Művészterem

Az urak se maradjanak műveletlen tuskók! Tehát itt ki kupálhatják magukat, ha valami ész is elfér a fejükben.
Van itt annyi minden... Kezdjük például... itt!
Mint láthatod itt egy-két varrógép foglal helyet - sajnos ma már nem egy divatos elfoglaltság az ilyen, főleg nem a fiúk körében. Nézd csak, ott agyagozni lehet! Háát igen ezt még egy kicsit gyakorolni kel de majd menni fog. Igen, ott a kreatív írást lehet elsajátítani... Ott pedig, szorgalmasan festenek a diákok, hát oké, néha az arcukra több kerül mint a vászonra de hát mit számít ez? Igen azok ott rajz vásznak... milyen elmélyülten dolgoznak... ne is zavarjuk meg őket.
Na látom téged is érdekel mi a fenét keres egy hatalmas rajz lap a falon? Ez egy olyan közös festmény, és üzenő fal szerűség lenne. Na és vége is a körútnak! Pápáá!

Sok minden voltam már rövid életem során. Legyőzhetetlen harcos, közveszélyes diák, kiváló tanonc a boksz terén, uborka másodikos koromban a farsangon, na de fekete bárány még sosem. Sophie volt az első, aki ezt mondta nekem enyhén bódult állapotban. Pillangókról fantáziált, rózsaszín felhőkbe bújtatta a képzelet, így sokkal ártatlanabbnak tűnt. Láthatatlan alakok után nyújtózott, majd az én becézgetésembe kezdett, végül a fekete báránynál lyukadtunk ki. Kezei tarkómon nyugodtak, hajamat pödörte vékony ujjai közé. Lopva rá pillantottam, aztán újra az útra figyeltem biztonsági okokból. Bár én egy kortyot sem ittam az este folyamán, szerettem volna elővigyázatos maradni a vezetés terén. Lehet, átléptem a sebességkorlátozást, de teljesen éber voltam, ura a helyzetnek. Nem válaszoltam Sophie ámokfutásaira, csak elengedtem a fülem mellett. Persze aggasztottak a szavak, amik teljesen indokolatlanul hagyták el a száját, valahol azért szórakoztatott. Aranyos volt, ahogyan a nyelve megbotlott nevemben, majdnem lebecézve engem, aztán feje a támlára hanyatlott. Gyenge volt, mégis szellemes, színes, szeretnivaló.
Idegesítően kapálózott előttem, és kérlelt, hogy álljunk meg egy üzlet előtt. Sót és vizet akart, egyre csak ezt hajtogatta. Képtelenség volt figyelmen kívül hagyni a kapálózást, és az emelkedett hangerőt, amivel hozzám beszélt. A fékre tapostam, éppenséggel egy közért előtt parkoltunk le. Mielőtt kiszálltam volna, megfogtam a kezeit, amivel engem ütögetett.
- Sophie! Hozok neked vizet, meg sót is ha akarod, csak ne kapálózz ilyen nagyon. Megértettem, észemnél vagyok, felfogtam. Csak maradj itt a helyeden, minden rendben lesz... - megsimogattam az arcát, majd kiszálltam a járgányból. Lezártam az ajtókat, zsebemre vágtam a kocsi kulcsokat. A járdáról még visszapillantottam, hogy minden rendben van-e. A lány morfondírozva forgolódott, kimondottan rosszat sejtettem, ezért meggyorsítottam a lépteimet. Öt percbe se telt, mire végeztem a vásárlással. Én voltam az egyetlen vásárló ilyen késői órákon. A bolt pontosan olyan üres volt, mint az utca, ahol Sophie-t hagytam. Kiléptem a csilingelős ajtón, s számomra kevésbé meglepő látvány fogadott: a lány eltűnt az autó üléséről. Körbefuttattam tekintetemet az utcán, aztán egy halvány megérzés sugallatára balra indultam. Pár perc séta után sikerült rálelnem a járda szegélyén.
- Szoktam fogat mosni, lehet azért - derekára akasztottam kezeimet, úgy próbáltam felsegíteni a hűvös betonról, de ő nem hagyta. Óbégatni kezdett, az erőm egyből elhagyott ellenkezésére. Visszaejtettem a járdára és én is mellé kuporodtam. Igyekeztem együttműködőnek mutatkozni, nehogy fennakadás legyen közöttünk. Ő éppen be volt drogozva, én amúgy is lobbanékony vagyok, nem jó párosítás kellemetlen helyzet esetén. Csak néztem rá, miközben átnyújtottam a kezemben tartogatott holmikat.
- Itt a savad, meg minden... - nyújtottam át.
A járda másik szélére mutatott, hogy adjam oda, hiszen hozzám közelebb vannak. Néztem a láthatatlan tárgyakat, s próbáltam kitalálni, hogy mire is gondolhatott. Jobb a békesség alapon a láthatatlanság után nyúltam, majd átadtam neki. Ő kedvesen elmosolyodott, aztán felemelte az ölében tartogatott vizes üveget. Szöszmötölt a dolgaival, miközben az én telefonom csengőhangja felszólalt. Kikaptam a farzsebemből, és felvettem. A hívó Jack volt, azért hívott, hogy a kocsiról érdeklődjön.
- Ja, nálam van. Annyi hülyeség után rátok fér egy kis gyaloglás, hogy kiszellőztessétek a fejezetek. Legalább gyakoroljátok a szlalom gyakorlatot, felkészülés az edzésre... Hajrá, fiúk!
Lecsaptam. Nem akartam velük összetalálkozni, ezért több időt nem hagyva Sophie-nak, felemeltem az aszfaltról, aztán egészen az autóig cipeltem. Ott beültettem, bekapcsoltam a biztonsági övét és szépen megkértem, hogy maradjon nyugton.
- Sophie, szörnyű állapotban vagy. Sajnálom, hogy ez történt, ez félig az én hibám. De megoldom. Annyit szeretnék kérni tőled, hogy maradj veszteg a kocsiúton és ne kalimpálj, mert a végén meghalunk. Nem szeretnék autóbalesetet szenvedni, oké? Megkérhetlek téged erre?
Beültem a volán mögé, s megkezdtük utunkat a kollégium felé. Jól tudtam, hogy olyan helyre kell vinnem, ahol senki nem találhat rá, ahol még ilyen állapotban is biztonságban van. Mivel nem szerettem volna összetalálkozni a szobatársával, a saját szobáját, mint létező opciót azon nyomban elfelejtettem. Dean-nek sem lenne tanácsos bemutatnom a kislányt, tehát maradt a... művész terem. Egyszer tettem be oda a lábam, de az elhagyatottsága híres volt. Tökéletes hely, hogy meghúzzuk magunkat az éjszakára.
A nyikorgó ajtó mögül poros varrógépek képe tűnt fel. Besegítettem Sophie-t, aztán leültettem az első székre, amit találtam. A falra egy hatalmas festmény volt felaggatva, igazán tehetséges ábrák tarkították a lapot. Körben vásznak, írópadok voltak elhelyezve. Idegenül éreztem magam itt, valami mégis tetszett benne, megvolt a maga hangulata. Bámészkodásom csak pár pillanatig tartott, utána egyből Sophie-ra koncentráltam. Csak ült ott dülöngélve, fejét csavargatva. Nagyon el volt veszve, ez látszott a tekintetén is. Istenem, mibe keveredtünk!
- Itt is vagyunk. Nem olyan rossz hely szerintem. Ma estére itt maradunk, nem akarom, hogy galibát okozz... elég, hogy nekem mesélsz a képzelt világodról. Nem szeretném a népszerűségedet tiporni ezzel a kis incidenssel. Holnapra semmi se marad ebből. Elmúlik, akárcsak egy fejfájás. De addig is, ígérd meg, hogy nem hagyod el a termet...
Kikecmeregtem a szűk kis szobából, hogy az ágyneműmért induljak. Dean már csendesen aludt, a szobában halvány ezüstsugarak játszottak. Mintha egy pillanatra láttam volna néhányat a pillangókból, amikről Sophie mesélt nekem. Felsiettem az emeletes ágy tetejére, majd egy-két fürge mozdulattal a karom köré csavartam a takarómat és a hátamra dobtam a párnát. Nehéz volt nesztelen léptekkel távozni felpakolva, akár egy málhás szamár, én azért igyekeztem. Becsuktam magam mögött az ajtót, és visszaindultam a művészterem felé. Eszembe jutott annak a lehetősége, hogy Matt előtűnik a sötétből, és pár élcelődő megjegyzés után megkérdezi, hogy hova tartok éppen. Én könnyedén válaszolok neki: Éppen a csajodhoz, hogy megtámogassam drogos órái közepette, de semmi baj haver, te is jöhetsz... többen úgyis jobb.
Elnevettem magam a jeleneten, ami csupán az agyamban játszódott le. Mégis olyan édes volt, diadalittas, bosszútól mámoros. Bárcsak ott lett volna, hogy megadja nekem ezt az örömöt. De nem volt ott. Egyedül kellett szembenéznem az estével, és annak minden kellemetlenségével.
Benyitottam az ajtón, reménykedve, hogy még ott találom a lányt.

- Sajnálhatod is. A legkevesebb, hogy fogsz nekem lepkét – vihogtam közbe még a mondata kellős közepén, aminek hatására csuklani kezdtem, ennek következtében még nagyobb nevetésben törtem ki. A biztonsági övet piszkáltam, miközben a fiú beszélt, de egyetlen szó helyrebillentett. Megállt a kezem, elhagyott a csuklást, búcsút vett a nevetés. Autóbaleset...
- Nem, nem, azt nem szabad... - roskadtam magamba. Karjaimmal önmagamat öleltem, egyetlen szemvillantás alatt fázni kezdtem. Holott a bőröm nyirkos volt. Bólogatni kezdtem a kérésre, akár egy eszelős. Az út hátralévő részében mereven bámultam a mellettünk elsuhanó utcasorokat. A neontáblák fényei összeértek, formátlan színpacákat alkottak. Időnként tovább ittam a vizemet, még amíg tudom, miért teszem. Már majdnem kiürítettem az első másfél litert, amikor megérkeztünk.
- Hát ez tényleg nem a kórház – állapítottam meg egyszerűen az iskola falait pásztázva – De ide nem lenne szabad... ha találkozunk valakivel, nekünk...- húztam el az ujjamat a nyakam előtt, miközben kidugtam a nyelvemet. De a fiú hajthatatlan volt. Határozottan vezetett be a művészterembe, ölemben a csomag sóval és az újabb adag vízzel.
Csodaországba érkeztünk volna? Formátlan szobrok riogattak, hatalmas kép tarkította a falat, az ormótlan varrógépek puszta megjelenésükkel felidézték az általuk kiadott berregő hangot. Még hogy csodaország! Mélán bambultam körbe, ajkaimon az üveggel.
- Gaibát... taligát... - akadt meg a fülem a hangzatos szón. - Jól van. Maradok, amíg kell – mentem közelebb az állványokon pihenő rajzokhoz. Ashton még visszanézett az ajtóból. Talán azt látta, amit akart: a környezet lefoglalt engem.
- Ez milyen csúnya– dobtam a földre a rajzot. Talán valaki órákig szenvedett vele, talán ezt tekintette az egyik legjobb alkotásának, nekem mégsem tetszett. Mire észbe kaptam és ki akartam kérni a fekete bárány véleményét is a művekről, ő elillant. Nem mondta, hová megy, csak azt, hogy maradjak. De nekem nem volt maradásom. Már nem bírtam több vizet inni, ezért szétcincáltam a só csomagolását és beleöntöttem egy adagot a vízbe. Az asztalon elterültek a szemcsék, mivel fele legalább mellé hullott. Egy vállrándítással elintézettnek tekintettem az sóhegyet, és elindultam a mosdó felé. Akarom mondani az egyik irányba, amelyik szimpatikusabb volt. Megtaláltam a szoknyás kislányt jelző ajtót, bebotorkáltam és kezdődhetett a rémálom. Nagyjából három deciliter víz kellett, utána nem volt megállás. Azonnal összegörnyedtem, gyomrom összes tartalma kikívánkozott belőlem. Teltek a percek, miközben alávetettem magam a nem éppen kellemes procedúrának. De valamit valamiért... a tiszta tudod sokat ér. Dübögő lépteket hallottam a folyosóról közeledni, már indulni készültem. Épp számat törölgettem, amikor feltépődött az ajtó.
- Nyugi...! Jól leszek – indultam el mellette vissza a művészterem felé. Már csak meg kellett várnom, hogy az addig felszívódott szer hatástalanná váljon. Szerencsére a segítség aránylag gyorsan érkezett, így a hatásokat sem kell már túl sokáig elviselnem. A teremve visszatalálva szédülni kezdtem. Ez van, ha üres az ember lányának a gyomra és ilyen vacakok vágják tönkre a szervezetét.
- Igazán éhes vagyok – néztem Ashton-ra kérlelően. - Nem hoznál valami ennivalót? Kérlek! - mosolyogtam bájosan. Kicsit királykisasszonynak éreztem magam, igazából bármit kérhettem volna a fiútól, megtette volna. Mielőtt tiltakozni, avagy beleegyezni kezdhetett volna, elhallgattattam:
- Ennyit igazán megtehetsz még, ha már tőled kaptam azt a vizet – emlékeztem jól a történtekre. Minden valószínűség szerint ebből az egészből holnapra szinte semmi nem fog megmaradni, amit nem is bánok, de az emlékek még frissek, addig pedig használhatóak.
- Utána megbeszéljük ezt a... véletlent... - tettem hozzá azonnal. Amint távozott a fiú, előkerestem a táskámból a telefonomat és egy jegyzetet szúrtam be emlékeztetőnek: ]víz – A. Ha ennyiből nem jövök rá, a többi feljegyzés is fölösleges lett volna. Ahogy visszacsúsztattam a telefont az apró szövetzsebbe, kezeim papírok zizegését keltették életre. Kijjebb húztam a ropogós dollárokat. Az ajtó ismét kinyílt.
- Ez kimaradt. Mármint én nyertem, de a beváltás... te voltál? - néztem kíváncsian a fiúra, miközben a terem kulcsát odadobtam neki.
- Zárd be az ajtót, semmi kedvem ebből az egészből iskolai vagy rendőrségi ügyet varázsolni. Gondolom neked se – éreztem, ahogy a tudatom szépen lassan visszatér. Még nem volt tökéletes, még nem volt hibátlanul működő. Ha az lett volna, minden valószínűség szerint őrjöngeni kezdek az italba rejtett pirulák miatt...

A szoba üresen állt, a kezemben tartott ágyneműt lehajítottam a padlóra és a mosdók irányába indultam, ahonnan kétes hangok hallatszottak. Alapvetően aggodalmas típus voltam, ami ellentmondott a függetlenségemnek, mégsem tudtam ellene tenni. Most is ez volt. Szerettem volna kevésbé magamra venni a galibát, mégsem tudtam ellazulni. Feltéptem az ajtót, ahol a felegyenesedő Sophie fogadott.
- Jól vagy? Minden rendben?
Egy egyszerű nyugival elintézte a dolgot, és kisétált mellettem az ajtón. Én árgus szemekkel figyeltem, ahogyan halad előrefele egészen a művészteremig, majd befordul. Követtem őt, aztán a takaróval kezdtem bíbelődni. Igyekeztem minél kényelmesebb fekhelyet összeeszkábálni magunknak, rosszabb esetben csupán neki. Még nem tudtam, hogyan tervezi az éjszakázást, de reménykedtem, hogy az én kényelmemet is szem előtt tartja és nem leszek kitagadva a hűvös parkettára, ijesztően komor festmények társaságába, fantomokkal a falon.
- Ennyit igazán megtehetek... - visszhangoztam a szavait. Egy pillanatra úgy éreztem, elvesztem az eszemet. Ehelyett a kilincs felé fordultam, és kiviharzottam a teremből. Szóval ennyit még igazán megtehetek... mintha nem az ő kénye-kedvét lestem volna egész este puszta embertársi szeretetből. Egy jó szót képtelen volt hozzám intézni, nekem semmi okom nem volt a pátyolgatására. Azzal a vízzel nem én babráltam, nem énmiattam esett le az asztalról, és nem én bántottam azon az éjjelen. Semmit nem tettem, de ennyit igazán megtehetek. Mire fel?
Dühöngve törtem be a szobámba, futóléptekkel suhantam fel az ágyamhoz. Kicibáltam az ágy alá rejtett táskámat és kivettem belőle a holnapra szánt tízóraimat. Őfelségének remélhetőleg megfelel, és nem fogja fintorogva eltolni maga elől, hogyha mégsem... Magamhoz vettem egy egyliteres kiszerelésű ásványvizes palackot és kicsempésztem a Dean hátizsákjába rejtett csokoládét. Ha már lúd, legyen kövér!
Szinte már fel sem tűnt az út, amit már negyedszerre jártam meg. Kinyitottam az ajtót, Sophie értetlenkedve várt rám. Kezében ott virított a nyereménye, amihez még elfelejtettem gratulálni neki. A dühöm szertefoszlott, mintha sose lett volna. Csak néztem rá, pár másodperc csöndet hagyva a válasz előtt. Felé indultam, majd az egyik íróasztalt vettem célba. Letettem a szendvicseket, a vizet, a csokit a padra és felé fordultam.
- Én voltam, igen. Amúgy szép kis summa, kitettél magadért. Gratulálok. Kell valamihez, vagy csak jókedvedben? - Elkaptam a felém repülő kulcsot, s újra a szemébe merültem. Tisztábbnak tűnt, a viharok elültek belőle. A pillangók szebb tájra repültek, a gyűlölet ideiglenesen felmondta a szolgálatot. Maradtunk ketten, Sophie és én.
Az ajtó nyitva maradt, ezért megkért, hogy zárjam be. Kulccsal a kezembe visszabicegtem a zárhoz, és a mélyére küldtem a kulcsot. Benne hagytam, nehogy kintről ránk törhessenek. Sophie határozottan józanabb volt, ezt szavai és taglejtése is tükrözte. Egy nyugodt mosoly jelent meg az arcomon, amint visszafordultam hozzá.
- Szóval a vacsora tálalva... - csak magamban tettem hozzá a gúnyos megszólítást. Ő elindult az asztal felé és falatozásba kezdett. A kacsa és a nokedli története hozzá képest kispályás volt, úgy evett, mint akit hónapok óta éheztetnek. Én halkan kuncogni kezdtem a látványon, sokkal inkább számítottam nyúlétkezésre egy Sophie féle lánytól. Újra sikerült rácáfolnia az előítéletemre, ezzel még messzebb került a Barbie címtől.
Visszaérve hozzá az asztalnak dőltem, és úgy lestem le rá.
- Mindenre számítottam a mai este folyamán, csak arra nem, ami ténylegesen történt. Soha többet ne fogadj el tőlem vizet, csak ha az életemről van szó. Meg ugye ezt - mutattam az asztalra. - Ezt egy világtól elzárt helyről hoztam, esélytelen, hogy probléma legyen vele. De ha nem szeretnél kockáztatni ott egy csap... Lehet, hogy a víz barna a rozsdától, de legalább ártalmatlan - biztattam a rég használt csapból való ivásra.
Megkerültem a padot és helyet foglaltam mögötte. Turkálni kezdtem a padba dugott füzetek között. Volt köztük ősrégi matematika füzet, ellenőrző, naplóból kitépett jegyzet, skicc, origami csodabogár és valami kemény a legvégén. Utána nyúltam és kihúztam. A lélegzetem is elállt, amint megláttam a kezembe ragadt tárgyat. Egy pisztoly volt, hatlövetű. A tárban volt még két golyó, amit szélsebességgel ráztam ki belőle. Sophie döbbentem nézte a fegyvert.
- Ez meg mit keres itt? Reméljük, nem Matt egyik öngyilkossági kísérletéhez kellett. Tényleg még elfelejtettem megkérdezni, hogyan esett éppen rá a választásod? Igaz a hír, hogy a gyerek pszichiátriára jár? Azt mesélték egy hónappal ezelőtt durva dolgai voltak... Remélem, a kábítószeres pletykák már nem igazak. Sajnálnálak érte, szivi - simítottam végig Sophie arcán. Fejéhez tartottam a pisztolyt, majd megjegyeztem: - Nehogy Te legyél a következő áldozata...

Egy fejbólintással kifejeztem hálámat, amiért beváltotta a zsetonokat. Így már értékkel rendelkeznek a nyomatos műanyagdarabok. Volt értelme az estének, a bizonyítékot a kezemben tartottam. És igen, kellett valamihez...
- Köszi. Szerencsét próbáltam. A tesómmal és a haverjaival mentem le a kaszinóba, ők a születésnaposok máziját tesztelték. Mit ne mondjak, nekem jobban bejött, mint nekik – ezeket látva. Úgy látszik, elloptam előlük a mai estén a szerencsét. De azt hiszem, ez nem lesz tartós szenvedély, inkább csak a szűz kéz szerencsét hoz effektus vált valóra. Azelőtt még sosem kaszinóztam... - mosolyodtam el a kimerítő válasz közepette. Ashton kapott is feleletet, meg nem is. Egyik felvetésére terjedelmesen fűztem a mondatokat egymásba, míg a másikról mélyen hallgattam. Ötszáz dollár... ennyivel több indulási alapunk van Matt-el.
Figyeltem, ahogyan a finomnak ígérkező falatokat lepakolta. Gyomrom korgása számára is egyértelművé tette: tényleg éhes voltam. Minden, ami eddig bennem volt.. az bizony gyorsan távozott. Sebes léptekkel a vacsorám mellé kerültem, végignéztem a felhozatalon. Szendvics, víz, csoki... Leültem és belekezdtem a méretes finomság elfogyasztásába. Emberi eledel, emberi időben, embertelen körülmények után... Ashton mosolygós pillantásait nem tudtam szó nélkül hagyni.
- Mondtam, hogy éhes vagyok – kacsintottam a fiúra – Sőt, még ezt is meg fogom enni – felemeltem a csokit, és meglebegtettem a levegőben, majd újabb falatot haraptam ki a becsomagolt ételből. - Köszönöm, egyébként... - ekkor jutott eszembe, hogy ez eddig elfelejtette elhagyni a számat, pedig ő az első szóra ugrott és terülj-terülj asztalkámat varázsolt nekem. Csillapodó éhséggel, de töretlen lelkesedéssel pusztítottam az eleséget. Épp kezdtem megszomjazni, amikor felhívta a fekete bárány a figyelmemet az innivalóra. Az én üvegemben lévő vizet nem vehettem számításba, só volt benne feloldva. Maradt a bizarr csap vagy Ashton üvege.
- Ha nem fulladnék meg vízhiányban, egyiket sem választanám – nevettem el magam. Viccnek szántam. Gyors mozdulatokkal letekertem a kupakot és ajkaimhoz illesztettem a palack száját.
- De ha esetleg te lennél olyan bátor vagy botor, hogy beleiszol az abból a csapból származó víznek nevezett trutyiba, nagyon jót szórakoznék rajta – a hangulatom még ingadozó volt, még nem vettem a körülöttem történő dolgokat komolyan. Egyáltalán nem véresen komolyan. Éreztem a gyermeki játékosságot, ami még minden bizonnyal a pirulák hatása volt. Illetve... a márványálarc régi, leportalanított fényében csillogott. Eközben Ashton a fiókokban kezdett kutatni. Csak tudnám miért... azonban amit talált, döbbenetet varázsolt az arcomra. Ennyit a bohókás hangulatról. Mondatai tornádóként fújták el a helyzethez képest kialakult jó kedélyemet, helyette otthagyott valami mást...
- Ha ilyen élénk a fantáziád, írjál könyveket! Ezt a marhaságot pedig ne terjeszd. Nem volt öngyilkossági kísérlet! - csattantam fel – Semmilyen pletyka nem igaz. És ennek itt a vége. Pont – ellentmondást nem tűrően emelkedtem fel helyemről. - És te beszéltél nekem előítéletekről? Ezek mik? Hm? Felülsz az első pletykára? De tudod mit? Nem érdekel a véleményed. Matt a világ legcsodálatosabb embere. Mindenkinek vannak hullámvölgyek az életében. Az enyémben, az övében, a tiédben... - keselyűként kezdtem körözni mellette. Eltűnt a mosolygós Sophie... - Ami pedig a kapcsolatunkat illeti, SZIVI, nem kell a sajnálatod. Nincs rá szükségem. Szeretem Matt-et. Ha ezt az érzést te a sajnálatoddal értékeled, akkor szánalmasabb vagy, mint hittem – megálltam vele szemközt. Ekkor a pisztoly hűvös csöve végigsimította a tarkóm bőrét. Lesepertem a fegyvert a fiú mellé.
- Ne játssz ezzel! Ha ehhez van kedved, neked van szükséged a pszichiátriai kezelésekre.. - csaptam le a fájó mondatra. Miért kell az embert közveszélyes őrültként kezelni, ha pszichológushoz jár? Nem, határozottan nem őrült. Labilis? Néha. De nálam ez belefér a keretbe. Így szeretem. Bizonytalansággal együtt, félelmekkel, fájdalommal, reménnyel, azzal a végtelen szeretettel, ami a szívében lakik.
- Egyáltalán, miért érdekel téged Matt? - szögeztem neki a kérdést. - Nem is ismered, vagy tévedek? - faggatóztam továbbra is. Tekintetébe fúrtam sajátomat, furcsának találtam egy Ashton típusú fiú érdeklődését Matt iránt.
A társalgást a mobilom csörgése zavarta meg. Kikaptam a táskámból, mielőtt Ashton megakadályozhatta volna. A hívásra már számítottam. Spencer aggodalmaskodott miattam.
- Szia Spencer! - azonnal letámadott a kérdéseivel, türelmetlenül, de meghallgattam őket. Viszont egy valami feltűnt. Suttogott. - Igen. Jól vagyok. Nincs semmi bajom, már visszaértem az iskolába - majdnem minden mondat helytálló volt. A jól vagyok hamarosan úgyis be fog következni. - De te miért suttogsz? - észrevétlenül én is halkabbra vettem a hangerőmet, majd fokozott figyelemmel hallgattam a testvérem mondatait. - Komolyan? És ebből nagy baj lesz? - Spencer is csak találgatni tudott a választ illetően. - Oké. És köszi. Vigyázz magadra! - szakítottam félbe a hívást, utána a kíváncsian rám meredő fiúhoz fordultam.
- A rendőrség a kaszinóban van. Állítólag az egyik kórházból hivatalos feljelentés érkezett, mert egy lányt eszméletlen állapotban szállítottak be. Most átkutatják a helyet. Még szerencse, hogy időben eljöttünk. A testvérem szerint előállítottak pár srácot. Reméld, hogy nem a haverjaidat... - tettem hozzá csöndesen.

Dühtől fortyogó szavai hitelességet adtak a mondataimnak. Heves reakciója minden feltételezésem felől biztosított, hogy igazak. Csak mosolyogtam, és figyeltem, ahogyan szánalmasan védelmezi a képzelt románcot, amibe az a szőke ficsúr ringatta. Előítéletekről kezdett habogni, olyanokat képzelt az elhangzottakba, amikben biztos voltam, hogy hamisak. Én csupán megkérdeztem, hogy igazak-e a hírek, és nem tényszerűen közöltem vele, ahogyan ő állította. Én csak mosolyogtam, és vigyorogtam, és bazsalyogtam. Újra előjött a szivi ezúttal nyomatékkal. Enyhén biccentettem a szavaira, de szememből sütött a lenézés és annak minden fölényessége. Sophie-t sikerült pár jól irányított mondatommal úgy felhergelni, mint még keveseknek. És már meg is volt a gyengepontja... Matthew White. Bár nem értettem, mi fűzi hozzá ilyen szorosan, tiszteletben tartottam ezt a nevetséges kapcsolatot. Azonban a számra senki sem tett kosarait, ideje tisztázni a múltbéli eseményeket.
- Ezután a kifakadás után csoda, hogy nem adok neked beutalót a pszichiátriára, szivi... Tisztában vagy vele milyen súlyos, vagy még csak fel sem tűnt? Ha az utóbbi, akkor a helyedben ellátogatnék a dilidokihoz, én csak a te érdekedben mondom - mosolyodtam el, aztán megsimogattam a karját. Ki akart szabadulni, de én közelebb rántottam. Hihetetlen közelről meredtünk egymásra, pillanatokig csak tekinteteink kardoskodtak. Elszánt volt, akár egy hősnő, aki komolyan hisz abban, hogy amit védelmez szent és sérthetetlen. De ahhoz túl gyönge volt, hogy ezt el is hitesse velem. Kérdése váratlanul fakadt ki belőle a lehető legtisztább őszinteséggel. Igyekezett erélyes maradni, hogy elpalástolja a félelmet... Igen, félt.
- Gondoltam, érdeklődök az iskolatársam iránt, aki miatt akár ki is rúghattak volna. Bár akkor ő is repül innen, végül megúsztuk, de nem az ő érdeme... Mindegy is. Várjunk csak, te erről nem is tudtál? - figyeltem meglepett arcát. - Az ideális kapcsolat a titkokra épül. Csak nekem hibádzik itt valami? Nem akarok belefolyni ebbe az egészbe, de lehet érdemes lenne először megismerni a személyt, és utána beengedni őt az ágyadba...
Szavaimra elöntötte a méreg, kitépte magát a karjaim közül. Ebben az átkozott pillanatban szólalt meg a telefonja. Csupán kérdéseket hallottam, válaszok nélkül. A mobil hangszórója halkan recsegett, ám annyit kihallottam, hogy a túloldalon ácsorgó férfi hadarva beszél. Zaklatott volt, hangja megemelkedett, Sophie arca egyre gyanakvóbbá vált. Leheveredtem a padra. Újra a kezem ügyébe került a pisztoly, amivel játszi könnyedséggel hadonásztam. Felidézte bennem a pillanatot, amikor a sziklahegyen állva gyilkos mozdulattal a mélybe küldtem életem megrontóját. Semmi bűnbánatot nem éreztem utána, örömmel töltött el az emlék. Megsimogattam a fegyver csövét, majd meghúztam a ravaszt. Rekedtesen kattant, mégsem történt semmi. Akkor nem húztam meg a ravaszt, mégis sikerült egy áldozatot szednem.
Sophie elhadarta a telefonbeszélgetés tartalmát, s egy gúnyos pillantást vetett rám.
- Miért érzem úgy, hogy a semmiért utálsz? Á, felesleges válaszolnod. A pisztollyal mi lesz? Ugye nem akarjuk leadni a tanáriban? Mondanám, hogy tartsd meg, de szerintem nem tudod, hogyan kell használni, felesleges lenne... akárcsak a válaszod. Megtartom én.
Megpörgettem az ujjam körül, s a farzsebembe toltam. Sophie határozottan jobban érezte magát, ezt láttam ellenséges viselkedésén is. Bezzeg olyan vidám volt, pillangókról beszélt és képes volt szívből nevetni. Meglehet, neki az ösztönösség a szebbik arca. Néztem rá, ahogyan a telefonjával bíbelődött. A sztorijára csak utólag válaszoltam:
- Azt hiszem, te túlértékeled ezt a barátságot. Nemrég ismertem meg őket, nem érzek felelősséget értük. Neked se kellene mindenkiért... Egy idő után idegőrlő, higgy nekem! Amúgy meg, jó volt az a tánc - laposan pillantottam rá. Olyan emlékekbe akartam kapaszkodni, ami talán mind a kettőnkben pozitív érzéseket kelt. Nekem ez olyan volt. Jól tudtam, hogy nem kedvel, sőt egyenesen utál engem, de tartozott legalább annyival, hogy ad egy esélyt.

Vérben forogtak a szemeim a fiú fölényes viselkedésétől. Ami ennél csak még inkább bosszantott, az az a mindentudó mosoly volt az arcán, ami letörölhetetlenül ráragadt. Persze... mintha mindent tudna. A valóság azonban ettől messze állt. Semmit nem tudott, csak amit saját kis fantáziájával képes volt kitölteni...
- Vicces vagy... ironikusan hat a te szádból a dilidoki emlegetése. Épp egy fegyvert nyomtál a tarkómhoz... ez teljesen átlagos.. és normális... - a szarkazmus nem maradhatott el a hangomból, miközben óvatosan megérintettem a hideg tárgy csövét, melyet várakozóan tartott a kezében, de már nem az irányomba. Farkasszemet néztünk egymással, kisebb égi háború bontakozott ki tekintetünk párbajából. Az ókori istenek se kívánhattak ennél szebb látványt... akár egy világ pusztulhatott volna el a kereszttűzben. Csak még több puskaport hintett az egyébként se nyugodt hangulatra, amikor felfedte Matt-el kapcsolatos összetűzését. Minta egy baseball ütővel vágtak volna fejbe, fájdalmat okozott a mondataival. Biztos voltam benne, hogy ezt akarta. Látni, ahogyan megbánt. Látni az arcomon eluralkodó fájdalmat. De nem adtam meg neki, bármennyire szerette volna. Egyetlen másodperc elegendő volt a tökéletes színház megalkotásához. Egyetlen perc, mely ideiglenesen elfedte a fájdalmat, dacot hívva életre.
- Ami azt illeti, az incidensről tudtam, de azt Matt nem mondta, hogy kivel is... volt. Annyit közölt, hogy lényegtelen. Nos, úgy tűnik a lényegtelen szó téged takart... - újabb adag villámmal jutalmaztam a szavait. - Ha meg nem sértelek, nem kértem tanácsot. Egyébként is, kissé paradox párkapcsolati tanácsot kapni épp a te szádból. Mióta vagy te ebben a témában otthon? - faggatóztam az ő szerelmi életéről. Szerelem... na persze... ez az érzés olyan messze állt Ashton-tól, mint tőlem az apáca szerep. Eltávolodtam a fiútól, feszélyezett az arrogáns viselkedése, a hangnem, ahogyan kioktatott. Akár én, akár Matt volt a szavai és érzelmei célpontja, megtett mindent a sikeréért. De én kíváncsi voltam... mint mindig. Az előbb elsiklottam egy kérdés fölött: Miért Matt-et választottam? Hmm... ez még érdekes dolgokat szülhet. Egy utolsó menetet...
- Nem is értem, miért foglalkozol ezzel... velem és vele. Hacsak nincs valami hátsó szándékod. Csak nem irigykedsz? - támaszkodtam meg az asztal két sarkánál, épp ott, ahol Ashton ült. Szemeim veszélyesen csillantak, holott nem akartam semmit, csak az igazat. Ez egy ilyen játék...
Miután lezajlott a telefonbeszélgetés, Ashton az én állítólagos utálatom okait kezdte keresgetni. Azt hiszem, ha akarnám, találhatnék magyarázatot a viselkedésemre, de miután nagyon jól megbeszélte magával, hogy teljesen fölösleges, nem láttam értelmét vitába szállni vele. Talán ha elmondtam volna neki az én szemszögemet, akkor megértette volna a rideg viselkedés okát. Talán. De mivel a lehetőséget is írmagjában ölte meg, nem erőlködtem. Hálásan pillantottam rá, amiért eltüntette a fegyvert. Legalább nem láttam. A tudat még mindig zavart, de már jobb volt. Reméltem, hogy az összes golyót kirázta belőle.
- Ugye nem maradt benne véletlenül egy töltény? A csőben sem? Szóval nem fog csak úgy elsülni most? - inkább megkérdeztem őt erről, az a biztos. Ahogy a jelen helyzet állt, ki tudja hová fajul még ez az este. A tánc felemlítése meglepett, bólintottam egyet, nem értettem a hirtelen pálfordulás okát. Ashton olyan volt nekem, mint egy tökéletesen megépített labirintus, ami legalább annyi titkot rejt, mint amennyi aranyos csillám táncol sötét szemében.
- Áruld el nekem, Ashton... ha engem a pszichiátriára küldenél, miért vagy még mindig itt? Nem degradáló egy általad őrültnek titulált személy társaságában? Esetleg vele táncolni? Nem kockáztatsz? Tulajdonképpen mit akarsz te tőlem? - álltam be az ajtóba. Hangom nyugodt volt, nem támadó. Talán amióta tudatomnál vagyok a mai estén, most szóltam hozzá a legemberibb hangnemben. Őszintén érdekelt a válasz. Még nem mozdult meg, de addig nem akartam kiengedni, amíg ki nem nyitja a száját. Engem onnan csak akkor tesz arrébb, ha ellök. Nem fogom feltartóztatni, ha menni akar, hadd menjen, de előbb jogot formáltam a válaszra.
- Hacsak nem vagy te is őrült... - tettem hozzá nevetve.

- Ilyen körülmények között ez teljesen átlagos és normális - erősítettem meg szavaiban, hogy a bizonytalanság szikrája se jelenjen meg a gondolatai között. Úgy gondolta, hogy ellenem tökéletes fegyver az irónia, mint általában az emberek ellen. Tévedett. Engem csupán szórakoztatott, mint minden degenerált módszer, amit az emberek felhergelésére szoktak használni. Ellentmondásosnak tűnhet lobbanékony természetemmel, mégis így volt.. Sophie-nál mindenféleképpen. Jól tudtam, hogy szavai mögött egyetlen dolog áll: a védelem. Védeni akarta személyét és kapcsolatát, teljesen feleslegesen. Nem akartam megismerni az amúgy is unalmasnak jósolt kapcsolatukat, ami tele van csöpögős részletekkel, vallomásokkal, elhanyagolható érzésekkel. Kit érdekelnek ezek? - Azért köszönöm, hogy aggódsz az egészségemért, hogy törődsz velem. Mindenféleképpen értékelem - mosolyodtam el, miközben kiforgattam a szavai mögött álló szándékot. Előzékeny voltam, idegesítően kedves, bosszantóan műanyag.
Sophie egyre érzéketlenebbé vált, a tettetéshez igazi tehetsége volt. Talán a párkapcsolata is egy hasonló színház volt, amit a külsőségek vagy a tettetett belső nyugalom érdekében ápolgatott. Több olyan lány került már az utamba, aki csupán megalkuvásból kötött ki a lepedőmön, jobb és kedvesebb hiányában. Mindenki önmagára koncentrált, hogy saját vágyait kielégítse az adott lehetőségek közül a legjobbat választva. Matt volt a jelenlegi legjobb, vagy éppen a jelenlegi balfácán, aki hajlandó volt az elvárások listáján szereplő szempontokat maradék nélkül teljesíteni. Az is lehet, hogy Sophie jótékonysági programként tartotta fenn, ezzel is pátyolgatva a saját önérzését, miszerint egy kirekesztett emberről gondoskodhat. Számtalan felvetésem volt, ami mind-mind tapasztalatalapú, mégsem kérdeztem rá konkrétan. Puhatolóztam, de annyira már nem érdekelt a válasz, hogy nyíltan rákérdezzek. Ez Sophie lelkén nyugszik, majd elszámol vele, ha eljön az ideje.
- Valószínűleg azóta, amióta te - válaszoltam egyszerűen. Érzékeltetni akartam, hogy mi ketten egy szinten vagyunk. Éppen ez az egyenrangúság adott lehetőséget a párharcra, amit olyan élvezettel játszottunk, vagy játszottam. Sophie-nak még tanulnia kellett egyes-mást az önkontrollról, de jó úton haladt. Arca egyre keményebb lett, a dac gúnyba folyt át, fejlődött. - Számomra senki sem lényegtelen, de hát felfogás kérdése... - töprengtem el.
- Persze, a férfiak nyolcvan százaléka irigykedik Matt-re... ha nem kilencven. Sophie, lehet te fel sem fogod, milyen népszerű vagy az iskolában. Kár, hogy én a maradék tíz-húsz százalékba tartozom. Nem vagyok se irigy, se nagyravágyó. Belátom, hogy szép vagy, az az igazi "lesöpröm a férfiakat a lábukról" típus. De ehhez kell egy fiú, akit le is tudsz söpörni, mint Matt - magyaráztam el neki a helyzetet. Valamit biztosan ő is sejtett a népszerűségből, ami körülvette, de nem biztos, hogy foglalkozott is vele mindideáig. Sophie csillogó volt, fényes, fenséges, Hollywood legszebb ékköve. De ő ezt nem használta ki, ő Matt mellett horgonyozott le, London füstszagú, áporodott sikátorainak királyfiújánál. Fantasztikus páros, sok boldogságot!
- Nem maradt benne, már kipróbáltam... amikor telefonon beszéltél. Aggasztó, hogy az iskola sötét szobáiban dugi fegyverek vannak elrejtve, nem? Engem azért küldtek ide, hogy megjavuljak... ironikus.De nem akarom fokozni a helyzetet, csak nyugalom. Nem fog elsülni. - Biztos voltam magamban, akár a nevemben. Megtapogattam a farzsebemet, hogy leellenőrizzem a lőszer meglétét. Érintetlenül állt, üresen, kihasználatlanul. Sophie-t megnyugtatta a tény, hogy eltettem, és így elkerült a szeme elől. Mint minden normális ember rettegett a tárgyaktól, amik másban kárt okozhatnak. Helyrehozhatatlan kárt. Visszafordíthatatlan kárt. Végzetes kárt.
Az ajtóba állt, ezzel eltorlaszolva a kiutat. Nem tudom, miért gondolta úgy, hogy én távozni szeretnék. Itt egyetlen ember volt, aki kellemetlennek érezte a helyzetet, és az Sophie volt. Minden egyes kérdés, amit feltett nekem, önnön zavarodottságáról adott tanúbizonyságot. Ettől eltekintve én igyekeztem minden kérdésre válaszolni, nehogy észrevegye, hogy észrevettem, vele most valami nincsen rendben. Semmi baj, szivi, majd elmúlik... Egyszer mindennek vége.
- A lelki csapongásaid egyetlen emberhez köthetőek, ezért nem feszélyez. Nem tartalak őrültnek, a viselkedésedet annál inkább. Ha akarnék tőled valamit, akkor nem itt lennénk. Simán kihasználhattalak volna, amiben a barátaim a kezemre is játszottak volna azzal az incidenssel. Nem, én mégsem tettem. Segítettem neked, megtettem, amit kértél... nem igazán értem ezek után a viselkedésedet, de nem baj. Előítéleted vannak velem szemben, majd változtatunk rajta. Ja, és hogy őrült lennék... Minden ember egy kicsit őrült. Pár perccel ezelőtt te is őrültnek tűntél pillangókkal a fejedben. Azóta se fogtam neked pillangókat, kiment a fejemből - sajnálkoztam. - Emlékszel egyáltalán valamire? Emlékszel még arra, milyen voltam veled?
Az a fránya emlékezetkiesés, biztosan az volt az oka. Olyan gyorsan fordult át minden, mintha kikerültünk volna a drogmámorból felépített kastélyunkból. Nem akartam azzal megbántani, hogy ezt a felfogásomat közre adom. Sophie biztosan nem ilyen az emberekkel, csak engem illet ez a kegy hátrányos helyzetem miatt. Nem kedvelte a barátaimat, és utálta, hogy a barátja ellenségévé váltam az iskolába érkezésem első hetében. Nem engem utált, a kapcsolataimat... és egy embert nem a kapcsolatairól ítélünk meg.
A félelemkeltés mindig is a kedvenceim közé tartozott. Míg Sophie a kilincset markolászta, én gyanúsan a bal sarok felé meredtem. A szobában sötét volt, csupán az ablakon beszökő fénysugarak adtak némi világítást. A sarokba rendezett tárgyak árnyékot vetettek, koromsötétté tették a szoba félreeső szegleteit. Sophie kiszúrta pillantásom, mire visszavezettem rá tekintetemet kérdően méregetett. Felmerült benne a kérdés, vajon mit bámultam annyi ideig...
- Lehet, hogy csak rosszul láttam... Mintha... Lehet, hogy más is van itt velünk? - mozdulatlan voltam, igyekeztem sokkosnak tűnni. Előkaptam a fegyvert, aztán felé mutattam. - Lehet, hogy a birtokosa éppen itt van velünk. - Véletlen, hogy kintről éppen ekkor koccantak meg az ágak, erősebb szélfúvás kavarta fel az udvart.
Elindultam a sarok felé lassú léptekkel. Sophie a hátam mögé bújt, követte a mozgásomat. Kinyújtottam a karomat, már majdnem hozzáértem az elválasztófalhoz, ami gyerekes festményekkel volt teletűzdelve. Óvatosan a szélére csúsztattam az ujjaimat, majd egy hirtelen mozdulattal elrántottam a falat és a lánnyal szembe fordulva összecsaptam a tenyeremet. Hatalmasat nevettem az arcán, ijedtségében felnyögött. Ujjaival a pólója szélét morzsolgatta, komolyan félt a pisztoly történetétől...
- Ugyan, nincs itt senki, Sophie - nevettem tovább. Megsimogattam a karját, hogy ezzel is megnyugtassam. Persze a mosolyt képtelenség volt levakarni az arcomról, túlságosan mulatságos volt a hölgyemény képe... Már percek óta kuncogtam, amikor a hátam mögül felmordult az egyik pad. Folyamatos neszezés hallatszott, szembefordultam a zajforrással, de Sophie az ajtó felé kezdett rángatni. Talán ebben az iskolában volt valami, amiről én nem tudtam? A pisztoly, Sophie viselkedése, a nesz...
Nem tudtam merre, csak rohantunk egy irányba, messze-messze a sötétben megbújó alaktól.