Üres terem

Hétvégéhez és magamhoz képest is túl korán kelek. Főleg így betegen. Vagyis nem vagyok annyira beteg, mint ahogy az ember gondolná, de éppen eléggé ahhoz, hogy ne bírjak ki huzamosabb időintervallumot napon, emberekkel és zajban. Úgyhogy jobb dolgom nem lévén kutakodni kezdek. S mivel a Keleti szárnyat ától cettig ismerem, így átmerészkedek a Nyugati részbe. Zárt ajtók a háló részlegben, bűzlő konditerem. Kongó ürességű könyvtár. Azaz most már nem olyan kongó, mert bemegyek. Mindig is imádtam a könyveket, az illatukat az érintésüket. Mintha megint otthon lennék és anyu cuccai közt kutakodnék. Óvatosan körülnézek. Igen tudom, hogy senki sincs itt és ebből kifolyólag senki sem lát, de ez megszokás már. Balettosan lábujjhegyre állok és párat fordulva a költészeti polcokhoz megyek.
Soha nem voltam nagy regényrajongó, de a verseket mindig is szerettem. Véleményem szerint sokkal nehezebb egy verset, rímekkel, szóismétlés nélkül széppé alkotni, mint egy regényt papírra vetni. Erősen megkülönböztetve szeretem a magyar verseket. Eredeti nyelven természetesen. De azért angolul is szívesen elolvasom őket, bár az élmény nem ugyanaz. Nagy nehezen találok egy Petőfi kötetet. Jobban örülnék egy József Attilának, de ez is jó lesz.
A sorok közt járkálok miközben olvasom az ismerős sorokat. Végig olvasom az egész kötetet és észre sem veszem, ahogy telik az idő. Az órámra nézek és becsapom a könyvet. Futva visszarakom a helyére és kimegyek az oly csábító polcok közül.
Sóhajtva folytatom a kutatást. Nem szabadna, így elkalandoznom, mikor valahol éppen egy újabb áldozatot keres a gyilkos. Még halvány lila gőzöm sincs arról, hogy ki lehet az, mi az indítéka és hogy egyáltalán az iskola területén van-e! Összefoglalva elég rosszul haladok. Hogy ezeknek mi köze a terepszemléhez? Hát, ha ismered a csapdát, akkor meg is tudsz menekülni. Legalábbis Jerry ezt mondja. És ha azt nézzük, hogy Tomnak egyszer sem sikerült elkapnia, akkor van abban valami, amit mondd.
Kuncogva nyitok be egy szobába. Rögtön elnémulok, mikor meglátom a bent lévő iskolatársamat. Az angol Matthew. Szegény elég rossz lehet neki itt Amerikában.
- Szia. – mosolygok rá kedvesen. Nincs sok barátja, de nem vagyok abban biztos, hogy ezt nem ő akarja így. – Zavar, ha itt vagyok? – döntöm oldalra fejem. Miután nem tiltakozik leülök az ablakpárkányra. Egy darabig csendben kémlelem a pályán edző embereket. Legalábbis látszólag, de valójában a hallgatag Matt-ről lévő adataimat idézem fel.
Majd felé fordulva a könyvet kezdem vizslatni. Jól ismerem Oscar W. ezen könyvét. A nagymamám gyakran példálózott vele. Vagyis nem pontosan vele, mert a nagyinak elég rossz emlékezete volt. Mindig ezt mondta; „Ha ennyi időt töltesz a tükör előtt a végén még életre kel!”. Természetesen elsőre nem tudtam, hogy miért így mondja, aztán apu elmagyarázta, hogy mennyire beteg a mama. A mai napig nem tudják a gyógymódot erre a psihológiai jelenségre… Szomorú.
- Alex vagyok. – szólalok meg önkénytelenül. Ő is bemutatkozik, persze feleslegesen.
- Te is szeretnél örökre fiatal maradni? – kérdem mosolyogva. Erre a kérdésre a válasz sok mindent elárulhat egy emberről…

Földről a mennybe... Milyen szép gondolat. Kár, hogy én már nem tudok hinni az ilyenekben. Már nagyon régóta nem.
- Már elolvastam egyszer, de pont idén nyáron gondoltam rá, hogy újra neki kéne állnom. – válaszolok, miközben figyelem mit csinál. Öhm, oké megfogja a padot. Oké neki tolja a falnak. Á, most már tényleg oké felül rá.
Magány? Vajon ez egy jó indok? Egy normális ember ezért jönne ide, vagy ez csak egy becsapós kérdés? Ő vajon ezért van itt? Szeretne, magányos lenne? Vagy épp az, hogy nem szeretne? Sajnos ezt nem fogom tudni megállapítani. A testbeszédből soha nem értettem semmit. Bár néha a normális beszéd is gondot okoz nekem.
- Nem igazán. – vonok vállat. – Sokszor vagyok egyedül. A magány mindig velem van. –mosolygok magamban és a padlómintát bámulom. Az ébenfa burkolat elnyeli a fénysugarakat. Ez furcsa eddig csak a horvát kiküldöttség számára készített háznak csúfolt kastélyban láttam ilyen padlót. Ott a hálószobákban helyezték el, mivel a katonaság embereinél ez tradíció. Ha jól emlékszem volt valami szó a történetben az alváshiányról és a fénnyel való keltésről.
- És te? Szeretnél egyedül lenni? Mert, ha igen akkor szívesen elmegyek. – kezdek el magyarázkodni, ahogy eszembe jut, hogy éppen a magánszféráját sértem meg. Persze megnyugtat, hogy nem zavarom, meg semmi ilyesmi. – Akkor jó. – kényelmesedek el újra. – Nem szeretem zavarni az embereket. Gonosz dolog megfosztani őket a gondolataiktól. – Az egyik barátom író, és ha látod, hogy van nála egy toll, meg egy füzet, akkor nem szabad oda menni. Ha mégis oda mész, akkor jobb, ha gyorsan tudsz futni. Nagyon gyorsan.
- Szóval Matthew Angliából. – vigyorodok el. – Mióta laksz itt Amerikában? – Figyelmesen hallgatom a válaszát és fejben jegyzetelek, vagyis próbálok, de közben azon gondolkodom, hogy milyen aranyos az akcentusa. – És hogy tetszik itt nálunk? Gondolom teljesen más a környezet. – próbálom felidézni, azt az egy hetet, amit apuval Angliában töltöttünk. Elég nehéz mivel csak 8 éves voltam. Kevés dologra emlékszem gyerekkoromból. De arra igen, hogy sajnos az a bizonyos egy hét iskola időben volt és nekem be kellett járnom iskolába, amíg apu dolgozott. Jenkinek csúfoltak. Ami, ha úgy vesszük jogos és annyira nem is bántó, de egy másodikos kislánynak, akit otthon meg répafejűnek hívnak ez nagyon sok volt. Szóval annyira nem volt jó nekem ott, sokat sírtam. De a Temze látványa mindig megnyugtatott. Olyan békésen csobogott a London Bridge alatt, hogy elhittem neki; minden oké, semmi baj. Miután kielmélkedtem magam figyelmesen hallgatom meg az Anglia kontra Amerika elméletét. Egész belemerül ebbe az elemzésbe. Majdnem sikerül engem is meggyőzni-e, hogy Anglia jobb még azok után is, amik gyerekkoromban történetek.
- Ez igazán széleskörű volt. – bólintok elismerően. –Nagyon szeretheted a szülőhazád. – mosolygok rá. Sajnos már tudom, hogy miért kellett eljönnie. Szeretném tőle is megkérdezni, de nem akarom, hogy elszomorodjon vagy feldühödjön. Nem akarok a magánéletében vájkálni. Vagyis az ő tudtával nem.
- Milyen gyakran látogatsz haza? – húzom fel lábaimat törökülésbe. Na, erről viszont nem tudok semmit. Pedig érdekel. Tényleg.

Elgondolkozom azon a szép szavakba burkolt kérdésen. Művész lélek volnék vagy inkább feltörekvő díva? Nos, az utóbbi biztosan nem, de az előbbi se ír le teljesen. Milyen is vagyok én? Nem tudom. Más vagyok az biztos, de milyen értelemben?
- Nem mondanám a magam se ennek, se annak. – folytatom hangosan az elmélkedést. – Inkább valami külső szemlélő vagyok. Vagy ha úgy tetszik, akkor egy kamerás. Aki felvesz mindent és összehasonlítja a színészek által kiejtett szavakat, a művészek által leírtakéval, de soha nem tudja eldönteni, hogy melyik a jobb. Hiszen mindkettőnek meg van a maga szépsége. – adok egy diplomatikus és cenzúrázott választ. Inkább egy nagyon jó paparazzára hasonlítok, akit senki nem vesz észre és ő mégis mindent lefotóz, megtud. De ezt nem mondhatom el azért csak fél igazságokat tudhatnak az emberek. Igen tudom, ez majdnem olyan mintha hazudnék… De mit tehetnék? Az igazság fáj és én már így is több sebből vérzek, mint bárki más. Mi kívülről szép belül lehet romlott és rothadó. Legalábbis szerintem. És nem, nem a világnézetemről vagy a viselkedésemről van szó. Csak arról, hogy nem vagyok hajlandó olyan emberrel szóba állni, akinek nem tudom betéve a mappáját. Mert félek tőlük. Félek attól, hogy megint ugyanúgy tönkretesz egy ismeretlen, mint ahogyan Ő tette. Akit nem nevezek nevén. Keserűen elmosolyodok magamban ezen a hülye Harry Potter-es viccen. Mennyire idióta voltam. A keserédes elmélkedésből egy kérdés húz vissza. Hogy hol lakom? Hát… öhm nem vagyok abban biztos, hogy ezt elmondhatom. De végül is mi baj lehetne? Megkeres? Betör? Na, azt megnézem, ahogy feltöri a mi zárunkat. Még kulccsal sem könnyű!
- Jacksonville-i vagyok. – mondom és kedves otthonom emlékére elvigyorodok. Azzal az igazi szerelmes kisliba vigyorral. Nagyon szeretem az otthonom. – Nincs innen olyan nagyon messze, de azért közel se. Bár ez rengeteg környékbeli városra igaz. – ahogy kimondom, eszembe jut, hogy nem is. Csak 5 város van itt J. v-n kívül és kb. 8 óra alatt körbe tudod járni mind az ötöt. – Talán Jaksonville a legnagyobb a környező települések közül. De az biztos, hogy nekünk van a legjobb baseball csapatunk. – húzom ki magam büszkén. – Nagyon szeretem nézni a játékosokat. Az pedig kicsit sem érdekel, hogy nyerünk vagy vesztünk-e. A játék a lényeg és mi mind az élvezetért játszunk, mert csak úgy van értelme. Úgy egészséges. – a nagy belelendülésbe el is felejtem, hogy ezzel kiadom magam. Vagyis a lényem egy kis részét. Hiszen csakis az igazat és a színtiszta igazat mondtam az elmúlt pár mondatban és az elkövetkezendőkben is ezt fogom tenni, mert már most kezdek megbízni ebben a visszahúzódó angol fiúban. Régi hibám, hogy mindenkiben gyorsan megbízom, akinek átlagos mappája van. Átlagos; semmi gyilkossági ügy, semmi gyanús pszichológiai lelet és normális családi háttér. Visszatérve a beszélgetésre; kábé még olyan 10 percig áradoztam a kedvenc ütős sportomról, aztán pirulva kértem elnézést az elkalandozásomért. Imádom ezt a sportot! Aztán feltesz még egy kérdést. Egy sokkal komolyabbat.
- Nagyon hiányzik apa. – felem egy kicsit elkomorult arccal. – Bár oda haza se találkoznánk sokat. Amikor én suliban vagyok, ő otthon. Amikor ő dolgozik, akkor én vagyok otthon. De azért hiányoznak a levelezéseink. Mindketten nagyon feledékenyek vagyunk, így rengeteg post it- et használunk a dolgok megjegyzésére. És ha nem is észben, akkor legalább kézben tartjuk őket. – ejtek meg egy rémes szóviccet és felmutatom a picike könyvemet, minden oldala pont akkora, mint egy post it és minden oldal egy napot jelent tökéletes. Így csukva is látszik, hogy mennyi színes ki lapocska van benne.
- Meg persze hiányoznak a kis dolgok is, mint a reggeli készítés és a reggeli problémák úgy, mint, hogy a ’Jó reggelt! Ne felejtsd el ezt meg azt! Legyen szép napod. Szeretlek!’ Üzenetet milyen színű post it-re írjam? De amúgy egész jó itt. Tanulhatok egy kis függetlenséget. – bólintok egy aprót az elemzésem végén. Egész jól összefoglaltam a dolgokat.
- És milyen a suli? – kérdem az ablakpárkánynak döntve fejem. – Kicsit úgy érzem magam, mint egy idegen. Talán mert az is vagyok. Nem tudnál mondani egy-két belsős dolgot? – kérdezem és felkuncogok. Nagyon szeretek úgy tenni mintha kémeset játszanék. De ez nekem nem játék. Kicsit sem.