Heather & Amber - 2010. nyári tábor ( hogy égj be, és szerezz barátot)

A nyári tábor... A nyári tábor mindig azokra az évekre emlékeztet, amikor még nem kellett gimibe járnom. Ugyan még csak két évet töltöttem el ott, mégis tudom, hogy valami nem stimmel azzal a sulival. És bár sok fajta táncot űzök, mégsem tanítják egyiket sem. Így arra kényszerültem, hogy pom-pom lánynak álljak. Na igen, előítéletek tömkelegét kapom mindig a fejemre, hiszen biztos én is olyan p*csa vagyok, mint a pom-pom lányok átlaga. Csak az a helyzet, hogy néha nincsen időm kimagyarázni magamat. Most mégsem volt így. Három hét bőven elég volt ahhoz, hogy rávegyem Heather-t a normális hangnemre, illetve, hogy ő is rávegyen engemet. Két hétig a bungalónk két részre volt osztva, középen volt egy határvonal, amit nem szabadott átlépni. Így csak egy fél ajtónyi helyen jöhettünk ki, mert nem szegtük meg a szabályt. Nem lépünk a másik térfelére! Heather is abba a gimibe jár mint én. És ez csak akkor tűnt fel, amikor belépett a szobaajtón két és fél héttel ezelőtt. A tábor kezdete volt még, és mi az első pillantásunkkal is gyilkolni tudtunk volna, amikor találkoztunk. A szobánk egészen két hétig volt egyenlő a csatamezővel. Ő népszerű a suliban, így én a Hemingway és a Drozdov család tagjaihoz hasonlítottam őket, akik szintén első évesek voltak a suliban. Ő pedig egy Maya és egy Natalja kaliberű embernek titulált engemet, azt hitte olyan vagyok, mint a többi pom-pom lány. De aztán most, hogy elérkezett a harmadik hét, és kiderült, hogy az én tánccsoporttársaim és az ő bandája lesz majd együtt a táborvégi fesztiválon, amit a városban tartunk majd egy nagy színpadon... Most valahogy elkezdtünk ötletelni. Este többé nem egymást szapultuk, és nem engedtük el a fülünk mellett a másik szavait. Inkább az ötleteinkről beszéltünk, én elmondtam, hogy milyen koreo-t állítottunk össze a többiekkel, míg ő elmondta, hogy az egyik kedvenc számukat fogják játszani. Egy nap alatt tűnt el a határvonal a szobánk közepéről, és attól kezdve már az egész ajtón kimehettem. Meg ő is.
Mindegy is. Három nap múlva lesz a fellépés, a koreo és Heather Ferguson bandájának a zenéje már tökéletesen össze van dolgozva. Hatalmas siker lesz, ezt előre látom. Néhány gyerek hip-hop stílusban nyomja, a fiúk háromnegyede pedig oltári jól break-el. Vannak hozzám hasonló rsg-sek és balettosok. Minden annyira baromi jól meg van csinálva. Mindig is arról álmodtam, hogy valami fenomenális előadást alkossak a barátaimmal. A tavalyi fellépés is jól sikerült, de Heather és a zenekara csak még egy lapáttal rátesz a fantasztikusra. Annyira, hogy már nem tudom hova ragozni annyira jó.
- Jó! Akkor előröl! - szólal meg valaki lelkesen. Miután kiiszom a vizes flakon tartalmát, és szusszantok még egyet, új erővel indulok neki a feladatnak. A tánc minden mozdulata lejátszódik az agyamban. A helyemen még egyszer felemelem a lábamat, megnyújtom, hogy kezdődhessen is a próba. Újra. Meg újra, meg újra, meg újra. A delelő nap figyel ránk fentről, mindjárt megdöglünk a melegtől, és eközben még táncolunk is.
A zene elkezdődik. Ritmusra mozdulok, a lehető legkecsesebben mozgok, és minden egyes mozdulatra úgy figyelek, mintha az életem múlna rajta. És az a helyzet, hogy talán így is van. Elég egy rossz mozdulat, egy félresikerült szaltó, vagy csak hogy rossz helyen vagyok rossz pillanatban, és irány a kórház. Az első héten elvitték az egyik gyereket. Emeléseket gyakoroltunk, ugrásokat, ő meg eléggé benézte az egyik emelést, és úgy esett, hogy eltört a karja. Kellemetlen baleset. Mindenesetre azóta nem történt ilyesmi, pedig tavaly öt gyerek került kórházba. Ilyen a tánc. Ha valaki nem pontosan tudja hogy kell csinálni, akkor baromi könnyen kinyírhatja magát.
A nagy gondolkozás és táncikálás közben arra leszek figyelmes, hogy valami baj van. Először nem tűnik fel. Aztán ahogy kapok egy ütem egy helyben ácsorgást, a lábamra pillantok. A belső combomon megindult egy vörös folyadék lefelé. Basszuskulcs. Nem tart több ideig egy másodpercnél, és máris rohanok az épület felé, felkapva a földről a táskámat. A nevemet hallom a hátam mögül, a zene leáll, nem hallom Heather gyönyörű hangját. A többiek nem értik mi van. Valaki azt mondja, hogy ne fussak már, most jön a kedvenc része, de jelenleg leszarom a fiút a kedvenc részével együtt. Hamar feltűnik, hogy az épület rossz oldalán kezdtünk el gyakorolni. Innen ugyanis a fiúk mosdója nyílik, míg a másik oldalon van a lányoké. Most még ez sem izgat. nem vagyok annyira finnyás lány, de akkor sem szívesen járkálok férfi mosdóban. Bevetem magamat az egyik fülkébe, és magamra zárom az ajtót. Már csak az hiányzik, hogy rám nyissanak. A táskámban kezdek kutatni, míg végül meg is találom, amit keresek. Egy tampont.
Nem írnám le részletesen, hogy ezután mi következik. Elvégzem a dolgomat, és miután gatyát is cserélek - a táskámban akad egy pár erre az esetre - és egy papír-zsebkendővel levakarom a lábamról a vért, megfordulok, hogy kidobjam a használt tampont. De... a kuka sehol sincs. Legszívesebben homlokon csapnám magamat, ha nem éppen a wc-n trónolnék. De így csak forgolódok, hátha mégiscsak meglelem azt a kukát. Sehol semmi. A fiúk mosdójában nincs minden fülkében kuka. Nincs rá szükségük. Befele jövet viszont láttam egyet. Nem várok tovább. Mielőtt még a többiek rám találnak, vagy elkezdenek megkeresni, szeretnék végezni a dolgommal. Így hát a vállamra dobom a táskát, és kibattyogok a fülkéből. Hála az égnek nem találok magam körül senkit, bármerre is pislogok. Eszembe jut, hogy talán nem kéne körbenézegetnem, mert a végén még egy piszoárba hugyálóval találhatom szembe magamat, az pedig eléggé kellemetlen lenne. Szóval megfordulok, és a szemetesláda felé veszem az irányt, amit az ajtó mellé helyeztek, a sarokba.
Ekkor történik minden idők legnagyobb beégése. Egy csapat fiú tör be az ajtón, a haverjaim, akikkel együtt próbáltam még egy perccel ezelőtt. Az egész már önmagában is gáz lenne, elvégre a budijuk közepén ácsorgok. De csak még inkább rátesz egy lapáttal a tény, hogy egy véres tampon lóg a kezemben. A fejem paradicsom vörös lesz, a fiúk nem tudják, hogy röhögjenek, vagy helyettem is zavarba legyenek. Nem tudok többet tenni, a hátam mögé rejtem a kezemben lévő dolgot, és nem figyelek a fiúk vihogására. Odakint a lányok kérdezgetik, hogy mi történt. De mintha egyikük sem akarna belépni a fiú mosdóba.
Így égj be 15 évesen a barátaid előtt... Ah, nem kívánom senkinek.

Amber

Ahhh, végre nyár. El sem hittem. Minden tankönyvemet félredobtam -nem mintha suliidőben nem csináltam volna, de most így hivatalosan is- és örültem a fejemnek, hogy csakis a bandának és a srácoknak szentelhettem az időmet. Meg persze a mikrofonomnak. A legbecsesebb tárgyamnak. Főleg ilyenkor, mivel a nyári tábor már javában folyt. És ez volt az első táborom. Eleinte nem nagyon tudtam, hogy mennek itt a dolgok, de mit ne mondjak, elég hamar belerázódtam a dologba. Mondjuk nekem minden eléggé könnyen ment. A gimiben is hamar magamra találtam, bár soha nem voltam az a zárkózott típus. Egy emberfajtát viszont mindig is utáltam. A picsákat. Hát jah. És pont egy ilyen lánnyal kerültem össze, egy szobába a tábor alatt. Vagyis eleinte azt hittem. 2 hétig mást sem csináltunk, csak azon törtük a fejünket, hogy hogyan babrálhatnánk ki a másikkal. Álmunkban beszólásokat agyaltunk ki, hogy másnap reggel milyen kedves kis leszúrást vághatnánk egymás fejéhez, csak úgy ébresztésképpen.
Érdekes módon, én soha nem tudtam haragban lenni túlságosan sok ideig senkivel, de ez a lány mégis kihúzta a gyufát. Ja. Pom-pom lány, népszerű, és a legutáltabb embertípusomba tartozik a jelleme. Vagyis ebbe a hitbe ringattam magam. Aztán, nem sokkal később, valahogy a légkör sokkal oldottabb lett. Megtudtam, hogy kicsit sem picsa, és még a közelében sem jár a népszerű, 'apucipicilánya' kategóriának. Megtaláltuk a közös hangot. Nem tudom miért... Jó arc volt. Olyan egyértelmű volt, hogy most már elég a vitából, és ezek után igazán bírhatnánk egymás hülye fejét, hogy félretettük a hárpiáskodást, és haverkodni kezdtünk. Hát igen! Ez sokkal jobban ment nekünk, mint az utálatoskodás. Blablabla. Jóban lettünk, kész. A lányoknál ez már csak így megy.
A nagy fesztivál előtti napok egyikén járunk. Nagyban megy a próba, én pedig -mint minden nap- rekedtre énekelem magam, a táncosok pedig addíg ropják a próbateremben, amíg egyesével le nem száradnak a lábujjkörmeik. Vagy mit tudom én. A lényeg, hogy fárasztó egy meló. Minden tánccsoport kap egy bandát. És a sors akarata érvényesül, miszerint Amberrel kell együtt próbálnunk.
Kölbelül 10 másodperc pihit kaphatunk, amikor valamelyik eszméletlenül lelkes emberke fölkiált, hogy kezdjük elölről. Na remek. Megköszörülöm a torkom, és hallom, ahogy felcsendülnek az első taktusok. Hagyom, hogy a zene átjárjon. Beleremegjen minden egyes porcikám, és a hangszálaim automatikusan reagáljanak a hangokra és a ritmusra. Nincs ennél jobb érzés. Ekkor kezd elszabadulni a pokol.
Először nem veszek észre semmit, csak egy ajtócsapódás hallok. Erre abbahagyom az éneklést, és kinyitom a szemem. Mindenki értetlenül áll a próbateremben, egy ember kivételével. Amber eltűnt.
- Mi történt? - kérdezem a hozzám legközelebb álló embertől, egy ismeretlen táncosfiútól, aki csak megrántja a vállát, és a ajtóra szegezi a pillantását.
Az embertömeg megindul kifelé, én pedig kezdem sejteni, hogy mi az ábra. Szaladni kezdek a legközelebbi mosdó felé (ami történetesen fiú vécé), és a mellékhelység küszöbén megtorpanok. Sejtem, hogy az öreg télapó Amberre köszöntött, pont a legrosszabb pillanatban. De így 15 éves lány fejjel nem szívesen megyek be egy fiú retyóra. A táborvezető történetesen nekem ecsetelte még a nap elején, hogy sajnos nem a megszokott próbateremben fogunk próbálni, hanem az épület másik felén. Hát igen... Amber szerencséje, hogy pont akkor jön meg neki, amikor nincs a közelben lánymosdó. A lányok mögém gyűlnek. Van, aki nevet a pórul járt Amberen, van aki pedig sajnálkozó sóhajokat hallat. A fiúk pedig természetesen bevetik magukat a klóra, és szemlélődni kezdenek, hogy mi van. Ők nem vágják le azonnal a helyzetet.
Nem tudom, mit történhet a mellékhelységben, csak annyit észelelek, hogy a fiúk totál kussban néznek egy pont felé. Ekkor lesz elegem. Bevetem magam a fiú vécébe, szarva mindenki fejére, és áttolakodom magam a fiúk alkotta gyűrűn, aminek a közepén Amber áll, kezében egy véres rongygombóccal, és majdnem ugyanolyan színű fejjel. Elég cikis látványt nyújt, és nem csodálom, hogy leblokkolt szegény. Félrelököm a fiúkat, és fölkiáltok:
- Mi van...? - nézek végig egyenként a fiúkon.- Nem kaptatok felvilágosítást? Szerintem eleget láttatok már. - mondom, és megragadom Amber karját, majd kivonszolom a budiból. Fogom a véres rongycsomót, és kivágom a legközelebbi kukába. Nem érdekel, hogy mit tartalmaz a véres csomag. A lényeg, hogy őrizzük meg a hidegvérünket. Kézen fogom, és felszegett fejjel végigsétálok vele az épületen, miközben utamat a kijárat felé veszem. Tudom, hogy neki még mindig ég a pofája, de nem nagyon érdekel. Minden helyzetet jól kell kezelni. Azon múlik, hogy melyik helyzet cikis, és melyik menő. Na jó, ezt a helyzetet semmiképpen nem lehet menőnek titulálni, de jól kell kezelni. Átvágunk a táboron, és bezárkózunk a faházunkba.
- Minden okés? - kérdezem tőle, és rápillantok. - Hát, ez véresen cikis helyzet volt. - vigyorgok rá.

Senkinek sem kívánom, hogy a fiú wc kellős közepén ácsorogjon, kezében egy véres cuccal, természetesen az elmaradhatatlan nézőközönséggel körbeállva. Nem tudom mit kéne csinálnom. Sokszor tűnik úgy, hogy én tudom mi a megoldás az ilyesfajta beégésekre, mert meg tudom mondani a fiúknak, hogy hagyjanak a francba békén, mert semmi kedvem a hülyeségeikhez. Kimondom amit gondolok, most viszont nem gondolok semmit, csak azt, hogy életemben nem égtem még be ennyire. Sőt, ami azt illeti nem is jellemző rám, hogy lejárassam magamat, mert általában könnyen el tudom kerülni a cikis helyzeteket. Most vagy figyelmetlen voltam, vagy csak peches napom van, vagy... vagy csak tényleg hülye ötlet volt erre az oldalra jönni gyakorolni. Maradtunk volna inkább azon az oldalon, ahol a lányok mosdója van, akkor most nem lennék ilyen helyzetben. Legszívesebben mást volna kedvem leszidni, hogy miért ide jöttünk, de... Nem éppen van hozzá képem. Mivel az már leégett szégyenemben. Nem mintha tudnám mit kéne szégyellnem. Csak vagyok, és ez egy tök természetesen dolog... Ennek ellenére csaj dolog, és talán ezért zavar annyira. Kicsit olyan, mint amikor fehérneműben menekülünk a fiúk elől, meg takargatjuk magunkat, de fürdőruhában bátran vonulgatunk a strandon.
Mindenesetre visszatérve a jelen helyzetre... Úgy állok a fiúkból álló kör középpontjaként, mint akit a lábánál fogva a földbe cövekeltek. És azt kívánom, hogy bár az átszúrt lábam miatt lenne szó itt a vérről, és nem más miatt. Nem, ilyet még sem kívánok, mert akkor nem tudnék táncolni. Ami azt illeti inkább az a kívánságom, hogy bár visszatekerhetném az időt. Mondjuk tíz perccel ezelőttre. Akkor most nem lennék ilyen hülye helyzetben.
Tényleg azt hittem, hogy még vagy egy óráig mindenki úgy fog nézni itt, mint Rozi a moziban. Végignéztem a fiúkon. Volt olyan, aki azt sem tudta, hogy mi történt, valószínűleg tényleg nem kapott felvilágosítást. Volt olyan aki röhögött egy sort, más meg pont olyan zavarban, volt mint én. Na jó, épp hogy csak megközelítette az én zavartságomat. Az egyik gyerek angry birds-özött a telefonján, és legszívesebben megköszöntem volna neki, amiért ő képes magasról tenni az ilyen dolgokra. Mögötte egy alacsony gyerek ugrabugrált, mert nem látott a nála magasabb angry birds-özőnél. Na igen, őt meg legszívesebben nyakon vágnám, ne itt nézelődjön. Mi vagyok én? Vásári majom? Jó hogy nem szednek belépőjegyet. Mindenesetre a gondolataim a nyelvem hegyén maradnak, mert valaki megelőz. Heather vágja át magát a fiúk seregén, nem foglalkozik vele, hogy ki van útban és ki nincsen. Vajon ő is meg akarja látni, hogy milyen gáz helyzetbe jöttem? Pedig tényleg azt hittem, hogy kibékültünk...
De legnagyobb meglepetésemre Heather szépen megoldja a helyzetet. Engedelmeskedek neki. Amint elkezd húzni a karomnál fogva, a lábam ösztönösen visz utána. Nem kérdezek semmit, hogy miért segít, miért nem hagy itt, elvégre pár nappal ezelőtt még meg tudtuk volna gyilkolni egymást, és az első sorban vihogtunk volna a másikon. Vagy nem is tudom. Azt már nem tudjuk meg mi lett volna napokkal ezelőtt, csak azt tudom, hogy olyan hálás vagyok neki miközben kifele ráncigál. Hamarosan feltűnik a faházunk, ahol kemény két és fél hete együtt lakunk. Soha nem gondoltam Heatherre jó társaságként, talán az utóbbi napokban. De jelenleg nem tudnék nála jobb társaságot mondani. Örülök, hogy itt van. Nélküle talán még mindig ott ácsorognék? Na ennyit erről, mégsem vagyok olyan kiegyensúlyozott, mint amilyennek próbálok tűnni. Lehet, hogy lebuktam. Elég valószínű. Most nem is izgat, inkább Heatherre pillantok.
Nem tudom, hogy nevessek vagy sírjak. Az előbbit választom. Hamarosan nevetés rázza a testemet, és hátradőlök az ágyamra. A plafont bámulva nevetgélek a hülye helyzetemen, amibe kerültem.
- De láttad azt az Arnold nevű gyereket? - billentem oldalra a fejemet, hogy rá nézzek. - Szerintem azt hitte megsérültem, fogalma sem volt, hogy mi az a vér - vinnyogok visszafojtva a röhögésemet, ami olyan, mint egy mókus hangja akinek a farkára léptek. Aztán egy fél perc nevetgélés után elmosolyodok. Őszintén, hálásan, és fellélegezve, hogy vége van ez előző pár percnek.
- Köszönöm. - Ennyit mondok, aztán arra gondolok, hogy vajon meddig fogjuk még emlegetni ezt a kis... történést.

AMBER

Amikor Amber csak nevetni kezd a hülye helyzetén, én is vele kezdek nevetni. Örülök, hogy nem csinál belőle nagy ügyet. Mert amúgy tényleg nem az. És a fiúk fele szerintem azt sem fogta föl ennyi idő alatt, hogy mi a franc is történt. Persze tudom, hogy elég pár nap, és az egész sztori "kicsit" kiszínezve, felfújva, és sokkal de sokkal izgisebb változatban fog eljutni a fülünkbe, de legalább megtudják, hogy kik vagyunk. Erre való a tábor nem...?! Inkább itt égjen le az ember, mint a suliban. Hát, nekem emlékezetes lesz a mostani nyár, az tuti. És nem névtelenként kezdjük majd a tanévet.
Ha belegondolunk, nem is jön rosszul ez a kis sztori. Lesz mit emlegetniük a többieknek. Ez az emlék tuti, hogy mindenkinek megmarad örökre. És ezen a jövőben majd röhögni fogunk. Bár már most is röhögünk.
Pár másodperc alatt a halálos cikiből a hangulat rendkívül könnyedén átcsap vidámba a faházunkban. Az egész bungalót hangos vihogás és kacagás tölti meg, mert mind a ketten már konkrétan térdünket verjük. Legalábbis én.
- Aha, láttam. Szerintem az, hogy még nincs felvilágosítva, cikisebb, mint a te helyzeted... volt. - vigyorgok rá az épp kicsorduló könnycseppeket törölgetve a szemem sarkából, majd melléheveredek az ágyára hason fekve, és a tenyeremben támasztom meg a fejemet. Újra nevetni kezdünk, és két és fél hét után először kérdezem meg magamtól, hogy miért nem jöttünk ki eddig is ilyen jól egymással...?! Hiszen annyira egyszerű lett volna. De végülis, örülök, hogy így alakult.
Mikor egy őszinte köszönötet lehel felém, megint elmosolyodok.
- Oda se neki... Te is ezt tetted volna, nem...? - válaszolom, és érzem, hogy ez a kis incidens örökre és elválaszthatatlanul összekapcsolt minket. -Te, figyu... Szerintem totálgázos lenne ezek után visszamenni a próbára. Mi lenne, ha kilógnánk? Úgyis ránk fér már a pihenés. Egyfolytában csak melózunk, amúgy tábor meg a kikapcsolódásról szól. - mondom, és felé pillantok. Tulajdonképpen fogalmam sincs, merre kellene kiszökni. De tuti, hogy ki tudunk osonni a kemping bejáratánál. Valahogy meg tudnánk oldani.
Végüis a legtöbb tanárt nem érdekli, hogy a gyerekek merre mennek. A próba meg ezzel a kis incidenssel tuti kútba fulladt. Ezek után már mindenki szarik rá magasról.