Matt & Sophie - Karácsony, 2012.

Fékezhetetlenül pörögtek az események, kérdést váltotta a válasz. Agyamban keveredni kezdtek a szólamok, mintha egy felismerhetetlen zeneműbe csaptunk volna át. Apád szemében egyre erősödött a düh és persze a bírókra oly jellemző vád; anyád szelíd jámborsággal pásztázott válaszokra várva; s ott voltál Te. Az egyetlen, aki maximálisan ismerte a tárgyalás okát, mégsem szólalt fel. Ügyvédi szerepem hamar csődöt mondott, képtelen voltam figyelni. Meg akartalak óvni a bajtól, de a szándék édeskevés volt ebben az elvadult helyzetben.
Egyszerre két kérdést is szegeztek nekem - egyik édesanyádtól, másik a rögtönítélő bíróság fejétől érkezett. Felgyorsult szívveréssel álltam ott mereven, mozdulatlanul. Belül a dinamikus káosz tombolt, miközben az arcom rezdületlen nyugalmat sugárzott. Egy utolsó pillantást vetettem Rád, aztán engedtem magamon eluralkodni az érzéseimet. Nem tartoztam elszámolással a szüleid felé, és komoly bűnnek tartottam volna megtagadni az elveimet, ezért inkább engedtem az ösztönös reakcióimnak.
- Drága asszonyom, a férje szavait nehéz elmagyarázni, hiszen szerintem semmi visszafordíthatatlan nem történt odafönt. Csakhogy elfoszlassam a homályt, éppen csókolóztunk. Nem volt rajtam ing, és mindez az ágyon történt... Igazi hiba volt nem a... - visszanyeltem a dühömet, aztán a férfi felé fordultam. - Elhiszem, hogy félti a kislányát. De meglehet, hogy az a kislány, akit több mint tizenhét éve nevelget felnőtt. Én felnőttként tekintek rá, aki képes döntéseket hozni, és aki nem tartozik elszámolással az édesapjának. Valószínűleg tévedtem, tehát... Szóljon, ha képes elengedni a kislánya kezét. Csak nehogy késő legyen...
Kiviharzottam a szobából, nagy felfordulást hagyva magam után. Nem érdekelt semmi és senki - a távozást láttam a leghelyénvalóbbnak. Meg akartalak kérni, hogy gyere velem, hogy válassz engem, de azzal csak egy újabb családi vitát generáltam volna, ezért lemondtam az érzéseimről. Az ajtó felé siettem, s még hallottam Sam érdeklődő szavait. Egyre többen gyűltek körém, én lekaptam a kabátomat. Biccentettem feléjük, aztán egy viszont látásra mormogása után kirontottam a házból.
Fürge léptekkel rohantam a havas tájba. Cipőm gumitalpa hangosan nyikorgott, miközben a hó ropogása követte lépteimet. Vakmerően lépkedtem a céltalanságba, az emlékképek eltörlése felé. Majd hamar rá kellett jönnöm, hogy a távolság növelésével fordítottan arányosan mégsem csökken a bűntudatom. Akár így, akár úgy cserben hagytalak szinte a legkellemetlenebb helyzetben. Valahol mégis helyesnek véltem a tettemet, a határozott távozást.
A saroknál tovább nem vittek a lábaim. Elvesztettem az önbizalmamat, újra ugyanaz a bizonytalan gyerek voltam, akit anyám hagyott az élők sorában. A padkára ültem, aztán előkaptam a jegyzetfüzetemet. Kihúztam az oldalába fűzött tollat, majd írni kezdtem.

A vita szavainak értelme még elérte a tudatomat, azonban az események egyre gyorsabban, már- már visszafordíthatatlan sebességgel törtek maguknak utat. Apa és a Te kezdeti szópárbajodbóll vérre menő küzdelem lett. Miattam. Én pedig csak álltam. Mire felfogtam a történtek súlyát, az ajtó becsapódott, és Te eltűntél. Itt hagytál. Nem bírtad ki a családomat. Csalódást éreztem, vagy haragot? Túl sokat vártam el mindenkitől? Mit kellene tennem? Egy jégcsap ridegsége feszélyezett felülről; szúrt, hideg volt.
Kérdőn néztem magamon körbe, szüleim meglepett tekintete árulkodott mindenről.
- Remélem most boldog vagy!- a sírás környékezett.- Elűzted Őt, gratulálok, apa!- fakadtam ki- Szegény az ég világon semmi rosszat nem tett, csak boldoggá akart tenni engem.
- De..- apa félbe akart szakítani.
- Nincs semmi de! Én is meghallgattam a mondataidat, hallgass végig te is. Tudom jól, hogy szeretsz, tudom, hogy a kislányodként fogsz rám tekinteni még tíz év múlva is, de engedd, hogy felnőjek. Miért neked kell megfelelnie annak a fiúnak, aki nekem tökéletes? Miért nem éred be annyival, hogy boldog vagyok vele? Miért? Miért nem elég ennyi?- észre sem vettem, de potyogtak a könnyeim. Anya rohant mellém, átkarolt, szorosan magához húzott.
- Semmi baj, Sophie.- nyugtatni próbált.
- De, igenis baj van! Elment...- könnyeim elálltak, mintha egyetlen mozdulattal elzárták volna őket. Apa lépett velem szembe, letörölte a könnyek által rajzolt útvonalat, és mosolygott rám. Anya suttogott bele a hajamba.
- Ha ennyire fontos neked, menj utána.- apa szeme még egyszer megvillant, de amint találkozott anya dacos pillantásával, és az én könnyáztatta üveggolyóimmal, megenyhült. Visszafordult az íróasztal felé, tollat és papírt ragadott. Addig én anya felé fordultam, bátorító szeme és mosolya rám szegeződött.
- Vegyél kabátot és csizmát. - bólintottam, és az ajtó felé indultam. Anya megint életet lehelt belém, amikor kellett, ő volt lelkem hófehér kivetülése, amelyik elsuttogta legtitkosabb vágyaimat is. Mosat is. Utánad akartam menni. Félretettem minden egyéb érzésemet, nem haragudtam. A helyedben már régen elmenekültem volna erről a pokoli estéről. Apa egyetlen szóval megállított. Elengedtem a kilincset, harcra készen fordultam felé.
- Add oda neki.- nyújtott egy papírt az irányomba. Mivel nem tudtam, mi lehet benne, és a gyanakvásom még nem múlt el, széthajtottam, és elolvastam a feliratot.
„Őszintén sajnálom a viselkedésemet. Örömmel venném, ha visszajönnél. Boldog karácsonyt, Matt!”
Bólintottam, majd újból megragadtam a kilincset.
- Várj, ne segítsünk keresni?- megcsóváltam a fejemet. Meg fogom találni. Ekkora hóban nem lesz nehéz, csak követnem kell a nyomait. Feltéptem az ajtót, a lépcsőnél kíváncsi embertömeg ácsorgott, én pedig mosolyogva rohantam el mellettük. Felvettem az első szőrös csizmát, ami a kezem ügyébe akadt, lecseréltem a csodacipellőket. Belebújtam a leghosszabb kabátomba, átöltözni nem volt időm. Futólépésben indultam a bejárat felé. Mindössze egyetlen ruganyos, siető léptekről árulkodó nyomvonal rajzolódott ki. Elindultam az irányodba, reménykedve, hogy még nem lesz késő. Arcomat csípte a hideg, a hosszú kabát és a bundás csizma megnehezítették a haladást, mégis kitartóan botladoztam feléd. A csillagerdő a fekete égboton biztatóan mosolygott rám, megvilágítva a fagyos hóban lépteidet. Egyszerű reménnyel felvérezve indultam utánad. A sarki lámpa hűvös fényében egy alak sziluettje rajzolódott ki, háttal volt nekem. Világos haján ezüstösen csillogott a frissen hullott hó. Te voltál az. Halvány mosoly derengett a hidegtől pirosra csípett arcomon.
- Párizs nem enged el Téged, Kedvesem.

Csak írtam, írtam és írtam. A szellő kristályos hópelyheket hordott a füzet szélére, amik a lapon megülve hófehér olvadásba kezdtek. Víz áztatta füzetem lapján szétzilálva sorakoztak a mondatok újabb és újabb impulzust kifejezve. Ömlöttek a lelkemet gyógyító bocsánatkérő szavak, képtelenség lett volna megálljt parancsolni nekik. A sarki lámpa fénye pislákolni kezdett, ezzel erősen rontva a látási viszonyokon. Bár a hóról visszaverődő fény tündökölve csillogott, valódi fényforrásnak édeskevés volt. Hát írtam tovább a vakságban, valami érinthetetlen után kaparászva.


Ekkor hallottam meg azt a bizonyos hangot, a Te hangodat. A lámpa felvillant, s én összecsaptam a jegyzetfüzetemet. Nem akartam, hogy lásd. Nem akartam, hogy valaha olyan gyengének láss, amilyen a naplóm előtt voltam. Szavaid édeskésen fűződtek a gondolatmenethez, amit éppen a kemény könyvben fejtegettem.
Halványan elmosolyodtam, aztán felegyenesedtem. A szorongatott kiskönyvet a hóbucka közepébe hajítottam, majd közelebb léptem hozzád. Diadal, szégyen - akármi is volt a szememben, csakis azt a kékséget fürkésztem, ami bizalomteljesen csalogatott egyre s egyre közelebb. Arcodra csúsztattam fagyos kezeimet, hogy érezzem a bőröd alatt lüktető ereket. Az ajkaidra dőltem egy mézédes ambrózia csók reményében. Mint oly sokszor, Te engedtél a kísértésnek, engedtél annak a férfinak, akitől az apád igyekezett a lehető legtávolabb tartani.
- Galibát okoztam. Ha eddig nem, már biztosan utál az apád. Mindent elszúrtam, de... helyrehozom - próbálkoztam a pozitív hozzáállással. - Helyrehozom egyszer. Csak nem így, és nem most. Fáradt vagyok ehhez Sophie, nem tudom előadni a kolostori szentlelket. De rendbe fogom hozni, bízz bennem.
Kézen fogtalak, aztán elindultunk az éjszakába. Plakátokkal teleragasztott falak mellett haladtunk el, a város ijesztően sötét és csendes volt. Tíz percnyi séta után halvány fénycsóvák játékát pillantottam meg, az egyik kisutca havas járdáin. Elindultam a hang- illetve fényforrás irányába. Te egyre kisebbre húztad magadat mellettem, szemmel láthatóan fáztál.
Az üvegajtón kopogás nélkül rontottunk be. A szerényesen felszerelt gyorsétteremben mindössze két ember takarított a konyhában. Halkan mutattam neked mutatóujjamat a szám elé kapva, hogy maradj csöndbe. Te biccentettél egyet, aztán követted a mozdulataimat. Lassan az egyik asztal alá ereszkedtünk. Biztos voltam abban, hogy az asztalok alatti rész kiesik a személyzet látóköréből. Még pár percig beszélgettek, aztán leoltották a villanyt. Kulcs zöreje hallatszott, majd az ajtó záródása.
- Most már tényleg egyedül lehetünk... és kérlek ne zavarjon, hogy éppen most törtünk be egy gyorsétterembe, ez mellékes. Pánikra semmi ok - mondtam, amint megláttam az arcodra szökő sápatag színt - biztosan van pótkulcs, ki tudunk innen jutni.
A pulthoz sétáltam, ahol egy gigászi magnó hevert. Örömmel vizsgáltam, hogy a fiatal újoncok elfelejtették leállítani az áramellátást, így az elektronikai berendezések fele használható volt számunkra - a másik feléhez nem értünk, ezért nem akartam szétbarmolni őket. A masinából halkan felmordult egy dal, egy igazi brit dal.
A holdsütötte padlóra pillantottam, majd újra Rád.
- Ismerős Sophie? Ez az a dal, amit gitároztál....

Jégtörés. Recsegett, ropogott, apró szilánkokra hullott. A mellkasomat feszítő érzés kezdett megszűnni, amint közeledtél felém. Ujjaid jeges érintése egyszerre melegített fel és hűtött le. A hidegtől és az elmúlt rövid idő eseményeitől kibuggyanni készülő könnycsepp megijedt hűvös kezeidtől, nem mert végigcsordogálni arcomon. A belülről szúró jégcsap azonban darabjaira esett szét, zuhanás közben pedig elolvadt.- mindezt egyetlen érintésedtől.
Csókod ismerős zamatát újból megízlelhettem, ami mindig képes volt valami újat tartogatni nekem. Remegő kezeimmel beléd kapaszkodtam, egyik kezemen az általad oly’ gondosan rögzített kötés szolgát alkalmi kesztyűként. Hallottam, amit mondtál, magabiztosan ingattam a fejemet, tudtam az igazat. El akartam mondani, oda akartam adni a papírt, de akkor el kellett volna engedjelek. Később, később odaadom.
Céltalanul, bolond fejjel indultunk a hideg éjszakába, de együtt. Karácsony volt. Egyetlen lélekkel sem találkoztunk, néhány ház ablakán át láttuk az ideális családi jelenetet, a fa körül egymást ölelő rokonokat, az arcokat elterítő izgalom felfokozott vonásait. Te nem tudtad, de én igen: minket is vár egy hasonló család. Mégsem szóltam, kellettek a megnyugvás percei, egy kis idő, ami csak a miénk. Lépteinket elnyelte az éjszaka, valahol a szomszédos utcán egy trillázó kórus kívánt Boldog Karácsonyt mindenkinek, mi pedig továbbra is szeltük a métereket, az ismeretlen felé.
Egy angol étterem előtt álltunk meg, s mi több, bementünk, holott az ajtón függő tábla világosan hirdette: zárva. Épp szólni akartam, mire Te egyszerűen csöndre intettél, akár egy gyermeket. Szót fogadtam. Követtelek a rejtekhelyünkre- már-már fehér arcszínnel-, egy asztal alá, feszülten vártam a lebukás pillanatát. Óvatosan kémleltem a falakat, a sarkokat, a plafont, biztonsági kamera után kutatva. Legnagyobb meglepetésemre, a hely megfigyelőrendszer-mentes volt. Egyébként is, nem csináltunk semmi rosszat, csak megmelegedtünk. De ami nekem még emrőben újdonságként hatott, Matt nyugalma épp az ellenkezőjéről árulkodott. Alig gondoltam bele ebbe, érzékelni kezdtem ujjhegyeimet, mikről nem is olyan régen azt hittem, lefagytak. A beszélgetés elhalkult, kattant a zár.
- Már megint bezártak minket.- suttogtam kacarászva. Az informatika terem ajtaján is elfordult a zárnyelv, véletlenül. Mindössze egy helyen maradt ki ez a kis véletlen: a szobámban. Be voltunk zárva egy üzletbe, amit a legrosszabb esetben csak reggel nyitnak ki. Gyerekként arra vágytam, hogy egy játékboltban tölthessem az egséz éjszakát a testvéreimmel. De erre melyik gyerek nem vágyik?
- Máskor is lopakodtál már be... zárás után?- kíváncsian néztem utánad.Felvetetted a pótkulcs lehetőségét, miközben kibújtunk az asztal takarásából. Alaposan szemügyre vettem a helyet, nem volt éppen egy öt csillagos étterem, de megvolt a maga bája. Azt hittem a kulcs nyomába eredsz, ezért benyúltam a zsebembe, oda akartam adni apa üzenetét, de amint meghallottam azt a néhány akkordot, kezem elernyedt, a papír visszahullott zsebem mélységébe.
Ismerős -e? El lehet azt felejteni? Ezt érzem... hagyta el ajkadat akkor ez a rövidke mondat.
- Sosem fogom elfelejteni.- de azóta sokkal több ez, mint egy dal. Arcomon érzékeny mosoly terült el, fátyolosan gyönyörű emlékképek törtek utat elmémbe. Felálltam a helyemről, gyermeki léptekkel indultam el feléd, amennyire csak közel lehetett, megálltam veled szemben. Szerettem volna elmondani, mi minden jutott eszembe, érzelmek hurrikánja söpört végig rajtam, de képtelen voltam szavakba önteni.
- Szeretem ezt a dalt. Kár, hogy most nincs itt a gitárod, rögtönözhetnénk ismét egyet. Az első alkalom úgyis olyan különleges volt.- a konyha felől kattanás hallatszott, ismét kinyílt az ajtó. Talán az egyik dolgozó- milyen szomorú, Karácsony estéjén még itt takarítottak az éjszaka közepén- hagyhatott itt valamit. Azonnal elbújtunk az első fedezéket nyújtó helyre. A rádiót nem volt időnk kikapcsolni. Izgalom futkározott az ereimben, nem csak a férfi váratlan visszaérkezése miatt, hanem közelséged miatt is. Szinte egymás szája elől loptuk el a levegőt, igyekeztünk a legkisebb helyen összehúzódni. Nem mertem kikukucskálni, csak Téged néztelek, a biztos pontot. A rádió továbbra is játszotta számomra édesen halk dallamát, majd az utolsó akkord elhangzása után csönd lett. Valaki kikapcsolta a masinát. A férfi volt az. A padlón mintha alakjának árnyéka körvonalazódott volna, fülelt a legkisebb neszre is. Nem mertem megmozdulni. Feszült pillanatok voltak ezek, mégis élveztem. Az árnyalak törpülni kezdett, tulajdonosa távozóban volt. Talán csak itt hagyott valamit. Újból kattant az ajtó zárja.
- Elment?!- kérdés és kijelentés vegyült egyszerre a szóba, csillogó tekintetedet kerestem, az állóvizet, melyet most hullámok tarkítottak. Mosolyogtam saját történetünkön. Ki másnak lehetne ilyen Karácsony estéje, mint nekünk?

- Igen, már előfordult. De még sosem raboltam - bizalmat keltő mosolyomban bíztam, hogy megteszi jótékony hatását, és elhiszed, hogy nem rossz szándék vezérelt. Megsimogattam a kezedet, aztán közelebb húztalak magamhoz. A háttérben duruzsoló nóta kellemes emlékek képét keltette életre. A szemed árnyalatain kerestem a múlt nyomait, azt a könnyen felismerhető tüneményt: a szerelmet. És igen, megtaláltam. Nyájas szavaid csak erősítettek a nyomon, a bőröm alatt éreztem az érzelmek hevét. Ösztönös szeretet vett uralma alá, a derekadnál fogva rántottalak magamhoz. Pár alaplépés után egy csókot leheltem a nyakadra, a pillanat tökéletesnek bizonyult. Egészen addig a zajig, a konyha felől érkező kattanás gyors reagálásra késztetett minket.
A rádiót úgy hagytam, a zene tovább dúdolta érzelmeimet. Szorosan magamhoz vontalak, hogy együtt a lehető legkevesebb helyet foglaljuk el a pult mögött. Léptek nesze susogott mellettünk, a rádió leállt. Ujjaimmal erősebben markoltalak, a lebukás bár veszélytelen volt, meg akartalak óvni a szégyentől. Néma csendben hullámzott tüdőnk, egy elhanyagolhatóan halk hang sem hagyhatta el a szánkat. Végül az ajtó zárja kattant, újra egyedül maradtunk.
- El - válaszoltam.
Felemelkedtem a helyemről, Téged is magammal húzva. Igyekeztem lazának mutatkozni előtted, de valami belül megváltozott. Úgy éreztem felelőtlenül rángattalak bele ebbe az egészbe, a megkérdezésed nélkül vállaltam kockázatot. Amíg egyedül csináltam ezt Anglia utcáin, igazán mókásnak tűnt, de veled az oldalamon, már kevésbé tartottam egyszerűnek. Bocsánatkérő pillantást vetettem Rád, aztán eltűntem a konyhában. Italok után kutakodtam, de alapanyagokon kívül mást nem találtam. Visszabicegtem a pulthoz, majd az alsó szekrénysoron kezdtem keresgélni. Alkoholos italok sorakoztak a mahagóni polcokon, már csak a narancslé hiányzott a sorból. Elővettem az egyetlen italt, amit ismertem - egy kiváló skót whiskey-t - majd a pultra helyeztem két pohár kíséretében.
- Valószínűleg már alkoholistának tartasz, de nem volt más! Becsszó. Csak egy kicsit iszunk - letekertem a kupakot, aztán meglódítottam az üveget. Visszarántottam a kezem, de addigra késő volt, a vastag pohár félig tele volt. A tiedre már sokkal nagyobb gondot fordítottam, a lehető legkevesebbet töltöttem ki az üvegpoharadba. Átnyújtottam az italt, aztán egy gyors koccintás után meghúztam - figyelmen kívül hagyva a gyógyszerfogyasztásomat.
- Ettől egy kicsit felmelegedünk legalább. Nem mintha fáznék, csak... Semmi csak - zavarodott voltam a szituáció miatt. - Fenékig! - nevettem saját sületlenségemen, aztán átadtam Neked szót, mielőtt valami komplett baromságot mondtam volna.

Halványan elmosolyodtam, amikor meghallottam a beismerésedet. Egyetlen másodpercig sem feltételeztem a rablás lehetőségét rólad. Szemeim előtt megjelent a tinédzser éned, aki céltalanul- talán egyetlen percnyi megnyugvás reményében- bolyongott a sötét utcákon. Rossz érzés volt belegondolni... nem akartam tovább feszegetni a témát, hittem neked, azt pedig soha ne várd tőlem, hogy elítéljelek, mert nincs miért. Ráadásul pont én...
Gyorsabban történtek az események, mint szerettem volna. Nem állt meg az idő a kedvünkért a Kiss me alatt, sajnos nem volt tekintettel ránk. Miután elmúlt a veszély, kibújtunk rejtekhelyünkről. Bevallom, hevesebben dobogott a szívem, mint ahogyan hittem. Pillantásod sajnálatot fejezett ki, mely érhető volt. Amíg Te kint foglalatoskodtál a konyhában, én mereven bámultam a kirakat üvegén keresztül a város meghitt fényeit. Lépteid neszére hátrafordultam, a pult alól egy üveg alkoholt emeltél föl. Lassan az említett rész felé lépkedtem, míg Te két pohárba öntöttél az ismerős színű italból. Összeszorított szájjal figyeltem a poharadban gyűlő mennyiséget, igazából nem örültem az ötletnek. Kezembe adtad a másik- sokkal kevesebb italt- tartalmazó poharat, majd hozzákoccintottad sajátomhoz az tiédet. Mire Rád néztem, az ital egy része már eltűnt a szádban. Üres tekintettel bámultam a poharam falát nyaldosó borostyánszínű folyadékra. Én nem akartam inni. Én semmi mást nem akarta, csak.. csak...
Hangodra újból felfigyeltem, poharamat a pultra tettem, szapora lépésekkel indultam a pult mögé, melléd. Éppen a szádhoz emelted a maradék alkoholt, de én egy mozdulattal megállítottam kezed mozgását. Elég volt egyetlen gyöngéd érintés.
- Inkább ne. Kérlek. - Lefejtettem ujjaidat a pohárról, és letettem a munkalapra. Az üveget szintén áttoltam a távolabbi oldalra, majd felültem a pultra. Kezem beleakadt valamibe, egy kulcscsomóba, mely a szépen csiszolt felület alatt függött. Könnyebb volt megtalálni a pótkulcsot, mint hittem. Ismét feléd fordultam.
- Mit akartál mondani? Nem mintha fáznál, csak...- vártam a mondat befejezését. Legyen az bármilyen apróság, engem érdekelt.
- Ha fázol, nekem ennél- biccentettem az alkohol irányába- kreatívabb ötleteim vannak, hogyan melegedhetnénk fel. De ha nem fázol, akkor is lennének alternatíváim.- huncut mosoly rajzolódott ki az ajkaimon, végigsimítottam arcodon. Amint leengedtem kezemet, a zsebemben lévő papír meggyűrődött. A zizegő hang juttatta eszembe apa üzenetét. Az este eddigi vonulata miatt voltunk most itt. Igazából nem bántam, mert Veled lehettem. Áskálódás, Monica és minden egyéb nélkül. Mégis a papír után kezdtem kotorászni, hátha sikerül a nem oly távoli zaklatott események mögé pontot tenni.
- Beálltam postásnak. Apa küldte. Olvasd el, nyugodt szívvel.- feléd nyújtottam a papírt egy biztató mosoly kíséretében.

Hogyha sokat látnak inni társaságban, az embereknek halvány gyanúja támad. Alkoholizmus, függősség, rossz reflexek, megszokás - sok-sok lehetőség felvetődik, de nem kerítenek nagy feneket az ügynek. Amikor a szüleid látnak hasonló helyzetben, szinte biztos, hogy kételyek nélkül - szilárd meggyőződéssel - állítják rólad, hogy alkoholista vagy, de legalábbis közveszélyes. Te ezekre legyintesz, hiszen ismered saját magadat - jobban, mint bárki más. Azonban ha a szívedhez közel álló hölgy finom utasítással sugallja, hogy tedd le azt a bizonyos poharat, a legjobb esetben is: elgondolkodsz. Miért töltöttél magadnak, mi ez a vonzalom, ami újra és újra összehoz titeket. Nos, a válasz minden embernél más. Én elgondolkodtam a sajátomon... Magány, elégedetlenség, szégyen, elvágyódás. Volt rá okom - s itt a múlt időn van a hangsúly, volt.
Szavaid ráébresztettek a hóbort feleslegességére, felhívták a figyelmemet a változásra. Mindig ott volt a lehetőség, az elavult baráti kör, akik előítéletektől megbabonázva zártak ki a szüleim halála okozta traumát követően, s bár velük lettem volna én boldogan, valami visszatartott. Az a gát, amit Te felhőtlenül léptél át, és amit apád újra közénk hasított. Akarva akaratlanul tartoztam a családfőnek, végtére is az Ő lánya vagy - a felelősség az ő vállait nyomja.
- Csak fél gondolat volt - magyarázkodtam. - Teljesen jól vagyok - nem fáztam, fizikális problémák nem gyötörtek. Szellemi és érzelmi síkon vívtam csatát az elvekkel, és a tiltással. Engem tiltottak Tőled, s tőlem Téged. Akárhonnan is néztük, ebből jó már nem származhatott. Talán először az este, teljesen elbizonytalanodtam, a konyakkal együtt a határozottság is elszivárgott az ereimből. Vágytam a bizalomra magammal szemben, de elvesztettem.
- Ne kísérts Sophie, mert a végén kiderül, hogy miattad kerültünk bajba. Ideje lenne lassítani, először átgondolni ki mit akar. Mert nem hinném, hogy te pontosan erre vágynál - mutattam végig magamon. Ismertem a belsőmet, és annak minden egyes árnyát. Mást érdemeltél, teljesen mást... - Csak gondold végig!
Átnyújtottál egy cetlit, amit az apád küldött nekem. Féltem a tartalmától, féltem, hogy csak még mélyebbre ássa a bennem dúló kételyeket, ezért széttéptem. Nedves poharamba dobtam, aztán egy fáradt pillantást vetettem rád. Nem akartam, hogy emiatt megbántódj. Érezned kellett, hogy ez az én döntésem (hogy kíváncsi vagyok-e a tartalmára, vagy sem). Én az utóbbit választottam.
Az ajtón dörömbölés hallatszott, amire felkaptuk a fejünket. Anyukád zihálva csapkodta az ajtót, kezében a hópelyhektől elszíneződött naplóm hevert. A pótkulcs után nyúltam, aztán beengedtem őt. Ő egy villámcsapásszerű pillantással sújtott, aztán utánad kapott.
- Mégis mit képzeltek magatokról? Nem törhettek be csak úgy egy étterembe! Jézusom, mi lett volna, hogyha már csak a rendőrségről kapom a telefont, hogy a lányomat bevitték? Nem lehettek ennyire felelőtlenek! Matt, - fordult felém - azt hittem ennél több eszed van.
Erős karjával a kijárat felé hurcolt, miközben a lábam elé hajította a bőrkötésű naplót. Felvettem, s mire felnéztem már híre hamva sem maradt a jelenetnek. Eltűnt az édesanyád veled együtt. Szánalmasnak, s főként szerencsétlennek éreztem magamat azon a helyen. A nyitott ajtón keresztül kíméletlenül ömlött befele a hideg. Hetyke léptekkel a pulthoz siettem, majd lehúztam a maradék italt, ami az üvegben volt. Értelmetlenül kacarásztam, a múlt újra utolért engem. Elővettem a telefonomat, hogy egy ismerős számot tárcsázzak:
- Jó estét, egy betörést szeretnék bejelenteni...
Az őrizet majd kimossa a fejemet.

Forogni kezdett velem a világ. Lassítani...átgondolni... vágyni... valamire... Valahol lemaradtam. Nem tudtam hová helyezni a szavakat, a kétely váratlanul támadó szikráit, melyek bennem a történtek ellenére sem eresztettek gyökeret. Eddig. Mi történt? Értetlenség, bizonytalanság, minden, ami tönkre teheti két ember karácsonyát, szökőárként terített maga alá. Egyetlen kijelentés miatt. A keserűen ázott papírdarabok pusztán megkoronázták a tökéletes letargiát. Erőtlenül ültem a pulton, nagyon messze dobtál önmagadtól, sűrű rengeteget növesztve kettőnk közé. Ezt érdemeltem? Hazugságok. Ármány, színjáték, üres szavak. Minden csak ámítás lett volna? Alig tudtam tartani magam, szavakat már nem találtam.
A világ egyik pontjából dörömbölés törte meg szívem halk repedéseinek hangját. Anya... hogyan? Miként, miért? Mire észbe kaptam, felelőssége vont minket, engem karon ragadott, és húzott maga után. El... Tőled... messzire, és én nem tiltakoztam. Már az utcasarkon jártunk, amikor eleredtek a könnyeim. Anya magához húzott.
- Apádnak nem mondom el. Nem lesz semmi baj, Sophie.- anya azt hitte emiatt sírok. Pedig nem. Miért nem voltam elég? Miért dobtál el? - Nem vállalhatsz érte felelősséget. Neki kellett volna érted.- figyeltem anyára- már amennyire lehetséges volt az adott helyzetben.
- Te vállaltad értem...- suttogtam a hajába.
- Édes teher a gyermekemért, mert végtelenül szeretlek.- bólogattam, könnyeim egyre jobban patakzottak.
- Én is.... de meg kell tudnom valamit. Kérlek..- szipogtam csöndesen. Erősen megszorítottam Őt, és visszaindultam az étterem felé.
- Nem túl jó ötlet.
- Muszáj...- csúszkálva, botladozva tettem meg az utat, néha azt se láttam hová lépek. Vagy a könnyektől, vagy a szempillámon remegve ülő hópelyhektől, vagy az érzelmi hullámvasúttól, de úgy éreztem, elszakadtam a racionális világtól. Megálltam az ajtóban, a szél könyörtelenül játszott a kabátom szélével, könnyeim útvonalát szinte jegesen rögzítette arcomra.
- Nem dönthetsz helyettem!- pár lépéssel beljebb kerültem, megviselt arcodra kellett néznem. - Tudni szeretnéd, hogy mit akarok? Azt a fiút, aki felolvasott a naplójából, azt, aki elesett tánc közben, aki énekelt nekem, festéket vett ajándékba, akivel az informatika terem ablakán másztam ki, azt, akivel van egy rejtélyes csodavilágunk, akinek állítólag fontos vagyok. Minden félelmeddel szégyeneddel, bizonytalanságoddal együtt. Nem olyan régen még azt mondtad az apámnak, - aki bocsánatot kért azon a papíron és leírta, hogy visszavár-, hogy felnőtt a lánya. Akkor ne kezelj te is gyerekként! Aki azt hiszi, hogy szeretni valakit csupa rózsaszín felhőből áll, az téved. - törölgettem könnyeimet - Tessék, átgondoltam. Tudni akartad? Már tudod. Ezek után, hadd halljam, te mit akarsz!- még közelebb sétáltam, már alig egy karnyújtásnyira voltam tőled. Lelked ábrándos kivetülésébe kellett néznem, látnom kellett az igazat. Az utolsó lépésnél tekintetem az asztalon heverő mobilra siklott. Nem tetszett, hogy ott láttam. Végig akartam hallgatni a válaszodat, tudnom kellett. De a mobil nyugtalanított... felkaptam a telefont, visszakerestem a híváslistát. 911.
- Ezt nem hiszem el!- csattantam fel. - Nem fogom végignézni, ahogyan értelmetlenül tönkreteszed magad. Ne kérd ezt tőlem, és ne tiltakozz! - Érted haragudtam, nem ellened. Az ajtóban anya jelent meg. Odafordultam hozzá.
- Segítened kell. Értem tedd meg, kérlek.- átadtam a két poharat és az üveget neki. Felkaptam a kulcsot, Téged karon ragadtalak a jegyzetfüzeteddel együtt, és toltalak kifelé az ajtón át. Bezártam magunk mögött. Hárman ácsorogtunk a süvítő szélben, anya táskájában lapult a bizonyíték. Meg kellett várnunk a rendőröket. A hazugságom már készen volt. Csak a finálé maradt hátra, ismét el kellett rejtenem az igazságot a rendőrök elől.
- Választ várok, Matt! Te mit akarsz?- mélyen a tekintetedbe néztem, az igazság ott bujkált benne. Anya pár lépéssel arrébb ment, de még vöröslő szemeimmel is tökéletesen láttam az arcán megjelenő feszültséget. A szirénák hangja már hallatszott, még messze jártak, annyi időnk biztosan volt még, hogy választ kapjak. A külvilág történései mellékesek voltak, úgyis színház az egész világ. Egy darabbal több vagy kevesebb, már mindegy. Minden mindegy volt, csak a Te válaszod nem. Annak az egynek igaznak kellett lennie.
Egy részlet azonban nem tetszett: arcod izzadt volt, szemeid zavarosak...

Sosem akartam gyenge lenni, de az élet erre determinált. Próbáltam túllépni a múlton, a jelenen és elfogadni a bekövetkezendőket, de végül valahogy mindig ugyanarra a kritikus pontra jutottam: elgyengültem. Válaszok után kutattam... a saját kérdéseimre. Mire vágyódok? Mi az, ami a racionális érveken túlmutat, s szimplán az illúziók színterén játszik? Az a tökéletes burok, ami távol tartja tőlem az embereket - a néma fiú. Fejemben zengett a gunyoros elnevezés, és egyre csak erősítette bennem a szinte már diagnosztizált depressziót.
Karácsony van - a szeretet ünnepe. Bennem sebeket vág a hiány, a saját családom hiánya. A nagymamám elvesztése csak most tűnik igazán valódinak. Kötött pulóvert ígért, igazi szeretettel! Az összes molekulahalmaz körülöttem bomlásnak indult, a környezetem apokaliptikus káosszal hamvadt a semmibe. Abba a semmibe, amiben én bízva bíztam, ami erőt adott nekem. Az én szeretteim a semmiben hajóztak, míg én a horgonnyal idelent ragadtam. Az a szeretet, amit a mai nap ünnepeltünk, engem a nemlétezéshez fűzött.
Apádnak igaza volt, távol kellett maradnom Tőled. Nem azért, mert nem szeretlek. Nem azért, mert nem adnám neked a nevem. Talán ő volt az egyetlen, aki átlátott a jövő szövethálóján, valami baljós képet kémlelve. Tizennégy éves korom óta kísért játszótársként a Halál gondolata. Sokszor merengtem a szüleim döntésén, a nagymamám elmúlásán. Miért maradtam hátra, mi marasztal még mindig ezen a Földön? Kétségbeejtő, hogy képtelen vagyok válaszolni. A nevedet várnád ide, én mégsem írom le. Hogy miért nem? Mert te az Illúzió vagy. Az a tökéletes szellem, amit szép lassan a semmibe cibálok, ahogyan minden egyes lelket, akivel csak érintkeztem. Apád a szilárd talaj, amin megtámaszkodhatsz, aki még ugyanolyan gyereknek tart, amilyen öt-hat évvel ezelőtt voltál. Tartsd meg hát a kócos babádat, és jegyezd meg: volt egy fiú, aki szeretett - játékossággal a szemedben.
Felvettem az üveget, aztán egy dühből irányított dobással a falnak hajítottam. Szilánkokra pattant a tökéletes formába öntött anyag. Okot akartam, okot arra, hogy elzárjanak. A polcok irányába fordultam, aztán egyesével dobáltam ki az alkoholos üvegeket, mígnem az összes darabokra hullva végezte a hideg padlón. A szekrénybe rúgtam egyszer, majd még egyszer, s utoljára. A fa behorpadt, az idegeim pattanásig feszültek. A poharak felé lendítettem a karomat, és egyetlen jól irányzott suhintással lesepertem őket a polcról. Egymás után törtek szét a szépségek. A kezembe vettem egy dekorációként kihelyezett kőtömböt, aztán a kirakat felé fordultam.
Ott álltál az ajtóban, könnycseppek ültek az arcodon. Megszólaltál. Nem dönthetek helyetted - hangzott a felkiáltás. Hangod zaklatott volt, leírhatatlan zavar kerített a hatalmába. Én tettem ezt Veled, jól tudtam. Hosszúra nyúlt monológod minden egyes szava belém hasított. Az illúzió ismét szívszorító jelenetet kreált, komoly önkontroll kellett, hogy visszahúzzam magam a valóságba. Mi van, ha tényleg elpusztítok mindent, ami körülöttem van? Mi van akkor, ha csak egy hangyányi esélye van annak, hogy a sejtésemnek valóságalapja van? Akárhogy is, nem akartam vállalni a kockázatot, nem akartam újra belefutni ebbe a hibába. Nem kockáztathattalak Téged.
A mobilom után kaptál, aztán pár gondoskodó szóval illettél. Nem vettem zokon, hiszen tudtam, csak azok az érzelmek mondatják veled, amiket most igyekszek lefűzni magamról. Bólintottam egyet, mire te az ajtó felé kezdtél toszogatni. Szólni próbáltam, de anyukád arca láttán az inamba szállt a bátorság. Ez a kettőnk dolga volt, csak a kettőnkké. Úgy hagytuk el a helyet, hogy Te nyomát sem észlelted a pusztításnak, amit én műveltem. A kegyelmes árnyékok minden kétségbe vonhatót eltakartak.
Pár szót váltottál az anyukáddal, aztán közelebb léptél hozzám, válaszra várakozva. Kate távolabb húzódott ezzel meghagyva a beszélgetés privátszféráját. Nyeltem egyet, de a szavak még így sem akartak utat törni maguknak. A sziréna egyre közelebb ért, én csak meredtem rád feszülten. Szám nyitva volt, újra és újra próbálkozva a monológgal, de nem ment. Képtelen voltam a hazugságra, képtelen voltam azt mondani Neked: nem akarom ezt, semmit nem jelentesz, ami nélkül ne lenne ugyanolyan az életem. Megvoltak a szavak, de kiejteni mégsem tudtam őket. Próbálkoztam elhagyni a dadogást, elhitetni magammal a hazugságot, de nem ment. Az idő csak telt, az arcod sürgetővé vált.
A rendőrautó befordult a sarkon, nyilvánvalóvá vált a helyzet: elkéstem. Felemeltem a kezemben szorongatott kődarabot, majd utoljára Rád pillantottam. Elraktároztam azt a tökéletes képet, amit akkor fényképezett az agyam. Magamba szívtam a szavakat, amiket hozzám intéztél, aztán még egy utolsó sorom volt hozzád, az egyetlen, ami kifért a számon.
- Szeretlek.
A kőbe markoltam, s már csak a százfelé repülő szilánkokat érzékeltem. Hátam mögé vontalak, hogy ne lehess részese az apokalipszisemnek. A színjáték azonban folytatódott, visszavettem magamra a sötét álarcot. Határozottan löktelek a betonra, ezzel is átadva Neked az áldozat szerepét. A rendőrök fürge léptekkel rohantak hozzám, csuklóim köré bilincset szorítottak. Erős karok hurcoltak az autóba, majd az ülésre taszítottak.

Szirénás rekviem kísért tovább a sötét, téli éjszakában...

A másodpercek vészesen fogynak, Te mégsem mondasz semmit. Ajkaid hang nélkül mozognak, kapkodva figyelnék a legapróbb szófoszlányra, de nincs mire. Kérlek... kérlek... mondd ki! Hallanom kell. Bűvölöm ajkadat, csupán néhány szó reményében. Idegeim minden egyes pillanatot követően egyre feszültebbé válnak, megváltásért fohászkodnak. Csupán néhány szó. Ennyi kell.
Némaságod azonban mindennél megsemmisítőbb. Egyre biztosabb vagyok a szörnyű valóságban: mindez csupán álom volt. Fáj, iszonyatosan fáj. Darabosan veszem a levegőt, képtelen vagyok egyenletesen lélegezni. Hát ily véget kell érnie? Eldobsz magadtól? Miért, miért? Hallanom kell, ki kell mondanod. Mert amíg csak egyetlen reménysugár pislákol a sötétben, addig hiszek. Ha ennyi volt a kettőnk története, legyen, de csak ha tényleg nem szeretsz. Várok... epekedve, legalább egyetlen szóra. Könyörgő tekintettel nézek Rád.
Végre, végre, kimondod. Szívem hevesebben ver, mint eddig bármikor. Két óriási könnycsepp gördül végig arcomon- amikről azt hittem, elapadtak, mégis utat találtak a felszínre.
Szeretlek...
Bizonytalan... többé nem létezik ez a szó. Ami eddig az volt, immár stabilabban áll, mint valaha. Soha, hallod, Kedvesem, soha nem fogom feladni!
Kezed a magasba lendül, utánad nyúlok, meg akarlak állítani, amikor meglátom nálad a követ. De már késő. A földön találom magamat, Te löktél el. Anya azonnal mellettem terem, két kézzel húz fel, álló helyzetbe. Erőtlen lábam nem akar engedelmeskedni. Mereven bámullak, amint beültetnek a rendőrautóba. Ne, ne Téged! Inkább...
Az autó elindul, és én csak nézek. Végignézem, amint elvisznek. Anya folyamatosan beszél, Rólad. Éjszakára bent tartanak, nem tehetek érted semmit- mondja ő. Holnap... majd holnap...
Járda, utcasarok, pad, lámpa... egymást váltogatják, észre sem veszem, hogy már hazaérünk. Egyenesen felmegyünk a szobába, anya lefektet, két pirulát és egy pohár vizet hoz. Ellenkezem, de nem enged. Beveszem őket. Lefekszem a párnára, körülöttem minden Téged idéz. A jegyzetfüzet, a sütemények illata, a festékek... bárcsak festhetnék most... kárminpirossal az eget, barnával a szelet, zölddel a földet. Egy elképzelt világ, ahol...

Szépen lassan minden elcsendesedik... csupán egyetlen konok hang nem akar szűnni: szívem dobogása, mely a Te szívedet követeli...

Kaland lezárva!