Matt & Sophie - Karácsony, 2012.

Izzadt a tenyerem, egy merő görcs volt a gyomrom. Idegesen járattam végig a tekintetem a tükörből visszanéző lányon. Nyugtalannak tűnt a saját hasonmásom. Mély levegőt vettem, majd kifújtam. Minden rendben lesz!- suttogtam magam elé. A hátam mögött az ágyamon ülő apró plüss maci mintha csak tudta volna, hogy az ő alakjára tévedt a tekintetem, állandó macimosolyát mutatta felém. Mosolyt varázsoltam az arcomra, újból végigmértem a lányt a tükörben, bólintottam egyet, és fejemet a kopogás irányába fordítottam.
- Jöhetek?- mire kiejtette a kérdést, már bent is volt az én kis birodalmamban. A szoba, nos.. egyszerű, letisztult, mégis bájos és szerintem üdítő. Az egykori hercegnős szobának már nyoma sincs, kivéve azt az egy- két kedves és hűséges játékot, amelyek a mai napig osztoznak velem a szobán. Amik gyerekkoromban elkergették a rossz álmokat, és az ágy alatt elrejtőző mumusokat.
Spencer állandóan így jön be a szobámba. Hiába kértem már meg százszor, nem változik meg. Kopog, és már bent is van. A bátyám lépett be, de nem közeledett felém, egyszerűen nekidőlt a falnak, és halványan mosolyogva nézett a szemembe.
- Feszültnek tűnsz... csak nem amiatt, hogy még sosem hoztál haza egy pasit sem? Ráadásul Karácsony van, itt az egész család, mindenki rá lesz kíváncsi, meg persze arra, hogyan fogod bemutatni....- kacarászott saját egyáltalán nem szellemes megjegyzésén. Mintha ő nem lett volna hasonló helyzetben...
- Kösz! Rúgj még belém egyet- kettőt. - förmedtem rá. Egyáltalán nem voltam vevő a humorára.
- Oké, bocs. Tudod jól, hogy nem lesz semmi gáz. Kényes témákat kerüljük, Monica-t meg majd leállítjuk, ha túllő a célon.- rám kacsintott, jelezvén, ő segíteni fog. Nem akartam firtatni a dolgot, de ez csak egy szelet a mai estéből. Apát nem említette, sőt a gyerekeket is kihagyta... főleg Sam- et.
- Matt nem fogja egyiket sem felhozni. Tudja, hogy nem jó ötlet.- nyugtattam magunkat, már csak az volt a kérdés, hogy lehetne elkerülni az ő családjának említését... A döbbenet szikrái vetettek talajt Spencer három másodperc alatt hamuszürkévé lett arcán.
- Hogy mi? Te elmondtad neki? Ugye nem mindet?- szemei kimeredtek, nem akarta elhinni, amit hallott. Bólintottam, összeszorított szájjal vártam, hogy elkövetkezzen azon kevés pillanatok egyike, amikor a bátyám dühe felszínre tör.
- Sophie, normális vagy? Tudod te, hogy milyen következményei lehetnek, ha a szőke hercegednek eljár a szája? Hogy művelhettél ekkora butaságot? Anyáékat is kellemetlen helyzetbe hozhatod, arról nem is szólva, hogy a te jövőd... Még Rose se tud semmit! Te pedig elfecsegted a titkainkat egy idegennek, egy kívülállónak.- Spencer megvetéssel nézett rám. Én viszont nem bántam egyetlen Matt -nek elrebegett szót sem. Pillantásom megkeményedett, meg akartam cáfolni a feltételezéseit, hosszasan, érvekkel kifejtve, mégis jobbnak láttam, ha egyszerűen rövidre zárom a témát.
- Rose- nak én se merném elmondani. De Matt, ő... én...bízom benne... Nincs vita. Nem fog elárulni.- legalább olyan meggyőződéssel mondtam ki, minta csak az egy meg egy végeredményét hangoztatnám. Láttam Spencer -en, hogy fájt neki, amit Rose -zal kapcsolatban állítottam, mégsem tette szóvá. Dühe ugyanolyan gyorsan csillapodott le, mint ahogyan felszínre tört. Fejét továbbra is oldalirányba csóválta, mégis előbukkant az igazi énje, a védelmező testvér.
- Ajánlom neki, hogy így legyen! De akkor ne izgulj! Nem lehet baj!- elhúztam a számat, Spencer semmit nem tud Matt-ről. Nem akartam a családomat beavatni mindabba, amit Ő megosztott velem. Nem akartam elárulni... mégis kénytelen voltam.
- Az igazság az, hogy Matt-nek is van egy... tabu témája. - A testvérem kíváncsian nézett rám.- Család...- ennyit állt szándékomban elárulni, ezt is csak azért, hogy legyen egy szövetségesem, aki segíthet elterelni a témát...
Spencer nem mondott semmit, és nem is kérdezett, amiért rettentő hálás voltam. A nyitott ajtón keresztül Summer hangja szűrődött be, aki egy karácsonyi dalocskát dúdolt.
- Nagyon lelkes.- jegyezte meg a bátyám. Summer tényleg az volt. Nagyon sokat segített a díszítésben, és idén együtt vásároltunk karácsonyi ajándékokat. Mint két jó testvér... Elmosolyodtam, miközben Spencer az asztalon lévő dobozka felé indult. Nézegette a fehér kartondobozt, majd érdeklődve pillantott felém. Eközben még egyszer leellenőriztem a szobámban minden apróságot, majd miután a cipő formájú könyvtámaszomat is megigazítottam, nyugtáztam, hogy tökéletes rend uralkodik nálam. Megérte tegnap délután takarítani, meg pakolászni.
- Egy kis apróság Matt-nek.- titokzatos mosoly jelent meg az arcomon, nem akartam elárulni, hogy mit rejt a dobozka.
- És te nem csomagoltad be az ajándékát?- hitetlenkedve nézett rám.
- Ez nem olyan ajándék. Mindegy, ő érteni fogja.- A testvérem összeráncolt szemöldökkel bámult. Letette a dobozt, és elindult az ajtó felé.
- Oh, amíg el nem felejtem. Kötöttem egy kis meglepetést a bejárati ajtó fölé.- kuncogva hagyta el a szobámat. Kötött valamit? Felkaptam az asztalról az előre odakészített üvegcsét, és lerohantam a lépcsőn. Fagyöngy függött odafent. Ehhez társult a lustán terjengő és egyre csábítóbb friss mézeskalács illata. A képet Sam zavarta meg. Egy seprű volt a kezében, éppen meg akarta lendíteni, melynek következtében Spencer ajándéka lehullott volna. Azonnal megállítottam a kis komiszt.
- Hé! Miért akarod azt onnan leverni?- megérdemelte volna, hogy azzal a sprűvel az ő buksijáról üssem le a sapkát.
- Tök béna!- hangzott az egyértelmű válasz. Sejtettem, hogy ezzel a kis ördögfiókával még meg fog gyűlni a bajom.
- Figyelj rám, Sam. Tudod, hogy én is vendéget várok ma, igaz?- vártam amíg a fiú bólint egyet, de még mielőtt ezt is véleményezhette volna, folytattam a mondandómat.- Azt szeretném, ha jól viselkednél.- ördögi vigyor jelent meg a kölyök arcán. A kezemben lévő barna üvegcsével játszani kezdtem. Figyelmét sikerült vele lekötnöm, már nyúlt is érte.
- Nem szabad!- mosolyodtam el cinkosan.
- Mi van benne? - elhangzott a kérdés, amire már vártam. Az ő ördögi mosolya az enyémhez képest pusztán angyali somolygásnak tűnt. Hagytam, hogy a kíváncsisága a tetőfokára hágjon, várakoztattam néhány másodpercig.
- Ha rosszul fogsz viselkedni, vagy akár csak egy rossz szót szólsz, megtudod. Az üveg tartalma a tányérodban fog landolni. Azt megígérem, hogy pokoli estéd lesz tőle. Érthető? - arcom rezzenéstelenné vált, komolyságot sugárzott, nem tűrtem ellentmondást. Sam eleinte csak nevetett, azonban amikor én nem csatlakoztam hozzá, ráfagyott a mosoly az arcára. Továbbra is játszottam a kegyetlen lányt, aki szemrebbenés nélkül bármit belecsepegtetne az ételbe. Szerintem Sam sem tudta eldönteni, hogy most csak viccelek, vagy komolyan gondolom, de jobbnak látta, ha helyeslően megrázza a fejét, és sietve távozik a seprűvel. Elégedetten nézegettem a vízzel teli üvegcsét. Ez bejött! Ha megszegi a szavát- amire van egy kis esély- kitalálok neki valami büntetést. Az üveget betettem az előszobafogason pihenő kabátom zsebébe, és visszaindultam a szobámba. Egyik lépcsőfok a másikat követte, amikor a várva várt hang megütötte a fülemet. Csengettek... Visszafordultam az ajtó felé, lépcsőzés közben végigsimítottam királykék ruhámon és megigazítottam a hajamat. Apa és George bácsi hangja lehallatszott az emeletről. Nevetgéltek. Talán épp egy régi karácsony történetén. Kezem a kilincsen remegett, szívem dobogását a torkomtól kezdve egészen a gyomromig éreztem. A látóterem szélén feltűnt Summer. Odapillantottam, ő mosolygott, majd elment. Életében először mosolygott rám őszintén, biztatóan. Lassan nyitottam ki az ajtót, a mosoly állandósult az arcomon.
- Szia, kedves..-elharaptam a szó végét, pedig már csak e és az m betű hiányzott, valamiért mégsem mertem kimondani- Matt.- gyorsan hozzátettem a keresztnevét, és szélesre tártam előtte az ajtót. A hatás nem maradt el, amint megláttam, kolibriszárnyak vergődtek a mellkasomban.
- Gyere be!- Ujjaimat az övéibe csúsztattam,.- Vagy akár meg is szökhetünk. - gyermekien huncut mosoly költözött arcomra, pusztán a képtelen ötlet felemlegetésére. Sajnos ennek a tervnek nem volt realitása, legalábbis egyelőre nem. Pedig szép lett volna. Mi ketten, két bögre forró csoki és egy kis mézeskalács...

Téglavörös falak eresztettek fagyot, az asztalok között sürgő pincérnők mégis rövidített szoknyában illegették magukat. Összevontam vállaimat, ahogyan megborzongtam a hidegben. Szorosabbra húztam a pulóveremet és bosszúsan Julien-re sandítottam. Ő lehúzta az utolsó pohár konyakot, aztán nevetgélve fordult hozzám:
- Nyugalom, hidd el, pár pohár és jobban leszel - oldalba lökött, majd elém tolta az újonnan rendelt italokat. Dühödten húztam le a szeszes italt, ami az egyetlen kiutat jelentette abban a pillanatban. Nem akartam Karácsony előtt alkoholizálni, végül mégis nyertek a lázító ingerek, amik a kocsma falai között értek. Öblös tónuson hahotázta, magas hangon visítoztak körülöttem - a káosz nem nyugodott. A konyak segítségével képes voltam lejjebb venni a hangerőt, míg egyre halványabb vonalakba simult az előttünk húzódó pult. A kiszolgáló lány két lépés között rám mosolygott, aztán folytatta bájos munkáját.
- Mégis hogyan gondoltad, hogy majd egy kocsmában oldod fel a hangulatomat? Nem gondolod, hogy ez inkább irritáló, mintsem nyugtató hatással van rám? - álltam elő a kérdéseimmel, miközben folytattam a felesek kiürítését. Képtelen voltam megálljt parancsolni, a bódító fátyolosság könnyített elmémen.
- Szörnyű volt rád nézni, öregem... Jaj, melyik nyakkendőt vegyem fel? Szerinted melyik parfümömet használjam? Vajon be kellene tűrnöm az ingemet? Matt, teljesen kifordultál magadból. Reméltem, hogy ezt sosem kell kimondanom, de olyan voltál, mint egy nő - forgatta a szemét, miközben pár órás emlékeket idézett fel. Az izgalom teljesen kicsomagolt önmagamból, ebben teljesen igaza volt. De szerintem teljesen érthető volt a helyzet, ennél kellemetlenebb alkalom nem is várhat egy férfire, főleg nem Karácsony estéjén. Sosem rettegtem még ennyire semmitől, mint most a nagycsaládos megjelenéstől. Mégis magam ellen tettem, Julien elintézte, hogy magam ellen tegyek. Alkoholizáltam.
- Szerintem nem megyek el - kifűztem a nyakkendőmet, és az asztalra dobtam, egyenesen a kiömlött italpaca közepébe. A velem szemben ülő fiú aggodalmasan összeráncolta szemöldökét, aztán az alkaromba kapaszkodott.
- Hülyeségeket beszélsz, el fogsz menni. Csak előtte még meghallgatod a tanácsaimat... - tanácsok hosszú sorába kezdett. A szavak kezdtek egybemosódni, egyre többször fordult irányomba a vörös hajú nő, aki a falnak támaszkodva meresztgette szemét. Visszamosolyogtam rá, de mire újra felé repítettem tekintetemet ő eltűnt a téglafalak homályában. Nyeltem egyet képzelgésemen, majd újra átadtam magamat a társalgásnak.
- Szerintem elég lesz. Felvérteztél a tudásoddal, most már biztosan minden simán fog menni.
- Ez még csak a jéghegy csúcsa... De Matt, ne rontsd el - mélyen a szemembe nézett. Én újra a vörös hajú nő után kutattam, kellett az a bíztató pillantás, hogy erőt ébresszen bennem a melegséget árasztó barna szempár. - Mit keresel? A mosdó arra van... - mutatott jobbra, de én nem reagáltam a kérdésére. Kortyoltam egyet a konyakból, aztán vártam, hogy újra kirajzolódjon előttem a múlt alakja. A falakon futó párhuzamosokból egy lágy hullám vált ki, majd teljességgel kilépett emberi színeket nyerve. Bólogatva bazsalygott, a szemében ezernyi el nem mondott szó égett. Boldog Karácsonyt - suhant felém harmat hangja.
Julien a vállamra akasztotta kezeit, és megrázott. A nő búcsút intett, aztán a semmibe tűnt. Neked is boldog Karácsonyt, anya...
- Jó leszek, higgy bennem - felálltam az asztal mellől, majd sietős léptekkel távoztam a helyről. Az utcára érve hátamra vetettem kabátomat, és megálltam a havas sarkon. Az utakon cikázó taxik irányába intettem, mire egy sárga utasszállító autó megállt előttem. Benyomultam az utas ülésre, majd elmormogtam a címet. Felmordult a motor soraim nyomán, s én belemerültem a panorámába, amit az üveg mögül lestem. A havazás elcsitult, s gyémántcsillogás vette át a helyét. A hóra vetülő fénysugarak apró fehér pontokat villantottak a hamvas felületen, meseszerű képet adva a természetről. Bár csontig hatoló hideg volt kint, a látványért megérte. Fehér Karácsonyunk volt, fehér emlékekkel. Édesanyám képére gondoltam, amit a kocsma pultjánál ülve láttam. Tizian-vörös fürtjei egy pillanatnyi józanságra bírtak. Annál józanabb elmeállapotba még sosem kerültem, mint mikor anyám illúzióját láttam. Újra láttam magam előtt, nem kellett megbirkóznom a rémálom űrjével, a képzetek és ideák világának marcangoló fájdalmával. Előttem ácsorgott, eljött, hogy Boldog Karácsonyt kívánjon a fiának.
A taxis lefékezett, a gyomrom összerándult.
- Megérkeztünk!
Fizetés után kipattantam az autóból, ami süvítve száguldott ki az utcából. Öles léptekkel haladtam az ajtó felé, magamban visszaszámolva a másodperceket. Összegeztem a gondolatokat, amiket még a kollégiumban gyűjtöttem össze. Szerényes számuk zavarba ejtő volt, üres fejjel érkeztem a házhoz, hát megtelt szívemre kellett támaszkodnom.
Becsengettem.
Az ajtóra fektettem tenyeremet, hogy megtámaszkodjak labilis állapotomban. S elkaptam kézfejemet az ajtóról, mikor az távolodni kezdett. Sophie szempárja úgy köszöntött, mint hazaérkező családtagot. Füléig szaladt a szája, boldogság fogta el mosolyom láttán.
- Jó estét, drágaságom! A szökést későbbre tervezzük - beléptem a krémszínű előszobába, és levetettem a kabátomat. Felakasztottam az első üres fogantyúra, amit találtam - kabátok hada lógott a falon. Tömeget feltételezett a kabátlétszám, én mégsem lettem nyugtalan.
- Nézd már, mi van a szádon? - kerekedtek el szemeim. Sophie zavartam kapott az arcához, sejtése sem volt, mire gondolok. Puhán eltoltam tapogató kezét, és egy jeges csókot leheltem rózsás ajkaira. - A hiányom, de elintéztem.
Szellemes lettem az alkohol hatására, azonban a kontrollt még nem vesztettem el. Tudatában voltam a szavaimnak, s tetteimnek egyaránt. A látásomat sikeresen kitisztította a havas csillámlás, józanító hatással volt rám a zord hideg.
A nappaliba indulva egy szőke kisfiú rohant elénk, Sophie felé sietve. Mikor kiszúrt engem szeretett rokona oldalán, meglepetten hátrahőkölt. Sapkájába markolt, aztán felszólalt.
- Sophie, a konyhában várnak - darálta le a szöveget végül hetykén. Megbocsátóan a lány felé biccentettem, aki hellyel kínált az addig még üres nappaliban. A fiú velem maradt.
Tüzetesen végigmért, hogy gyermeki szimpátiát nyerjen, majd vidám hangján tette fel a kérdést: - Szerinted is béna ez a díszítés? - egyetértést várt tőlem, hát megadtam neki.
- Igen, elég béna. Nézd a jó oldalát, lesz mit lezúzni az ünnep után - együtt működőnek akartam tűnni, ezért egy pacsira emeltem a kezemet. A fiú értetlenül nézett rám, miközben egy újabb kérdés fogalmazódott meg benne.
- Miért beszélsz ilyen furán? - elnevettem magamat a kérdés hallatán.
- Messze, messze van egy ország... Az óceánon is túl, ahol kurta farkú malacok... - megköszörültem a torkomat, és végre rávettem magam, hogy értelmes választ adjak. - Angliából jöttem. Még be sem mutatkoztam. Matt vagyok - nyújtottam elé jobb tenyeremet.
- Sam - csapott bele a kezembe. A válla fölött elnézve kiszúrtam egy, a sarokban árválkodó, kosárlabdát. Sam izgatottan fordult meg, hogy odahozza a játékszert. A kezembe tolta, és várta, hogy csodát műveljek.
- Tudsz ilyet? - pörgettem meg a narancsos gumilabdát a mutatóujjamon. A labda tökéletes egyensúlyban pörgött az ujjbegyemen, egyetlen bizonytalan pillanatot sem engedve az időnek. Sam elképedve ámuldozott, miközben dicsérő szavakat rebegett.
- Cassie, Summer, ezt látnotok kell - kiáltotta el magát.
Sikeresen vettem fel a szerepemet, én lettem az este bohóca.

Az este első meglepetésén már átestem. Azt hittem, jobban mondva arra számítottam, hogy Matt ideges lesz, izgatott, feszült. Ehhez képest felszabadultan érkezett meg, szellemes volt. Nem értettem mi lehetett ennek az oka, de kezdtem megszokni vele kapcsolatban a szélsőségeket. Bár ő nem vette észre, mindenesetre én elkönyveltem a fagyöngy alatti csókot.
Bevillantak a legelső találkozásunk képei, amikor szépségemnek szólított, és persze az is, hogyan tiltakoztam ellene. Nem akartam nosztalgiázni, az emlékek csupán egy ragyogó fényfoszlányt csaltak a szemembe. Értelemszerűen azóta nem fejtek ki ellenállást a becézgetései ellen, hasonló megszólításokra viszont nem tudtam magam rávenni. Még nem.
Sajnos alig érkezett meg Matt, Sam- mel találtuk szembe magukat. A kis komisz néhány másodpercre megszeppent, de gyorsan túltette magát ezen, és egyetlen mondatával sikerült elragadnia Matt mellől. Bocsánatkérően néztem a fiúra, majd halk kopogással indultam a konyha felé. Sam nem követett engem, ami akár aggodalomra is okot adhatott volna, és adott is. Csupán reménykedni tudtam a kisfiú nem létező angyali énjében.
A konyhába kiérve anya várt rám. Épp egy karácsonyi krízis kellős közepén volt. Persze ez csak szerinte volt tragédia. A vacsoraasztal egyelőre teríték nélkül állt. Elcsúsztunk az idővel. Az okokat nyilván lehetett volna feszegetni, gyanítottam, hogy Monica főszerepet szerepet játszott ebben a késében.
- Épp most érkezett meg Matt.- közöltem kurtán anyával. Nem örültem neki, hogy Sam-mel kettesben hagytam őket, mégsem volt választásom. Valahonnan Monica hangja szűrődött ki. Ha jól érzékeltem, épp telefonál- szokásos kedvesen nyájas stílusában.
- Akkor főleg sietnünk kell. Pár perc és mehetünk, már nagyon kíváncsi vagyok rá. Hoznád azokat a tányérokat?- rendezkedett anya. Mindent előre kiválasztott, már csak ki kellett pakolni. Megcsóváltam a fejem. Ha jól érzékeltem, anyukám jobban izgul, mint Matt. Eközben sorban kerültek fel a kellékek az asztalra. Sam hangja törte meg a munkamenetet, állítása szerint valamit a két kislánynak látnia kell. Gyanakvóan pillantottam anyukámra, mindketten a nappali felé vettük az irányt. Beérve azonban kellemes meglepetés fogadott minket. A három gyerek csillogó tekintettel nézte, ahogy Matt egy kosárlabdát bűvölt az ujjaival.Ha nem lépünk be, talán már ők próbálkoztak volna megismételni az imént látottakat. Megérintettem anya karját, közelebb léptem az előttünk zajló jelenethez.
- Matt, szeretném ha megismernél valakit, a legkedvesebb személyt... - az emlékek megrohantak. Mindaz, amit anyának köszönhetek, amit együtt átéltünk. A baleset éjszakája, ahogy kócosan, zokogva rohant elém, magamon éreztem védelmet nyújtó karjai ölelését, még ma is hallom a dalocskát, amellyel hónapokon keresztül álomba ringatott. Ő az, aki bármire képes volt értem és a testvéreimért, a legcsodálatosabb ember a világon.- az anyukámat - az említett személy felé fordultam. Ő közelebb lépett Matt-hez és a kezét nyújtotta neki.
- Örvendek, Matt. Boldog vagyok, amiért itt töltöd az ünnepet.- mosolya átható volt, és ami még fontosabb, őszinte - És persze Boldog Karácsonyt!- tette hozzá szeszélyesen. Anya határozottan zavarban volt. Amikor Rose jött hozzánk legelőször, akkor is ugyanez játszódott le benne. A három gyerek unottan nézte az előttük lezajló eseményt, a teljesség kedvvért az ő nevüket is el akartam sorolni. Ezt egy kellemesen magas hang zavarta meg.
- Sam, megmondtam már százszor, vedd le a sapkádat, és a házban nincs labdázás! Se otthon, se itt.- Monica figyelmét lekötötte saját gyermeke, csak néhány pillanattal később vette észre, hogy más is tartózkodik a szobában. Ösztönös mozdulattal megigazította hajának hullámait, miközben tetőtől- talpig végigmérte a szőke fiút. Szemeimet az égre emeltem, őt akartam a lehető legkevesebb ideig Matt közelében tudni.
- Kihez van szerencsém a szimpatikus fiatalember személyében?- igen, ez ő. Hozta a formáját. Máris megpróbálta megnyerni magának Matt-et. Ha számít valamit, ezzel nálam épp az ellenkezőjét érte el.
- Ő Matthew White. Ő pedig a nagynéném, Monica.- már én megalapoztam a távolságot a két személy között. Legalábbis reméltem. Matt nem tudhatta, de a drága rokonomtól jobb távol tartania magát. Természetesen a nagynéném tökéletesen tisztában volt vele, ki lesz még ma itt. Azóta nem hagyott békén, amióta megtudta, hogy Matt nem pusztán egy ismerős. Mindent tudni akart róla, zavarba ejtő kérdéseit inkább megtarthatta volna magának. Válaszokra nem igazán méltattam, vagyis méltattam, de csupa kitérő, semmitmondó válaszra. Figyelemelterelés! Villant be a kis piros táblácska lelki szemeim előtt. Még mielőtt lehetőséget adok Monica- nak Matt vallatására, elő akartam rukkolni valamivel. A gyerekek!
- Ha már itt tartunk. Ő itt Summer, a húgom, Cassie és Sam pedig az unokatestvéreink.- ezen is gyorsan átestünk, rá kellett ébrednem, nem szeretem a bemutatásokat. Szerencsére már csak négy ember van hátra.
- Sikerült elintézned azt a fontos hívást?- fordultam Monica felé. Nem mintha érdekelt volna a válasz, csupán azért kérdeztem meg, hogy átugorjuk az ismerkedős és a te családod hol van részt.
- Ó, igen, sikerült!- derült fel az arca. El tudtam képzelni, mi lehetett olyan nagyon fontos Karácsony estéjén. Monica nem bízta a képzeletre az információt, máris hablatyolni kezdett valamit az általános iskola igazgatója és a szomszédjuk közötti kapcsolatról. Ettől a témától valahogyan eljutottunk az aerobic klubhoz. Körbejárattam a tekintetemet a bent lévőkön, Sam még mindig a sapkájával a fején ült, szemével a kosárlabdát hívogatta, Cassie a karácsonyfát bámulta, Summer arca valamiféle fohászról árulkodott, és anya is unottan meredt maga elé. Ez van, ha Monica belemerül valamibe. Óvatosan hátrálni kezdtem a konyha felé, a terítés még mindig nem volt készen. Halk léptekkel kiosontam a nappaliból, folytatni amit abbahagytunk. Anya bent maradt, azt se tudom, feltűnt-e bárkinek is a hiányom. Egykedvűen pakoltam sorra a tányérokat, evőeszközöket, a dekorációt. A percek szépen teltek, a nappali zaja hozzám nem jutott el. Furcsa volt egyedül teríteni, mivel nem vagyok egy konyhatündér, főzni nem igazán tudok, de legalább ennyit rám lehet bízni, és nem akartam, hogy anyának kapkodnia kelljen. Szemem sarkából fehér gyöngyöző pontokat vettem észre az ablak mögött. Ismét elkezdett havazni. Igazi karácsonyi tájkép rajzolódott ki az üvegen keresztül. Friss, ropogósnak ható egységes hóréteg borított mindent idelent. Odaföntről pedig csillagerdő köszönt le rám. Kedvem lett volna leülni és nézni a jegesen csillogó környezetet, mégsem tehettem. Az utolsó poharakért mentem vissza a konyhába, amikor egy félkezű mézeskalács figura hívogatóan mutogatta magát. Fél karhoz fél láb illik. Letörtem a bal lábát, majd jóízűen elmajszoltam. Az utolsó poharakkal az asztal felé indultam, amikor egy hirtelen érintés hatására a kezemben lévő kristálypohár összeroppant. Valaki hozzámért, én pedig megijedtem. Meleg folyadék csordogált unottan a tenyeremben. A pohár pedig darabjaira törve a lában előtt hevert. Hátrahőköltem, mellettem Sam ijedt arcát láttam.
- Én... nem akartam. Ne haragudj.- nyöszörögte, akár egy kisegér. Nem akartam lenézni a tenyeremre, elég volt az érzés és a tudat, mely emlékeztetett az iménti balesetre. A padlóra meresztettem szemeimet, kezem még mindig ökölbe szorult. Az első csepp vér lepottyant a talajra.
- Semmi baj, Sam. Csak hozd ide a kötszereket. Tudod, hol vannak?- mintha nem is magamat hallottam volna. Túl nyugodt voltam, túl megfontolt, pedig sikítani lett volna kedvem, anyáért kiáltani. A gyerek bénultam nézett rám, megismételtem a kérdést, és kicsit megráztam. Heves bólogatásba kezdett, majd elindult.
- Várj csak, miért jöttél ki?- állítottam meg.
- Csak... anya beindult. Matt- tel beszélget. London-ból jött, tudtad? Ismered anyát, szóval... hogy milyen ilyenkor...- húzta el a száját a fiú. Bólintottam, majd útnak engedtem, de nem a nappali felé. Tehát a honnan származol részen már átestek. Nem kellett sok idő, a gyerek visszaért a kötszerekkel. Őt visszaküldtem a többiek közé, egy tálca itallal. Nem én készítettem elő, még anya hagyta ott. Poharakban sorakoztak a finomságok: forró csoki, tea, gyümölcslé, kávé. Az illatok már- már eltömíteték az ember orrát.Sam-et megkértem, hogy egyetlen szót se szóljon a balesetről. Komolyan saját magamnak akartam bekötözni!? A csap alá tartottam a kezemet, csak ott mertem engedni a szorításból. Tekintetemet elfordítottam, csak azután néztem oda, miután elég vér mosódott le a kezemről.- Legalábbis amikorra úgy saccoltam, hogy már eléggé vérmentes. Néhány perc múlva ormótlan kötés éktelenkedett rajtam. Egy kézzel nem könnyű. Összeszedtem a maradványokat, majd visszaindultam a nappaliba. Már az ajtónál jártam, tisztán kivettem Monica minden szavát, még mielőtt bárki észrevett volna, megálltam a fal takarásában. Tudni akartam, hol jár a beszélgetés.
- Tehát, Matt, mesélj még magadról, vagy akár magatokról. Mióta is vagytok együtt az én kis unokahúgocskámmal? Mert egy pár vagytok, vagy nem?- tenyerembe temettem az arcomat, valahogy ki kellene iktatnom ezt a nőt a mai estére. De legalább nem a családjáról kérdezte, legalábbis egyelőre. Visszanéztem a konyhára, fél kézzel felemeltem a mézeskalácsos tányért, leplezve a fáslizott testrészemet. Olyan könnyű lett volna azt mondani, hogy elvágtam a kezemet, Matt-et megmentettem volna a választól. Mégsem akartam bejelenteni a szerencsétlenkedésemet. Elegendő lett volna, ha akár Matt, vagy bárki más ránéz a múmiaként tündöklő kezemre. Minden lépésemet kétszer meggondoltam, és igyekeztem a lehető legkisebb rálátást nyújtani sérült testrészemre. Nem akartam, hogy sajnálgatni kezdjenek. Nem akkor, nem ott. A sütikre pillantva legfelül feküdt a sérült figura, fél karral, fél lábbal, mégis rajtam nevetett.

Egyre több gyermek tömörült körém, a saját artista színpadom megtelt nézőkkel. A fiatal szemek szikrázva figyelték csodával határos trükkömet, aminek alkotója mindössze a gyakorlat és az elkötelezettség volt. Egyre kacifántosabb mutatványokkal álltam eléjük, pár kekeckedő megjegyzést tettem, ami csak még sikeresebbé tette a produkciómat. Sam figyelmes szemében nem pusztán nézői magaviselet csillogott, tanulni akart tőlem. Arcom elkomolyodott a kisfiú arckifejezése láttán, magamra ismertem az eltökélt koncentrációban. Bár fiatal volt, égett benne az a szenvedély, ami belőlem tizennégy éves koromban hunyt ki. Családi támogatás nélkül minden tehetség a sivárság talajára hull, keresve a kóborló biztosat, azt a biztosat, ami már soha többé nem lesz számukra elérhető távolságban. Titkon imádkoztam, hogy Sam családi élete éppolyan legyen, mint az enyém - csak éppen a szöges ellentéte.
Sophie hangja zökkentett ki a bohóc szerepből. Az idegen arc láttán felpattantam a puha fotel öléből, és a helyemre gurítottam a labdát. A szőke hajú lány meghatottan kezdett a bemutatásnak, hosszú szünetet tartott, aztán végül kimondta: az anyukájával álltam szemben. Az idősödő hölgy szavaiból áradt az öröm, a szeretet, s egy halvány kis izgatottság. Lágyan fáradt tenyere alá csúsztattam kézfejemet, s egy illedelmes kézcsókkal köszöntöttem a nőt.
- Részemről az öröm, asszonyom. Én sem kívánhatok többet, csupán hogy békés ünnepekben teljen a kedve - mosolyodtam el, miközben felegyenesedtem. Gavallér módjára igyekeztem minél elbűvölőbb és udvariasabb lenni a tekintélyes hölgy előtt. Kissé teátrális mozdulatomon bár meglepődött, örömmel fogadta. Szerencsére a szobában senki sem szúrta ki illuminált állapotomat, tökéletes mentsvárat nyújtott származásom, s az arról terjengő sztereotípiák.
Egy harsány női hang tört be, Sam udvariatlanságát köszörülve. Szúrós tekintetét a fiatal fiúba döfte, minek hatására a kis szőkeség szégyenlősen sütötte le a szemét.
- Én vagyok a hibás! Én kértem meg, hogy adja oda... csak mutatni szerettem volna egy-két trükköt a srácoknak - mutattam a gyerekek felé, akik egyszeriben fellélegeztek. Summer mosolyában volt egy kevés a nővére bájából, ami mindig képes volt örömöt csempészni a kedvembe. Cinkosul rákacsintottam, aztán visszafordultam az újonnan érkezett elegáns nőhöz. Barna haját kecses hullámokba igazította, csak úgy áradt belőle az érett nőiesség. Tekintete izgalomtól villogott, jelenlétem felvillanyozta.
- A neve... - kezdtem volna, de Sophie közbevágott. Távolságtartó volt, és kimért. Gyanakodva Sophie-ra pillantottam, s csak reménykedni mertem, hogy nem féltékenység vezette őt erre a hideg hangvételre. Melegen Monica felé mosolyogtam, és engesztelően hozzáfűztem:
- Szólítson csak Matt-nek, kedves Monica. Ez nem a hivatalosság napja.
Monica válaszra nyitotta a száját, de Sophie újfent közbevágott. Bemutatta a gyerekeket, szépen sorjában. Memorizáltam a rokonsági relációkat, aztán guggolva egyesével kezet fogtam a lurkókkal. Szendén tolták előre kacsóikat a fiatal kishölgyek, ehhez képes Sam sokkal határozottabb volt. Míg a felnőttek beszélgetésbe kezdtek, én halkan odasúgtam Sam-nek:
- Majd megtanítom a kosaras trükköket, csak győzd kivárni! - nevetett és bíztatóan rám vigyorgott. Megütögettem a vállát, majd újra talpra álltam. Sam közelebb kullogott hozzám, aztán egy észrevétlen mozdulattal lekapta az ülésemen hagyott kosárlabdát. Félve édesanyjára pillantott, s mikor meggyőződött arról, hogy nem vett tudomást a csínytevésről takarásba húzódott. Az anyuka nyelvén pergő szavaktól megszédültem, nem tudtam hirtelen feldolgozni. Legtöbben unottan pislogtak, míg engem az ájulás kerülgetett. Homlokomra toltam ujjaimat, hogy egy kis stabilitást nyerjek. Mikor javulni kezdett állapotom elkaptam tenyeremet a homlokomról, és Sophie felé fordultam. Híre, hamva sem volt régi helyén - de nem akartam mástól vizet kérni, ezért tovább szédelegtem a fülledt levegőn. Halkan sóhajtoztam, miközben a fali díszeket figyeltem. Próbáltam egy stabil pontba kapaszkodni, nehogy végleg elveszítsem az egyensúlyomat. Lábamat a fotelnek támasztottam, karjaimat összefontam a mellkasomon.
- Nem én még nem gondolkodtam ezen - kaptam el egy mondatot, ami Sophie anyukájának a száját hagyta el. Újra becsatlakoztam a beszélgetésbe, figyelmesen hallgattam a női társalgást. Pár békés perc elteltével a szoba létszáma csökkenni kezdett. A családtagok a második emeletre tipegtek, valamilyen ősi családi hagyomány felélesztésére. Én nem voltam biztos abban, hogy épségben felérnék a lépcsőn, ezért inkább a nappaliban maradtam, Monica és Sam társaságában.
És megkezdődött a vallatás, a kellemetlen párbeszéd, amitől mindideáig tartottam. Az anyuka fiáról megfeledkezve közeledett felém, tekintetével láncokra vert. Élénk pillantása hízelgőnek, ámde ijesztően vizsgálónak tűnt. Igyekeztem minél korrektebb válaszokkal előállni, szépen kifejtett összetett mondatokban reagálni - már amennyire ez akkor megvalósítható volt. Kérdezősködni kezdett az iskoláról, a hazámról, a származásomról, sőt még az akcentusomról is ejtettünk néhány szót. Mereven álltam a barna hajú nő előtt, aki egyre közeledett. Kérdései egyre inkább magánjellegűvé, mintsem triviálissá váltak.
- Sophie nagyon kedves lány, bár egy kicsit zárkózott. Hozzá képest te közvetlenebbnek tűnsz, tehát Matt, mesélj magadról, vagy akár magatokról. Mióta is vagytok együtt az én kis unokahúgocskámmal? Mert egy pár vagytok, vagy nem? - vonta fel szemöldökét féloldalasan.
- Mire lennél kíváncsi, az első találkozásra?
- Például, de szívesen fogadok mindennemű információt rólatok, már nagyon kíváncsi voltam rád, és lám itt vagy, teljes valódban... - mosolya gyanúsan hízelgővé vált. Megköszörültem a torkomat, aztán szavakra fakadtam.
- Elég érdekes történet, hiszen igazából nem én hívtam el Sophie-t randira, hanem az egyik haverom. Egy szerencsétlen fogadás végett találkoztam tehát Sophie-val. Ez elég kellemetlenül veszi ki magát, főleg a családi ház falai között, de remélem, mással nem kell firtatnom ezt a témát. Neked elmondtam, Monica, de nem szeretném nagy dobra verni a dolgot. Minden hirtelen történt, és még most sem hiszem el, hogy mi folyik körülöttem. Egy azonban biztos, olyat érzek Sophie iránt, amit nagyon régen nem - őszintébb már nem is lehettem volna. Biztosra vettem, hogy az alkohol hatására lettem ilyen szél által felcsapott nyitott könyv. Nem kellett volna annyit innom, egyáltalán nem kellett volna innom.
- Érdekes - kerekedtek el szemei. Most először szavak nélkül maradt, az ajkak mozdulatlanul álltak. Lehajtottam a fejemet, hogy egy kis nyugalmat találjak a viharos körülmények között. - Matt, jól vagy? - vállamon éreztem a meleg tapintást, Monica már teljesen behatolt az aurámba. Felpillantottam, s közvetlen mélybarna tekintetébe ütköztem. Tenyere homlokomra tapadt, orvosló magatartása megijesztett. - Nem vagy lázas, de biztosan jól vagy?
- Egy pohár víz könnyítene rajtam...
- Jól van! - szaladt ki a szobából. Én a fotelbe zuhantam, hogy kipihenjem az elmúlt negyed óra fáradalmait. Távol volt az est vége, de én már most úgy éreztem, hogy kimerültem a társalgásban. Monica-ban volt valami, ami teljesen kiszipolyozza az embert. Energikus és fáradhatatlan volt, az élénkség példaképe. Nehéz volt követni csacsogását, a véget nem érő anekdotázást.
Siető léptekkel közeledett felém egy pohár vízzel, és egy levél gyógyszerrel a kezében, amikor belépett a szobába. Megköszöntem a kedvességét, aztán lehúztam a hűsítő vizet. Utána küldtem a fájdalomcsillapított, majd egy megkönnyebbült mosollyal fordultam a segítőkész nő felé. Ekkor szólalt meg a csengő. Monica kisuhant, pillanatok alatt nyomát vesztettem. Az asztalra toltam az üres poharat, és erőt vettem magamon: felálltam. Az előszobából halk kacarászás hallatszott, majd egy új női hang közeledésére lettem figyelmes.
- Elnézést a késésért, üzentettem Spencer-rel, biztosan átadta. Tényleg sajná... lom - tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, amikor megpillantott a nappali közepén. Az emberek tömörülni kezdtek, egyre több arc derengett fel.
- Szia, Matt White vagyok, Sophie... hívott meg - zártam rövidre a mondatot. Fogalmam sem volt, hogy mi van kettőnk között, sőt mi több: még arról sem, mi lehet, ezért nem akartam elhamarkodott kijelentést tenni. Sophie hívott el, ez az egyetlen biztos, amit megemlíthetek.
- Nagyon örvendek, a nevem Rose - kezet fogtunk.
Vörös hajába túrt, aztán a barátja iránt kezdett érdeklődni. Egyre többen érkeztek a nappaliba, egyre nagyobbá vált a fojtogató tömeg. Zavaromban Monica pillantásába kapaszkodtam, az egyetlen szempárba, ami eddig vigaszt nyújtott az este folyamán.

Mozdulatlanul füleltem Matt válaszát Monica egyáltalán nem tapintatos kérdésére. De mit vártam el tőle? Egyszerűen besétálhattam volna hozzájuk, leülhettem volna, megelőzhettem volna a választ. De a kisördög azt suttogta, hogy még ne. Még akkor se, ha később megbánom. Végighallgattam Matt válaszát, majd elhagytam a konyha területét. Nem akartam tovább hallgatni. Felmentem az emeletre, anyáék után. Spencer már tűkön ülve várta Rose érkezését. A kezemet még mindig takargattam, már amennyire tudtam. Az a belső hang továbbra is suttogta, hogy hiba volt Monica-t és Matt -et kettesben hagyni. A farkast a báránykával...
Újabb csengőszó zavarta meg a társaságot. Specer- rel az élen szinte mindenki elindult lefelé a földszintre, kivéve a két apukát. Mire leértünk, Rose már levette a kabátját, majd Spencer-t meglátva, a karjaiba borult. Idilli jelenet, a tökéletes párral... Matt tekintetét kerestem, de bármennyire próbáltam magamhoz vonzani, sikertelen maradt a kísérlet. Monica lépett mellém.
- A helyedben nem várnék el túl sokat tőle, sőt nem is terveznék vele hosszútávra.- kíváncsian és egyben felháborodottan pislogtam rá- Azt sem tudja, hogyan is álltok egymással. És ha megfogadsz egy tanácsot: jobban figyelj rá! Nincs túl jó színben...- mérhetetlen düh öntött el. Mit képzel magáról ez a nő? Kezemet ökölbe szorítottam, szint éreztem, ahogy a heg ismét felreped. - Rose, kedvesem...- Monica máris tovább lépett mellőlem, újabb nyálas stílusában megnyilvánulni. Az iménti azon kevés őszinte pillanatai közé tartozott, amikor előtör az fúria énje. Átvágtam a tömegen, megfogtam Matt kezét. Gyere!- formáltam számmal a szót. Már lehallatszottak a közelgő léptek az emeletről, én mégis célirányosan a földszinti fürdő felé vettem az irányt, egyetlen szó nélkül. Bezártam magunk mögött az ajtót. Ujjaim továbbra is fogva tartották Matt ujjait.
- Az imént Monica odajött hozzám, azt állította, hogy nem érzed magad túl jól. Ennyire feszélyez a családom? Vagy tudnom kellene valami másról?- érdeklődésem őszinte volt, arról azonban nem szándékoztam beszámolni, hogy vele kapcsolatban mit mondott a kedves rokonom. Ha jól érzékeltem, eközben a meleg nevesség egyre inkább szétterjedt a tenyeremben. Átvérzett a kezem. Nem néztem rá, annál sokkal jobban érdekelt a velem szemben álló fiú mondandója.
Figyelmesen hallgattam minden szavát, figyeltem a reakcióit. Már előtte az összes létező alternatívát megpróbáltam felvázolni elmémben, mindenre volt konkrét válaszom, tervem, menekülőútvonalam. Azt hittem, mindenre...
...
Miután jó néhány beszélgetéssel teli percet a fürdőben töltöttünk, visszaindultunk a zaj felé. Messziről meg lehetett mondani, hogy egy tökéletes, nagycsaládos karácsony résztvevői felé közeledtünk. Az ünnepi világítás időközben életre kelt, az ablakon keresztül a szemközti házakon pompázó színes ledsorok kacsintgattak, melyek fénye impressziós foltokként tükröződött a jegesen csillogó havon.
- A szobámból a legszebb.- szaladt ki a számon. Nem célzásként szántam, puszta ténymegállapítás volt. A legfelső szinten található az én kis barackbirodalmam, a kilátás pedig meseszerű. Apró, színes cukorkák foglalnak helyet a hófehérben pompázó házakon, ameddig csak a szem ellát.
A nappaliba visszaérve azonnal apával találtuk szembe magunkat. Magas, karakteres férfi, határozottan szigorú tekintettel, melyet előbb rajtam nyugtatott, majd Matt-be fúrta kíváncsi pillantását.
- Ha nem tévedek, te vagy Matthew. - mély baritonja elrettentő lehet, ha valaki nincs hozzászokva. Meglepetésemre apa egyből a kezét nyújtotta neki, mintha egy félmosoly is megjelent volna az arcán. Azt vártam, hogy eljátssza a szigorú apát, aki félti az ő édes kicsi lányát. Ehhez képest... barátságosnak tűnt.
- Isten hozott nálunk! Már őszintén kíváncsi voltam rád.- mintha egy alternatív valóságba csöppentem volna? Apa kedves, közvetlen? Mi történhetett, amíg mi kint voltunk? Nem igazán értem rá válaszok után kutatni, a következő pillanatban sok minden megváltozott.
- Épp az imént hallottam rólad egy... érdekes történetet.- apa mosolya köddé foszlott.- Örömmel meghallgatnám tőled is ezt. Egy fogadás történetét...- gyilkos fény villant apa szemében, szóhoz sem jutottam. A karácsonyi fények békésen villogtak, mintha csak asszisztálni akarnának a közelgő tűzijátékhoz.

A gyógyszer javított közérzetemen, az émelygés menten felszívódott a családi jelenet után. Sophie kihúzott a tömegből, és a mosdó felé irányított. Eszelősen mosolyogtam mögötte, miközben a szellő által lebegtetett szőke, kunkorodó tincseket figyeltem. Beleszagoltam búzaszínű hajába, aztán kiszöktem az aurájából, mielőtt más nyakon csípett volna minket.
Az ajtó csattant, kettesben maradtunk. Az óvó falak között visszanyertem gyermekien szerelmes énemet és kuncogva meredtem Sophie tündéri szépsége előtt. Miért kellett nekem pipogya udvaronc szerepébe bújnom, miközben a legjobb lehetőség kínálkozott előttem. Sophie-nak igaza volt, a legcélravezetőbb a szökés lett volna - de ezt elszalasztottuk.
Hogylétem felől érdeklődött, szemében azonban csalódottság ült. Értetlenül figyelte végtelen örömömet, számára megfejthetetlen volt a viselkedésem. Persze, hiszen még sosem látott ittas állapotban. Gyengéden, azonban határozottan magamhoz vontam és átható tekintetem láncára fűztem.
- Sophie, Sophie, Sophie! - dúdoltam nevét, miközben csókokat hintettem nyakára. - Teljesen jól vagyok, nyugtass meg, hogy te is. Elég meggyötörtnek tűnsz, sőt mi több... Ne aggodalmaskodj már - elengedtem, és a kilincs felé nyúltam. - Ez a te estéd, drágaságom! Semmi, de semmi nem ronthatja el. Még én sem - nevettem el magam. - Csak lazulj el, és élvezd a produkciót, lesz itt még komédia.
Kilöktem magam előtt az ajtón, és utána iramodtam. Mire visszaértünk a nappaliba egy egész had fogadott minket. Új és idősebb férfiarcok tűntek fel, de én nem rendültem meg. Az ital legalább annyiban segített, hogy ne ijedjek meg az alapvetően félelmetesebb szituációkban. Hát merészen a középkorú férfi elé toppantam, és kezet ráztam vele.
- Nagyon örültem a meghívásnak, Uram - biccentettem halványan. S csak ezután hallottam meg a végzetes mondatot, az anekdotázásra intő mondatkezdeményt. Undok pillantást vetettem Monica irányába, aki egy pillanat alatt sikeresen ásta alá a tekintélyemet. A szobába néma csend szakadt, visszafojtott lélegzettel figyeltek a családtagok. Figyeltek rám, a kujonra! - de nem adom fel ilyen könnyen, ennél több vagyok.
- Egyszer fogadtam az anyámmal, hogy elviszem Párizsba. Rá két hétre meghalt, ő nyert tehát - komoly tekintetemet végigfuttattam a kemény arcokon. - Mondhatni esélyem sem volt arra, hogy elvigyem... A múlt arra van, hogy tanuljunk belőle, nem igaz? Én megtanultam, hogy sosem lehet a második lehetőségre várakozni, és csupán a jelen a fontos. Aznap el kellett volna vinnem, még aznap kézen kellett volna fognom és kivinni a reptérre. Mindegy hogyan, mindegy miből, csak hallgatni az érzéseimre. Ha most elkezdenénk a múltról beszélni, valószínűleg határozottan kellemetlenül érezném magamat. Nem fontos hogyan, nem fontos miből, de az utam ide vezetett, és Uram, nem fogom megbánni, akármit is tettem. Fogadtam, igen! Elvesztettem, hála az égnek. Máshogyan képtelen lettem volna bátorságot gyűjteni egy ilyen gyönyörű lány leszólításához. Az élet segített, eljutottam Párizsba. Közvetve a fogadás jelentette a jegyet, és ezt a jegyet nem fogom megbánni. Hogyha úgy gondolja gúnyt űztem Sophie-ból, akkor csak hajítson ki, de nem fogok nélküle távozni. Karácsony estélyén nem hagyom el Párizst.

Mintha gyerekké változott volna, amikor kettesben maradtuk. Levetette a palástokat, játékosan fecsegett. Játszott a nevemmel, a bőrömmel, még a szavakkal is. Furcsa volt őt így látni, mégis mosolyt fakasztott belőlem. Olyan volt, mint aki varázssütit evett. Szóhoz sem hagyott jutni, miután megnyugtatott, mely szerint vele minden rendben van, máris kitessékelt a fürdőszobából. Végül is, inkább viselkedjen így, mintsem a sarokban üldögéljen szótlanul...
A szavak azonban az én torkomon akadtak apa mondatai hallatán. Néhány pillanatra pánik öntött el, tudtam jól, mi várhat ránk. Mire én eszméltem, Matt hosszas válaszba kezdett. Az első mondatnál összerezzentem, elképzelni sem tudtam, hová vezet a gondolatmenet. A legfájóbb emlékét idézte fel, azt, amitől egész este védeni akartam, bármi áron. Most mégis felemlegette, feláldozta magát. A nappaliban helyet foglalók arca a kezdeti elítélő kifejezéstől enyhülni kezdett, a végére érzelmek teljes tárházát fedezhettem fel a családtagokon.
A legkedvesebbet mégis Matt szavai jelentették. Rá sem kellett néznem, szavai hatására szívem csordultig telt.
Az egyetlen arc, amely rezzenéstelen marad, apáé volt. Pedig vártam, hogy csoda történjen, hogy belőle is kiváltson valamit az iménti néhány mondat.
- Az ifjonti hév! Milyen megindító! - cinikusan hatott, apa elhúzta a száját, mellkasa megemelkedett, de a vihar elmaradt. Egy könnyed és csöndes, csobogó hang nyilvánult meg helyette.
- Nem csak ifjonti, ha jól emlékszem. És igen, tényleg megindító volt. Inkább büszkének kellene lenned.- anya fakadt szavakra. A szüleim egymásra néztek, szeretetteljes pillantást váltottak, majd anya bátorítóan, nevető szemekkel fordult felénk. A szobában lévők közül hatan tudtuk, mire célzott anya. A hév nem oly rég apát is magával ragadta... Anyukám ismét bebizonyította, szíve telis-tele tele van szeretettel. Apa bólintott, amikor ismét felénk fordult, arca könnyebb vonásokba rendeződött.
- Értékes szavak voltak ezek, remélem a valóságot tükrözik.- részéről talán már lezártnak tekintette a témát. Biccentett egyet a fejével, jelezvén, elismeri az iménti hibáját, tekintete is megenyhült. Ez viszonylag könnyen ment. A szoba hőmérséklete érezhetően melegebb lett, amint a fagyos hangulat engedni kezdett. De volt egy arc, amelyik elégedetlen volt, amelyik még nem terítette ki minden lapját.
- Mondd csak, Matt, hogy érzed magad? Jobban vagy már? Nincs esetleg még valamire szükséged a gyógyszeren kívül?- ez már mindennek az alja volt. Apa természetesen azonnal aggodalmas tekintettel fordult felénk, arcáról egyértelműen leolvasható volt; Mi történet már megint? Sajnos a nonverbális kérdés jogos volt. Már megint... hála Monica- nak. Az okát egyelőre nem tudtam, de minden áron rossz fényben akarta feltünteti Matt-et és engem is. Megvártam, amíg ennek a felvetésnek a végére is pont került, addig csendben figyeltem, Matt mellett.
- Nem volt még mára elég a Grincs szerepéből?- egyenesen a nagynénémre néztem, jégcsap tekintettel. Ha jobban belegondolok, a Grincs tanulhatna Monica-tól. Az egyetlen probléma az volt, hogy a mi esténket akarta tönkre tenni. Mondatom mintha elszállt volna a füle mellett, álszent pillantását ránk emelte, majd értetlenül járatta körbe tekintetét a szobában lévőkön, akik ismét felénk fordultak.

Minden számításom ellenére a férfi jegesen reagált. Szarkasztikus megjegyzésével pillanatok alatt csinált udvari bolondot belőlem. Összeszorított ajkakkal nyeltem el a keresetlen szavakat, az alkohol által elmémre görgetett gondolatok gyilkos szorításuk közé fogták agyamat, minden reakciómat megmérgezte a féktelenség.
Épp időben szólalt fel Sophie anyukája, aki az ellenséges úrral ellentétben kedvesen reagált. Megértést láttam a szemeiben, s egy kevés fájdalmat. A családi esetre asszociáltam, amiről Sophie mesélt. A szobában tapintani lehetett a feszültséget, ami feltöltötte a levegőt. Lopva Sophie-ra tekintettem, de ő nem figyelt rám - a tömeg arcát fürkészve, ugrásra készen. Az apuka második felszólalását nem tudtam megjegyzés nélkül hagyni. Nem engedhettem, hogy posztjánál fogva jogát érezze a személyes sértegetésnek.
- Nem tudom, Ön milyen gyakran viccelődne a halott édesanyjával. Én nem szoktam - hangom zord volt, ijesztően idegen. Nem érdekeltek a következmények, a saját igazamért küzdöttem foggal-körömmel. Fékezésemre Sophie az oldalamra szegődött, és lágyan kézfejemre tekerte ujjait. Bőre érintése pozitív töltésekkel öntött el. - Persze, nem ismerjük még egymást. Elnézést, ha ezzel akárkit megsértettem - megszorítottam a lány kezét, majd erőt gyűjtve elengedtem.
Monica szavain megilletődtem, úgy éreztem, szándékosan vágja alattam a fát. A tudat ellenére igyekeztem erélyes maradni, a legkevesebb zavarodottságot mutatni. Határozottan a nőre tekintettem, s rövid választ adtam.
- Már sokkal jobban érzem magam, köszönöm - bólintottam, aztán Sophie felé fordultam és egy szökjünk meg azon nyomban pillantást küldtem felé. Ő még mindig Monica viselkedésén forrongott, szemei szikrákat szórtak. Nem azokat a szenvedélytől parázsló szikrákat, amik vaksötét éjszakán gyújtottak világosságot. Nem. Baljós szikrák koholtak mérget a fiatal lány szemében.
Kérdésére mindössze egy fintor volt a válasz. Monica kézen fogta kisfiát, és elindult az ebédlőbe. A társaság követte őt, kivéve egy főt: engem. Visszahúztam Sophie-t, hogy a kínálkozó alkalmak mindegyikét kihasználhassam az együttlétre. A tömeg lassan átszivárgott a tányérok felé, míg mi a nappaliban álldogáltunk.
- Sophie, azt nem mondtad, hogy ez egy kiképzőtábor! Én komolyan szeretlek, és szívesen bármit megteszek, de ez egyszerűen borzalom. Milyen rokonaid vannak? Ezek élve felfalnak az első adódó alkalommal. Vagy én leszek a vacsora, vagy engem áldoztok fel, de valami szörnyűség még itt lesz... Beszéljünk meg valamit! - érintettem meg fedetlen vállait. - A legelső alkalommal, amikor lehetőségünk nyílik rá, megszökünk. Ígérd meg, hogy megszökünk! - mélyen néztem a szemébe, hátrálást nem tűrve. Csak figyeltem, és vártam beleegyezését, vártam a Krisztusi felszabadítást.

Én szégyelltem magam a családom viselkedése miatt. Ennél az érzésnél csak a dühöm volt nagyobb. Monica véleménye igazából csak bosszantott, de apa közömbössége fájt. A nagynéném átlépett egy határt, pedig neki főként nincs joga elítélni másokat. Apa viszont...
Matt könyörgő tekintete mindent elárult. Újabb tőr szúródott szívembe, bármit megadtam volna egy igazi karácsonyért, áskálódás és feszültség nélkül. Az óra elütötte a nyolcat, az este még ténylegesen el sem kezdődött, a levegő mégis nehéz volt az eddig történtektől. Fájt Matt-et így látni, és amit mondott... szökjünk meg. Egyre vonzóbb alternatíva lenne, ha nem követné újabb vihar, és ha nem akarnám megadni Matt- nek a valódi Karácsony élményét, és a másnapi ébredését. Mellette akartam felébredni, talán kissé önző módon. De ha az este további része is ilyen lesz, tényleg el kellene mennünk.
- Rendben, amint lehet, megszökünk.- próbáltam nyugtatni őt- De hidd el, nem lesz több baj. Megígérem.- átöleltem őt, hitelt akartam adni szavaimnak, a füle mellett suttogtam.
- Minden rendben lesz.- akár önámításnak is lehetne nevezni, ha nem reménykedtem volna a realitásában. Apa nem szokott így viselkedni, én tudom jól, de neki is rá kell ébrednie, hogy helytelen, amit tesz.
Az érzelmes jelenetet anya szakította félbe, megnyugtató mosollyal az arcán közeledett felénk.
- Gyertek, üljünk asztalhoz.- megérintette mindkettőnk vállát.- Matt, hidd el, a férjem meg fog békélni, csupán... időre van szüksége. Nem ellened van kifogása, a lányát nem akarja elveszíteni- anya mindent megtett, és szavakba öntött, amit én is akartam.
- Kérlek, szólíts csak Kate-nek.- apró ráncok tucatjai szaladtak szemei és ajka sarkaiba, amik inkább árulkodtak a sok alvatlanul töltött, gondterhes éjszakákról, mintsem évei számáról. Örömmel vettem anya pozitív közeledését, és ez most pont hasznomra is válhat.
- Matt, bár vendég vagy, de ha szépen megkérnélek, segítenél anyának a konyhában egy kicsit? A.. sültekkel...- hebegtem kissé zavarodottan. Kérlelően anyára néztem, biztosra vettem, tudja, hogy mit akarok.
Miután ők elmentek, én beléptem az étkezőbe.
- Hol van Matthew? Máris megfutamodott?- apa megjegyzését figyelmen kívül hagytam, kihívtam őt a nappaliba. Egymás mellé ültünk, a kandalló lángjának fénye mellett belekezdtem életem egyik legnehezebb beszédébe.
- Kérlek, ne bántsd őt!- máris közbe akart szólni, de kezemmel jeleztem neki, hogy még várjon, hallgasson végig.- Nem csak neki ártasz, hanem nekem is. Tudod, ő nagyon fontos nekem. És nem szolgált rá arra a stílusra, ahogyan te bánsz vele. Csak mert nem idilli volt a találkozásunk, még leeht együtt jövőnk. Anya és te sem mindennapi helyzetben találkoztatok először. Ráadásul ennek a fogadásnak nem én voltam a tárgya, bár ezt szerintem Monica nem mondta el. Azt pedig mindenkinél jobban tudod, hogy a múltja alapján senkit nem szabad megítélni.- bár gondolataim kuszák voltak, összeszedtem a létező összes felvetésemet, tovább győzködtem apát. Ő türelmesen végighallgatott, majd így szólt.
- A kislányom felnőtt.- mosolyogni akartam rá, mégsem mertem. - Ne haragudj, én csak...
- Félsz.- fejeztem be helyette a mondatot. - Te mindig az apukám leszel, és én mindig a kislányod maradok.- apa bólintott, és szorosan átölelt. Tengerszín szeme üvegesen csillogott, de a könnyeit visszatartotta. Tekintetéből kiolvastam, tudja mi a dolga.
- A konyhában van.- kézen fogtam apát, együtt indultunk el. Beléptünk a konyhába, anya és Matt is meglepődött. Anyukámat egy mondvacsinált ürüggyel kihívtam, kettesben hagyva a két férfit. Azonban az ajtó mellett megálltam még néhány másodpercig, csupán a biztonság kedvéért.
- Matthew, bocsánatkéréssel tartozom. Nem állt szándékomban gúnyolódni az édesanyáddal. Sajnálom. Ezt is, és a viselkedésem többi részét is. Sophie az én édes kicsi lányom. Nem olyan régen még a hátamon lovagoltuk körbe a nappalit, most pedig... itt vagy Te neki. Lassan rám már nem lesz szüksége, én csak ezt az időt akartam kitolni a lehető legmesszebbre... Kezdhetnénk tiszta lappal?- ennyit elég volt hallanom. A hallgatózás szemtelen szokás, mégis hasznos. Vissaindultam az étkezőbe, ahol Monica épp terjedelmes véleményét fejtette ki a mai gyerekekről. Elmosolyodtam, már csak ő maradt az ellenség címszó alatt.. De őt nem akartam meggyőzni, csak leállítani. A szeretett rokonom..
Szeret...elmében újból felsejlettek Matt iménti szavai. Jól hallottam? Jól emlékszem? Azt mondta, komolyan szeretlek...?!

Ígéretét adta, hogy minden rendben lesz. Ahogyan a szemébe néztem, és láttam az arcán eluralkodó önbizalmat elhittem neki, amit mond. Bólintottam egyet, majd szorosan mellkasomra fogtam a mosolygó arcot. Egy nyugalmas szívdobbanásra egymásba fogózkodtunk, aztán újra hagytuk közénk szökni az arctalan távolságot. Egy női hang társasága tisztes távolságot követelt meg tőlünk, ezért hátrébb léptem, ezzel is növelve a szakadékot.
Szavai nyugalomra intettek, Sophie angyalian csendes hangján szólalt meg. Hasonlított hanghordozásuk és beszédstílusuk is egyben. Kényszeredetten vigyorodtam el, ezzel is leplezve a konfliktus nyomán keletkező szorongásomat.
- Teljesen megértem, asszonyom! Nem akartam, hogy vitába torkolljon a beszélgetés... - lesütöttem szemeimet. Olyan volt az érzés, mintha tizennégy évesen állnék, s várnám édesanyám megbocsátó szavait. Újra gyerek lettem, egy zabolázott kezes-bárány. Az anyuka megkért, hogy Kate-nek szólítsam. Összehúzott szemöldökkel hunyorogtam, nem értettem a közvetlen becézés okát, de engedelmesen bólintottam.
- Szívesen segítek, mindent elérek - céloztam magasságomra. Akaratlanul is emlékek szöktek elő, amik a békés családi ünnepeket idézték. Még emlékszem a fagyöngy csokrára, s arra a bizonyos utolsó karácsonyi csókra, amit apám hagyott maga után. Görcsösen ragaszkodtam az emlékeimhez, képtelen voltam magam egyszerűen átadni az "új életnek". Még nem engedtem el a múltamat, a Sophie érzett idegen érzés még kevés volt ahhoz, hogy új lapot húzzak.
A konyhában ácsorogtam és fűszereket markoltam a kezemben. Fogalmam sem volt, hogy éppen mit csinálunk, de követtem a nő utasításait. Ő serényen pakolgatott, míg én a pultnak támaszkodva szorongattam az üvegcséket. Az ételek ínycsiklandozó illatát szagolva olthatatlan éhséget éreztem. Halkan a pultra toltam a rám bízott tartókat, aztán lopva a mézeskalácsok felé settenkedtem. A nő háttal volt nekem, úgy dúdolt egy ismeretlen dallamot. Én a tálra loptam kezeimet, és egy gyors mozdulattal elkaptam az egyik házikó alakú süteményt.
- Hallom ám! - hangja dallamosan mosolygós volt, magánakcióm kudarcba fulladt. Elnevettem magamat, aztán belekezdtem az édességbe. - Attól még, hogy nem nézek oda, hallom a lépteidet - fordult felém Kate.
- Kijöttem a formámból - magyarázkodtam, amikor Sophie jelent meg az ajtóban, édesapjával az oldalán. Egy szalvétát húztam elő, s ráhelyeztem a félig megcsonkított házikómat. Mire felnéztem a konyha kiüresedett és egyedül maradtam azzal az emberrel, akitől a legjobban tartottam az est folyamán.
Szavai megleptek, nehéz volt gyanakvás nélkül hagyni a dolgot. Biztosan a szeretett kedves keze volt a dologban, de végső soron már ez sem érdekelt. Mindegy, hogy miért, hogy hogyan - a lényeg, hogy megbékélt a tekintélyes apuka, aki a legtöbbet árthatott volna.
- Természetesen. De ne féljen, uram, önre mindig szüksége lesz - megveregettem a vállát, majd tisztelettudóan kezet fogtam vele. Olyan családi konfliktusokba kerültem, amilyenbe csak a friss vőlegény kerülhet. Kissé megijesztett a túldimenzionált kapcsolatunk illúziója, hiszen én nem ilyen szándékokkal érkeztem ide. Én nem akartam örökre szóló esküt tenni, csupán egy békés ismerkedésre jöttem, s mi lett belőle...
- Már csak rátok várunk - szólalt fel halkan Sam az ajtófának dőlve.
- Indulunk - szólaltunk meg egyszerre. Az apukára pillantottam, akinek a tekintete egyszeriben felmelegedett. Már nem azzal a közönnyel nézett rám, amivel az első találkozásunk alkalmával. Bazsalyogtam könnyen jött sikeremen, aztán elindultam az étkező felé.
Az asztalon finomabbnál finomabb ételek sorakoztak fel, körülöttük türelmetlen arcok csacsogtak. Helyet foglaltam Rose mellett, ezzel meghagyva magam mellett egy utolsó helyet: Sophie-ét, aki még mindig nem tartózkodott a szobában. A körülöttem lévő emberek hosszas beszélgetésbe merültek, engem az unalom fojtogatott. Előkaptam a vészhelyzetekre tartogatott jegyzetfüzetemet, és írni kezdtem:

Letettem a tollat, és újra a terítőre meredtem. Sophie toppant be a szobába, egy újabb tállal a kezében. Az asztal szélére helyezte, és mellém huppant. Megsimogattam lábát, azzal ölébe ejtve a cetlit. Elemeltem tekintetemet, aztán Kate felé fordultam.
- Már az illata is csodás, hát már nagyon kíváncsi vagyok.

Meglepetésemre, mire visszaértem apa és Matt már az asztalnál ültek. Letettem az utolsó tálat is, és én is helyet foglaltam. Következhettek a szokásos, keresetlen szavak, miközben én Matt érintésének helyén nyugtattam a kezemet, egy papírlapot markolászva, várva az alkalmas pillanatot, amikor csöndesen kinyithatom és megleshetem, milyen titkos üzenetet címzett nekem. Még egyszer körbejárattam a jelenlévőkön a tekintetemet, enyhe mosollyal nyugtáztam, hogy mindenkinek jó a kedve, nyálcsorgatva nézegetik a különböző finomságokat, vagy ahogy Sam tette- elefántadagot szedett ki a tányérjára- már nekiláttak a falatozásnak. Szegény fiú Monica helytelenítő pillantását tudhatta magáénak, de elintézte egy vállrándítással, majd hozzálátott az étel maradéktalan elpusztításához. Néha egyáltalán nem csodálkozom a gyerek viselkedésén, ilyen anya mellett a lázadás már természetes.
Óvatosan hajtogattam ki a lapot, szemeim vadul falták a sorokat. Orcámon két óriási bazsarózsa színezetű folt jelent meg, huncut mosoly kíséretében. Nagyon sajnáltam, hogy vissza kellett fognom magam, örömmel válaszoltam volna Matt- nek a levél több részével kapcsolatban is. Bájosan gyermeki játék a szavakkal, melyeknek mindig több valóságtartalmuk van, mint amennyit a másik bele mer gondolni. Én mégis megengedtem magamnak az ábrándokat, egy frappáns kis terv megszületésének szándékát, és a csodákkal teli másodperceken való fantáziálást.
A lapot a szék lapjára rejtettem, majd ha felállok, elviszem magammal. Matt-re néztem, rákacsintottam egy pajkos mosoly kíséretében, majd étellel raktam meg a tányéromat. Egyelőre sikeresen elrejtettem a kezemet, a probléma ott kezdődött, hogy az étkezéshez mindkettőre szükségem lett volna. Amíg tudtam, meg akartam oldani eggyel. Semmi kedvem nem volt előadni a szegény, sérült kislányt, akit sajnálni kell. Szánalmas lenne, ha emiatt kellene megszakítani az eddigi hangulatot. Így is nehezen sikerült kialakítani.
Néha- néha apa vagy Monica szólalt meg, de a társalgást a vacsora erejéig inkább felfüggesztettük. Szinte mindenki megdicsérte a menüt, anya mosolyogva fogadta a bókokat, természetesen megígérte Monica-nak- amit minden évben- a recepteket. Már odaadta neki vagy kétszer, de szerintem még egyszer sem készítette el. Szegény George bácsi...
Egy villa nyúlt át a tányéromra, és ellopott egy falat husit. Matt villája volt, majdnem elnevettem magam, de csak bólintottam. Reméltem, hogy nem azért kóstolgatta az én tányéromon lévő ételt, mert eddig semmi ízleteset nem talált.
Ha akkor nem egy karácsonyi vacsora kellős közepén ülünk, biztosan összemaszatoltam volna Matt-et. A lelket mégis annak a fecninek a tartalma tartotta bennem. Pár lopott perc, a kettőnk világában.
Miután a kezdeti éhség csillapodott, a társaság beszédesebb lett. Sam és Cassie a suliról- jobban mondva a vicces eseteikről- mesélt Summer-nek. Rose és Spencer az orvosiról beszélgettek- ami miatt mostanában egyre többet veszekszenek- mégis imádják egymást. Monica anyával társalgott, valami nagyon fontosról. Furcsa volt látni, hogy nem egységesen szólunk hozzá egy-egy témához, hanem csoportokra osztódva. Apa fordult felénk.
- Szóval, Sophie, eldöntötted már, hogy melyik egyetemre mész?- szemeim kikerekedtek, nem akartam elhinni, hogy ezt épp a karácsonyi vacsora alatt kell megbeszélni. Apa sokszor faggatott már erről, biztos jövőt akart nekem.
- Nem.- válaszoltam zavarodottan, ám annál tömörebben.
- Elég sok iskola nyújt kiváló jogi képzést. Tudod, William, az egyik régi....
- Apa, kérlek!!- szakítottam félbe könyörgő tekintettel. Nem volt hangulatom erről beszélni akkor, William-ről pedig főként nem akartam hallani. A sikeres ügyvédről, aki hajlandó lenne terelgetni az utamat. Annyira elterelte a figyelmemet apa közbeiktatott- és nem várt- kérdése, hogy elfeledkeztem bepólyált kezemről. Nyugodt szívvel nyúltam a pohár után, de a hirtelen mozdulat hatására felborítottam azt, tartalmát kiöntöttem az asztalra. Szerencsére már nem volt benne túl sok ital, így nem úszott az egész asztal folyadékban. Természetesen tekintetét mindenki rám emelte, a rég várt mondatokat hallgathattam végig.
- Sophie, mi történt a kezeddel? Miért van bekötözve?- kötésnek épp nem nevezném, de a célnak megfelelt. A megnyugtatásukra felemeltem, azonban néhány vérfolt már átszivárgott az alkalmi kötésen.
- Elvágtam, de semmi komoly. - vontam meg a vállam. Alaposan szemügyre vettem a különböző formájú foltokat, az egyik határozottan egy kutyára emlékeztetett. A hosszas nézelődésnek meglett az eredménye: vértől való undorom előtérbe került, éreztem, ahogy kifut az erő a végtagjaimból. Hátamat nekitámasztottam a széknek, szemeimet behunytam.
- Csak egy kis friss levegő kell. Vér...- ki kell tisztulnia a fejemből a vér látványának és a szagát is ki kellene űznöm az orromból. Sajnos még ennyi istenien illatozó étel mellett is képes voltam megérezni a fémesen szúrós szagot. Mindenki tudta- talán egyedül Matt nem, hogy milyen viszonyban vagyok a vérrel. Amikor az ő vérét törölgettem, a világ összes akaraterejére szükségem volt, nehogy elájuljak. Úgy látszik, ezt az akaraterő- mennyiséget ott felhasználtam, mostanra csak foszlányok maradtak. Határozottan el akartam indulni az ajtó felé, de még kellett néhány másodperc, nehogy elessek.

Sophie értékelte a cetlimet. Mosolya s pillantása megelőlegezte az együttlét pillanatait. Jókedvűen meredt maga elé, miközben bambulásba feledkezett. Látszott, ahogyan a képzelet szárnyai felkapják és elrepítik abba a bizonyos másik világba. Ott minden idilli, minden békés, ám valótlan. Ezt a képzetet akartam beváltani az alkalomhoz illően. De ahhoz találnom kellett egy indokot, amivel ellophatom kedves családjától Sophie-t.
Míg ezen morfondíroztam Sam izgatott szavakat intézett hozzám, miközben az üres tányér lapján koccintgatta villáját. A zaj idegtépő volt, ezért célzóan kezére meredtem, minek hatására a fiú elengedte az evőeszközt. Örültem, hogy nem a monológomról faggat, nem a családom iránt érdeklődik, hanem a kosárról kérdez. Válaszoltam a kérdésekre, meséltem neki a régi meccsekről és természetesen feltártam előtte az igazi siker titkát: a kitartást. Sport után jött az étel, aztán a szerelmi ügyek boncolgatása. A családi társalgás morajában elhomályosodott a privát szféra határa, így nem kellett ügyelnem a számat elhagyó szavakra. Próbáltam épkézláb tanácsokat adni neki, de tapasztalat híján ez nem mindig sikerült. Egyre többet pislogott Sophie irányába célzó szándékkal. Én zavarodottan elmosolyodtam, aztán magyarázatot adtam neki.
- Őt nem kellett elvarázsolnom, alakultak a dolgok maguktól. Feladom, Sammy, fogalmam sincs, hogyan kell elcsábítani egy lányt... Vigyél neki virágot, és bókolj neki! Szerintem ez hatásos - halkan beszéltem, nehogy kirívó legyen a mi beszélgetésünk. Sam magába szívta a szavakat, és sűrűn bólogatott. Kellemes társaságot nyújtott nekem a fiatal fiú, egyszer sem szólt hozzám sértően, látszott rajta gyermeki ártatlansága.
Kikérezkedett, aztán már híre sem maradt, úgy suhant ki a szobából. A magány gondolkodásra sarkallt, emlékeket világított meg. Eszembe jutott az ajándékom, amit még a mama ígért nekem a Karácsonyra. Hiányoltam a vörös pulóvert, a szövet simogató tapintását. De mindennél jobban az elvesztett rokonomat hiányoltam, a nagymama emlékének adóztam néma perceimmel. Érzésekbe merülve révedtem a tapétára, nyugalmamat egy puffanás törte meg.
Oldalra kaptam tekintetemet, Sophie a padlón feküdt. Aztán minden olyan hirtelen történt, az emberek aggodalmas arccal ugrottak fel az asztal mellől. Körbefonták az erőtlen testet, egymás szavába vágva hangoskodtak. Lassan felemelkedtem a helyemről, és próbáltam pár értelmes szót elcsípni az egybemosódó lexéma halmazból. Kevesebb sikerrel.
- Állj! Mindenki fogja be! - az arcok rémülten fordultak velem szembe. - Elnézést, de azt a kevés levegőt is elveszik tőle, amire szüksége lenne - közelebb sétáltam Sophie-hoz, és lágyan a karjaim közé vontam. Felkaptam a hideg padlóról, és elindultam vele a folyosó felé. - Valaki megmutatná merre van a szobája? Pihennie kell, kérnénk vizet, kötszert, Betadine-t és csokoládét...
A tömeg oszolni kezdett, míg Kate az utat mutatta a második emelet felé. Sophie kezén egyre nagyobbnak tűnt a vérfolt, szédelegni kezdtem. Miért éppen vér? Mély levegőt vettem, aztán igyekeztem az előttem elterülő lépcsősorra koncentrálni. Mire felértünk, a szőke lány ébredezni kezdett. Elmondtam neki az elmúlt pár perc történéseit, majd lefektettem a puha ágyra.
Kikötöztem a kezét, és közelebbről is megvizsgáltam a mély sebet.
- Mi a jó életet csináltál, Sophie? - hangomon érződött a méreg, mérges voltam a lányra, amiért képtelen vigyázni magára. - Miért nem szóltál rögtön? Ne hősködj, ha megkérhetlek! - egy ilyen sebet nem lehet ennyivel elintézni, nagy butaság volt tőle eltitkolni. Mozdulataim görcsösek voltak, mégis gyengédek. Egyre jobban feszéjezett a vér látványa.
Az eszközöket cipelő anyukáját megkértem, hogy hagyjon magunkra. Végrehajtottam a biztonsági intézkedéseket, s mire készen voltam a kötözéssel elmém is nyugodni kezdett. Eltűnt a vér, eltűnt az ideg. Elkaptam az éjjeliszekrényre rakott csokoládét és átadtam neki.
- A titkos élvezetek... Kérlek szépen, vigyázz magadra - simítottam ki arcából egy tincset. - Belőled még mindig csak egy van.
Felkapcsoltam a kislámpát, hogy javítsak a látási viszonyokon. Csak ekkor realizálódott bennem saját gondolataim hasztalansága. Hiányoltam a vörös pulóvert, hiányoltam a múltban elvesztett értékeket, s közben elfelejtettem a jelent. Többet kaptam én egy skarlát pulóvernél...

A másodperc tört része alatt vált ingoványossá a biztos, reális világ. A falak táncolni kezdtek, az arcok elhomályosodtak, majd megszűnt minden...
Halvány fényfoltok sejlettek fel tekintetem előtt, először csak vakító csillagok formájában, majd barackszínezetű foltok nyertek teret. És egy arc. A legkedvesebb.
Gondoskodó érintésekkel cserélte ki a kötésemet, arca azonban feszült volt, hangja haragvó. Én mégis mosolyogtam. Értem haragudott, nem ellenem...
- Összeroppant egy pohár a kezemben, a darabjai pedig elvágták a tenyeremet. Már jól vagyok.- emlékeztem vissza a Sam -mel történt apró balesetre. Figyeltem, ahogyan anyát kitessékelte a szobából, vissza a vendégekhez. Távozása előtt törődő puszit nyomott a fejemre, utána magunkra hagyott.
A kezembe helyezett édességet nézegettem. Eszembe jutott a kávézói közös tortázás. Kibontottam rejtekéből a sötét finomságot, letörtem egy darabot, és édesdeden kezdtem majszolni, miközben Matt a világ leggyöngédebb mozdulatával tüntette el az arcomba lógó hajtincsemet. Csillogó tekintettel néztem rá, íriszemen táncot jártak a fény keltette sugarak.
- Ez meg tudnám szokni.- szaladt ki a számon, majd rögtön elnevettem magam. - Legalább nem kell Monica-t hallgatnunk. Úgyis nyugodt percekre vágytunk.- letettem a csokit, lerúgtam a cipőimet, és a fiú mellé kuporodtam.
- Mi is állt abban a levélben? Piros pont és desszert? Ugye beválthatom nálad azt a mezei piros apróságot valami... értékesre?- Incselkedtem vele, miközben fejemet vállán pihentettem. A már jól ismert illat nyugalmat hozott, elűzte a vér szagát. Mintha a múltba veszett volna az iménti véres jelenet, játékos, mégis őszinte érzelmek vették át helyüket. A vértől való undorom elmúlt, már nem éreztem a vágások helyét, nem akartam érezni őket. Egyre inkább realizálódott bennem a maradás szándéka, képtelen lettem volna elhagyni ezt a világot.
Egyetlen kósza gondolat mégsem hagyott nyugodni. A levél. A széken hagytam, jelenlegi hollétéről azonban nem volt tudomásom. Biztosan leesett az asztal alá- nyugtattam magam. Majd megkeresem. De az is lehet, hogy Matt eltette a felfordulás közepette. Annyira mégsem izgatott eme kérdés tisztázása, hogy fénysebességgel a végére járjak. Vándorló tekintetem a fehér kartondobozon állt meg. Elmosolyodtam, ennél tökéletesebb időpont úgyse lesz. Ki tudja, mi vár még ma ránk...
Nem szívesen, mégis felálltam Matt ölelő karjai közül, mezítláb szökelltem a dobozka felé. Görcsbe rándult a gyomrom, tudom, hogy a Karácsonynek nem erről kell szólnia, mégis szerettem volna valami emlékezeteset adni neki. Lehet, hogy inkább a jegyeket kellett volna megvennem a kosármeccsre? Nem, nem.- hitegettem magam. Értékelni fogja. Remélem...
A dobozban szépen becsomagolva egy ajándék várta a felbontását, angol színekben pompázó puha bőrkötéses jegyzetfüzet volt, a belső oldalán egy grafitrajzzal, amit én készítettem. Egy szoba, egy ágy, két alak, és egy gitár. A jelenet alatt egyetlen lopott sor árválkodott, eredeti közegéből kiragadva, a képpel együtt többletjelentést hordozva:
„ A nap se lát, míg nem derül az ég”
A dobozban mellette, apró kosárkában sütemények hevertek. Ezért nem csomagoltam be, még melegek voltak, amikor hazahoztam őket. Azt már csak remélni tudtam, hogy ezek azok a bizonyos apró angol édességek, étcsokoládéval, amikről Matt beszélt. A cukrásznő- aki már nyugdíjas, nem messze lakik tőlünk és mindig küld süteményt az ünnepekre - érdekesen nézett rám, amikor ezzel a meghatározással állítottam be hozzá. Aztán elővette néha- néha akadozó memóriája legjavát és boszorkányos ügyességgel kezdte készíteni a sütit. Bár kinevezett kuktának, az én kezem szinte végig tiszta maradt. Inkább társaságot nyújtottam neki a mű elkészültéig.
Visszaültem Matt mellé az ágyra. Eleinte lesütöttem tekintetemet, furcsán éreztem magam. Nem voltak elvárásaim, csupán egy mosolyt akartam kapni viszonzásul.
- Igazából csak egy kis apróság, de fogadd tőlem szeretettel.- átnyújtottam a dobozkát, óvatos csókkal illettem arcát, mosolyogva vártam, hogy kibontsa ajándékát.
- Boldog Karácsonyt, Kedvesem!

- Te bármire beválthatod, Sophie - szólaltam meg immáron nyugodtabban. Jól tudtam, Sophie nem olyan lány, aki ezzel visszaélne, ezért is adtam neki ilyen készséges választ. Az engedély megadása után közelebb húzódott, és befészkelte magát az ölembe. Mint minden adandó alkalmat, ezt is megragadtam, hogy gondolkodásba öljem a nyugalmat, hogy létösszegzést tartsak a legfeleslegesebb módon.
Sophie, mint akit impulzusok bántanak felegyenesedett mellőlem, és egy fehér kartondobozhoz sietett. Felkapta, s újra visszakanyarodott hozzám. Gyengéd tekintete az enyémbe fonódott, majd pár kedves szó kíséretében átadta az ajándékomat. Az ajándék... amit a kocsmai kiruccanás után elfelejtettem magammal hozni. Az ajándék, amit Sophie-nak vettem. Szomorkásan horgasztottam le fejemet, amiért ilyen felelőtlenül viselkedtem az elmúlt órákban.
- Köszönöm, Sophie... De ezzel még várunk!
Felhívtam Julien-t, aki még mindig a kocsmában üldögélt. Megkértem, hogy a lehető leggyorsabb úton juttassa el hozzám az ajándékot. Ő megígérte, hogy tíz percen belül megoldja a dolgot. Addig én lesuhantam a földszintre, és felkaptam a kabátomat. Szorosan szorítottam mellkasomon a meleg ruhadarabot, aztán a telefonom megcsörrenése után kitörtem a ház falai közül. Megköszöntem unokatestvéremnek a segítségét, aztán visszasiettem a barackszínű szobába. Lépteimmel nem vertem fel a házat, szinte senki sem tudott a magánakciómról.
Ugyanazt a pozitúrát vettem fel, amiben a távozásom előtt voltam, aztán folytattam a befagyasztott jelenetet:
- A kollégiumi szobámban voltam, képzeld, amikor betört az ablakon keresztül egy behemót piros ruhás bácsi. Nem tudtam, mit akar, de nem tettem semmit sem. Letette ezt a csomagot az asztalomra, és megkért, hogy adjam át a világ legszebb lányának. Eleinte nem tudtam, hogy rád gondolt. Aztán amikor az informatika terembeli kalandunk után átugrottál hozzám, s én közelebbről megfigyelhettem ezüstös vonásaidat, egyszeriben megvilágosodtam. Csakis rólad lehetett szó, akkor rájöttem... - a végére már én sem bírtam komolysággal, halkan kacagtam a kis történet mesélése közben. - Boldog Karácsonyt, Szerelmem!
Ki mondtam a biztosat, s szent meggyőződésemet.

Visszafojtott lélegzettel vártam.
Több stressz szorult abba a pillanatba, mint akármelyik másikba. Bizonyosságot nyert a bennem érlelődő érzés, őrültség volt eddig magam elől titkolni. Bár megvoltak a kisebb-nagyobb hullámvölgyek, egyetlen olyan pillanatról sem tudtam volna számot adni, amelyben a lány antipátiát keltett volna bennem. Szerettem a szélsőségekkel együtt. Szerettem, hogy színes, akár egy egzotikus kolibrimadár. Könnyeden szállt a pillanattal, akár lényeges akár lényegtelenről volt szó. Gyermeki szívében sikerült társra lelnem - megtaláltam a tökéletes játékszeremet. Csillogott, villogott, és komoly fizikai fájdalommal járt, amikor nem tarthattam kezeim között. Féltékeny voltam minden alkalommal, amikor a menzán más ujjait láttam ékes játékomon. Milyen más ajándékot kérhetnék én még?
Ajándékválasztás terén csupán a sztereotípiákra tudtam hagyatkozni. A meglepetésszerzés talán a legundokabb dolog a világon, persze csak a önmegtartóztatáson kívül. Egyetlen kapaszkodóm volt a beszélgetések közül, s ez a festés hobbija volt. Megkerestem a város legismertebb művészellátó boltját, ahol a legalapvetőbb tárgyak közül válogattam: ecsetek, festékek, s egy kevés terpentin. A színválasztásban Sophie-ról alkotott asszociációim segítettek, így választottam ki a lányhoz leginkább illő öt festéket: a Van Dyck-barnát, a pasztellrubint, a meleg fehéret, a türkizzöldet és a kárminpirosat. Az ecsetek illetve a terpentin választást a profi eladóra bíztam, ilyen mély ismeretekkel már nem rendelkeztem a festészet terén, hogy tudjam, mi számít minőségi és ócska terméknek.
Úgy gondoltam ez elég lesz, hát elindultam hazafelé. A sarki bolt kirakata azonban olyan stílusosan volt berendezve, hogy kénytelen voltam bemenni és közelebbről megfigyelni az árukat. Volt ott pántos, bélelt, bőr, s minden, ami női kényet-kedvet kielégíthet. A sikkes asszisztens segítségét kértem, hogy megtaláljam a tökéletes cipőt. A hölgy egy nyakkitörős platform darabra mutatott, de mivel én - mint hiteles férfi, nem értek ezekhez - laikusan megfogadtam a nő tanácsát. Tehát egy ciklámenszínű magassarkút, pár ecsetet, öt festékesdobozt és egy kevés terpentint írhattam a lajstromomra. Már csak masni volt az ajándékdoboz tetejére biggyesztett szív alakú mézeskalács, amit a cipőbolt melletti üzletben találtam.
Összegezve fejemben az ajándékcsokrot kifújtam a levegőt, és nyugalmas tekintettel figyeltem Sophie-ra. Tetszeni fog neki, nincs olyan, hogy ne tetsszen!

Elégedett mosollyal nyugtáztam jóváhagyását, tökéletesen tisztában voltam vele, hogy mire akarom beváltani. Majd ha eljön az ideje...
Gyomorgörcstől izgulva vártam a kibontás pillanatait, mindhiába. Az ajándékomat félretette, majd elhagyta a szobát. Nem tolt el magától, csupán halasztott. Semmi baj, mindjárt visszajön!- ezt mondogattam magamnak. Végigfeküdtem az ágyon, élénk tekintetem a szemfüles mackóra tévedt. Kezembe kaptam álmaim bátor őrét.
- Nos, mit szólsz hozzá?- furcsa, hogy egy plüss játékszerhez beszélek? Talán... persze ő akkor is megnyugtató némasággal felelt. Nem volt szükségem szavakra, elegendő volt belenéznem fekete üveghatású szemekbe, s meglátnom saját képmásomat. A várakozás idegőrlő perceit hangos tompa puffanás zavarta meg az ágy melletti könyvespolc felől. A cipő alakú könyvtámasz ismét felborult. Már megigazítottam ma egyszer, mégis eldőlt. Felálltam az ágyról, lassú léptekkel elindultam a polc felé. Egy vaskos könyv teperte le a támasztékot, egy könyv, melyre nem is emlékeztem. Borítóját kinyitva üres ismeretlen, még ropogós lapokkal találtam szembe magam. Gyorsan átpörgettem a könyvet, utolsó lapján bejegyzés állt:
„Spencer -nek. Nem azért szeretlek, aki te vagy, hanem azért, aki én vagyok melletted. Emma”
Emma? Bármennyire erőltettem a memóriámat, nem tudtam hová helyezni ezt a nevet. Egyáltalán mit keres nálam ez a könyv? Hogyan került ide?
Gondolataimból az ajtó nyílása zökkentett ki. Matt lépett be, elég méretes ajándékdobozt szorongatva. Bármennyire próbálta elrejteni, elég nehéz volt. Felragyogott az arcom. Nem az ajándék miatt, hanem a gyorsaság miatt. Na jó, hazudnék, ha azt mondanám, nem örülök, hogy gondolt rám, és a tudat maga felért egy főnyereménnyel. Visszacsúsztattam a könyvet a polcra, a támasztékot sem állítottam fel. Az ágyon landoltunk mindketten. Izgatottan, várakozóan, két dobozt szorongatva.
De én hamarabb kaptam meg a karácsonyi ajándékomat, hozzá sem kellett érnem a szépen becsomagolt dobozhoz, Matt mondata jelentette nekem a legnagyobb boldogságot és egyben meglepetést. Tudtam, hogy igaz, hogy való, nem csupán álom. Megszólalni mégsem tudtam. Elnémított ezzel az egyetlen szóval. A válasz ott bujkált a szemeimben, elég volt, ha belenézett.
Mielőtt hozzáfoghattunk volna egymás ajándékainak kicsomagolásához, kopogtak az ajtón. Majd lezajlott a már jól ismert jelenet.
- Jöhetek?- megint Spencer volt, ismét szemtelenül tört be. - Gondoltam megnézem, hogy vagy.- tekintetét Matt és köztem járatta, majd kuncogni kezdett.- Hoztam nektek valamit. A szék alatt volt.- belenyúlt a zsebébe, a lehullott levelet hajtogatta ki, és fordította felénk. - Hmm... reméltem, hogy nem a legrosszabbkor zavarok, de...- nem fejezte be a mondatot. Hirtelen a fejéhez kapott.- Ne haragudj, még nem volt alkalmam bemutatkozni. Spencer vagyok, Sophie bátyja.- kérdőn néztem rá. Elég egyértelmű volt eddig is, hogy ki ő, mégsem firtattam a különös bemutatkozást.
- Amiért igazából rátok törtem, az egy fénykép. - szemeimet elkezdtem forgatni, nem akartam elhinni, hogy nem tudnának ezzel még egy kicsit várni.
- Spencer, kérlek, nyerj még tíz percet!- könyörgő tekintettel néztem rá, ő viszont rendíthetetlenül a fejét ingatta.- A srácok odalent egy percen belül nekiesnek a csomagolásnak, öt másodpercet kapsz.- viccelődött a szokásos módon. Vállaim előrezuhantak, fejemet leszegtem. Igazából csak megemlítettem Matt-nek a karácsonyi közös képet, a véleményét nem volt alkalma elmondani. Bocsánatkérően néztem rá, amiért kész tények elé állítom, de nem volt más választásunk. Indulni kell.
- Legalább lesz ürügyetek visszajönni a szobádba.- kacsintott ránk a testvérem, miközben a két ajándékra mutatott. Nagy nehezen felálltam a helyemről, a cipőm után nyúltam, de amint megláttam, ledobtam. Az egyiken vércseppek üldögéltek.
- Szuper.- elindultam a cipőim- akarom mondani a cipőrengetegem- felé. A lépések közepette bevillant, hogy Matt még nem tud az én „kis hóbortomról” Hátrafordultam hozzá.
- Ne rémülj meg, csak szeretem a szép darabokat.- mosolyogtam, miközben Spencer alig tudta visszatartani a nevetését. Hallottam, amint odasúgott Matt-nek:
- Mániás.- kacarászott továbbra is. Én sarkon fordultam, karba tettem a kezeimet, és dacosan néztem rá.
- Nem vagyok az! Ne piszkálj! Te meg a nyakkendőket gyűjtöd.
- Olcsóbb hobbi, mint a tiéd.- féket tettem a nyelvemre, nem akartam számonkérni az Emma nevezetű lány miatt. Egyelőre nem. Akaratom ellenére belekeveredtem valamibe, amiben nem szerettem volna. Helyette villámgyorsasággal kinyitottam cipőim rejtekhelyét, ahová már nem sok új darab fér be, kivettem az egyik kedvencemet, egy fekete Louboutin -t.
- Indulhatunk?- bánatosan még visszanéztem a két várakozó dobozra, eszembe juttatták az iménti jeleneteket, a nyugodt perceket, és facsartak egyet a szívemen.

Egy ismeretlen kopogása törte meg a jelenetet. Szívdobogásom egyszeriben csitulni kezdett, a körhinta bennem fokozatos lassulásra kényszerült. Megálltam forogni, a szédülés alábbhagyott. Még sosem kellett komoly ajándékot átadnom, ezért is féltem az első pillanattól. Spencer tehát a legtökéletesebb pillanatban rontott be a képbe. Fellélegeztem, s közben figyelmesen meredtem a fiúra, akiről utólag kiderült, hogy a szeretett hölgy bátyja. Nem tűnt olyan mogorvának, mint az édesapja, ezért bátorkodtam vele egy lazább beszédstílust megütni.
- Gondolom már tudod, de Matt - tápászkodtam fel az ágyról, hogy kezet nyújtsak a barátságos fiúnak. - És a cetliért ezer köszönet. Nem biztos, hogy nagy dobra kellene verni a privát levelezésünket Sophie-val - mosolyodtam el. Biztos voltam benne, hogy az előttem álló fiúban legalább annyi kíváncsiság van, mint jó kedély, tehát ezer százalékos esélyt látok arra, hogy legalább belelesett a levélbe. Átvettem a fecnit, aztán a farzsebembe gyűrtem.
Egy családi fotózásra lettünk meghívottak, azaz igazából Sophie. Magatehetetlenül álldogáltam magamban, és az ajkaimat rágcsáltam a kellemetlen helyzetben. Nem szerettem volna szerepelni egy képen, amin egy összeszokott család arcai virítanak. A másik felem azonban érthetetlen módon örült a felkérésnek, jó érzés volt - bár harmat halvány fonalakkal, de - tartozni valahova. Hálás voltam a meghívásért, a még ki nem bontott ajándékért, és mindenért, amit Sophie-tól kaptam, s kapni fogok legnagyobb reményeim szerint. Legalább egyetlen fotográfiával tartoztam neki, nekik.
Sophie felszólítására rövid választ adtam:
- Nem vagyok félős típus - bólintottam az irányába, majd Spencer megszólalását sem hagyhattam szó nélkül: - Most már tudom, mit veszek jövő Karácsonyra - bazsalyogtam saját sikeremen. Már a bolt kirakata előtt is éreztem, határozottan éreztem, ezt a nem mindennapi vonzalmat Sophie és a kis csinos lábbelik között. Nem tudtam volna megmagyarázni, mindössze intuíciók vezéreltek, amikor megvettem azt a divatos darabot.
Kisebb hugi-báty csata bontakozott ki előttem a mániás gyűjtögetés tárgyán. Én halkan nyújtottam kacarászó aláfestést a szócsatának, aminek végső soron tényleg semmi értelme nem volt. Csakhogy kifejezzem teljes lojalitásom a női személy iránt, a pártjára álltam.
- A nyakkendő kizárólag csak ingekhez passzol, így a cipőmánia számomra még mindig racionálisabbnak tűnik. Több ruhadarabbal kombinálható - megkaptam a nekem járó villámszerű pillantást az amúgy derűs bátytól, aztán együtt indultunk le a lépcsősoron. Sophie-t közel tartottam magamhoz, nem akartam elengedni már az este folyamán. Nem akartam, hogy bántódása essen, hogy kellemetlen beszélgetésekbe kerüljön - a teljes védelmem alá akartam vonni.
- Nézzétek, kiket hoztam! Sophie még nem érzi magát jól, de sikerült rávennem a fotóra... - dicsekedett egy keveset Spencer.
A félhomály sötétjét a karácsonyfára aggatott égősor lobbantotta színes lángra. A falakon villódzó fénycsóvák körtáncot jártak, az ablakpárkányra ragadt hókupac fehér ködöt lehelt a szobába, különleges színhatások érvényesültek a halvány szoba közegében. A gyanta kellemes illatot eresztett, s keveredett az édes sütemények aromájával. A mosolygó gyerekek szemében meghitt izgalom játszott, a felnőttek arcára a nyugalom szárnyai hullottak. Tökéletes béke honolt a szobában.
Beálltunk a képhez, én természetesen Sophie mellé kerültem, mint tökéletes testőr. Másik oldalamra Rose került, akinek a derekát Spencer fogta át a másik oldalról. A gyerekek kordonszerűen alkották az első sort, közvetlenül előttem Summer billegett. Bíztatóan vállára fontam kezemet, és magunkra döntöttem. Monica beállította a kamerát, aztán fürge léptekkel sietett, le ne csússza a rögzítés pillanatát. Az utolsó visszaszámláló kattanások hangzottak, s Sam eleven hangja:
- Cheese!
Átestem rajta, vége volt, sikerült.
- Sophie, drágám nagyon sápadtnak tűnsz... Szerintem még pihenned kellene, még nem nyerted vissza a színedet. Megbocsátanak? Amint jobban lesz lehozom, esküszöm - cinkos mosolyt váltottam Sophie-val, aztán kézen fogtam és felhúztam a második emeletre. Tempóm gyors volt, látni akartam az arcára szökő örömet, ahogyan kinyitja az ajándékát és frenetikus boldogság tölti fel csordultig szívét.
A szobába érve halkan bezártam az ajtót, majd megkörnyékeztem az ágyat. Kényelmesen elhelyezkedtünk a helyünkön, s egy édes pillantást váltottunk, mielőtt kibontottuk volna az ajándékainkat.
- Szerintem fair, ha egyszerre bontjuk, mehet? - húztam fel szemöldökömet. Ő félszegen bólintott, aztán egyszerre nekiestünk a csomagolás lefejtésének. A doboz belsejébe rejtett kincs láttán fülig érő mosoly lopózott az arcomra. A szívemhez oly közel álló színekben pompázó jegyzetkönyv látványa felidézte az otthon, s haza nyugtató melegét. Sophie elérte, hogy pillanatokra igazán otthon érezzem magamat, s ami még fontosabb: az írás hobbijának adózott ezzel a kis értéktárggyal. Úgy láttam hisz bennem, hisz a képességeimben és abban, hogy az én elmém szavak költésére hivatott. Hirtelen támadt örömöm hevében tarkón ragadtam, és egy ösztönöktől vezérelt csókot adtam az ajkaira. Elmerültem az édes nyelv ízében, a csók forróságában. Felolvasztottam azt a maradék jégdarabot, ami kétségek formájában maradt bennem.
Ajkairól lelopva magam megtekintettem a kiskönyv alá csúsztatott süteményes kosarat. Egyetlen pillantás elég volt, hogy felismerjem az angol süteményeket. Elnevettem magam az ajándékon, annyira eltalálta, mire vágyok én igazán Karácsony estéjén. Megkínáltam a kedvest, aztán én is vettem egyet. Az íze legalább olyan csodás volt, mint az otthoninak.
- Mondanám, hogy igazán nem kellett volna, de akkor hazudnék. Annyira találó ez az egész csomag, és annyira látszik, hogy... törődsz velem - hasított belém a felismerés. Szerettem Sophie-t, csupán a személyisége miatt - ami annyi de annyi színt foglalt magában, ahány színárnyalat csak létezik. De nem ez volt az egyetlen felfedezés, amit ma este tettem: egy újjal gazdagodtam, Sophie is szeretett engem. Igazán, odaadóan, ártatlanul - akár egy szárnyaszegett angyal.

Akár egy igazi nagy és boldog család! Évről- évre egyre többen vagyunk ezen az ominózus képen. Mindenki mosolyog, tökéletes maszkot ragasztva az arcukra. Az én mosolyom azonban őszinte volt. Monica áskálódása és az este kezdeti nehézségei ellenére is. Elkészült a kép, melyre belopták magukat a karácsony fényei, különleges hangulatot teremtve. A varázsos környezet megtörte az utolsó zúzmarás szívdarabokat is, szeretet lengte körbe a szobát.
Fülemnek tetsző szavak hagyták el Matt ajkait, a csíny újabb szabad perceket eredményezett nekünk. Ha jobban belegondolok, akkor nem csak perceket, ki tudja mikor leszek jobban? Sebesen szedtük a lépcsőfokokat, majd izgatottan kezdtük felfedezni a dobozok tartalmát. Gyakran felpillantottam, hogy láthassam Matt reakcióját. Határtalan boldogság színezte arcát, melynek következtében az enyémet is. Én továbbra is lelkesen bontogattam a varázsdobozt, legnagyobb meglepetésemre ecseteket és festékeket találtam. Csodálatos árnyalatú festékeket. Egyesével vettem szemügyre őket, már azon kezdtem gondolkozni, hol fogom felhasználni őket. A mosoly az arcomról letörölhetetlen volt, értékes kincsként bántam a tubusokkal. Mindegyik egy új világ megszületésének kelléke volt. Ecset és terpentin is lapult ezek mellett, aminek külön örültem, épp kifogyóban voltam az utóbbiból. Lopva Matt-re néztem, képtelen voltam elhinni a személyes ajándékot. Figyelt rám, emlékezett a kávézói játékra, kell nekem ennél több? Egy mézeskalács szív jelképként mutatta magát az ajándékok között. Óvatosan érintettem meg, nehogy eltörjön. Megsimítottam a felületét, majd az éjjeli szekrényre helyeztem. Vigyázni fogok Matt szívére.
Érzelgős hangulatomból egy név zökkentett ki, egy nagyszerű cipőmárka neve, amely hívogatóan szemezett velem a doboz aljáról. Félretettem a festékeket- biztonságba helyezve őket- és óvatosan belestem az ígéretes tető alá. Matt ragadott ki meglepettségemből, ajkai az enyémeket követelték. Ezért az egyetlen csókért odaadtam volna a fél világot. A világ mégsem tűnt el, a doboz továbbra is várakozóan pihent az ölemben. Kiemeltem a cipellőket, némán pislogtam rájuk másodpercekig. Azonnal lerúgtam az akkor viselteket, és belebújtam a ciklámen szépségekbe. A méretet is eltalálta, és ráérzett a cipőmániámra is. Csak mosolyogtam, mosolyogtam és mosolyogtam, mint aki álomvilágban ébredt. Ekkor kínált meg süteménnyel- amelyiknél névleges kuktai teljesítményt nyújtottam-, kezembe vettem egy darabot, és jóízűen beleharaptam, és konstatáltam, jobb, hogy én csak a megfigyelő szerepét töltöttem be. Tökéletes lett! Felálltam, pörögtem néhányat az ágy mellett, beavattam a cipőket. Matt mondatai megállásra késztettek, és mivel a hangomnak nem voltam ura, lendületesen megöleltem az ágyon ülő fiút. Hirtelen mozdulatom hatására hátradőlt, én pedig a mellkasán landoltam.
- Akkor most puszta törődésből vetettem rád magam- kacagtam néhány másodperc múlva a félresikerült ölelésen.- Ezt persze nem az ajándékokért kaptad. Vagyis azokért is, mert csodálatosak, de főként azért, mert... mert... nagyon fontos vagy nekem.- csókkal pecsételtem meg az elhangzottakat, kilépve a szavak világából. Jól eső melegség járta át a testemet, kezei derekamra csúsztak.
- Ha találkozol legközelebb a piros ruhás bácsival, add át neki szívből jövő köszönetemet és üzenem, hogy nagyon jó ízléssel rendelkezik.- kacsintottam Matt-re.
- Gyönyörű minden, a cipő pedig tökéletes. Sajnos nem igazán illik ehhez a ruhához, de... ezt könnyen megoldhatjuk. Csak le kell cserélni ezt a kéket...- pajkos fény villant a szememben. Újabb csókot loptunk a másiktól, amikor az ajtónyílás ismét megzavarta a jelenetet. Nota Bene: az ajtót legközelebb bezárni! Monica kopogás nélkül totyogott be a szobámba, kezében egy fekete dobozkát tartott. Lecsusszantam Matt-ről, mindketten felültünk az ágyon. Kellemetlen... a legkellemetlenebb percben képes Monica megzavarni minket.
- Oh, csak nem zavarok?- a gúnyos hangnem irritáló volt. - Nem számítottam rá, hogy... így talállak titeket. Mindössze ezt szerettem volna átadni neked Sophie, személyesen.- szemeimet az égre emeltem. Elvettem az ajándékot, letépkedtem róla a csomagolást, felnyitottam az ékszertartót, egy gyönyörű nyaklánc csillogott benne.
- Ez igazán szép, Monica, köszönöm.- préseltem ki a szavakat erőltetett mosolyom mögül.
- Még szerencse, hogy én jöttem be és nem az édesapád.- fűzte tovább gondolatait. Tekintete égett a kíváncsiságtól, ajakin pimasz mosoly húzódott.
- Nyugodtan jöhetett volna apa is. Egy ölelésben nincs semmi rossz. Nem gondolod?- szaporán pislogott sűrű fekete szempilláival.
- Egy ölelésben... hát persze, hogy nincs.- tekintete már elsiklott rólunk, alaposan szemrevételezte a kibontott ajándékokat, majd felderült a szeme a sütemények láttán.
- Pompásan néznek ki. Szabad?- bájosan nézett hol rám, hol Matt-re, majd tekintete a fiún állapodott meg. Ezek alapján nem úgy tűnt, mint aki a távozás szándékát fontolgatja. Én mégis reménykedtem egy karácsonyi csodában: forduljon sarkon, és zárja be maga mögött az ajtót.

- Fontos... - ismételtem a szót. Alig telt egy hónap, de már fontosak voltunk egymásnak. Lebegő lelkem mintha horgonyra talált volna, úgy ragaszkodtam az amúgy még ismeretlen lányhoz. Megvolt a pillanatok varázsa, az állandó katarzis jelleg, amiről regényes sorokat költöttem a hallgató papírra. Nem kellett sok, csupán szeretet. Ezt a szeretetet ünnepeltük éppen, gyermeki játékossággal - Te is fontos vagy nekem - bólogattam, miközben rám boruló derekára fontam karjaimat. Szemei ellenállhatatlan közelségbe közeledtek, hát egy újabb csókot csentem.
- A piros ruhás köszöni szépen, igyekezett - vettem magamra a szerepet, megtartva az egyes szám első személyű megnevezést. Ennél sikeresebben nem is zárhattam volna az ajándékozást. Furcsa volt visszagondolni, hogy én ide, erre az alkalomra nem akartam eljönni - micsoda baklövés lett volna a részemről. Újra hálával tartoztam Julien-nek, hogy a helyes útra terelgetett. Valami ördögien mágikus volt abban a fiúban, mintha önnön akaratából őrködne a mi kapcsolatunk felett. Kissé gyanús volt a törődése, de ezt a gondolatot hamar hagytam elszállni az éterben. Semmi értelme ilyeneken agyalni Szent Este.
Sophie a ruhájáról kezdett beszélni, és arról, hogy mennyire nem passzol az újonnan kapott cipő színe a ruha árnyalatához. Én bőszen bólogattam, holott a szöges ellentétét gondoltam, de meghagytam neki a design feladatokat, mégiscsak ő a kifinomult ízléssel rendelkező nő. Velem mindössze a hanyagság mondatta tán, hogy a két szín maradéktalanul kiegészíti egymást. Nem tudtam, hogy a sorsom hogyan alakul az öltözködés idejében, de reményekkel telve pásztáztam a lány pajkos pillantását. Jól van! Igen, igen: reményekkel, és némi erotikával... de ezt mind titkon.
Ekkor váratlan vendégünk érkezett Monica személyében. Élénk hangja hallatán reflexszerűen merevedtek meg izmaim. Feszélyezett a társasága főként a történtek miatt. Persze nem róhattam fel neki, hiszen a szeretett lány kedves családjába tartozott, ami egyet jelentett a nagybetűs tabuval. Nem védekezhettem, nem viselkedhettem mogorván vele. Elővettem a legközömbösebb arcomat, úgy meredtem a barnahajú nőre.
Az ajándékátadás lezajlása után némi szóváltás folyt a jelenetről, amire a "mélyen tisztelt hölgy" benyitott. Nem akartam megjegyezni, hogy nagy valószínűséggel az etikett alapszabályai szerint Sophie édesapja kopogott volna, ami által kiküszöbölhetővé vált volna ez a kellemetlen helyzet. Inkább csendben maradtam, és igyekeztem nem mellre szívni a mérget, ami egyre intenzívebben pumpálódott bennem.
Mikor a sütijeim felé nyúlt, szemeim akaratlanul is villámokat szórtak. Annyi alternatív lehetőség vázolódott fel a fejemben válasz gyanánt, azonban szalonképes egy sem, ezért kénytelen voltam megkínálni.
- Természetesen - küldtem felé egy álmosolyt, aztán felé nyújtottam a kosarat. Felesleges fecsegéssel próbáltam elütni a keserű gondolatokat, amik állandójelleggel szökte vissza az elmémbe. - Igazából angol... akarom mondani brit sütemény, ezért is lepett meg annyira ez az ajándék. Azt hittem floridai éveim alatt már ilyennel nem fogok találkozni, és mégis. Sophie igazán meglepett vele. Hogy ízlik?
- Nagyon finom - mosolya behízelgő volt, az a mosoly, amit már sikerült kiismernem.
- Nem is gondoltam volna, hogy az amerikaiak ilyen jól főznek... - megvolt a tervem: addig beszélek, amíg magától fel nem adja. - Az otthoniak nem használnak ennyi mediterrán fűszert, csak akkor ehetünk ilyen ízletes ételeket, ha elmegyünk egy puccosabb étterembe, ahol mondanom sem kell más nemzet konyhája alapján főznek. Kimondottan szeretjük az olasz, görög és spanyol kajákat, gondolom ti is szoktatok járni. De hát az embernek nem mindig van ám erre pénze, a koldustól pedig nem igazán kellene elragadni a botot. Szóval az esetek nagy részében ezért maradtunk otthon. A nagyi egyhez nagyon értett, a terítésen kívül, és az a sütemények készítése volt. Nos, ezt a színvonalat hozta Sophie is, csodás - rá pillantottam, és egy csókot nyomtam csodálkozó arcára.
- Nagyon érdekes... - figyelt minket Monica. - Nos, csak ezért ugrottam fel. További jó szórakozást! Hogyha Sophie jobban lesz, akkor várjuk a nagycsaládban... Ne feledkezzetek meg rólunk - kérlelt minket.
- Hogyan is tehetnénk? - mosolyodtam el diadalittasan.
Behajtotta az ajtót, - s remélhetőleg - végérvényesen eltűnt a színről. Elégedetten a lány felé pillantottam, aki magyarázatot követelve meredt rám. Nem ilyennek ismert - s jól ismert.
- Csak kibeszéltem a szobából. Kellett valami, ami annyira visszataszító, hogy még őt is távozásra készteti. Na hát, ez az értelmetlen csacsogás... amit általában ő csinál - nevettem el magam. Kimondottan büszke voltam magamra, amiért átláttam az amúgy álnokul bonyolult nő álarcán. Ő sem bírta a csacsogást, ahogyan mi sem. Tehát közvetve együtt voltunk ellene.
- Hol is tartottunk? - közelebb húzódtam, majd combjára fűztem ujjaimat.

Újabb karácsony ajándékot kaptam Matt-től. Egy röpke vallomást, melyet szavak nélkül is éreztem.
Mialatt Monica falatozta a süteményt, Matt hosszú mondókába kezdett. Igazából kissé lényegtelen dolgokat feszegetett. Biztos voltam benne, arcom vonásai csodálkozóvá rendeződtek át. Az önuralom szép erény, ahogyan láttam Matt uralkodott önmaga fölött. A helyében én nem biztos, hogy képes lettem volna mosolyt engedni a nő felé. Láttam rajta, hogy kényszerből teszi, nem valódi mosoly volt, csupán egy mímelt utánzat. Mégis, szép gesztus volt tőle, akárhogy is nézzük, Karácsony van...
Fölöslegesnek éreztem az elhangzott mondatokat, talán az egyetlen, ami valóban Matt -re utalt a nagymama említése volt. De miért Monica előtt egy hosszú monológ társaságában?
Úgy látszik, nem csak engem nem tudtak lekötni a mondatok, a rokonom máris távozni készült a szobából. Mindenesetre a búcsújával a fejünk fölött hagyott két apró felhőfoszlányt. További jó szórakozást! Miután ő elment, biztosra vettem, hogy kívánsága valósággá fog válni. A másik pedig: várnak odalent. Szerintem Monica-n kívül mindenki más megbocsájtotta ezt a kis távollétet kettőnknek, csak ő ütötte bele ebbe is pisze orrát. Bármennyire szépen becsomagolt mondatokkal kért minket, a lényegen nem változtat: burkolt utalás volt ez, mely szerint kettőnkön kívül is létezik világ.
Az ajtó záródása után Matt-re emeltem kíváncsi tekintetemet. Néhány másodpercig azt hittem, a cukrász kevert véletlenül bele valamit a süteménybe, amit nem kellett volna. A válasz azonban mindent megmagyarázott. Kicsit meglepett Matt taktikus viselkedése, eddig nem tudtam ezt a tulajdonságot is hozzá párosítani. De határozottan tetszett.
- Ügyes vagy! Ezért Te is beírhatsz magadnak egy piros pontot. - puszit adtam az arcára.
- De azt ugye tudod, hogy a sütit nem én sütöttem? Pusztán a kukta szerepét töltöttem be.- ismertem be, mielőtt elhamarkodott következtetést von le az ajándék miatt. Megmenekültünk a végeláthatatlan üres fecsegéstől. Egy valami azonban szöget ütött a fejembe. Mi lett volna, ha nem Monica jön be, hanem az egyik gyerek...
A racionális, ám kissé túlságosan aggódó gondolatokat Matt kezének tapintása űzte el. Egyetlen érintés elég volt ahhoz, hogy a tőlem kissé távoli, aggodalmaskodó gondolatot úgy fújja el, mint ahogy nyári viharok alkalmával a szél játszik a porszemekkel. Keze érintésének helyén bőröm szinte lángra lobbant, új élet költözött belé.
- Valahol itt.- Kezemet nyakára futtattam, elvesztem a következő csók puszta ígéretében. A valóságban azonban megtaláltam amit kerestem. Érzéki és édes csókcsata bontakozott ki közöttünk. A köztünk lévő utolsó fizikai akadályt a süteményeskosár jelentette. Mielőtt száműztem volna a finomságokat, incselkedve Matt-hez fordultam.
- Kérsz még belőlük, vagy arrébb tehetem?- angyali tekintettel, mégis huncut mosollyal pislogtam a fiúra. Kezemet már a kosáron nyugtattam, pusztán a reakciójára vártam. Látni akartam szemeiben a vágy érzéki fényének csillogását. Tekintetem ajkára tévedt, megbabonázva figyeltem őt.
- Ugye itt... alszol?- csusszant ki számon a kérdés. Azonnal foglyul ejtettem pillantását a legerősebb láncaimmal. A kérdést elmém suttogása egészítette ki: itt töltöd az éjszakát... a szobámban... velem...

// Ne lepődj meg az írásmódon, mindig is ki akartam próbálni.\\

- A tanár bácsi is ellenőrzőt vezet? Perverz gondolataid vannak, Sophie - egy puszit adtál az arcomra, s én közelebb férkőztem hozzád. A süteményekről kezdtél hablatyolni, holott jól tudtad, egyáltalán nem lényeges ki készítette, csupán a szándék a fontos. Biccentettem egyet, mintha a világ legfontosabb utasítását vettem volna tudomásul, aztán combodra kúsztattam szétágazó ujjaimat. Megkérdeztem, pontosan hol tartottunk a boszorka érkezése előtt, mire Te határozott mozdulatokat tettél, hogy megmutasd.
Bőrömön végigszántó ujjaid nyomán a vér felbuzdult ereimben, az izgalom impulzív hatást gyakorolt rám. Éreztem, hogy nincsenek korlátok, és azt, hogy eltűntek a kétségek. Maradtunk mi ketten, akár két leplezetlen gyerek, akik egymás pillantására várnak. Dévaj pillantásod hitelességét egy csókkal bizonyítottad, de még milyen csókkal. Feléd kaptam, azonban kezem a süteményes kosárba ütközött. Megrezzentél a hang hallatán, aztán feltetted azt a bugyuta kérdést.
- Finomabb édességre találtam - a földre eresztettem a kosarat, aztán kegyelmet nem ismerve vetettem Rád magam. Még egy utolsó kérdést tettél fel, amire egy egyszerű "igen" volt a válaszom, semmi több. Nem bírtam tovább a szavakkal, az ösztönök sokkal többet kívántak Tőled s tőlem. Akárhogyan lehetett volna: feléghetett volna a ház, lehetett volna köztünk egy évszázad, kivetíthették volna a jelenetet, semmi nem tarthatott vissza. Ajkaidba csókoltam, miközben kontrollálatlanul terítettelek le az ágyra. Ruhád alja egyre feljebb csúszódott ujjaim hálójába akadva, markoddal erősen szorítottad az ingem nyakát. Apróra gyűrődött a gallérom, de ki bánta? Nyakadra értem, a zihálásod újabb erőt adott, újabb visszajelzést, hogy amit teszünk az sorsszerű. Az ajkam alatt futó ereid szapora pulzussal vertek, pont olyan ritmussal, ahogyan én gomboltam ki az ingemet. Lehajítottam az ágyról, aztán még egy utolsó - elvetemült - pillantást vetettem Rád. Megőrjítettél...
Újra karjaim közé fogtalak, éppen a ruhád...
- Sophie, Matt! Jól vagytok? - tört be apád a szobába. Ha szemek lehetnek igazán haragosak, akkor azok a szemek tényleg azok voltak. Olyan vihar gyűlt az íriszekben, amilyennel én még nem találkoztam. Kétségbeesve kaptuk el tekintetünket, keresve valami mondvacsinált magyarázatot a szituációra, de ez sikertelennek bizonyult. - Monica mondta, hogy... mindegy! Gyertek le, most! - parancsoló volt. - Öt percetek van, számolom - az órájára pillantott, aztán magunkra hagyott.
Ennél rosszabb vége nem is lehetett volna a pillanatnak. Éghetne a ház, lehetne köztünk egy évszázad, kivetíthetnék a hallban, de ez... mindennél rosszabb volt.
- Sophie, sajnálom! De nem tudom megbánni, túlságosan élveztem ahhoz - adtam Neked egy csókot, mielőtt neki láttam volna az öltözködésnek.

Éhező vadászként néztél rám. A prédáddá avanzsáltál, emberfölötti vad vágy festette pupilládat egyre tágabbá, mígnem csordultig elteltem pusztán a látványban. Én voltam az őz, az áhított vad. Az iménti állítással pusztán egy probléma volt: én nem menekültem. Sehová nem szöktem, belevetettem magam a vadász karjaiba, sorsomat a kezedbe helyezve, legyen az bármi is. Az őz vágyott a vadász után.; esztelenül, fékezhetetlenül, minden további fenntartás nélkül.
Egyetlen érintés elég volt ahhoz, hogy a bennünk lakozó két aprócska parázs egyesüljön, futótüzet idézve elő. A tűz realizálódott, lángok égtek tekintetünkben, a vágy lángjai.
Valahol, a mi kis üveggolyóba zárt csodavilágunkon kívül egy másik tűz készült pusztító tombolására. Egy másik tekintetben lobbantak fel a lángok, apa tekintetében. Az üveggolyó elillant, a varázs megtört, a világban ismét a régi rend uralkodott.
Kábultan vettem tudomásul a rideg szavakat, nem tudtam, nem akartam, nem mertem elhinni, hogy tényleg az én apukám lépett be a szobámba. Azonnal felfogtam, Monica nem zárta be az ajtót, csak behajtotta, apa pedig benyitott. A baj megtörtént. Szemem rátévedt a fiókokra, melyek egyikében a szobám kulcsa van. Mindezt elkerülhettük volna, ha elfordítjuk az aprócska kulcsot. A gyanú sötét árnyéka akkor is ránk vetődött volna, de csak feltételezések szintjén. Révült gondolataimból hangod ragadott ki. Sajnálom... nem tudom megbánni...
- Ostobák voltunk. Monica egész este áskálódott ellenünk, mégsem gondoltam, hogy apát felküldi a semmiért...- valószínűleg egy apró füllentést vetett be, ami miatt apa gyors léptekkel indult el a szoba felé. Felálltál, az inged után nyúltál. Csatlakoztam, én is a ruhámat kezdtem igazítani, eddig észre sem vettem, mennyire felcsúszott. Elkezdted begombolni az inget, de megállítottam kezeid mozgását. Bebújtattam karjaimat az inged alá, átöleltelek, végigfuttattam ujjaimat gerinced vonalán, éreznem kellett a bőrödet, még utoljára, mielőtt lemegyünk. Fejemet előre hajtottam, meztelen mellkasodnak támasztottam. Ajkam egyetlen gyönge csókot adott testednek.
- Én sajnálom. De egyetlen másodpercig sem azt, ami köztünk történt, sem azt, ami történhetett volna.- Az imént még a fél világot adtam volna egyetlen csókodért, most az egész elveszhetett volna cserébe ezekért a percekért. Magamon éreztem kezed melegét, mely erőt adott. Erőt kellett adnia az elkövetkezőhöz.
Távolabb húzódtam, mindössze annyira, hogy be tudjuk gombolni az inget. Lassú mozdulatokkal simítottam végig a begombolt ruhadarabon, majd ujjaidba fűztem sajátjaimat, ideje volt indulni.
Nem siettünk a lépcsőn, miért is tettük volna? Valószínűleg apa vádaskodása, minősíthetetlen hangja tönkre fogja tenni az estét. Természetesen kizárólag a mi vétségünk miatt. Holott nem voltunk bűnösek, mindössze az időpontot nem a legszerencsésebben választottuk meg. Megszorítottam kezedet, érezned kellett, hogy itt vagyok, melletted leszek, bármi történjen is.
- Sophie!- anya állt a lépcső utolsó fokán.- Épp titeket kereslek. Richard bement a dolgozó szobába, vitt magával egy üveg rumot, de nem hajlandó egyebet mondani, csak, hogy az okoról kérdezzem a lányomat. Ha jól sejtem, nem Summer-re gondol...- ezek szerint apa még nem tálalt fel minket ezüst tálcán a család előtt. Még nem. Ezért hallatszott a nappali felől vidám zsibongás, csomagolópapírok háborús ropogása. Bólintottam, megerősítve anya feltevését. Apa tűnt fel a színen, öles léptekkel közeledve felénk.
- Négy perc harminckét másodperc. Már épp indulni akartam... félve... vajon most milyen látványt kellene elviselnem?- kegyetlen volt, rosszabbul fogadta, mint vártam. Erősebben fogtam kezedet, közelebb léptem hozzád.
- Miről beszélsz?- anyukám értetlenül nézett körbe magán, mit sem sejtve. Mivel a kép még nem volt elég zsúfolt, Monica betoppanása már- már sorsszerű volt. Pedig ő volt a mi sorsunk igazi kovácsa, telis-tele rosszindulattal. Nem voltunk elátkozva, nem születtünk rossz csillagzat alatt, mindössze egy boszorkány szemében jelentettünk szálkát. Mintha csak megérezte volna a közelgő botrány szagát, dögkeselyű képében röppent be a képbe.
- Csak nincs valami baj? - csodálkozó tekintettel nézett ránk, eszem ágában sem volt megadni neki, amit hallani szeretett volna.
- Nem Monica, nincs semmi baj.- amennyire csak lehetett könnyed hangnemben igyekeztem válaszolni.
- Pedig olyan feszültnek tűnik itt mindenki.- a nő továbbra is álarcot viselt, játszotta szokásos szerepét.
- Semmi olyan, amihez közöd lenne.- mennydörögte apa. Abban a pillanatban hálásnak kellett volna lennünk neki, megakadályozta, hogy közszájon forgó pletyka váljon belőlünk. A hangnem azonban semmi biztatóra nem engedett következtetni- a mi szempontunkból.
Monica dühösen fordult sarkon, szerencsére nem mert ellentmondani apának.
- Ti ketten, gyertek velem!- fenyegető ujját ránk emelte, bánatos szemeimmel rád néztem. Anya továbbra is értetlenül állt velünk szemben, majd hirtelen apa után indult. Mi is indultunk.
- Én itt leszek, végig, Veled.- suttogtam halkan irányodba, miközben apa dolgozó szobája felé tartottunk. Beléptünk. Azon már meg sem lepődtem, hogy nem kínál minket hellyel. Ő azonban valódi szolgabíróként foglalt helyet az asztal másik felén.
Néma csönd volt, akár a nagy viharok előtt...
- Nem kezdtek el magyarázkodni, mentegezőni, kifogásokat keresni??

- Tudod én szeretek ostoba lenni, veled együtt - vigyorogtam, mint egy hálátlan gyerek. Jól tudtam, hogy a jelenet szörnyű konzekvenciákkal bírhat, ezért sem húztam fel magam az eseten. Csak bazsalyogtam a szerencsétlenségünkön, és azon, ahogyan téged ez megzavar. Védelmező akartál lenni, holott jól tudtad, mi semmi rosszat nem követtünk el. Igyekeztem a lehető leghatározottabb lenni és nekiállni a gombolkozásnak. Természetesen én voltam az egyetlen, aki ezt az öt percnyi időt véresen komolyan vette. Te még egy két huncut érintést tettél, ezzel minden akaratomat elporlasztva, majd mikor már bizonyosságot nyertem a folytatás iránt, Te elhúzódtál.
Az utolsó pillanatban még felkaptam egy süteményt, aztán széles mosollyal az arcommal indultam el veled a földszintre. Félelmetesen lassan szedted a lábaidat, mintha féltél volna. Féltél volna az apádtól, aki pár röpke perccel ezelőtt látott egy félmeztelen fenevad alatt vergődve. Persze, Te ura voltál a helyzetnek, de azt édesapád nem tudta. Ugyan már, ez gyerekes gondolkodás! A világ legtermészetesebb dolga történt odafent, csak szeretni akartalak, csupán szeretni.
Amint leértünk elkezdődött a téboly, már megértettem a fenntartásaidat. Merev arccal álltam melletted, és hagytam hogy kibontakozz a tüzérség előtt. Anyukád kétségbeejtő tekintete puskaszerűen lövellt szanaszét a szobában, igazi pánik hangulat bontakozott ki előttünk. Magam mellé húztalak, ezzel is védelmem alá véve Téged. Apukád bemondta a pontos időt, mire önkénytelenül is hátrálni kezdtem: megjelent az ágyú.
A morcos megjegyzést anyád értetlenül fogadta, tényleg kezdett kellemetlen lenni a szituáció.
- Semmi komolyról - döftem tekintetemet az apádba. Ő mérgesen ráncolta homlokát, már éppen reflektálni készült, amikor Monica suhant a színre. Apukáddal közösen hűtöttétek le az érdeklődő nőt, meglepett a köztetek lévő összhang.
- Monica, ezt küldöm Sam-nek, átadnád neki? - nyújtottam át a süteményt. Kate szemei melegen meredtek rám. Jól tudta, hogy Sam-et csak pár órája ismertem, mégis hűséges csatlósommá fogadtam. Talán merész ilyet mondani, de utánad Sam következett a fontossági listámon. Monica fintorgott egyet, aztán tovább állt.
Elindultunk a folyosón, a ház ismeretlen részein sétáltunk keresztül. Te erősen megszorítottad a kezemet, majd egy nyugtató ígéretet tettél. Némán bólintottam válasz gyanánt, s követtem a férfi öles lépteit. Beléptünk a dolgozószobába.
Apád lassított a tempón, miközben az íróasztal felé oldalgott. A falapra támaszkodott, aztán álcázott lazasággal szegezett nekünk egy szarkasztikus kérdést. Elengedtem a kezedet, egyedül akartam megvívni a csatámat a családfővel szemben. A szőnyeg közepére lépkedtem, és szembefordultam a határozottságomat furcsálló férfival. Felvonta szemöldökét, és értetlenül széttárta a kezét.
- Hogyha problémája van velem, Uram, akkor azt kérem velem beszélje meg! Ne keverje bele Sophie-t, főleg ne a család előtt. Még a vak is látja, hogy Monica feltett szándéka rossz színben feltűntetni minket. Szerény véleményem szerint a fent történtekben semmi kifogásolnivaló sincsen, de hogyha úgy gondolja túlmentem egy határon, akkor nyitott vagyok az itteni szabályokra. Olyan elvárások elé állít, amiket nem is igazán ismerek és szerintem ez így nem korrekt. Esélyem sincs megfelelni egy furkálódó Monica mellett, hogyha közben Ön is azon van, hogy megnehezítse a helyzetemet.
Az ajtón kopogás hallatszott. Udvariasan nyitott be Sam, majd lassan elém vánszorgott.
- Köszönöm szépen a süteményt... Van még? - kérdezte, miközben maszatos száját törölgette. Elnevettem magam a törékeny gyermek láttán, erős kontrasztot nyújtott az apukával szemben.
- Természetesen van! Majd adok, csak most valamit meg szeretnék beszélni Mr. Anderson-nal.
- Mr. Anderson-nal? - ráncolta orrát a fiú. - George bácsira gondolsz? Oké, akkor bocsánat a zavarásért - az apuka felé intett, majd egy halvány pacsit adott nekem, és kiviharzott a szobából. Újra egyedül maradtunk, a vétkesek.
- Látod, mondtam, hogy csodás lett - súgtam oda neked egy csók kíséretében. Mire visszafordultam, George szemei ismét szikrákat hánytak. Kezdett feszélyezni az apai gondoskodás, amivel képtelen volt szakítani a gondoskodó apuka.
- Oké, ha még azt sem engedi, hogy a lányához érjek, az tényleg nem fog menni...

Gondoltál Sam-re. Hamar megkedvelhetted a gyereket - állapítottam meg, miután odaadtad Monica-nak a süteményt. Egy félmosolyra futotta erőmből, mégsem kiképzőtábor az egész este, ténylegesen vannak nagyon jó pillanatai.
A szobában, a zárt ajtók mögött megijedtem, amikor elengedted a kezemet. Egyedül álltál apukám színe elé. Először öngyilkossági kísérletnek tudtam be, de miután végighallgattalak, csodáltalak érte. Apa reakcióját Sam feltűnése odázta el, arcáról édességfoltokat tüntetett el éppen, az ő körében is sikert aratott az ajándék. Gondolatomat egy mondat és egy csók kíséretében erősítetted meg, mely apának megint nem nyerte el a tetszését, és ezt Te is észre vetted. Engem viszont újabb szállal magadhoz erősítettél. Vízszintesen ingattam a fejemet, nem tetszett apa felsőbbrendű viselkedése, ítélkező tekintete.
- Kezdjük az elején.- keresztbe fonta karjait mellkasa előtt-Az iménti szituációval van problémám, amelynek Sophie szerves része, nem tudom kihagyni belőle. Kérlek, ne írd a fenti eseményeket Monica számlájára. Én tiszta lapot ajánlottam, most mégis itt vagyunk. Továbbá úgy gondolom, evidens, hogy a nyitott ajtó szabad bejárást jelent. A szoba nyitva volt, ehhez képest azt láttam, amit soha nem akartam. Mindezt Karácsonykor, mialatt az egész család idelent van, rátok várva. A legapróbb csavar mégis az, hogy Sophie nem olyan régen ájult el. Inkább vigyáznod kellett volna rá, nem gondolod? - határozottan nézett Rád, miközben én továbbra is némán álltam a helyemen. Anyára tekintettem, aki még mindig nem értette, hogy miért vagyunk most itt.
- Várjatok!- szakította félbe a szavak párbaját. - Egészen pontosan mi történt? Rébuszokban beszéltek, nekem pedig csak sejtéseim vannak.- rám pillantott, kissé haragvó tekintettel, de azonnal megenyhült.
- Majd én elmondom.- csapott le a lehetőségre azonnal apa, pedig én akartam beavatni anyát abba, ami ténylegesen történt, elferdítetlenül- Felmentem a szobájába, az ajtó nyitva, beléptem és azt kellett látnom, hogy a lányodék...- apa hatásszünetet tartott, vagy csak kereste a megfelelő szavakat az újabb csapáshoz- ...félreérthetetlen helyzetben tartózkodtak az ágyon, hiányos öltözékben.-feldúltan nézett mindkettőnkre, mintha a világ legnagyobb bűnét követtük volna el. Én anya reakcióját figyeltem, szemöldöke egymás felé közelített, homloka összeráncolódott, tekintetét az enyémekbe fúrta. Gondolataim között visszhangzott apa egyetlen szava; a lányodék. Mintha már csak anyához tartoznék, nem hozzá. Tudtam, hogy pusztán az indulat mondatta vele ezeket a szavakat, mégis fájtak.
- Ez nem teljesen igaz. - fűztem hozzá apa elbeszéléséhez a sajátomat. Apa mintha meg se hallotta volna amit mondtam. Félreérthetetlen helyzet? Ez a fogalom túl sokat engedett a képzeletnek. Éppen ezt akartam tisztázni, azonban a szobán kívülről hang szűrődött be közénk.
- Anya!- Sam édesanyját szólította, majd cipősarkak halk kopogása csapott zajt az ajtó előtt. Nem nehéz kitalálni, ki volt kénytelen feladni a tökéletes- ajtó előtti- lesállását a kisfiú egyetlen óvatlan szava miatt. Monica. Hogyan gondolhattuk, hogy megelégszik a lépcső aljánál tapasztaltakkal? Rád pillantottam, keserédes mosollyal az arcomon. Örültem a lelepleződésének, de összességében miatta voltunk itt. A szobában jelenlévők tisztában voltak Monica tulajdonságaival, nem férhetett kétség az ő szervezkedéséből származó bonyodalom létjogosultságához.
- Matthew! A kislányomat egy... férfi teste alatt kellett látnom. - apa még mindig nem békült ki az iménti jelenettel, engem gyermekként kezelt továbbra is, Téged pedig már férfiként. Ostobaság!
- Apa!- csattantam fel- Amit te félreérthetetlen helyzetnek hívsz hiányos öltözékben, az mindössze Matt ingének hiányát takarja. Ami pedig engem illet, nem vagyok már kicsi, el tudom dönteni, hogy mit akarok.- Hozzád értem, mintha csak az említett ruhadarabot akarnám megmutatni. Az ördög a részletekben lakozik, jobb lenne tisztázni, mit látott, vagy inkább mit akart látni apa.
- És a félreérthetetlen helyzet?- anya érdeklődve pillantott rád, tőled várta a választ. Szeméből megértés sugárzott, még most is. Ő az, aki képes lehet átérezni a helyzetünket, megérteni minket, esetleg pártfogónkká válni. Apa fejét ingatta, újabb feltételezésekbe bocsátkozott, negatív hullámokat gerjesztve.
- Mi van akkor, ha tíz perccel később megyek be?- értelmetlen meg nem történt dolgokról vitatkozni. A bennem is felszínre törni készülő feszültség azonban ennek hatására még tovább nőtt. De apa még mindig valamilyen kapaszkodót keresett, amivel alátámaszthatná saját igazát, és nem kellene elfogadnia a tényt: nem vagyunk már gyerekek.