás felé. Valahol reménykedtem benne, hogy számításba veszi ezt a lehetőséget, miután két döntő tényezőt is megtudtunk. Az egyik, Daniel már fent van a mi szobánkban, Sophie pedig épp most lépett le. Szerencsére! Azonban a következő pár óra nem lesz egyszerű nekem. Csöndesen ballagtam Sutton mellett a lány hálókörletben, vállamon teletömött táskámmal. Mint aki éppen költözik... Eddig nem tudtam, hogy Sutton-t melyik szobában szállásolták el, de innentől kezdve már nem fogok eltévedni, és az összes ajtón bekopogni, ha őt kell keresnem. Mert nem tagadom, szeretnék rendszeres vendég lenni nála. Kinyitotta az ajtót, kissé megilletődötten léptem be, körülnéztem a makulátlanul tiszta helyiségben.
- Jó, hogy nem hozzánk mentünk. Ott nincs ilyen rend.- kacsintottam Sutton-ra. Levetettem a táskát a földre, mellé guggoltam, és ismét a lány felé fordultam:
- Hová teríthetek, kisasszony?- körbenéztem a szobában, de az ágyakon kívül nem igazán láttam másik lehetőséget. Volt asztal is, de mappák, papírok, könyvek hevertek rajta. Miközben pakolásztam, akaratlanul is meg-megérintettem Sutton-t. Minden érintéssel a nyugodt vacsora esélye egyre kisebbre csökkent. Kisvártatva kénytelen voltam megszólalni, és elmondani, hogy mit érzek, gondolok. Közben a tányérok, és a többi eszköz is szépen, sorban került a helyére, oda ahová Sutton mutatta. Még Chris süteményei is, amik az eltelt idő alatt jelentősen kihűltek, és veszítettek is vonzásukból. Ellenben Sutton egyre lenyűgözöbb volt.
- Sutton, figyelj rám.- megfogtam a kezeit, éreznem kellett a bőre puhaságát- Csodás, hogy mi most itt vagyunk kettesben, és együtt vacsorázunk. De ez nem jelenti azt, hogy ki akarom használ a helyzetet. Nem ezért akartalak a szobámba vinni.- persze, semmi kifogásom a lehetőség ellen, hogy újabb szintre emeljük a kapcsolatunkat, de nem azonnal, kutyafuttában. Nem akartam, hogy a kényszer érzése bármelyikünkre is rátelepedjen.

To: David

Nem időztünk sokat azzal, hogy összepakoljuk a kis rögtönzött piknikünk alatt idehozott dolgokat. Visszaraktunk mindent a helyére és már semmi akadálya nem volt, hogy elinduljunk egy melegebb és személyesebb hely felé. Nagyon szerettem volna már a szobám meleget árasztó falai között lenni Daviddel. Befelé vezető utunk nem tartott sokáig. A főépület felé mentünk majd a lány lakókörlet felé Kíváncsi voltam vajon tudja-e, hogy melyik szobában szoktam tölteni mindennapjaimat, de ahogy haladtunk előre a folyosón nem azt a következtetést vontam le, hogy céltudatosan menne, inkább csak követ engem. Mikor megérkeztünk a számomra nagyon jól ismerős szobához –álmomban is idetalálnék már- , elővettem a táskámból a kulcsomat és behelyeztem a zárba. Halk, de számomra megszokott nyikorgás kíséretében kinyílt az ajtó és én pedig besétáltam.
- Fáradj beljebb. Íme a szobám. – mondtam invitálás képpen. Szememmel gyorsan körbenéztem, hogy nem hagytam-e valamit széjjel, de hálát adtam azért, hogy múltkor nagy kínszenvedések árán, de rávettem magam, hogy összepakoljak. Így most tökéletes tisztaság fogadott bennünket. Végre nem fáztam és ennek roppantul örültem. Már csak a szerencsémnek kell kicsit jónak lennie ma este és akkor nm fogok belerondítani egy szép pillanatba sem.
- Szerintem itt jó lesz. – mutattam az ágyra jobb lehetőség híján. A nem túl nagy asztalunkon könyvek, mappák és füzetek tömkelege hevert és mire azokat elpakoltam volna, valószínűleg a kedvem is elment volna mindentől. Lehuppantam az ágyam szélére és figyeltem ahogy David szépen odafigyelve kipakolja az ételeket. Fura érzés töltött el, ha jobban belegondoltam, hogy most hol is vagyok és pontosan kivel is. A következő pillanatban érdeklődő tekintettel figyeltem rá és kíváncsian vártam, hogy mit fog mondani. Valahogy a hangsúlyából arra következtettem, hogy valami komoly dolgot szeretne közölni velem.
- Tudom, hogy nem használnád ki. – mondtam, majd közelebb hajoltam, hogy áthidaljam a köztünk lévő távolságot és lágyan megcsókoltam. Szerettem volna ha tudja, hogy bízok benne. Sok mindent átéltünk már, az én bizalmatlanságom miatt, majdnem elveszítettük egymást, de most már nem esek bele ugyanabba a csapdába. Nem most ismertük meg egymást, nem idegenek vagyunk egymásnak. Minden kapcsolat alapja a bizalom és ez nálunk meg is lesz. Tudtam, hogy nem csak azért hívna fel a szobájába, de abban is biztos voltam, hogy nem kéne kétszer mondani, hogy használjuk ki a helyzet adta adottságokat.
- Azért milyen jó, hogy most már nem fázok. –jegyeztem meg könnyedén és talán egy icipici célzás is volt benne.

Sutton szobája kellemesen meghitt hangulatot árasztott. Sokkal hangulatosabb volt, mint az enyém.
Pakoltam, ahová mutatta. Majd leültem az ágy szélére. Az lehetséges, hogy a csajok jobb matracokat kapnak, mint mi? Valahogy Sutton ágya puhábbnak hatott, mint a sajátom. Rugóztam rajta néhányat, és elismerően bólintottam.
- Kényelmes.- rövid megállapítás volt, talán kicsit több is volt benne, mint amennyit eredetileg szántam.
- Akkor lássunk neki!- kacsintottam rá, majd odaadtam neki az evőeszközöket. Néhány falat után rátettem a kezemet az övére, jelezve neki, hogy álljon le. Mást akartam.
- Szabad?- vontam fel a szemöldökömet, de nem vártam meg a válaszát. Azonnal egy falat ételt emeletem a saját villámon az ajkaihoz. Lassan nyitotta ki a száját, óvatosan húzta le a falatot a villáról, mintha valami nagyon törékeny lenne rajta. Valami, amire vigyázni kell. Számomra inkább érzékinek hatott. Akkor is, ha ő ebbe nem gondolt bele többet. De az is lehet, hogy tévedek.
- Hűűű. Szeretnék annak a villának a helyében lenni.- akaratlanul törtek fel belőlem a szavak. De amint kimondtam, már meg is bántam. Ennyit arról, hogy nem akarom kihasználni. Újabb túlfűtött mondat, ami épp az ellenkezőjéről árulkodott a mindössze néhány másodperccel ezelőtt elmondott vallomásnak.
- Nem úgy értettem.- szabadkoztam azonnal, kissé zavarban lévő pillantások közepedte- Vagyis igen, de mégse. Ó, össze-vissza beszélek, ne is figyelj rám!- hogy lehet ilyen marhaságokat beszélni? Nem ismerek magamra. Egyszerű blokk szállt az agyamra. Vagyis csak azt mondtam, amit az elemi ösztöneim súgtak nekem. El tudtam képzelni, hogy ezután Sutton mit gondolt rólam.
- Inkább együnk! Legalább nem jártatom a számat.- vigyorodtam el, miközben egy méretes kajafalatot tettem a számba. Pár másodperc gondolkodási idő, pár másodperc szavak nélkül, félreértések nélkül.

Az első valódi célzást hallottam Sutton szájából. Az otthoni ágy... nem bízott túl sokat a fantáziámra. Cinkos mosoly jelent meg az arcomon, de nem csaptam le a kínálkozó lehetőségre. Még nem... hagytam, hadd álljon be köztünk a csönd, hadd burkoljon be minket, mégis valahol ott maradt közünk lebegve egy fogalom: az ágy... és minden, ami ehhez kapcsolódik. Alvás, párnacsata, lustálkodás, és még sorolhatnám.
Igen, következett az én véletlenül elszólásom. Nem szoktam pedig csak így, ösztönből válaszolgatni, ennél összeszedettebbnek tartom magam, ehhez képest akaratlanul ejtettem ki azt az ominózus mondatot. Vontatottan, de kénytelen voltam megszólalni, és válaszolni Sutton kérdésére.
- Ilyen milyen? Ilyen szoknyapecér, vagy ilyen ösztönlény?- meredtem rá Sutton-ra. - Sosem voltam egyik sem, csak ez ugrott be a látványról.- ismét lesütöttem a fejemet, és úgy tettem, mintha életem legfontosabb dolgát végeztem volna: aprólékosan tüntettem el az étel darabkáit a tányéromról, gondos odafigyeléssel, és némán. Ismét Sutton dallamos hangja törte meg a csöndet.
- Tudom. De legalább most gondolkozni is fogok előtte.- kacsintottam rá. Éppen eleget vártam, hogy a köztünk beállt némaság megtegye jótékonynak nem mondható hatását. Még minig nem ment ki a fejemből Sutton otthoni ágyára tett megjegyzése.
- Mellesleg az én otthoni ágyam is nagyon kényelmes.- újabb huncut mosoly jelent meg az arcomon. Ha kötekedni akart volna, nyugodtan megkérdezhette volna, hogy ilyen vagyok, amikor gondolkozok? Igen, ilyen vagyok, amikor kerülgetek valamit, amit akarok.
- És hogy ízlett Chris sütije?- egészen emberi mennyiséget pusztítottunk el belőle ketten. Az igaz, hogy a többség az én számban tűnt el, és meg kell dicsérnem az öcsémet: ehető volt, sőt aránylag finom.
Bólintottam, miután Sut megköszönte a vacsorát, és a romokat gyors mozdulatokkal összepakoltam. Figyeltem, ahogy a lány bájosan felült az ágyra, és egy kispárnát szorongatott az ölében. A jelenet mosolyt csalt az ajkaimra. Pont mint egy kislány...
- Szerintem, ez nem kell most.- kivettem a párnát a kezéből, és odadobtam a többi közé. Határozott, de óvatos mozdulattal Sutton-t vontam az én karjaimba. Kezemmel végigcirógattam arcának, majd nyakának vonalait, könnyed csókokkal kényeztettem őt, de csak annyira, hogy bármikor vissza tudjon lépni, ha még nem áll készen.

Karomban Sutton-nal, az volt az egyetlen kívánságom, hogy Sut szobatársa máshol húzza meg magát erre az éjszakára. De amilyen mázlink van...
- Szóval, hercegnő, nem csalódott?- ott folytattam, ahol ő abbahagyta. A mesék földjén.- Nem vagyok se szőke, se herceg, még fehér lovam sincs, királyságról már nem is beszélve...- mosolyogtam Sutton-ra, és minden kimondott szó után egy apró csókot loptam rózsás ajkairól.
- Csak néhány ütött- kopott focilabdám, egy kedvesen csonka családom...ha már itt tartunk, egyszer eljöhetnél hozzánk. Már úgyis sokat hallottak rólad. Chris-t meg ismered.- kacsintottam rá, és reméltem, hogy nem diktálok túl gyors tempót. Nyilván nem arra gondoltam, hogy most azonnal, vagy a következő napon, hanem valamikor, amikor mindketten készen állunk erre. Már csak apa volt hátra. Őt meg kenyérre lehet kenni. Egy ilyen lánynak, mint Sut, mindenképpen. Anya meg... ő meg nem számít. Egyszer írtam neki az én angol levelezőtársamról, azt se tudom, hogy emlékszik-e rá. Nem is érdekel.
Óvatosan hanyatt fektettem Sutton-t, és mellébújtam. Egyik kezem játszani kezdett a hajtincseivel.
- Azért remélem engem nem akarsz úgy itt hagyni, mint Hamupipőke a herceget. Éjfélt üt az óra, és eltűnsz... ugye nem? - kisfiús ártatlansággal kérdeztem, és maradni akartam a mesék varázsos vonalán.
- Mert akkor már most lehúzom a cipődet!- kacsintottam rá, és újabb mézédes csókot csentem el az ajkairól.
Szívem szerint felpattantam volna az ágyról, megkerestem volna a kulcsot, elfordítottam volna a zárban, és benne is hagytam volna. Még ha a szobatársánál lenne is kulcs, így legalább nem tudna ránk törni. És mindezt miért? Mert más élvezeteknek akartam hódolni...

- Lehet rólad rosszat mondani?- költői kérdés volt, nem vártam rá választ. Egyelőre semmi negatívat nem találtam Sutton-ban, pedig már évek óta ismerjük egymást. Az első e-mailből kiderült, hogy jól megértenénk egymást. Ez még akkor történt, amikor anya elhagyott minket. Nem tudtam róla senkinek beszélni, csak Chris-nek, aki szintén maga alatt volt. De akárhányszor szóba került, még rosszabb lett. Apához meg hozzá sem lehetett szólni! De ez már a múlt. Én rátaláltam a neten Sutton-ra, aki segített. Innen fakad a mi kapcsolatunk...akkor „találkoztunk” amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Kialakult a barátság, most pedig, valami, ami már túllép ezen a kategórián.
„neked se kell menned”- mosolyogni kezdtem a mondatára. Egyértelmű utalás volt. És nekem semmi kifogásom nem volt ellene. Csupán egy dolog kötötte le a figyelmemet. Az előttem lengetett kulcscsomó. Ártatlan pillantásokkal néztem rá, de ördögi mosoly terült el az arcomon. Elvettem a kezéből, és az ajtó felé indultam. Kattant a zár...
- Legalább nem fognak ránk törni.- kacsintottam rá, és visszafeküdtem az ágyra. Nem mintha Sopie-n kívül bárki be akarna ide jönni ilyen kései időpontban. Még mielőtt Sutton aggódhatott volna a szobatársa miatt, elvetettem a lehetőséget.
- Sophie-nál biztosan van kulcs.- a másik éjjeli szekrény felé néztem, amin nem hevert egyetlen kulcscsomó sem- De ha mégsem lenne, akkor majd kopog. Vagy telefonál neked.- mosolyodtam el, és Sutton karját kezdtem simogatni.
- Még most is kényelmesnek találom. Jobb, mint a miénk.- csókkal zártam le ajkait, s nem is hagytam utána szóhoz jutni. Kettesben voltunk, ez az éjszaka csak a miénk volt, és mindent megadtam volna azért, hogy Sutton boldog legyen.

To: David

/ Köszönöm szépen a játékot!/

NŐK. SOKAT NEM TUDOK RÓLUK, de egy bizonyos: rajongok értük. Be kell vallani, minden férfias vadászösztönt leszámítva csupán a túlzás vitt arra, hogy többes számba rakjam a legelső szót. Nem értük rajongok, mindközül egyért, Sophie Anderson-ért. A szökésakciónk több szemre talált, mint amennyit el tudtam volna képzelni. A fiúcsapat fogadtatása több, mint gunyoros volt, egyenesen sértő. Sophie elé léptem, hogy megóvjam őt a lenézően mustráló szemektől. Ő azonban félretolt, és közelebb merészkedett a komolytalan fiatalokhoz.
Tudtam, hogy a női lélek mélyén van egy apró receptor, ami a humor és a megaláztatásért felelős, de hogy ez Sophie-nál ilyen zseniálisan működik, nem gondoltam volna. Ismét meglepett talpraesett viselkedésével, szemtanúja lehettem, hogyan illeszti arcára a nyilvánosságnak fenntartott maszkot. Azt a Sophie-t láttam, akit a legelső találkozás alkalmával még nem nevezhettem a szépségemnek, akit sértett a feltételezés, miszerint egy beképzelt üresfejű csajnak tartom. Kövezzenek meg érte, de tetszett a szerep, amit önkéntelenül is magára vett a támadó diáksereg előtt. Mulatságos volt, és élettel teli. Szerettem őt, olyannak amilyen, és olyannak, amilyennek mutatja magát mások előtt. Képtelen voltam visszatartani a röhögést, a fiúk képe külön-külön is megért volna egy misét.
- Én a helyetekben most eltűnnék... ennyire érthetetlen az akcentusom? Mondom most! - léptem közelebb hozzájuk. Egy számomra is idegen álarcot erőltetettem magamra: a kemény védelmezőét. A távolban zseblámpa fénye gyúlt, ők összeráncolt szemöldökkel figyelték a szavaimat. Láthatóan meglepte őket a viselkedésem, de nem mertek kockáztatni, inkább felszívódtak a szemünk elől. Sophie kezébe markoltam, úgy húztam magam után a folyosón. Cseppek jelezték az utunkat, a létező legbénább szökést hajtottuk éppen végre. Én mégis boldog voltam, felvidított a színház, amit együtt alakítottunk.
Sophie nyugtatni kezdett, amint beléptünk a kaotikus állapotokban szenvedő szobába. Az én szememből elpárolgott a bűnbánat, megerősítést nyert bennem a tény, hogy ezen a kellemetlen eseten igazán nincs értelme bánkódni. Mosolyt csalt arcomra az aggodalmas Sophie szemében felderengő fény, ahogyan leveti a nagylányt és újra kislány lesz. Elfordult előlem, miközben egy túlméretezett inget húzott a vállára. Az anyag óvó takarásban tartotta a női idomokat, amiknek a bámulását sokáig nem tudtam volna elviselni különösebb akció nélkül. A gondnok érkezése csak hab volt a tortán.
- Elnézést uram, nem fordul elé többé! Ígérem! Nagyon szépen köszönöm a ruhákat... Naná, vigyázok Rá - kacsintottam a férfi felé, aztán behajtottam az ajtót. Tekintetünk összetalálkozott a lánnyal, együtt nevettünk fel a mókás látogatáson. Semmi szégyellnivalót nem találtam abban, hogy egy lányt rejtegetek a szobám mélyén. Minden okom meg volt erre: szerelmes voltam. Aztán végre elérkeztünk a kérdésemre adott válaszhoz. Jó volt mondatai által újra a csúcspontra érni, a szerelem legbársonyosabb szőnyegére lépni, bizton tudva, hogy onnan még Lucifer sem képes lerángatni minket.
Válasz helyett egy csókban pecsételtem le az ultimátumot, amit ketten kötöttünk. Nem kellett pap, Isten színe előtt rendezett hacacáré, csupán két őszinte szempár, s néhány igaz szó. Ajkaim alatt megremegett, csak akkor ébredtem rá a lány hiányos öltözetére. Combjára futtattam kezemet, majd fürgén az ágy felé taszigáltam. Bebújtattam az ágyba, akárcsak Karácsony estéjén, s testére húztam a kihűlt takarót.
- Majd megyek én - elvettem a kulcsot. - Seperc alatt megjárom, addig... olvass! - felkaptam William Styron regényét és a kezébe nyomtam. - Sophie választ... olvastad már? Ha nem, akkor itt az ideje! Ki se nyitod a könyvet, már itt is vagyok.
Gyors léptekkel hagytam el a szobát, remélve, hogy a legnagyobb biztonságban hagyom magára Sophie-t. Hogyha jó kislány, sorra veszi a regény fejezeteit, ezzel meghagyva a kronológiai sorrendet, azonban ha a kelleténél is kíváncsibb, akkor a végére lapoz és meglátja az utolsó lapra firkált soraimat. Félúton voltam, már értelmetlen lett volna visszafordulni. Nem akartam, hogy betekintést nyerjen háborgó elmém gondolataiba, de ezzel elkéstem. Hát tovább sétáltam a betonozott ösvényen, ami a lánykörlet felé vezetett. A fák susogása félelmetessé tette az udvart, s mintha árnyakat láttam volna a fák tövében. Megráztam fejemet, biztosan csak képzelődtem.
Békében sikerült elérnem a lány szobájához. Hamar megtaláltam a szekrényt, kiemeltem pár göncöt, aztán egyből fordultam is az ajtó felé, de valami szemet szúrt. Az asztal mellé állított állványon egy festmény hevert, akárcsak egy tükör. Közelebb lopóztam, hogy jobban szemügyre vehessem a vásznon rögzített vonásokat. A színek még így a Hold sápasztó reflektora alatt is gyönyörűnek hatottak. Idealizált árnyalatok színezték festett arcomat, először láthattam magam Sophie szemén keresztül. Ujjbegyemet a festék barázdái felé tartottam, végigsimítottam az alkotás köré gyűlő burkot, a kép mesteri volt.
Lámpák fénye villant, tudtam, ideje indulnom. Kezembe szorítottam a ruhákat, aztán kilopóztam a lányszobából. Néma léptekkel suhantam a folyosókon, mígnem újra az árnyas udvarra értem. Gombóccá gyúrtam a ruhaneműt, a félelem újonnan erőt vett rajtam. Úgy kapaszkodtam a nadrágba, mintha Sophie szellemével sétálnék kézen fogva. Megnyugtatott a tény, hogy éjjel háromkor már senki sem garázdálkodhat a lakókörleten kívül. Én legalábbis így hittem.
A bokorból a fürdőnél látott csapat ugrott elő, számuk mintha a duplájára növekedett volna. Kapkodtam a fejemet, de már késő volt, kezek taszítottak a betonszőnyegre. Rúgást éreztem az oldalamba, a bordáim rozoga tartóvázként remegtek bele a fájdalomba. Egy mukkanás sem hallatszott, csupán az én nyögésem adott némi alapzajt a jelenetnek. A ruha kifoszlott kezemből, kezeim a támadási felületet keresték, de az émelygés mindent elmosott. Vért éreztem feltódulni a nyelőcsövemből, számra haraptam. Hunyorogtam, az eszméletem azonban még megvolt.
Pár cikázó másodperc után újra egyedül voltam, egyes egyedül. Nem mozdultam, csak feküdtem a földön. A ruhák után nyúltam, s ujjaim közé zártam a hozományt, amiért ténylegesen megküzdöttem. A kezdeti fájdalmak enyhülni kezdtek, hát feltápászkodtam a hideg talajról. Homlokomra tapasztottam tenyeremet, igyekeztem megtalálni azt az egyensúlyt, amit Sophie mellett olyan biztosnak éreztem. Ekkor ötlött csak fel a gyanú: Sophie-val mit csinálhattak?
Futásnak eredtem, a dobbantásaim mélyen búgtak a talpam alatt. A szívem dobbanásai felgyorsultak, zihálva rohantam a szobám irányába. Megcsúsztam ez egyik fordulóban, a ruhák is kihullottak a kezemből, de nem érdekelt, már nem. Egyetlen célom volt: biztonságban tudni a nőt, akit szeretek. Azt az egyetlent, akiért rajongok, aki álarcostul kell, aki a szívem dobogásáért felelős. A vészjósló gondolatok egyre nagyobb teret nyertek az elmémben, az izmaim görcsbe rándultak. Így téptem fel az ajtót.
Felcsaptam a villanyt. Az ágyban egy erőszakos kar szorította le a szőke lány csuklóját. Csókokat erőszakolt a nyakára, az ing alá túrta szabad kezét. Az ágyhoz dobbantam, és páros kézzel rántottam le a fiút. Feje a szekrénynek csapódott, egy pillanat alatt erejét vesztette. Vállát a szekrénylapnak nyomtam, úgy ütöttem az arcába. Öklömön éreztem a pofacsontját, majd lengőbordáját. A támadó teste összecsuklott, s én egy utolsót rúgtam a gyomrába.
- El kell tűnnünk innen!
Kézen fogtam a lányt, majd a kacskaringós folyosóra húztam. Út közben felvettük az elejtett ruhákat, úgy éreztem egyetlen biztonságos hely van számunkra: Sophie szobája. Az úton irtóztató emlékek fogadtak, a fejem felett körtáncot jártak a falevelek. Botladozva haladtam az úton, Sophie támogatott meg oldalról.
Beléptünk a szobába, megkértem a lányt, hogy ne kapcsolja fel a villanyt. Arcán nyugvó kezeim között erősen tartottam tarkóját, bőrét nedvesnek éreztem, haját száraznak.
- Sophie... semmi baj, szerelmem. Itt vagyok melletted, kedvesem. Már itt vagyok - mellkasomra vontam meleg arcát. - Te reszketsz, szere... Semmi baj, semmi baj - fújtam ki a levegőt, zihálásom nyugodni látszott. Átfagyott kezeimet elrántottam hátáról, aztán az ágy irányába botorkáltam. - Gyere, fel kell, hogy melegedj. Itt már biztonságban vagy - s már nem tudtam kihez beszélek, hozzá vagy magunkhoz. Ekkor a kettő összeforrt. Magunknak rebegtem.

Kikapta a kezemből a kulcsot, miután betessékelt az ágyába, gondoskodott a szórakozásomról, majd sebes léptekkel indult el a ruháimért. Ő Matthew, az a kivételes férfi, akinél jobban szeretni embert képtelenség.
Unottan forgattam a könyvet, másodpercenkét lapoztam egyet, majd beláttam: inkább tényleg beleolvasok a szövegbe, hátha gyorsabban telik az idő. A cím eleve mosolygásra késztetett. Sophie választ... Vérmes reményekkel csaptam fel a borítóját, nekiestem a soroknak. Az első néhány mondat után ráncba szaladt a szemöldököm. Nem éppen azt kaptam, amit vártam... tovább kanyarogtam a szövegben, egyre erősebben koncentrálva a szövegre. Az ajtó záródó hangja ragadott ki Sophie döntései közül.
- Tényleg gyors vol... - torkomon akadt a hang. Nem Matt állt az ágy mellett. Egy őrült pillantás fúrta enyémbe vad elképzeléseit. Eldobtam a könyvet, egyenesen neki az öt centisnek kikiáltott fiú fejének. Ettől ő csak még dühösebb lett, kiéhezett oroszlánként vetette rám magát. A földön heverő gitár után nyúltam, de már későn... súlyos testével lefogott, csapkodó kezeimet kipárnázott kezeivel satuba fogta, iszonyatos erővel tartott a markában. Testem minden izma feszülten próbált szabadulni, csapdába esett állatként vergődtem fogságomban, hátha ki tudok szabadulni. Miért nem maradtunk együtt? Matt... kérlek, nagyon siess! A fiú erőszakkal akart megcsókolni, de csak annyit ért el vele, hogy ajkába haraptam. Éreztem a fémes ízt, hallottam az obszcén jelzőket, melyek sérül száját elhagyták.
- Majd én megmutatom neked... - őrült fény csillant a szemében, még az eddigieknél is erősebben tartott a markában. Testével továbbra is lefogott, egyik kezét mohón csúsztatta fel az ing alatt, minden vergődésem ellenére. Gusztustalan nyálas csókokkal borította nyakamat, undorodtam még csak a gondolattól is. Menekülni akartam, bármi áron. Ahhoz, hogy ténylegesen elérje a célját, el kell majd mozdulnia ebből a helyzetből. Akkor kell megpróbálnom kitörni. Nem figyeltem a nyálas csókokra, csupán a legalkalmasabb időt vártam. Matt tekintete lebegett a szemem előtt. Biztos voltam benne, hogy a rajtam tehénkedő fiú két másik haverja az ajtó előtt áll, őrként vigyázva a „nyugalmunkat”. Esélytelen, hogy Matt átjusson azon a két vadállaton... a gondolattól irtóztam, feladtam az eddig logikusnak és esélyesnek talált tervemet. Amennyire csak lehetett, minden erőmmel szabadulni próbáltam.
- Nyugi cicám, hamarosan sor kerül arra is...- ismét célba vette a nyakamat, saját fejemet ütöttem az övének, eszemben sem volt tétlenül megvárni azt a pillanatot. Ha legalább egy tűsarkú cipő lenne rajtam...
A bizonytalanságnak két erősebb és határozottabb kéz vetett véget. Matt volt az. Törlőrongyként rángatta le rólam azt az állatot, majd minden dühét beleölte az ütésekbe, melyeket arra a mocsokra mért.
Eddig nem tudtam Matt erről a részéről, de csodálatot éreztem iránta. Bárhogyan jutott be, akárhonnan kerítette azt az erőt, miattam tette. Rebegő szemekkel figyeltem az előttem lezajló jelenetet, összeszorítottam a szememet az egyes ütések erejétől. Matt felém nyúló kezébe helyeztem enyémet, átugrottam a földön heverő testen, holott megérdemelte volna, hogy viszonzásként kellemetlen helyzetbe hozzuk. Ehelyett követtem a megmentő kezet, egyenesen át a fél épületen, át az árnyas udvaron, egészen a szobámig. Az út közben elejtett ruháimat felszedegettük. Csak utólag ötlött fel bennem a gondolat, hogyan is kerülhettek oda.
A szobába érve azonnal kulcsra fordítottam az ajtót, épp elég volt aznapra a kíváncsi és váratlan látogatókból. Matt vont ölelő karjai közé, nyugtatni próbálta remegő testemet. Féltem és fáztam. Már másodjára akadtam egy ilyen vadállat kezei közé.
- Kérlek, maradj mellettem, mindig. Ne hagyj magamra. Nem akarom, hogy visszajöjjenek...- suttogtam szinte némán. Jó gyermekhez híven követtem az utasításit, nem kapcsoltam fel a villanyt, bebújtam a paplan alá, de őt is magammal húztam. Egyetlen pillanatra sem akartam elengedni.
- Köszönöm. Nem tudom, hogyan jöttél be, de megmentettél. Az a két másik agyatlan biztosan kint vártak az ajtó előtt - csókoltam meg Matt mellkasát. Karjaimat szorosabbra fűztem felsőteste körül, mire egy halk felszisszenés volt a reakció.
- Jól vagy? Fáj valahol?- mindegy volt, mit mond, fényt gyújtottam. Az asztali lámpa fénye meleg fénye árasztotta el a szobát. Kitakartam a fiú mellkasát, vöröslő véraláfutás éktelenkedett az egyik oldalon, egyetlen szót sem kellett mondania, tudtam jól, kik és miért tették ezt vele. Arcát kémlelve újabb sérülésre bukkantam, egy elkenődött vérfolt tarkította a mézédes ajkakat. Elhagyott a rázkódás, elmúlt a félelem. Önvád maradt helyette és tettekre sarkalló erő.
- Ez az egész az én hibám – jelentettem ki határozottan. - Ha nem provokálom őket, ez sosem történik meg – gumilabda módjára pattantam ki a virágillatú ágyneműből, egyenesen a ruháim után nyúltam. Öltözködni kezdtem.
- Helyre hozom. Nem fogják megúszni. Se azt amit veled tettek, se azt, amit velem akartak – döntöttem. Az egyik legfőbb tulajdonságom talán az elszántságom. Bármilyen légből kapott ötletet képes vagyok megvalósítani, legyen az őrültnek vagy lehetetlennek kikiáltva. A most felvillant terv nagyjából a kettő keveréke. Egyik vadállat se fogja zsebre tenni a következményeket. Nem szórakozhatnak velünk akármilyen kedvük szerint. Az álarc tökéletesen készen volt a használatra, portalan volt, rideg, kemény. Egyetlen szempár pillantására hullott le ellenvetés nélkül, a szőke fiúéra...
- Hamarosan visszajövök - fogalma sem lehetett, mekkora őrültségere készültem éppen. Felkaptam a kulcsot, de még az ajtónyitás se ment zökkenőmentesen. Szinte rángatnom kellett a zárat, mire kinyílt. De mielőtt kiléptem volna, az elsőbbség egyértelművé vált. Nem a bosszú a lefontosabb.
- De előbb... a sebeid... jobb lenne, ha megnézetnénk egy orvossal - léptem vissza mellé.

- ITT VAGYOK MELLETTED, mindig. El se tudom képzelni, hogy az a... de nem történt semmi visszafordíthatatlan, angyalom - nyugodtabbnak kellett mutatkoznom, hogy csillapítsam Sophie félelmét. Jogosan reszketett, olyan szörnyűségeket kellett végigszenvednie, amit csak a legszerencsétlenebb lányoknak kell. Egy csókot adtam a hajára, bőröm alatt akartam érezni a tapintását, újra visszakerülni a habos fellegekbe.
- Nem vártak, értem jöttek. Az udvaron... - fél szavakból is értettük egymást. Hiábavaló lett volna tagadni a dolgot, egyértelmű volt, hogy egyszerre két célpontot vettek fel. Őt és engem. De mi lett volna, ha addig vernek, míg az eszméletem is elhagy? Mi lett volna, ha képtelen vagyok visszabotorkálni a szobámba? Lehet, hogy Sophie szemében megmentőnek tűntem, de magam előtt sokkal inkább számítottam egy megkésett férfinak.
Száraz torkomon nyeltem, a lány tapogató keze felbolygatta felsértett testem fájdalmait. Sziszegtem, mint a méregkígyó, ami éppen áldozatát hálózza be. Megkérdezte, hogy mim fáj, de én egyetlen pillantással elintéztem a dolgot. Tudtára akartam adni, hogy az egész eset lényegtelen. Ne aggodalmaskodjon, ne kérdezgessen, öleljen. Elég volt mára a bűntudatból, és minden olyanból, ami szomorkodásra ad okot. Leggyengébb óráinkban legyünk legalább nyugalomban.
- Ez nem igaz, Sophie, te is tudod. Jól tetted, hogy megmondtad nekik. És tudod mit, én sem szúrtam el semmit sem. Ők a hibások, és nem mi... Ne hibáztasd magadat őmiattuk! Miért kellene nekünk agresszív őrültekre alapoznunk? Ki tudta, hogy ilyenre képesek? De ebből tanultunk. Többet nem jössz át a fiúkörletbe, soha!
Határozott voltam, életemben szinte először. Sophie mellett feltűnően felelőség teljesebb lettem, kétszer is meggondoltam azt, amit mondtam. A szavaim rá is hatással voltak, ezért ügyelnem kellett, nehogy olyat mondjak, amivel csak rontok a helyzeten. Jól tudtam, hogy az előbbi kijelentésem nem éppen a leányálmok színfalára illő, biztos voltam benne. Nem fogom újra Sophie-t ebbe a kellemetlen szituációba hozni, nem tudtam volna még egyszer elviselni az atrocitás leggorombább képét, amit az ő párosuk adott.
A lány szemében bosszú égett, olyan volt akár egy tündöklően csillogó gyémánt. Kemény, azonban lélegzetelállítóan gyönyörű. Szavai ellentmondást nem tűrtek, ezért inkább ráhagytam a dolgot. Amikor megláttam, hogy az ajtó irányába lépked, a kép felé meredtem. Hamarosan visszajövök... Mondta együgyűen. Mit nem értett abban, hogy együtt maradunk? Percek se kellettek ahhoz, hogy újra önállósítsa magát és magányos farkasként kezdjen magánakcióba. Megköszörültem a torkomat, hátha ezzel öntudatra bírom. Az arcomra emelte szemeit, majd visszabaktatott az ágyhoz. A sebeimről és azok kezeléséről beszélt. Szóval ennyit látott? A sebekig látott el?
- Nem érdekelnek a sebeim, Sophie - förmedtem rá. - Ne akarj visszavágni, ennek itt legyen vége! Mire jó ez a viaskodás? Nem kell bizonyítanod, tényleg nem - halkulni kezdtem, szavaim csendesen szálltak a szobában. - Ide figyelj! Szeretlek, és ahogyan mondtam, nem szeretnék kockáztatni. Azzal, hogy elhagyod ezt a szobát, máris kockáztatsz... Maradj egy méteres körzeten belül, és hagyd, hogy szeresselek. Abból még sosem származott rossz - egy halvány mosoly rajzolódott a számra.
Karjaim közé húztam, halántékom mellén nyugodott. Úgy szívtam magamba a nyugodalmat, mint a sivatag mélyén hagyott tengeri szivacs, ami egy cseppnyi esőre talál. Combjára csúsztak kezeim, a fejfájásom elült arra a pár pillanatra. Fülemben éreztem szívének dobogását, testem felmelegedett a megelégedéstől.
Kopogás hallatszott. Sophie elindult, de nekem még sikerült idejében visszarántanom. Felálltam az ágyról, aztán a kijárat felé billegtem. Kinyitottam az ajtót.
- Elnézést kisasszony a késői zavarásért, csak tudja, zajt hallottam a szobájábó... - ekkor fordult csak felém a gondnok. - Atya ég... Neked szépen ellátták a bajodat, fiam. Gyere csak - kirántott a fényre, s csak akkor vette észre "mekkora a baj". - Most rögtön viszlek az orvoshoz - megragadta a karomat, és a folyosón előrefele kezdett ráncigálni.
- Nem mehetek! Sophie... Nem hagyhatom itt egyedül - ráztam a fejemet, fékezhetetlen vehemenciával. Az idős úr egyszeriben megértett, szemei elkerekedtek. Némán az ajtó felé vette az irányt, aztán belépett a lány szobájába...

Többet nem jössz át a fiúkörletbe, soha! - mintha csak a sorsomat pecsételte volna meg ezzel az egy mondattal. Tényleg nem szívesen mentem volna azok közé az elmebetegek közé, de Matt-et a világért sem hagytam volna el. Némán hallgattam a nyugtatásomra szánt szavakat, minden egyes kimondott szótag után repedés keletkezett a törhetetlennek hitt álarcon. A márványmaszk porladni kezdett... szépen, lassan, ám annál biztosabban. Hagyjam, hogy szeressen... amikorra ehhez a részhez értünk, gyöngébbnek éreztem magam, mint valaha. Forró gőzgént szállt fel belőlem a pillanatnyi düh, már nem is akartam semmi mást, csak szeretni, s szeretve lenni.
Fejemet ráhajtottam az övére, gyöngéden babusgattam nyakának vonalát, míg ő elmerült szívem dobogásának hallgatásában. A múlni nem akaró pillanatokat a valóság egy otromba hangdarabja szakította félbe. Reflexszerűen indultam el ajtót nyitni, de Matt megakadályozott. Elég volt ránéznem, értettem miért teszi. Ő tárta résnyire az ajtót, én a háttérből leskelődtem. A gondnok meglepett tekintetével találtuk szembe magunkat. Mire megpróbálhattam volna válaszolni, a férfi kiszúrta a Kedves állapotát, hirtelen és erőszakosan kezdte el maga mögött vonszolni. Jót akart, csupán a módszer volt rossz...
Matt hevesen kezdett tiltakozni, kisvártatva ennek oka is kiderült. A józan ész győzött, mindkét férfi visszajött a szobába. Iménti bátorságom a semmivé foszlott, amint el akarták vinni mellőlem a szőke fiút. Átvettem a korosodó férfi legszembetűnőbb szokását: hevesen ingattam meg a fejemet. Hogy lehettem volna ennyire ostoba? Egyedül a vadállatok közé? Ahelyett, hogy Vele vagyok? Képtelen ötlet, bennem mégis felvetődött. A legnagyobb hiba lett volna- utólag belátom.
Bezártam mögöttük az ajtót. Az idősödő úr egy lehetséges kimenetelt hangoztatott: orvosra van szükség. A szürke iskolai emberből egy csapásra lett aggódó és felelősségteljes férfi. Zsebében kezdett kotorászni, előhalászott egy mobilt, melynek számgombjait hosszan ütögette görcsös ujjaival. Amíg ő telefonált, én Matt mellé ültem, támaszt nyújtva neki.
- Ne haragudj – suttogtam, hogy a gondnok ne hallja. Nem akartam őt zavarni, és azt se szerettem volna, ha ő zavar minket. - Bután viselkedtem. Nem megyek sehová, nem leszek meggondolatlan. Ígérem – simítottam meg puha arcát, majd a koros férfi mondataira figyeltem.
- Már úton van az orvos. Csak két utcányira lakik innen. Lemegyek a földszintre elé – azzal becsapta maga mögött az ajtót. Matt lefeküdt, én pedig fogtam a kezét, megtartottam az egy métert, nem távolodtam el tőle. Az éjszaka árnyai sejtelmes foltokat festettek az ablakon keresztül. Még nem akartak távozni, utolsó pillanatig ki akarták használni idejüket, mielőtt a hajnal első fényszemcséi elkergetik őket.
- Gyorsan fel fogsz épülni – jelentettem ki határozottan – Szükséged is lesz az erődre, sérülten nem mehetünk Párizsba – a fényekről a MI városunk jutott eszembe. Tudtam jól, hogy az út még várat magára, hogy Matt miért nem akarja, de álmodozni szabad volt. Figyelemelterelésnek pedig tökéletes. Nem akartam az iménti eseményekre gondolni és beszélni sem róla. Velem nem történt semmi tragikus, de Matt miattam szenvedett a fájdalomtól. El, el, messzire...
A kettesben töltött perceknek a megérkező orvos lett pusztítója. Bemutatkozott, majd megkért mindkettőnket- a gondnokot (aki egyébként is távozni készült) és engem – hogy hagyjuk magára Matt-el. Mi azonnal összenéztünk, szinte egyszerre nyitottuk ki ajkainkat. Már ez mosolyra késztetett.
- Én nem megyek – ellentmondást nem tűrően állítottam. Az orvos tekintetét kettőnk között járatta, mintha beleegyezést várt volna a másik féltől is. Megkapta. Szabad teret biztosítottam a doktornak, aki szakszerűen kezdte meg a vizsgálatot Matt bordái körül. Újabb fájdalmas hangot sikerült kicsikarnia a fiúból.
- Nem tört el, szerencsére erős csontjaid vannak. Ettől függetlenül, sokáig fog fájni – hangzott a diagnózis. Lelkesen kezdett keresgetni a táskájában, majd egy méretes fecskendőt húzott elő. - Fájdalomcsillapító. Ettől hamarosan aludni is fogsz tudni – beleszúrta a Kedves testébe a tűt, majd tovább beszélt.
- Ha akartok feljelentést tenni, kórházba kell mennetek látleletet vetetni – Matt-re néztem. Biztos voltam benne, hogy nem akarja a hatóságok elé vinni az ügyet, de ez az ő döntése volt. Mindketten a válaszára vártunk.
A szőke hajkorona nemleges választ intett, mindketten tudomásul vettük. Az orvos lassan pakolászni kezdett, további jó éjszakát kívánt és nesztelen léptekkel tovasuhant. Kulcsra fordítottam az ajtót, Matt mellé feküdtem az ágyamba, óvatos mozdulatokkal betakargattam magunkat, felkönyököltem a párnára és elvesztem az egyre fáradtabb tekintetben. A szemhéjak lassan letapadtak, az álmok tengerét pásztázták.
- Szép álmokat! - suttogtam a levegőbe és még egy utolsó, oltalmazó csókot nyomtam a homlokára, mielőtt én is követtem volna álomföldre.