Julien Renald Desrochers

Le garçon français

az engem bemutató tankönyv

Becenév: -
Születési hely/idő: Párizs, Franciaország, 1994. 06. 13.
Kor: 18

...akik nem tudom hogy várnak-e otthon

Apa: Serge Marin Desrochers, eredeti nevén Léandre Cornett, a 49 éves angol származású férfi. Az apám szánalmas, de ügyes alak. A világ legjobb hazudozója és megtévesztője, aki képes egy mosolyával bárkiben részvétet, szeretet, gyűlöletet vagy bizalmat ébreszteni, attól függően, hogy mire van szüksége céljai eléréséhez. Kiállhatatlan alak, akinek minden szava valótlan, megbízhatatlan, igazságtalan apa, de remek szakember. Mindig sikerül elérnie, amit akar, és engem is megtanított arra, hogyan válljak kaméleonná. Egész életemben második voltam a szemében, a pénz és a gazdagság mögé szorulva. Azt hitte, megvásárolhat egy-egy drága ajándékkal, és úgy kezelt, mintha egy alkalmazottja lennék. Gyűlölöm az öreget, mert felelőtlen szülő és bűnös felnőtt, de tisztelem tehetségéért és eltökéltségéért.
Anya: Genevieve Cloé Germain 25 éves korában, születésem napján hunyt el. Egy orvosi műhiba miatt a szüléskor sok vért veszített, így nem tudták megmenteni. Az életét adta nekem, és ezért örökké hálával tartozom neki. Nagyanyám meséiben mindig őszinte, becsületes, szelíd, jó szándékú emberként szerepelt, sosem értettem, hogyan állhatott össze egy olyan férfivel, mint apám. Néha úgy érzem, hogy az eső a könny, amiket ezért az elveszett családért hullat.
Unokatestvér: Egy fiatal rokonom van csupán, a velem egykorú Matthew White, akit apám fog nevelni ezentúl. Semmit nem tudok róla, csak annyit, hogy apám nem tervezi bevonni őt a titkos kis ügyleteinkbe, ezért csupán annyit mondott neki, hogy hallgatnia kell valós kilétünkről. Azt mondják magába forduló, érzékeny srác, de egyelőre úgy tűnik, ő lesz az egyetlen, akiben megbízhatok. Remélem, legalább jól ki fogunk jönni.
Párkapcsolat: Egy-egy, szerte a világban.

itt egy kis megtanulnivaló

Csoport: Focicsapat tag
Rang: The Liar
Tanulmányi átlag: 4.1
Osztály: 12. a
Szeretem: A sportokat, főként a küzdősportokat és a lövészetet, de a csapatjátékokban is megtalálom a szépséget. Szeretem a háttérből végignézni a kalandos helyzeteket, és kedvelem a rejtélyeket. És amit mindennél jobban szeretek… hazudni.
Utálom: Az igazságot? Nem, kedvelem az igazságot, hiszen az is csak a hazugság egy elfogadott formája. Viszont gyűlölöm, ha nekem hazudnak, főleg akkor, ha olyan szánalmasan rosszul csinálják, hogy azonnal rájövök a trükkre. És nem szeretem a fontoskodó és lenéző embereket.

Személyiség

Gyűlölök magamról beszélni, nem vagyok jó benne, ezért talán hazudni is fogok. Hiszen olyan vagyok, amilyennek a helyzet megkívánja. Senki nem ismer igazán, mindenki elől elzárva tartom titkaim. Hidegvérű vagyok, szinte sosem húzom fel magam. Ebben az iskolában éppen társasági embernek kell lennem, aki ugyan nem beszél sokat, de mégis mindenki ismeri. Bár nem szeretem a feltűnést, apám mégis rákényszerít, hogy a focicsapatban mutogassam magam. Hozzátartozik az eljátszandó karakteremhez a forrófejűség, makacsság, elszántság, nyitottság, könnyelműség, meggondolatlanság és a nők iránt érzett természetes férfiúi vonzalom. Nem életem legnagyobb kihívása, de azért izgatottan várom, hogy hogyan is alakítom majd Julien egyszerű, naiv, átlagos tucat karakterét.

Külső

Apám nem szoktatott hozzá, hogy szerénykedjek, ezért nem is fogok. 185 centiméter magas vagyok, barna hajú, szürkéskék szemekkel. A mosolyom olyan, mint apámé, játékos, ördögi, de különleges. Testalkatom megfelelő, jó kondiban vagyok, hozzá vagyok szokva a fizikai megpróbáltatásokhoz. Verekedni jól tudok, annak ellenére, hogy nem szeretem, a perpatvart. Mindig máshogyan öltözködöm, helytől és szereptől függően. Ezúttal az ingeket és a márkás pólókat kell előhalásznom a jelmeztáramból, hiszen egy újgazdag, apuci által maximálisan támogatott, elkényeztetett, bunkó, francia ficsúr képébe bújok.

születésemtől a mai napig, vagy egy pár pillanat az életemből

„Ha tévedek, azt bárki észreveheti. Azt nem, ha hazudok.”

Akkor…
A bőröndöm már majdnem tele volt, már csak az utolsó ruhadarabokat kellett bepakolnom. A hatalmas, gyéren megvilágított szoba levegője cigarettafüsttől volt nehéz. „Menekült” – harsogták a hangok a fejemben, de csöppet sem érdekeltek. A beszűrődő hangok ösztökéltek rohanásra, el ebből a házból, városból, országból, messze, ahol a fürkésző szemek nem találhatnak ránk. A pillangókést becsúsztattam az oldalzsebbe, a pisztolyt pedig becsomagoltam egy alsógatyába és a sarokba löktem a táskát. Nem zavart a „költözés” gondolata. Hozzá voltam szokva, hogy apám bármelyik pillanatban bejelentheti, mennünk kell. Ez az út is csak olyan, mint a többi. Órámra pillantottam, amit apától kaptam, amikor legutóbb Svájcban üzletelt. Fegyverek, bandák, rablások. Bűnözők feje volt, a szervezett bűnözés két lábon járó manifesztációja, szánalmas és egyben hatalmas alak, aki arannyal vonta be düledező életét. Az a hír járt róla, hogy úgy tünteti el a nyomokat, akár egy varázsló, és egy varázslót lehetetlenség elkapni. Tévedtek…

2 nappal korábban…
- Esküszik, hogy az igazat, csak a szín tiszta igazat mondja? – kérdezte a bíró mennydörögve, miközben az ügyész tenyerem alá csúsztatta a Szent Bibliát.
- Esküszöm – feleltem, majd elengedtem a könyvet és apámra pillantottam. Ott ült, öltönyben, magabiztosan, de látszott rajta, hogy fogyott, arca beesett volt és enyhén borostás, kék szemei fáradtak, de mosolygott, azzal a megfoghatatlan, különös, vérfagyasztó mosolyával.
- Tisztában van vele, Mr. Cornett, hogy közeli hozzátartozóként nem köteles vallomást tennie? – biztosított apám ügyvédje, az a mocskos, pénzéhes senki, aki majdnem olyan ügyes a megtévesztésben, mint az, akit véd. Bólintottam.
- Én vagyok a koronatanú – ellenkeztem. – Én láttam, mi történt, és önöknek is tudniuk kell az igazságot. Tehát kérem, ügyészúr, tegye fel a kérdéseit – kértem, miközben szemeimet ügyesen megnedvesítettem, hogy ártatlanabbnak nézzek ki, egy szegény kisfiúnak, aki belekeveredett valami szörnyűségbe, s fél, hogy elveszíti édesapját.
- Rendben – szólt az ügyész és elém állt. – Hol volt ön a gyilkosság éjjelén? – kérdezte.
- Mikor történt a gyilkosság pontosan? – szakítottam félbe, mintha fogalmam sem lett volna, mikor hozta haza apa meggyilkolt üzlettársát, és mikor kellett éjszaka elásnunk az egyik Párizs közeli erdőben.
Ezután mély levegőt vettem, és minden kérdésére válaszoltam. Minden kérdésére válaszoltam, de mindegyikre egy betanult, jól megszerkesztett hazugság volt a válasz. Úgy adtam elő mindent, hogy magammal is elhitettem, valóban így történt az eset. Apám mindig ezt tanította: hitesd el magaddal a hazugságot, és igazság lesz belőle. Így tettem, s mesterem délután öt órakor szabad emberként hagyhatta el a fogházat.

Akkor…
Kezembe vettem az új személyigazolványomat, mely még szinte friss volt, hiszen nemrég vették ki a hamisító gépből. Julien Renald Desrochers neve állt rajta, az én fényképemmel. Csak annyit tudtam a fickóról, hogy nemesi származású és három héttel azelőtt tűnt el repülőszerencsétlenségben, az Alpokban. A személyigazolványt Alfonz bácsi szerezte, aki a párizsi alvilág egyik legveszélyesebb, de legközkedveltebb személyisége is. Vidám, kellemes ember, aki imád viccelődni, ezen felül ügyletei miatt a világ összes országából kitiltották, így gyakorlatilag jogtalanul tartózkodik a Földön. Pitiáner csempész volt apámhoz képest, aki sokkal inkább az izgalomért végezte munkáját, mint a pénzért.
Hirtelen kinyílt az ajtó és apám lépett be rajta.
- Stéphane! – kiáltott rám. – Készen vagy, fiam? Pár perc múlva felszállunk Alfonz magánrepülőjével. Bepakoltál mindent?
- Igen – mutattam a hatalmas táska felé. – És Julien, apa. Julien – nyomatékosítottam, hogy könnyebben megjegyezze új nevem. Csak bólintott és kifordult a szobából. – Hé! Apa! – kiáltottam utána, mire visszapillantott. – Sosem hagynálak cserben – szóltam őszintén, azoknak a ritka pillanatoknak egyikében, mikor az emberi szívet elgyengíti a bizonytalanság.
- Én sem fiam – mosolygott. – Mindig együtt maradunk, hiszen egy család vagyunk – szólt bíztatóan, majd ismét elindult.
- Apa! Hazudtam – mondtam, mert úgy éreztem, gyengének tartana, ha nem tenném.
- Én is! – kacagott fel, majd kilépett a szobából a sötét folyosóra.