Emily & Fane - 2012 nyara

Furcsa... Több hónapja ez volt az első alkalom, hogy egynél több éjszakát töltöttem otthon (egész pontosan hármat), és szokatlanul kipihentnek érzem magam. Nem is a "furcsa" szóval kellene jellemeznem az érzést, a "hátborzongató" sokkal inkább lenne helytálló. Főként ez az oka, hogy most a gondolataim teljesen összekuszálódtak, hisz mikor telefonon közölte Emily, hogy valami fontos dologról szeretne beszélni, első hallásra el sem tudtam képzelni, valószerű lehet e az efféle szándéka. Nem is tudom... eddig még sosem gondoltam arra, hogy erre valaha is sor kerül, legalábbis vele biztosan nem, emiatt az sem lepett volna meg, ha csak a különféle lebujokban átvirrasztott éjszakáktól lestrapált agyam szórakozott volna velem. Viszont pont ez a baj, semmi ok nincs erre, mivel a szüleim "frissítsük fel a házasságunkat" akciójának köszönhetően hivatásos őrök helyett engem köteleztek a ház és a húgom felügyelésére, míg ők valahol a kaliforniai tengerparton vedelik az alkoholt. Mivel egy szóval sem mondtam nekik, hogy lelkiismeretesen el is végzem a feladatomat, még egy házibulit is engedélyeztem neki, bár a színvonalat tekintve, mely alapján azt sem tudom eldönteni, hogy röhejesnek vagy szánalmasnak tartsam. Annyi bizonyos, hogy a "babazsúr" megnevezés sokkal jobban illik hozzá. Mit is várhat az ember egy rakás tizenhárom-tizennégy éves gyerekről, akik csak hiszik magukról, hogy képesek felnőtt módjára viselkedni. Bár az a méteres karcolás a konyha márványpadlóján hagy némi kivetnivalót maga után, rohadtul nem tud zavarni, hogy mit szólnak majd hozzá az ősök. Addigra talán a bejárónő, Carla (vagy Clara?) talál valami szert, ami konszolidálja a látványt, miután felnyalja vele a padlót.
A lényegre térve, elképzelni sem tudom, mi lehet annyira fontos, amit meg kell beszélni. Vagy miért hiszi azt, hogy én olyan személy vagyok, akivel egyáltalán lehet társalogni? Utaltam rá valaha is, hogy érdekel, amit mond? Vagy az, hogy mi van vele? Na jó, talán a legelején mutathattam valami hajlandóságot arra, hogy odafigyeljek arra, milyen szavak hagyják el a száját, de semmi több.
Meglepő, hogy milyen gyorsan telik az idő, ha az ember gondolkodik (félreértés ne essék, nem amiatt, mert olyan ritkán teszem), mire észbe kaptam, már a villájuk előtti aszfaltot koptattam, amely szinte sikoltozott az autóm kerekei alatt, hogy hagyjak pár fekete csíkot a felültén. Sőt, egyúttal már a látszólag nagy gonddal ápolt gyepben is kárt tehetnék. Sajnos szüleim jóvoltából én kénytelen voltam egy lakásban patkányként felnőni (na jó, nem patkányként, sokak otthona házzal és udvarral sincs akkora területű, mint a mi hajlékunk) és csak a plazmatévén keresztül láthattam valódi füvet. A mérhetetlenül hatalmas, ugyanakkor elfojtott vágyam a pusztításra elérte, hogy egy kis időre félredobjam a zavart gondolataimat még mielőtt elhatároztam volna magam arra, hogy hagyjam a fenébe a társalgást és helyette valami jobb elfoglaltságot találjak, mondjuk egy kaszinóban, vagy egy kocsmában. De talán mégsem fojtotta el, inkább csak átalakította valami mássá…
A birtokló és a folyton többet követelő vágyak versenyre keltek egymással, melyik érződjön hangsúlyosabban, mikor az ajtóban megpillantva szinte letámadtam egy üdvözlésnek szánt csókkal. Olyan apróságok nem is igazán foglalkoztattak, mint például van e a közelben valaki, akit megbotránkoztatna a dolog, vagy akinek illendő lenne szebb napot kívánni, de szerintem más sem törődne efféle tényezőkkel, mikor ilyen jó bőr a csaja.

- Félrevonulunk? – tört ki belőlem a tömény romantika miközben tekintetem ugyan egybeforrt az övével, kezem vándorutat járt a hátán szép fokozatosan lefelé tartva.