Amber McClain

Az, hogy a pom-pom csapat tagja vagyok gyakran megtéveszti az embereket. Korántsem vagyok olyan, mint mondjuk Nati Drozdov, vagy Maya Brooks, sőt, restellem de az újonnan érkezett Sutton is népszerűbb nálam ezen a téren. Ennek talán az az oka, hogy nem érdekel a pom-pomkodás. Azért járok mégis, mert nekem nem elég a testnevelés óra, és ez az edzés nagyon jó nekem. Viszont nem vagyok pom-pom lány, rengeteg ideig balettoztam, hastáncoltam, és szalag-táncoltam (pár év rsg után). Ezt a hármat imádom, szinte eggyé válok ilyenkor a tánccal, úgy érzem senki más nincsen a világon, csak a tánc és én. De a pom-pom? Nem is tudom, soha nem voltam az az ugrabugrarajongó, számomra a tánc szépség, ez pedig sokkal inkább modernebb, mint mondjuk a balett. Ezért állok a piramis alján, ezért van a nyakamban még tizenhat gyerek lába. Viszont bennem legalább megbíznak, hiszen a tánchoz értek, mg ha nem is vagyok egy pom-pom bajnok.
Na de ezt miért is mondtam el? Csak hogy világos legyen? Nem vagyok népszerű. Nem vagyok ugyan lúzer sem, de népszerű? Közelebb állok a lúzerekhez, sőt mi több a focistákhoz, mint a népszerűekhez. Én tök csöndben vagyok az órán, az utolsó padban üldögélek az egyik fülemben a fülhallgatóval, és írom az órai anyagot. Vagy fekszem a Keleti-szárny Halljának kanapéján, és egy könyvbe merülök bele. Eközben persze hegyezve van a fülem, hogy elcsípjek minden egyes pletykát, ezzel segítve unokatesóm munkáját.
Borzasztó egy nőszemély vagyok. Például irigy. Ami az enyém, az az enyém, és itt bizony nem lép érvénybe a "Nincs ráírva a neved" szabály, mert az összes tollamra, ceruzámra, és füzetemre rá van írva ékes betűkkel a nevem. Ezen kívül csípős a nyelvem, és sajnos akaratlanul is könnyen megbántok embereket, később viszont bocsánatot kérek, és manapság ez igen ritka, úgyhogy ezt becsülöm magamban. Nem vagyok egoista, csupán foglalkozom magammal, kényeztetem magamat, és semmiképpen sem rontom el az életemet. Fontos vagyok magamnak, ennyi. A másik, ami miatt néha elviselhetetlen nőszemély vagyok, az az ahogyan a férfiakkal bánok. Van, hogy kihasználom őket, akarva, akaratlanul, de ha nem is akarok tőlük semmit, akkor is játszadozok velük. Becsülöm a férfiakat, főleg az olyanokat, akik nem nőcsábász szoknyapecérek, de ettől függetlenül képtelen vagyok megállni, hogy ne flörtöljek, hiába nem akarok semmit az illetőtől. Ha akarok is valamit... Na az már más tészta.
És akkor még néhány dolog: Szeretem a szóvicceket, nem szeretem a kólát, a mirindás italt megiszom félig felhígítva, míg a fantát ki nem állhatom, felfordul tőle a gyomrom, pont mint a barackos teától. A 7up finom, míg a sprite nem a kedvencem. Aranyosak a pónik és a csacsik, de a lovaktól rettenetesen félek, fogalmam sincsen miért. Imádok kocsiban ülni, szeretek repülővel menni, de busszal olyan szinten rühellek, hogy az hihetetlen. Kényes vagyok, kényeztetésre van szükségem, és gyakran elfelejtem a barátaim születésnapját, de megsértődök, ha ők nem emlékeznek az enyémre. Karácsonyra nem kérek sokat, mert azt mondom nem kell, de később önző módon mindent szeretnék, és arra fogom, hogy én sohasem kapok karácsonyra semmit. Ha megírom a házi feladatomat akkor senkinek sem akarom odaadni, mert azt én oldottam meg, és nem akarom, hogy másnak is úgy sikerüljön mint nekem. Elvárom a segítséget, viszont én is segítek másoknak. Kikérem magamnak a normális hangnemet, míg én kedvemtől függően beszélek másokkal, szerencséje van aki jó formámban kap el. Azt mondom magamra, hogy kövér vagyok, és csúnya, miközben legbelül tudom, hogy nem így van, mégis jól esik ezt mondani. Szeretek tanulni, szeretek tudni, szeretem ha okos vagyok, utálom ha valaki végtelenül buta. A nevetésem olyan, mintha egy mókus adna ki hangokat, és én valamiért, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva imádom ezt magamban.
És még sorolhatnám a végtelenségig, de minek?
Címszavak: kedves, beszari, könnyen megijedős, irigy, önző, humoros, csípős

Nem vagyok festett szőke, az a szőrzet a fejemen, az bizony természetes szőke. Isten mentsen attól, hogy valaha is befestessem a hajamat, ami mindenki számára tabu. Utálom, hogyha a hajamat húzzák, ha kérdezés nélkül elkezdik fonogatni. A hajam az egyik legbecsesebb kincsem, és bár mindenki számára tabu... Bevallom imádom ha cirógatnak vele, vagy hogyha lágyan simogatják hajkoronámat. Az arcom szép, nőies - na persze, miért is lenne férfias? - fehér tiszta a bőröm, ajkaim általában felfelé görbülnek, az arcom a babarózsához hasonló színt vesz fel, amikor elpirulok, és mindehhez zöld, káprázatos szemek társulnak, hosszú pillákkal.
173 cm-rel tornyosulok árnyékom felé, és örülök, hogy mostanában ár nem fogok nagyot nőni, mert egyrészt nekem ez a magasság tökéletesen megfelel, másrészt pedig, mert ha újra mérnek, akkor azt soha nem tudom megjegyezni. Jó alakom van, van fenekem, van mellem, van izom a testemen, és nem vagyok piszkafa. Súlyfelesleg az meg mindenkin van, már csak az a kérdés, hogy kin mennyi. Hajlékony vagyok, mint a nádszál, ez a kilenc év balett, a nyolc év szalaggal való tánc tehát rsg, és a hat év hastánc eredménye. (Öt évesen mentem el balettozni, hat évesen úgy döntöttem, hogy rsg-zni is szeretnék, és nyolc éves koromban hastáncolni is szerettem volna. Sajnos 14 éves koromig csináltam mindegyiket, a tanáraimmal csak nyáron szoktam találkozni, ha hazamegyek Canadába, és a suliban pedig egyik táncfajtát sem tanítják ezek közül. De néha napján besurranok a színpadhoz, és táncolgatok, mert nem szeretném elfelejteni azt amit tanultam.)
A ruháim; Hát igen, a ruháim baromi változatosak. Azt veszem fel amit a szekrényemben találok, nem egyértelmű? Van, hogy veszek egy-két új cuccot, ha valami nagyon megtetszik, de van olyan pólóm ami évek óta jó rám, és bár már rongyosra hordtam, de minek dobnám ki? Nem vagyok valami divatleányka, ami azt illeti, azt sem tudom mi a divat, de gondolom ami Chloe meg Audrey bandáján van.

- Mond csak papa... Ha te katona vagy, akkor te már elaltattál egy embert örökre? - kérdezi egy szőke tündérke, miközben azon gondolkozik, hogy a bal kezében lévő pipacs, vagy a jobban lévő e a szebb. Nem tud dönteni. Túlzottan szép mind a kettő, de nem szeretné hazavinni mind a kettőt, mert ennyi erővel az összeset letépkedhetné. Igazságtalanság lenne, ha felkapná ezt a kettőt, és a többit ott hagyná. Ehelyett csak bámulja a virágokat. Döntenie kell. Csak egy pipacsot vihet haza.
Milyen meglepő, ez a kislány én vagyok, kilenc éves koromban, azon kevés alkalmakkor amikor láttam az apámat. Apám a seregben szolgált, és azóta is szolgál, soha nem akarják leszerelni, vagy ha igen, akkor is hosszabbít. Nincs más dolga, ezzel keresi a kenyerét, és ami azt illeti, a gyerekei már felnőttek. Én már az vagyok, lassan az öcsém is eléri ezt a kort. Na de, hol is tartottunk?
- Hát... Tudod Amber... - ezt is imádtam, és imádom apámban. Soha nem szólított, és szólít kicsimnek, én csupán Amber vagyok, a kislánya. A nevemen szólít, hiszen ezért adta, és nem azért, hogy összevissza ragozza az édes beceneveket. - ... Én, és a társaim a hazát védjük, az embereket segítjük. Vannak emberek, akik szintén ezt teszik a saját hazájukkal. Tehát igen Amber, én már öltem embert.
Apa soha sem hazudott nekem. Nem voltak előttem titkai, mindig mindent nyíltan felvállalt, egyenrangú emberként bánt velem, és nem egy taknyos kölyökként. Kilenc éves voltam, és felnőtt nőnek éreztem magam mellette.
- És papa... - szólítottam meg ismét. - Szerinted melyik virág a szebb? - kérdeztem hirtelen, a témától teljesen eltérve, nem is felfogva azt, hogy mit mondott nekem az apám. Nem értettem. Nem voltam tisztában a halál fogalmával, nekem még rendbe kellett raknom az agyamban ezeket a dolgokat, mert egyszerűen nem tudtam, mi az a halál. Mármint, mi az a halál? Mi van azután? Miért halnak meg emberek? Én is meg fogok halni? Magamban megfogalmazódott a sok kérdés, de csak gyűlt, és gyűlt, és gyűlt... Legközelebb csupán tizenkét éves koromban kaptam választ a kérdéseimre. Mi is az a halál. Egy embertől elbúcsúzni, egy embertől, akit szerettél, és akinek soha többé nem érezheted bőrének melegét, már csak az emlékekben láthatod sugárzó mosolyát, érezheted szeretetét, odaadását, és soha többé nem szagolhatod kábító illatát. A halál veszteség, egy olyan veszteség, ami akkor is el fog jönni az életedbe, ha menekülsz előle. A halál egy olyan megfoghatatlan, leleplezhetetlen, láthatatlan, és nyomot nem hagyó gyilkos, aki egyszer minden embert megöl. A többi kérdésemre is választ kaptam akkor. Mi van a halál után? Ez annyira érdekes kérdés, senki sem tudja mi van a halál után. Pedig.. pedig ott van az orrunk előtt! Hát az istenért is, tudjuk, mi van a halál után! A halál után gyász van, hiány, fájdalom, könny, és egy olyan érzés, ami miatt soha többé nem érzed magad már biztonságban. Még a papa őszinte válaszadásai sem kellettek ahhoz, hogy minderre rájöjjek. Elég volt az előttem lévő sírkövet bámulnom, melyen édesanyám neve díszelgett.
Szülő nélkül maradtunk. Én voltam tizenkettő éves, az öcsém pedig nyolc. Apa pedig nem tudott otthon maradni velünk. Ismeretlen rokonok vettek a szárnyaik alá. Az unokatestvéremékhez költöztünk, és a nagynéném, nagybácsim neveltek tovább. Ekkor már nem is Canadában laktunk, az unokatesóm családja nem ott élt. De mindegy is igazából, hogy hol élt. Hiszen tizennégy éves lettem, és az unokatesómmal kezdtem egy iskolába járni, a Secret Rose High School-ba, egy bentlakásos iskolába. Nekünk talán nem lett volna rá annyi pénzünk, de az unokatesómék rásegítettek a tandíj kifizetésére. Konkrétan... konkrétan olyan, mintha az unokatesóm lett volna a testvérem, és a legjobb barátnőm együttvéve.
- Amber, te őszinte vagy velem? Minden titkodat tudom? - kérdezte meg egyik nyáron az unokatesóm, mikor otthon voltunk - azaz az ő otthonukban - és a közös szobánkban esti traccspartit tartottunk. Ekkor voltam tizenöt-tizenhat éves, ilyenkor jártam ki a kilencedik osztályt, és nyár után már a tizedik várt rám. Meglepett a kérdése, hiszen nem számítottam rá, hogy erről fogunk beszélni. Természetesen tudtam a választ. Mindent tudott rólam, minden egyes porcikámat, emlékemet, gondolatomat fújta kívülről.
- Igen. Hát te? - biccentettem felé egyet biztató mosolyt vetve legjobb barátnőmre, és vártam a választ, vártam azt a földet megrengető igent, ami olyan magabiztosan, olyan igazul cseng.
- Nem. - Mintha pofon vágtak volna, vagy legalábbis mintha a lábamra léptek volna egy tíz centis tűsarokkal. Az egekbe szökött a szemöldököm, azt sem tudtam mit mondhatnék. Fogalmam nem volt róla, hogy ez mi a fenét takar.
- Nem? Na, de... legjobb barátnők vagyunk. Mindent elmondunk egymásnak. - Végül is ezt sikerült kinyögnöm, se többet, se kevesebbet.
- Jaj, nyugi már, most elmondom. Csak tudod az az iskola... Valami hátborzongató dolog folyik abban az iskolában. Nem akartam ott elmondani, még a fülnek is fala van. - Ez volt a mi hülyeségünk, az ilyen szólásokat mindig hülyeségekre átköltöttük. Mint például: Addig jár a kút törni, míg eltörik a korsó. Semmi értelme, de valamiért a végén már ez jött a szánkra. Egyébként pedig tudom, hogy miről beszélt. Tudtam, hogy teljesen igaza van: Azzal az iskolával valami nagyon nincsen rendben. Engem meg csak úgy spontán meg lehet ijeszteni hátulról, és halálra rémülök. Jó, hogy félek az iskola falai között, még a saját árnyékomtól is.
- Figyelj Amber, ez a titok... Ez a titok a legnagyobb titkom, és ha elmondom, akkor a te legnagyobb titkod is lesz. - Csak bólogattam, mint akinek agyára ment valami. - Nem mondhatod el soha senkinek, világos? - Még mindig az agyamra volt menve, továbbra is csak ráztam a fejemet fel-le, fel-le. - Oké. Szóval... Én vagyok Bloody Bitch.

A tizedik osztály kezdetén, már minden sokkal könnyebb volt. Nem kellett aggódnom BB miatt, bevallom tartottam tőle, az első évben, de soha, egy rossz szót sem szólt rólam. Most már értettem, hogy miért. Aznap este a naplómba le akartam írni. Mindent.

- Csak nem naplót írsz? - hallottam meg valaki hangját, és felpillantottam a különböző színű, feliratú, össze nem függő matricákkal borított fedőlap mögül. Bólintottam a fiú osztálytársamnak, aki rákérdezett. - Csak vigyázz, nehogy olyat írj, ami ha kiderül akkor gázos a helyzet. Naplót írni ezeken a falakon belül? Merész lány vagy.
- Az vagyok - vágtam rá, és odakacsintottam, aztán abbahagyva a pasizást visszatért a tekintetem az előttem lévő papírlapra. Amin még nem áll ott gyöngy betűkkel unokatesóm, és az én titkom.