Hangszer terem

A szem a lélek tükre, az én lelkem meg, nos az cseppet sem lehetett valami jó passzban. Semmihez sem volt kedvem, az edzésen is csak lézengtem. Egyszerűen, a mai nap nem volt az én napom. Talán ezért is kerültem el mindenkit, még a mobilomat is kikapcsoltam, hogy senki se váltson el velem néhány szót. Tudom, önzőség ilyesmit tenni, de ha az ügy egy másik órára is elhalasztható akkor ma senki se keressen engem. Ismétlem senki, mert garantáltam olyan csendes leszek, mint még azelőtt soha. Bizonyára ezért is mentem el egy olyan helyre, ahol elvileg senkinek sem kell lennie ebben az időben. Mondjuk én kifejezetten egy hangszerhez sem értek, de egy nagyon kezdetleges kis dalt biztos eltudok, tudnék játszani. Vagy ha nem is hangszeren játszani indultam el, a naplóm a legjobb barátom és abba bármit belerajzolhatok vagy írhatok éppen. Nagyrészt azért szorongatom most, mintha elveszíteném és valaki olyan találná meg akinek nem lenne szabad. Nem szeretném ha bárki tudna a titkaimról, azoknak a listájáról akiket eddig kihasználtam vagy esetleg tetszenek. Igen, egyszerűen muszáj lejegyeznem, hogy kik azok név szerint akik nem fognak elviselni, mert én aranyosan becsaptam őket.
Végül is, ha jobban belegondolok egytől egyig mindenki megérdemelte, azt hitték, hogy leszek olyan kedves és a barátjuk leszek, akire mindig számíthatnak. De nem, én szemét akartam lenni velük, mert hát úgyis megérdemelték és kész. Bár tudok jó lenni, most azt hiszem nem kell példázgatnom, mert aki nem ismer rám az tudja. Valami megváltozott, teljesen új fejezet kezdődött az életemben, bár az életem könyvén még van mit változtatni és azt hiszem örömmel is fogok változtatni rajta. Igazából sosem ragaszkodtam a régi dolgokhoz, ha valamihez mégis akkor azok a naplóim voltam, amiket elrejtettem a szüleim elől és amúgy mindenki elől. Senkinek semmi köze ahhoz, hogy én naplót írok. Pont ezért van szükségem nekem most arra, hogy ide jöjjek a sötétbe, ahol bizonyára senki sem keresne. Mondjuk írni nem tudom, hogy fogok, ha csak a lapok rikító fehérségét látom, de a sorokat már nem. Mindegy én fel tudom találni magam, minimum leülök az ablak alá, hogy jobban lássak és probléma megoldva.
Nem tudom mennyi ideig lehettem itt s, szerencsétlenkedhettem a naplómmal, amikor meghallottam az ajtó nyikorgós hangját – valaki kinyitotta, majd be is csukta azt – nem kapcsolta fel a villanyt, szóval nem bukhattam le a sötétben. Pont ezért csaptam be gyorsan a füzetemet, ami nem nem is olyan halk volt, mint amire számítottam. Lebuktattam saját magam. Most mit szépítsek a dolgon? Kedvetlenül elhúztam a számat és pont azon voltam, hogy kiosonjak az ajtón amikor precízen nekimentem a lánynak, mert lány volt az illető a hangja és a sikítása alapján. Mégis mit tehettem volna? Gyorsan az ajkai elé tettem a kezem.
– Nyugi, kislány. Ne harapj, ne sikíts, és ne próbálj segítséget hívni. Nem kell félned tőlem, én nem foglak bántani. – mintha lett volna bennem valamilyen ártó szándék... nem, sosem volt és ha rajtam múlik nem is lesz.

Tudtam, hogy néha idegesítő tudok lenni, de annyira, hogy valaki el is lökjön magától a sötétben. Na arra sosem gondoltam. Mindig olyan próbáltam lenni, amilyen életemben csak néhányszor voltam. Tehát kedves azokkal akik tényleg megérdemlik és nem akarnak a halálba kergetni az ostobaságaikkal, a nyafogásukkal a lelki gondjaikkal, egyszóval mindennel ami engem nem érint.
– Én? – kérdeztem kíváncsian, mert nem tudtam mi olyan nagy szám ha valaki találkozik velem itt a hangszerteremben. Aztán lassan de biztosan leesett.
– Semmi baj. Nem vagyok az a haragtartó típus. – bár azt már nem mondtam ki, hogy van olyan személy akinek elég csak egy olyan cselekedet amit én ártó szándéknak veszek és azt már sosem fogom a barátom tekinteni. Nincs az a pénz amiért olyankor megbocsátanék.
– Örvendek Torie. Rólam biztos sokat hallottál. – mosolyogva kezet fogtam vele miután közelebb jött hozzám és felém nyújtotta a kezét. Nem akartam bemutatkozni, hiszen a focicsapat tagjait biztos mindenki ismeri. Bár mi vagyis inkább én annál kevesebb személyt ismerek név szerint. Látásból talán meg tudnám mondani, hogy ki jár a suliba, de azon kívül nem sokat tudhatnék.
Még nem ismertem a lányt, de biztos láttam már valahol. A folyóson, az udvaron meg most itt a hangszerteremben.
– Am, nem. Sajnos nem játszom semmilyen hangszeren sem. De már próbálkoztam párszor a zongorával, több kevesebb sikerrel. – mondtam jó szokásomhoz híven kuncogva, majd elkomolyodtam. Torie utolsó két mondatára még nem reagáltam semmit sem. Az igazat megvallva lett volna egy megjegyzésem. De nem tudtam, hogy az előttem álló személy mennyire érti a vicceket.
– Egy focista élete nem csak abból áll, hogy a labdát és a lányokat kergesse. Én például szeretek írni. – azzal kivettem a zsebemből a noteszomat vagyis a naplómat és felmutattam neki, de a tartalmát már nem szívesen mutattam volna meg. Abban a naplóban van minden. Rajzok, gondolatok, listák meg minden ami csak rám tartozik és rajtam kívül senki másra.
A lány szemeibe néztem, végül közelebb léptem hozzá.
– Ha szeretnéd elmehetek és hagyhatom, hogy játssz a… Zongorázni szerettél volna ugye? – kérdeztem kíváncsian, szinte már oda nem illően. Mert ugyebár sosem illik ennyire feltűnően kérdezősködni, valaki olyantól, akit nem is ismerünk. Megérteném a túlzott kíváncsiságot ha az egyik közeli ismerősömről lenne szó és őt találnám itt.
Bár nem is bánom, hogy nem egy olyan személlyel találkozok akit ismerek, mert egy ismerősömnek biztos nem mutatnám fel ilyen túl buzgóan a naplómat, mert tartok attól, hogy rá kérdez mi van benne és minek nekem napló, ha rengeteg barátom van. Rengeteg, de egyikben sem bízok meg elégé. Én meg nem szeretem az érdekbarátokat s, van egy olyan érzésem, hogy nem is fogom.

Mit is mondhattam volna? Én ugyanúgy le voltam döbbenve mint az a lány aki éppen előttem volt. Párszor láttam már, de sosem szenteltem egy pillantásnál többet neki. Nem ismertem, nem tartottam a barátomnak és akit nem tartok a barátomnak azzal nem tudom milyen módon alakíthatok ki egy normális beszélgetést. De most itt volt rá a lehetőség. Egy olyan személlyel beszélgetni akivel eddig még nem beszéltem sosem. Sőt az is lehet, hogy egy barátság kezdete lesz a mostani, sohasem lehet tudni. Elképzeléseim azonban lehetnek, most már tudom, hogy szabad álmodoznom, mert némelyik álmunk, ha nagyon akarjuk valóra válhat. Csak idő és hitt kérdése, ha bízunk magunkban, abban a valakiben, akik mi vagyunk.
– Pontosan. – bólogattam közben a rövid kis ismertetőre rólam. Ami egy kicsikét meg is lepett. Ennyire tudja mindenki, hogy már foglalt focista vagyok? Mondjuk kevesebb a lehetőség arra, hogy valami olyat tegyek, amit holnapra megbánok vagy sem.
– Nem mások előítéletei szerint szoktam megítélni az embereket. De a matektanáromat nem szeretem. Nem a személy miatt, hanem azért mert… hát nekem már elsőtől kezdve kellemetlen emlékeim vannak a számokkal. Azóta egy matektanárt sem szeretek, sőt magát az órát sem. – motyogtam halkan, alig figyelve arra amit mondok. A matematikát ki nem állhatom ez tény, de mégis ilyesmit mondani annak akinek a nagybátyja matektanár uhh egy kissé gáz. Hiszen lehet, hogy sértésnek veszi.
– Ne a borítója alapján ítéld meg a könyvet. Lehet egy nagyon giccses borítója egy könyvnek, de unalmas dolgot tartalmaz vagy lehet egy régi poros, amiben életed legszebb története van amit valaha olvastál. – valójában én csak példázgatni akartam, hiszen azt mondta őt az előítéletei irányítják, hanem is ezekkel a szavakkal, de én ezt vettem ki belőlük.
Egy mosollyal fogadtam azt, hogy nem küld el és kíváncsian néztem rá amikor felajánlotta játszik valamit a zongorán. Szeretem a zongora hangját, olyan megnyugtató hatással van rám és ha éppen szomorú vagyok akkor megnyugtat. Tudom belőlem sosem lesz zongorista, de azért álmodozni olykor lehet.
Mint mondtam nekem bőven van álmom amit valóra kellene váltani, csak még nem jött sem az idő sem pedig a megfelelő korom el. Tetszett az amit hallok és rá kellett jönnöm, hogy rengeteg olyan tehetséges ember van a suliban, akit valamiért nem sikerült megismernem. Talán mert nem figyelek oda minden apróságra és csak azt veszem észre ami fontos.
Különös módon tapsolni kezdtem, mert nekem tetszett a kis produkció, tudtam én ilyesmire egyelőre még nem vagyok képes és aki igen annak dicséret jár.
– Nekem határozottan tetszett. Régóta játszol már a hangszeren?