Üres terem

- Abby?
Összerezzentem. Nem szoktak csak úgy utánam szólni a folyosón. Főleg nem azért, mert jót akarnak. Automatikusan behúztam a nyakam, és a hang irányába néztem.
- Szia, Scott - leheltem elhalóan. Scott-tal együtt játszottunk az iskolaszínházban, legutóbb ő volt a Raoul-om az Operaház Fantomjában. Nagyon kedves fiú volt, egyébiránt, ami igazán érthetetlen volt, tekintve, hogy egy focistáról beszélünk. EGy focista, aki hősszerelmest játszik a színpadon. Eléggé paradox. De nem nagyon származott problémája belőle. Túl jólelkű volt ahhoz, hogy ne kedvelje mindenki.
- Abby, nem akartalak megijeszteni. - a hóna alatt volt a futball cucca. - Láttad a kiírást?
- Melyiket? - kérdeztem megütközve, még mindig nem merve a szemébe nézni. Kedvesen elnevette magát.
- Maszkabáááál - énekelte, és felemelte a karját, mint a darabban. - Álarcosbál lesz a suliban!
Némán bólintottam.
- arcod rejtsd el, így senki rád nem ismer. - motyogtam magam elé.
- Arra gondoltam, hogy nincs -e kedved velem jönni - vigyorgott - Christine és Raoul, mint a darabban. És felbukkanhatna Aidan is, mint Fantom - vigyorgott.
Egy pillanatra megrémültem, ahogy kimondta a nevét. Nyugi, Abby. Semmi pánik.
Nem értettem, miért ilyen lelkes az iskolaszínházra. Mert az oké, hogy ilyenek, mnit én, vagy Aidan lelkesek érte, mert a színpadra járnak élni, de ő, akinek ezer más elfoglaltsága lehet ezen kívül?Nem értem, miért akar még egy álarcosbálon is színházasdit játszani.
- Szerintem jó móka lenne. - tette hozzá. - És biztos te is élveznéd, ha nem mindig Aidannel mászkálnál.
- Öööö. - csak ennyit tudok mondani. Biztos, hogy nem.
- Aidan nem... - kezdem, de Raoul, vagyis Scott közbeszól.
- Ugyan már, kicsi Lotte- idéz megint a darabból, és megint nem értem, hogy hogy szeretheti egy focista ezt a darabot. Nekem ők egy másik faj. - Tudod mit, aludj rá egyet, aztán majd megmondod, hogy döntöttél, tudod, hol találsz - mosolyog rám.
- Szia Scott - mondom gyorsan, és benyitok az első tanterembe, amit találok. Becsapom magam mögött az ajtót, és nekitámaszkodom. Nem is tudom, miért zaklatott fel annyira ez a kis találkozás. Kizökkentett. Szinte várom, hogy Aidan mikor tűnik fel a hátam mögött. Ő mindent tud, és mindent lát...
- A dolgok megváltoztak. - lehelem magam elé. - Már semmi sincs úgy, mint rég...
Nem akarom, hogy Aidan bántsa Scotty-t, olyan aranyos fiú. Egy igazi lovag. Sosem bánt, és sose nevet ki. Senkit. Aidant sem bántotta, pedig őt néha elragadja a hév, a múltkori előadáson is úgy megszorította Scott nyakát, hogy tele lett kék zöld folttal. De SCott akkor sem jött ki a béketűrésből. Inkább gratulált Aidannek a mély átéléséért.
Beljebb sétáltam a teremben, és nagyon gyenge volt a térdem, úgyhogy le kellett ülnöm egy kis székre.
Nem élvezhettem sokáig a magányt, mert mikor már kezdtem volna megnyugodni, nyílt az ajtó, és egy magas, szőke lány lépett be rajta. Először nem vett észre, pár pillanatig visszafojtott lélegzettel ültem a kis asztalnál.

[b][i]To: Abby
Mikor indultam volna haza eszembe jutott, hogy a kémia könyvemet a termünkben hagytam. Nem mintha annyira fontos lenne csak azért nem olyan lány vagyok aki elveszti a dolgait mert nem olyanra neveltek. Illetve a bátyám nem olyanra nevelt.
Mikor bementem a terembe egy lányt pillantottam meg az egyik padnál ülve. Illetve az én padomban ülve. Nem gondolkoztam sokig gyorsan rámordultam.
- HÉÉÉ! Most rögtön állj fel a helyemről.- mordultam rá
Csendben követtem a tekintetemet ahogy fel áll a padomból és hátra megy. egyszer meg is botlott egy radírban amin én csak jót szórakoztam. Komolyan imádom ha valaki ennyire szerencsétlen mert én azon csak jót röhögök. De lehet nem szép tőlem ez a viselkedés. Lehet, hogy ebben a lányban is találhatnék valamit hisz Lexiből is kihoztam a menőbbik felét. Lehet, hogy Abby-ban is van valami ami megfogna. Mindegy egy próbát megér.
Végül leültem a padomba és hátrafordultam a lányhoz.
- Figyelj. A kisebbik Hamingway-ből is ki tudtam hozni valamit és már kezd a menők közé tartozni. Ha akarok akkor nálad is megpróbálhatok valamit. Hogy ne legyél ilyen szerencsétlen és a külsödőn is változtatnék. Ha benne vagy akkor hívj fel.- feleltem majd leírtam egy papírfecnire a telefon számomat és a kezébe nyomtam

Jó lenne, ha egyszer fény derülne arra, mit élveznek azon, hogy így viselkednek, komolyan. A szőke lány bejön, és ingerülten rámmordul. Túlságosan el vagyok merülve a gondolataimban ahhoz, hogy értsem is, amit mond, de gondoltam, ha arrébb megyek, békén hagy. Ahogy a gondolataimba merülve araszolok a terem másik vége felé, még egy radírban is megbotlok, de nem tűnik fel, amíg meg nem szólal újra.
Szóval. Még mindig hozzám beszél.
- Figyelj. A kisebbik Hamingway-ből is ki tudtam hozni valamit és már kezd a menők közé tartozni. Ha akarok akkor nálad is megpróbálhatok valamit. Hogy ne legyél ilyen szerencsétlen és a külsödőn is változtatnék. Ha benne vagy akkor hívj fel.- mondja egy szuszra. Nem értem, mit akar tőlem. Kicsodából csinált mit? Elengedem a papírfecnit, és szórakozottan figyelem, ahogy leszállingózik a padlóra.
- Ki az a Hemingway? - kérdezek vissza halkan, de kedvesen.
Én nem akarok a menők közé tartozni, mi hasznom belőle? Akkor... sosem lehetnék egyedül. És különben is. A menők valószínűleg sokkal jobban félhetnek, mint én. Ők mindig csapatostul járnak. Valószínűleg félnek egyedül maradni.
Mindenhol ott kéne lennem. Mindenkivel beszélgetnem kéne. Brrrr. Nem. Sose tudnám.
Nem igazán világos, mit akar tőlem. és mit akar a külsőmmel...? Megborzongok a gondolatra, hogy esetleg le akarja vágni a hajamat, vagy befesteni, vagy az isten tudja, mit akar. Nem. Én így vagyok csak én. Aidan azt mondta, gyönyörű vagyok. Más véleménye pedig egyszerűen nem jut el hozzám.
Eszembe jut valami, és lehajolok újra a papírfecniért. Elolvasom a nevét.
- Jasmine Gray - mondom lassan, ízlelgetve a nevét. Szép név pedig. Mint egy virág.

To: Sophie

Nagy nehezen visszataláltam az erdőből, soha nem a tájékozodò képességemről voltam híres. Persze, jàrtam már a világnak rengeteg pontján, de valahogy mindig ügyesen sikerül eltévednem, ha valami ùj helyre kerülök. Hihettetlenül ügyes vagyok ebben. Igen is kívàncsi vagyok, hogy myen cserediáknak lenni, mert nem érzem magam annak. Nem tűnök ki a tömegből, ugyanolyan szürke pulcsit, meg kék farmert viselek, mint az összes többi srác, azzal a kivétellel, hogy én két év mùlva már nem biztos, hogy itt leszek. Elvileg itt fogok leérettségizni, s lehet, hogy még fogok pár hullát a karjaim közt tartani. Na, de mindennek nézzük a vicces oldalát: legalább már van gyakorlatom benne. Na jò, ez nagyon morbidnak hangzott. Ami azt illeti, nem találtam senkit, akivel szívesen körbe jártam volna a sulit, de persze viltak itt csini lányok, de egyik se keltette fel különösebben az érdeklődésemet. Nem akartam senkivel se bumkòzni, de valahogy itt mindenki lyan... egyforma volt. Ebben a pillanatban jött velem szembe egy ifen színes egyén, aki teljesen kitűnt a többiek közül. Gyorsan vissza is szívtam azelőbbi gondolatomat, mert a végén még kiderül, hogy egy telepatikus képességekkel rendelkező gyilkost hasonlítottam a tömeghez, s elmetszi majd a torkomat, mert ilyenekre mertem gondolni. Kicsit kezdtem rosszul érezni magam, ez a hely rossz hatással van a humkrérzékemre. Biztos nem gondolnék állandòan a halálra meg a hullákra ilyen vicceskedve, ha nem magamat pròbálnám nyugtatni. Igaz, elég érdekes mòdja a nyugalomkeltésnek ez a fajtája. Kissé kezdtem azt hinni, hogy megbolundultam, miközben a folyosòn baktattam teljes egyedül. Normális esetben már valakit leszòlítottam volna, de most mégse tettem, mivel valahogy senkiben nem akartam megbízni. Sokkal òvatosabb üzemmòdba kapcsoltam. Megpillantottam egy félig nyitva állò ajtòt, majd beléptem rahta, mert egyfajta nagyon furcsa érzés kerített magába. Pontosan akkor, mikor lementem a Balaton partra, s halva találtam azt a lányt, akiv randizni akartam. Eléggé megviselt az a látváby. Valamilyen szinten imádkoztammagamban, hogy most ne egy hullát találjak abban a sötét teremben, de nem sok reményt fűztem az ellenkezőjéhez. Mindig megérzem az ilyesmit. Halkan léptem be a terembe, a villanykapcsolò után tapogatva, de a kezeim nem azt talàlták meg, hanem egy hideg tenyeret. Ijedten kaptam el onnan, majd habgosan felordítottam. Ezek szerint itt van a gyilkos is, s nekem végem.

A lyukasórának is megvan a maga szépsége. 45 szépséges perc semmittevésre, 45 perc,a mit magadra fordíthatsz. Vannak, akik a könyvtárba rohannak, mások inkább tanulnak, de a legtöbben egyszerűen csak kiülnek a szabadba, egy kis friss levegőt szívni. És pedig felmegyek a szobámba a reggel ottfelejtett beadandó dolgozatomért. Szerencsére csak az egy óra múlva kezdődő tantárgyamon kell leadni. Bőven marad még időm egy kis barátnői csevegésre Sutton-nal. Lépteim kopogásának visszhangját a mobilom rezgése zavarta meg. Egy ilyen kihalt folyosón még finoman zizegő hangot is könnyedén észre lehet venni. A kijelzőn Spencer képe vigyorgott.
- Szia, testvérkém! Mizújs? - igen, ő az a testvérem, akivel jóban vagyok. És akinek kedvesen veszem fel a telefont.
- Ne aggódj, mindent elintéztem. Nem sejtenek semmit. Nagyon meg fognak lepődni. - tovább hallgattam Spencer kérdései. Szeretem, hogy mindenre figyel, és mindennel próbál törődni.
- Igen, az is rendben van. Még ma odaadom neked, és Summer-nek is. - forgattam körbe a tekintetemet, amikor szóba került a másik testvérem. De a családi „buliból” őt sem lehet kihagyni. Bár Summer az utóbbi időben egészen normális lett. Talán tényleg kezd felnőni. Nem volt időm ezen morfondírozni, mert valahonnan egy kiáltás törte meg a csendet. Nem is igazán kiáltás volt, inkább ordításnak nevezném. A közelből jöhetett.
- Persze, hogy hallottam, de nem tudom, hogy mi történt. Megnézem. Majd visszahívlak.
A testvérem válaszát meg sem várva bontottam a hívást, és elindultam abba az irányba, ahonnan a hangot hallottam. A telefonom még mindig a kezem volt, és bepötyögtem a 911-et. Bármi baj van, ez még jól jöhet. Ha rosszul van valaki, akkor is, ha pedig más történt... akkor is.
Egy félig nyitva lévő terem ajtajához értem. Odabent sötét volt, de az ajtóba egy alak állt.
- Hahó! Kiáltást hallottam. Jól vagy? Minden rendben? - bizonytalanul tettem fel a kérdést tőle kb. három méternyi távolságból. Eszemben sem volt közelebb menni! A horrorfilmekben ilyenkor szokott a sikítós rész jönni. Lehet, hogy nekem is már rég az ellenkező irányba kellene futnom ahelyett, hogy a válaszra várok. Ujjam továbbra is a hívásindító cella fölött lebegett, biztos, ami biztos.

To: Sophie

A valaki keze hirtelen ért hozzám, hideg és nedves volt. Vajon mi rajta az a nedvesség? Csak nem VÉR? Mindjárt elájulok a helyszínen, ezzel meghazudtolva a férfiasságomat. Hogy keveredhetek bele mindig ilyen helyzetbe? Én, a mindig nyugodt Phil, hamarosan elveszítem az eszemet, s ordítani kezdek, mint egy idióta, s nem fogok tudni leállni vele. Ha még egy gyilkosságba botlottam... azt nem fogom ép ésszel megúszni. Tudtam, hogy benne van a dologban, mert ebben a suliban már szinte normális, hogy az emberek meghalnak, mert egy idióta végez velük, de azért nem gondoltam volna, hogy az első napom így fog elmenni. Először eltévedek, aztán meg ez. De az is lehet, hogy csak izzadt volt a tenyere, vagy ilyesmi, de erre nem vennék mérget teljesen. Igazából tök mindegy is volt a dolog, mert mire észbe kaptam, addigra a lány vagy fiú, a gyilkos vagy a nem gyilkos eltűnt a színről. Hát most hagytam szépen lelépni, pedig akár el is kaphattam volna, aztán max hülyének néz, ha nem tett semmit. De hát szép kis álom, ha a gyilkos volt, akkor minden bizonnyal nem leszek hős, hanem a cserediák, aki egy napig élt ebben a suliban. Hamarosan egy lány hangot hallottam meg, aki újonnan jött a helyszínre. Szerencse, hogy sötét volt, mert életemben először határozatlan lettem és céklavörösre pirultam.
- I-igen... izé... nem... azt hiszem.- makogok össze-vissza majd összeszedtem magam.
- Csak, valaki bennt volt, hozzámért a sötétben aztán megijedtem, mert azt hittem, hogy az a híres gyilkos volt az.- nyögöm ki végül.
- Amúgy Phil vagyok... és szerintem nézzük meg, hogy mi történt itt, mert azt gyanítom, hogy tényleg a gyilkos volt itt.- mondom, mert már érezni lehetett a vér szagát a levegőben. Hamarosan újra a villanykapcsoló felé nyúltam, s lassan felkattintottam, mire megláttam a véres kezemet. Egyből hatalmas szemeket meresztettem, majd pördültem egyet a tengelyem körül, s ott találtam a holttestet, a nyakábòl szivárgò vércseppekkel. Urtelen remegni kezdtem, ez nekem már sok volt. Masszírozni kezdtem az orrnyergemet, hogy lenyugtassam magam, majd halkan megszòlaltam.
- Ne érj hozzá, ne nézd meg, hogy van-e pulzusa. Biztosan halott, gondolom meg nem akarsz belekeveredni ebbe az egészbe.- nézek rá, a nagy, barna szemeimmel. Olyan kis helyes lánynak tűnt a szöszke hajával, meg a bájos arcával, de tudtam, hogy itt ez nem számít, mert bàrki lehet cuki, aranyos és pszihopata egyben.

Micsoda? Híres gyilkos? Miről beszél ez? Na tessék, egy újabb gyilkoshajkurászó idióta. Kellett nekem idejönni! Némán álltam, nem akartam ecsetelni, hogy mennyi a valószínűsége annak, hogy valóban egy gyilkost, illetve egy hullát talált meg. De akkor mitől ijedt meg ennyire?
Továbbra is távol tartottam magam a fiútól is, meg a terem ajtajától is. Kezemben még mindig ott volt a telefon, vészhelyzet esetére.
- Oké, engem Sophie-nak hívnak. Phil, nézd meg, én nem fogom, az biztos.- elzárkóztam a lehetőségtől, hogy bekukkantsak a terembe. Először is, lány vagyok, másodjára irtózom a vértől, minden valószínűség szerint elájulnék, harmadjára, eszembe jutna az, amit minden áron le kell zárnom. Nem akartam újból látni az emlékeket, épp ezért nem kockáztattam meg, hogy meg kelljen néznem még egy élettelen testet.
-Be se teszem oda a lábamat.- jelentettem ki határozottan. Egy valami azért szöget ütött a fejembe, miután a villany felkapcsolódott a teremben. A test...
- Fiú vagy lány? Tanár vagy diák?- én valószínűleg felismerném. Ellentétben ezzel a fiúval, akit még életemben nem láttam.- De mondd csak, te hogy kerülsz ide? Nem láttalak eddig. Egy hullát fogdostál, és nem ismerlek. Akár a gyilkos is lehetsz!!- hátráltam pár lépést, és gyanakvóan néztem rá.
- Ne gyere közelebb!- utasítottam a fiút. Legalább addig, amíg nem derül ki, hogy ki is ő és hogy került ide. Ránézésre nem tituláltam volna gyilkosnak, inkább egy ijedt srácnak, de ki tudja kiben mi lakozik. Lehet, hogy skizofrén. Vagy pszichopata. Vagy mindkettő. Bárhogy is legyen, ebből rendőrségi ügy lesz. Beütöttem újból azt a bizonyos három jegyű számot, és elindítottam a hívást...

To: Sophie

A lány szerencsére nem jött be, legalább nem kellett visszafognom, meg csitítgatnom, hogy maradjon veszteg. Amint megláttam a földön fekvő hullát, hirtelen a maradék jòkedvem is elszállt. Már ha volt még olyanom. A lányt szabályosan megkínozták, a karjai ki voltak törve, az egyik bokája természetellenes szögben állt. A nyakán ujjlenyomatokat láttam, az ereiből, a karján csöpögött a vér. Bárki is tette, nagyon alapos munkát végzett. Először kitörte a bokáját, aztán mindkét karját tette mozgásképtelenné, hogy ne tudjon menekülni. Utána vagdoshatta fel az ereit késsel, vagy borotvapengével, hogy szenvedjen egy kicsit, végül, mire kiszòrakozta magàt, megfojtotta, puszta kézzel. Vagyis, biiztosan valami kesztyű szerűséget viselhetett, mert csak nem volt olyan bolond, hogy saját magát buktassa le.
- Istenem!- suttogtam, majd a sokktòl nemes egyszerűséggel térdre estem. Nem is figyeltem a lányra, aki történetesen engem gyanùsított, egyszerűen nem tudtam rá figyelni, csak pròbáltam feldolgozni a llátottakat. Rövid időn belül a második gyilkosságnak voltam szemtanùja, persze, hogy ki voltam borulva. Hamarosan azon kaptam magam, hogy fejvesztve rohanok ki innen, majd a falhoz támaszkodtam, s pròbáltam megnyugodni. Az arcom hirtelen fal fehér lett, a hajambòl izzadtság cseppek hullottak. Lassan a lányhoz fordultam, a tekintetét keresve.
- Sophie, ha ide figyeknél, akkor elmondanám, hogy mi is a helyzet. Francia vagyok. A teljes nevem Philippe Sébastien de Bouvier, ma érkeztem. Jò tanulò vagyok, cserediák vagyok itt, valòszínüleg ennek az iskolának a falai közt fogok leérettségizni... már ha eljutok odáig.- felelem. Ha nem épp egy halott lány lenne odabent, akkor minden bizonnyal kinevettem volna őt, amiért azt gondolta, hogy én öltem meg, de lersze jelen helyzetben nemhogy csak nem volt hangulatom nevetni, de ha akartam volna.se.ment.volna, ugyanis a torkom teljesen ki volt száradva.
- Gondolj bele, ha én lennék a gyilkos, nem bájcsevejt folytatnék veled, hanem valòszínüleg màr berángattalak volna oda, hogy végezzek veled.- hùzom fel az egyik szemöldökömet, majd letöröltem a friss vért, ami a kezemre tapadt, mikor a gyilkos ért hozzám.
- Esetleg ha meg akarnál motozni, hogy szùrò-vágò, esetleg lövőfegyver után kutass, akkor állok a rendelkezésedre.- teszem hozzá pimaszul, majd csibészes.mosolyra hùztam az ajkaimat. Mindenesetre én nem tudom azonosítani a holttestet, mivel nem ismerem a halottat. Belöktem az ajtòt, majd ismét megszòlaltam.
- Viszont, lehet, hogy mégis meg kéne nézned. Én nem tudom megmondani, hogy kicsodáròl van szò, mert ma érkeztem, s már harmadszorra kavarodtam el.- mondom neki, majd az arcát fürkészve hozzáteszem: - tudod mit? Bemegyek veled.

Nem kedvelem a Ha idefigyelnél kezdetű mondatokat. Most sem tetszett a kioktató hangnem, mégis figyeltem. Francia, cserediák, név, érettségi, jó tanuló.- Ez vajon hogyan kapcsolódott a történtekhez?
Mindegy volt, már tárcsáztam a rendőrség számát, nem volt visszaút, a halálesetet egyébként is jelenteni kell. Kellemetlen beszélgetés zajlott le köztem és az ügyeletes tiszt között. Haléott lányt jelentettem a középiskolából. A rendőrök lassan bérletet vehetnek az iskola területére. Mindig jönni kell valami miatt. A bejelentő nevének okvetlenül megemlítettem Philiipe nevét is, nem csak az enyémet. A férfi szerint hamarosan kiérkezik a járőr és lezárják a helyszínt, addig maradjunk ott, ahol vagyunk. Ennyit a lyukas óra szépségeiről.
Gondolataim elkalandoztak. Vajon ki lehet odabent a teremben? Az osztályomból biztosan senki, mert mindenki jelen volt az iménti órán. Vajon szenvedett, vagy gyorsan kihunyt az élet szikrája belőle? Philippe megviselt arcára nézve, kétlem, hogy átlagos, vérmentes holttest lenne. Nem akarom látni!!
Elhúztam a számat, nem bízom egyetlen idegenben sem.
- Álmodozz csak! Majd a rendőrökkel is ilyen készséges légy. Hamarosan ideérnek. Azt kérték, maradjunk a helyszínen. - összegeztem a telefonbeszélgetést a fiúnak is, akinek vér tapadt a kezéhez. Rosszallóan néztem rá. A szédülés kerülgetett. Nem bírom a vér látványát. Elfordultam, ki kellett űznöm a látványát a fejemből, a szagát az érzékeimből.
- Jól vagyok, csak ne gyere közelebb.- motyogtam neki, mielőtt még megkérdezte volna.- Csak... rosszul vagyok a vér látványától.- Ezért kértem, hogy tartsa a távolságot. Mély lélegzeteket vettem, tisztulni kezdett a fejem.
- Nem akarom látni, most már tudod, hogy miért.- utasítottam vissza a kérését, mely szerint meg kellene néznem a holttestet. A vértől én is elájulnék, ráadásul biztos vagyok benne, hogy felszínre törne egy múltbéli emlék. Nem akartam látni. Felejteni akartam.
- Szerintem nem kellene egyébként sem összemáskálni a tetthelyet. A rendőrök hátha találnak valamilyen nyomot.- folytattam a szavakat. Mivel Phil keze véres, valószínűleg a padlóra is ekrült a ragacsos folyadékból. Tényleg jobb lenne kint maradni.
Néztem a fiú arcát, csodálkoztam, hogy nem kezdett el őrült módra hisztizni a látvány maitt. Nekem a tudat is megterhelő volt, mely szerint egy élettelen test fekszik a szomszéd teremben. Elegendő csupán ez a kósza gondolat, és a gyomrom émelyegni kezd. A látványtól minden valószínűség szerint elájulnék. A gondolataimat terelni próbáltam, beszédbe akartam elegyedni egy semleges témáról a fiúval.
- Gondolom nem ilyen első napot képzeltél el magadnak. Sajnos ez már nem az első holttest az iskolában. - csóváltam meg szomorúan a fejemet. A következtetést Phil is le tudta vonni: egyikünk sincs biztonságban az iskolában.

To: Sophie

Nem tudom elhinni, hogy nincsen egy nyugodt pillanatom se ebben az iskolában. Rohadtul nem értem, hogy miért pont velem történik mindez, nem elég a nyáriszünetben talált hulla, még ez is... tulajdonképpen annál rémesebbet el se tudtam volna képzelni, de ezt nem akartam elmondani a már alapból is ijedt lánynak. Mit művelne, ha arra gondolna, hogy én vonzom ahalottakat? Ráadásul a másik nemből? Azt hinné, hogy ha sokat lóg velem, akkor őt is elkapják. Nem akarok beszélni vele ilyen dolgokról, soha. A végén még egyedül halok meg, ha már nem is szűzen, mert mindenki menekülni fog a mosolygós Philippe mellől, amiért hullák omlanak a kezeibe. Közömbös arccal figyeltem ahogy a lány felhívja a rendőrséget, nem féltem, hogy esetleg bevisznek, mert nem csináltam semmit. Meg tudom magyarázni a kezemen levő vért is, s mivel semmilyen szúró-vágó eszköz nincsen se nálam, se a helyszínen (vagyis gondolom, hogy nincs, mert ki az a hülye aki otthagyja a pengéjét...), s már tisztáztam is a nevemet. Nem akarok ilyen hülye ügyekbe keveredni, de valamiért mégis mindig sikerül... miért engem találnak meg a kétes dolgok? Nem akarok nagyfiú lenni, ha ez az ára.
- Én nagyon is készséges leszek, mivel nem csináltam semmit. Hidd el, nem az én készségességemmel lesznek problémák, hanem azzal, hogy egy lány odabent meghalt, aki nagy valószínüséggel még kiskorú, ráadásul nem is volt ideje élni.- felelem, s őszinte részvétet éreztem szegény lány iránt. Mégis ki lehet annyira kegyetlen, hogy megöljön egy fiatalt? Vagy bárkit? Csak az én világszemléletembe nem fér ez bele? Nem szeretek se verekedni, se hasonlót, de ha kell megvédem magam a kötekedőkkel szemben. Azt viszont soha nem értettem, hogy a gyilkosok mért ölnek meg ismeretleneket. Ennyi erővel engem is bárki megölhetne, mert egy csajnak én tetszek, nem pedig az az illető, akinek kéne a lány. Idegesítően bolondok tudna lenni az emberek.
- Értem. Nyugi, nem megyek közelebb, de megtörlöm a kezem... így is idegesít, hogy megint véres lettem.- mondom neki, remélve, hogy nemveszi észre a nyelvbotlásomat. Kedveltem azt a lányt, akit még a nyaralásunk során ismertem meg... de nem is tudok arra gondolni amit tettek vele. Az ilyeneket magánzárkába csukatnám, s ki se engedném őket életük végéig. Had csücsüljenek csak oda.
- Igazad van.- helyeselek. A végén még engem is bevesznek a fekete lista soraiba, na ez az a dolog, amit nem akarok magamnak. Nagyon megsajnáltam szegény Sophie-t látszólag ő nem tudta lenyugtatni magát. Óvatosan közelebb mentem hozzá, majd megszorítottam a kezét, s az állánál fogva felemeltem a fejét, de csak finoman.
- Nyugi, minden rendben lesz. Illetve jobban rendben lesz, mint most Belle Dame.- mondom udvariasan, majd védelmezőn átkaroltam nehéz karjaimmal, s a szemeibe néztem az én ragyogó kék szemeimmel. Nagyon megsajnáltam szegényt, egy kicsit meg akartam nevettetni.
- Ha már itt vagyunk, esetleg tarthatnál nekem órát.- mondom titokzatosan, kaján vigyorral. A francia akcentus elég vicces tud lenni, bár nálam annyira nem erős, mint anyámnál, de azért érezhető, hogy nem vagyok amerikai. Én elég sokat nevettem azon, amikor a tévében az öreg francia hapekok próbáltak angolul beszélni, szinte hallottam ahogyan súgták a fülébe, hogy ne úgy alakítsa a szavakat, mert az úgy nagyon nem jó.

A vér szaga szépen lassan mindent kezdett átjárni. Mintha két lábra állt volna, és körtáncba invitálta emlékekkel terhes fantáziámat. Szerencsére a fiú érzékelte a vértől származó undoromat, az ajtót beljebb hajtotta, és a kezét is megtörölte egy arra alkalmas eszközbe. Mindegy volt, hogy mibe, csak utána az se legyen a közelemben. Addig én a fal felé fordultam, felszabadítást vártam az iskola masszív falainak megnyugtató hűvösségétől. Miután megbizonyosodtam róla, hogy ténylegesen vérmentes, nekidőltem a falnak, immár vele szemközt. Csak ekkor tudatosodott bennem, hogy mit is mondott egészen pontosan. Megint...
- Hogy értetted azt, hogy megint??- szögeztem neki a kérdést. Már volt véres? Ezek szerint igen. Mégis gyilkos lenne? Ááá, csak nem! Egyetlen gyilkos sem lehet ennyire ostoba, igaz? Egy apró szón elcsúszni...
Mindössze egyetlen bólintással vettem tudomásul, hogy helyénvalónak találja, ha távol maradunk a helyszíntől. Elegendő lesz, ha szemtanúként vagy megtalálóként vagy nem is tudom milyen minőségben hallgatnak ki minket, fölösleges tönkre tenni a helyszínt.
Mire feleszméltem, Phil már biztatóan megszorította a kezemet, majd államat tekintete vonalába irányította. Egyetlen másodpercre sem vesztem el, egy baráti mosoly utánzata volt az arcomon, majd kiszabadultam a gyöngéd érintésből. Kedves volt, figyelmes, de nem az Ő érintése volt. Pedig arra vágytam, végtelenül. Ehelyett egy óvó ölelést kaptam, karjai a testvéremet juttatták eszembe, aki hasonló gyöngédséggel szokta körém fonni karjait.
Minden rendben lesz? Drága Phil! Ha ez olyan egyszerűen menne. Minden már sosem lesz rendben. A teremben egy tetem várja a rendőröket, én pedig elveszettebb vagyok, mint valaha. De ennek vége. Talán ezt az eset kellett a megvilágosodásomhoz: élek. Nem csak én, nem kell sötétbe burkolóznunk, menekülni, feladni. Gyöngéden bólogattam a fiú szavaira, hinni akartam benne. Az ölelés teljesen átmelegített, mégis kibújtam karjaiból, átestem a holtponton.
- Órát? - néztem rá kíváncsian. Bármennyire nem akartam észrevenni a burkolt célzást, túl sokat láttam már ezt a kifejezést mások arcán.
- Félek, nem lennék jó tanár. Nem vagyok túlságosan türelmes alkat - vigyorogtam saját visszakozásomon.- Bár az attól is függ, miből lenne szükséged plusz órákra. Ahogy hallom a nyelv egészen jól megy. Sőt.- alighogy kimondtuk az utolsó szavakat, a terem ajtaja becsapódott.
- Ugye csak az ablak volt nyitva?- tudakoltam a fiútól, miközben két lépéssel máris hátrébb kerültem. Biztosan nyitva felejtette valaki az ablakot, kizárt, hogy valaki odbent legyen- nyugtattam magam.

SOPHIE ANDERSON

Akkora gyökér vagyok... a nyelvbotlásom miatt most el kell mondanom neki, hogy mi is történt... de nem tudom, hogy tudnék-e beszélni a dologròl. Senkinek nem tudtam beszélni ròla. Amikor anya kérdezett rá, hogy milyen volt, meg hasonlòk, de én akkor mindig rákiabáltam. Mély levegőt vettem, majd lassan kifùjva azt, beszélni kezdtem.
- A... a nyáron megölték a barátnőmet és... megerőszakolták. Én találtam meg.- mondom, majd a fejemre szorítottam a kezem és lecsùsztam a földe. Megrohantak az emlékek, bàr a kapcsolatom nem volt hosszù, de már kezdtem szeretni a lányt, s egyre többet gondoltam rá napközben, meg hiányzott. Borzalmas érzés még ma is, hogy ő nincs többé. Egyszerűen nem tudom elfogadni. Mikor átölteltem a lányt, ő kibontakozott, de ez nem zavart, ő tudja, hogy miféle megnyugtatásra vágyik. Ha ez neki túl személyes, akkor nem csinálom. Nem vagyok nyomulòs vadállat.
- Igen.- mosolygok rá. Nevetni kezdtem, amikor visszakozni kezdett, hogy nem lenne jò tanár, mondván, hogy türelmetlen alkat. Nos, az nem probléma. Legalábbis, az itteni matektanár se a legtürelmesebb alkat.... annál rosszabb nem lehet ez a kis aranyos lány.
- Én meg nagyon jò tanítvány vagyok. Szorgalmas és könnyen... idomíthatò. Merek kérdezni... és nem magával a nyelvvel van problémám.-mondom, majd hagyok egy leheletnyi szünetet, hogy összeszedjem magamat. Nem szabad nevetnem, mert az ùgy nem lesz hatásos. Majd egyszer francia macsò leszek egy amerikai Oscar díjas moziban...
- Háhnem azzsal, hogy a fhráncia ahkcentuzs elég gyhakran előzsön. Tudod á gyakori h-s, éhs zs-bethűs bezshéd. Ilyhenkor nem fizselek magamhra.- mondom, utánozva amikor anyám beszél angolul.
- Na most mond, hogy nincsenek problémaim a nyelvvel.- nevetmek rá, majd hirtelen egy csapòdást hallottam, a szobábòl. Sophie kétségbeesetten hátrálni kezdett, de sikerült elkapnom a kicsi kezét, s megszorítottam, de csak gyengéden.
- Amíg velem vagy, nem eshet bajod. Bemegyek, megnézni mi volt ez. Maradj itt, és hùzòdj be a falba. Ha nem jövök ki tíz perc mùlva, akkor rohanj el, minél gyorsabban.- mondom neki, a szemébe nézve, s komolyan is gondoltam. Nem hősködni akarok, hanem megnyugtatni a lányt. Lassan elindultam az ajtò felé, majd òvatosan lenyomtam a kilincset. A levegő tisztának tűnt, de nem bíztam a dologban. Bármi lehet odabent. Egy gyilkos tökéletesen el tud bùjni. Lassan benyùltam, majd felkattintottam a villanyt, s mivel nem volt semmi relytekhely, bementem. Felnéztem a plafonra, ahova vér fröccsent, majd az nyitott ablakra... ahol egy véres test lògott. Vagyis nem test... csak egy felsőtest. Egy fiù. Akkor ő menekülhetett el innen? Minden bizonnyal. Nem törődtem semmivel, csak amilyen gyorsan tudtam kirohantam, majd becsaptam az ajtòt. Nem akartam azt a borzalmat làtni. Nekidőltem a falnak, s pròbáltam csillapítani a zihálásomat.

Némán álltam a vallomása után. Furcsa érzés volt, hogy a fiú- akit alig tíz perce ismerek- kiönti nekem a szívét. Az igaz, hogy én kérdeztem, de ez akkor is... furcsa. Jobb szót nem tudok rá. Fordított helyzetben soha, de soha nem mondanám el neki az én kis titkomat. Ha kést szegezne a torkomnak, akkor se. De úgy látszik, ő ennyire közvetlen és vakon megbízik az emberekben. Alapvető hiba... a bizalmat szerintem ki kell érdemelni, nem önszántunkból odaadni. De mindegy, elhagytam a filozófiai fejtegetést, megrendülten néztem a fiúra. Megölték, és ő találta meg.
- Sajnálom- suttogtam csöndesen. Nem akartam részleteket kérdezni, nem tartozik rám. Mivel láttam, hogy a fiúnak ez még mindig nagyon fáj, hanyagolni akartam a témát. Támogatást nem jelenthettem túlságosan neki, pusztán részvétet nyilvánító tekintetemben veszhetett el.
Bele se akartam gondolni, én hogyan élném túl, ha elveszíteném, akit mindennél jobban szeretek. Pedig a válasz egyszerű volt: SEHOGY! Megráztam a fejemet, mintha ki akarnám űzni ezt az ostoba gondolatot, mintha fizikailag akarnék hatni egy szellemi tényre. Valahogyan mégis sikerült. Fölöslegesen nem elmélkedem ilyen kérdéseken, amik messze állnak a realitástól. Szegény fiú, mit érezhet... elviselhetetlen fájdalmat, és betölthetetlen űrt... nem, ennél sokkal rosszabbat...
Kacarászni kezdtem a fiú válaszára. Kedvem lett volna ízlelgetni a szót: idomítható. Akár egy házi kedvenc. Egy aranyos bolyhos kiskutya. Vagy egy vad tigris, akit képtelenség betörni... megvontam a vállamat, úgy figyeltem a továbbiakra. Artikulálatlan nevetés tört felszínre belőlem a tipikus francia kiejtést meghallva. Vicces volt, ahogyan az addig szinte tökéletesen beszélő srác egyetlen másodperc alatt változott bohóccá a kedvemért. És lám, elérte a célját, megnevettetett.
- A nyelvvel nincs, csak a kiejtéssel. Bár ez így is nagyon vicces. Igaz, hogy alig érthető, de azt hiszem a legtöbb lány imádni fogja az akcentusodat. Ez lesz a te védjegyed, hidd el nekem- mosolyogtam a fiú jövőbeli könnyen szerzett sikereire gondolva. - Már látom is magam előtt, ahogyan a csajok csüngenek a szavaidon- kuncogtam az elképzelt jeleneten. - Csak ezt tőlem ne várd el- vontam barátságos mosolyra arcomat. Nem akartam megbántani, mindössze tisztázni az előbbi mondatomból származó esetleges félreértéseket. Nem szántam se flörtnek, nem akartam, hogy táncra való felkérésnek vegye, mindössze a kiejtése pozitív színben való feltüntetésé miatt mondtam azt, amit.
Hátráló lépteimben Phil keze állított meg. Dühös pillantást lövelltem felé. Eszemben sem volt a helyszínen maradni, amikor azonosíthatatlan okokból csapódik az ajtó. Minél távolabb, annál jobb. Phil bemerészkedett a terembe. Én nem tettem volna. Tíz percet várjak és utána fussak el? Ha egy percen belül nincs kint a teremből, máris rohanok. Ki az épületből, emberek közé. Addig is, távolabb húzódtam, a tűzoltó készülék fedezékébe bújtam. Onnan kukucskáltam ki a folyosóra. Teltek a másodpercek, lábaim egyre inkább meg akartak futamodni. De nem hagyhattam ott Phil-t. Erőt vettem magamon, és maradtam. Az ajtó hirtelen feltárult, Phil rohant ki, szinte sokkos állapotban. De lépei csak ajtóig szóltak, nem tovább. Tehát nincs közvetlen veszély. Visszalépkedtem az immár zárt ajtóig, azonnal megéreztem a teremből kipárolgó vér szagát. Elfintorodtam, majd kinyitottam az egyik ablakot a folyosón.
- Gyere- intettem a fiúnak. Karját fogva megpróbáltam neki segíteni, az ablakhoz akartam kísérni. Tudom jól, milyen érzés a vér szagától rosszul lenni, vagy a látványától is. A levegő jót tesz.
- Akarom tudni, mit találtál odabent?- vontam fel szemöldökömet, miközben visszaléptem az ablakból. Hagytam, a fiú hadd fürdőzzön még a friss és vérmentes oxigénben, én viszont megálltam a szemközti falnál. Hátamat nekidöntöttem, így vártam a választ. Ha egyáltalán elmondható...

SOPHIE ANDRESON

Hallottam Sophie részvéttől ittas hangját, de nem reagáltam le a dolgokat, csak kínkeserves pillantásokat vetettem rá. Ő az első ember akivel meg tudtam osztani, hogy mi nyomja a lelkemet. Egy kicsit szégyelltem magam, hiszen nem is ismerem a lányt, s bármit kiszivárogtathatna az elitnek ròlam, de nem hiszem, hogy olyan lenne, meg mégis kit érdekel egy unalmas cserediák élete? Pontosan. Senkit. Hiszen én is csak egy vagyok a sok ùj ember közül itt. Mitől is népszerű ez az iskola? Fogalm sincs. Egyre többen akarnak idejárni, annak ellenére, hogy ölik az embereket. Én csakis a nyelvtanulása céljábòl vagyok itt. Ha nem küldtek volna ide, akkor már leléptem volna. Ezek szerint a régi sulim igazgatòja nem kedvelt, s így akar tőlem megszabadulni... na csak òvatosan a dologgal. Az is lehet, hogy bérgyilkos lesz belőlem ezen az Istenátkozta helyen, aztàn az egyik áldozatom a sok közül az az elmeháborodott, kopaszodò, szeplősfejű fòszer lesz... magamat is megleptem, hogy milyen utàlattal gondolok rà, mikkr én szinte senkit nem szoktam gyűlölni, de eléggé haragudtam rá. Szerintem teljesen jogosan is. Biztosan csak azt nézte, hogy ez egy elit iskola, de azt a részletet már nem vette figyelembe, hogy egy őrült akárki gyilkolja a diákokat... ki tudja. Lehet, hogy a velem szemben állò Sophie a gyilkos. Bár kötve hiszem, akkor már meg is ölhetett volna, ha az a célja.
- Hagyjuk is. Nem akarom felidézni, hogy hogyan láttam utoljára.- mokndom, miután észrevettem, hogy mennyire elgondolkodtam, nagy szünetet hagyva a társalgásunk közt. Ő akarta tudni, hogy mi is történt velem. Hát megtudta. Az meg már más dolog, hogy nem szívesen mondtam el neki, de amiért elszòltam magam... nos ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy kielégíthető választ adjak neki. Persze a ronda részleteket kihagytam, mert ez a dolog ugyanolyan, mint a szex. Senkit nem érdekelnek se a körülmények, se a privát és intim részletek. Ès ez így is van rendjén.
- Tudom, Franciaországban is szexinek tartották, de nem értem, hogy mi tetszett nekik benne, amikorf ugyan űgy beszéltem, mint ők.- mondom vigyorogva, majd összevontam a szemöldököm, mikor Sophue gyakorlatilag azt mondta, hogy nem jövök be neki. Hàt ez is ritka alkalom, általában imádk a csajok, főleg a kék szemeim, meg a testem miatt. Amiòta elkezdtem gyùrni nehezen vakarom le magamròl a csajokat.
- Sophie drága, megszegted Philippe Sébastien de Bouvier első szabályát. Ha fel akarlak szedni, akkor meg is teszem. Te még nem ismered a csàbítò énem.- kacsintottam rá a lányra cinkosan, de ez a jò hangulatom addig tartott amíg ki nem jöttem a szobábòl. Hagytam, hogy a lány az ablakhoz vezessen, majd megszòlaltam.
- Jobb ha csak én tudom.- suttogtam száraz torokkal, majd lecsùsztam a földre, s az arcomat a kezembe temettem.

Megértően bólintottam, támogattam az ötletét, mely szerinte hanyagoljuk a halott barátnő témáját. Láttam, mennyire fáj neki még mindig ez az emlék, bárcsak ne kérdeztem volna rá. Nem sejtettem, hogy ezt rejtegeti az ő múltja. Ettől senki nem tud megszabadulni. Mindenesetre, próbáltam elterelni a témát, már amennyire lehetett.
- Megértem. Tudod mit, új hely, új élet, új lehetőségek. Nincs igazam? – egy biztató mosolyt lövelltem felé. Hátha itt nagyobb szerencséje lesz, mint otthon. Bár az eddigiek alapján nem úgy tűnik. Még alig érkezett meg, és máris belekeveredik egy gyilkossági ügybe.
Elnevettem magam Phil játékára a szavakkal. Vicces volt, ahogyan előadta. Így egyáltalán nem tartottam vonzónak. Sőt, egyébként sem. De biztos voltam benne, hogy nagyon sok lány fog elolvadni a cuki kis akcentusától és egy-egy ilyen jellegű megjegyzésétől máris a karjába fognak omlani.
-Nem is értem, hogy miért. Itt igazi kuriózumnak fogsz számítani. Egy vicces francia. Leszámítva, hogy hullát találtál, hogy tetszik itt neked?- tudakoltam tovább. A hulla megtalálását igyekeztem pusztán mellékes tényként közölni, nem gondolni a szobát belengő vérszagra, vagy az esetleges látványra.
Következő mondatával sikerült egy kis antipátiát kiáltania belőlem, még akkor is, ha csak imponálni akart. Ha akarom, megteszem.
- Nem követem senki szabályait, csak a sajátjaimat. Ott pedig az első számú, hogy senki nem dönt helyettem. Ha akarod, megpróbálod. Ha nem akarom, nem fog sikerülni. Ez ennyire egyszerű – garantálni tudtam volna neki, hogy nem fog sikerülni. Mindennemű próbálkozása fölösleges lett volna. Honnan is tudhatná, mi zajlott le az életemben az elmúlt időszakban, és hogy semmiért nem adnám a jelenlegi állapotot. Senkiért nem adnám a jelenlegit férfit, az egyetlent.
Ennek ellenére a közvetlen hangnemet nem akartam elveszíteni, igyekeztem a csábítás témáját messze elkerülni, épp ezért kísértem az ablakhoz, miután kijött a teremből.
- Nyugodj meg. Ha szeretnéd, elkísérlek a gyengélkedőre – ajánlottam fel segítőkészen. Tényleg nem volt túl jó bőrben. Lefehéredett a bőre, mégis verejtékezett. Elképzelni sem akartam, milyen látványban lehetett része odabent. Tényleg elájultam volna. Én megelégedtem a kinti szerepemmel, a véres részeket meghagytam Phil-nek. A nyitott ablakon keresztül beszűrődtek a sikítozó hangok, jelezvén, közeledik a rendőrség. Néhány percet kell már csak várnunk, szegény Phil-nek újból fel kell idéznie minden egyes bent töltött pillanatot. Minden valószínűség szerint nekem szintén vallomást kell tennem, holott nem is láttam igazán semmit. Lassan hozzá fogok szokni a rendőrségi faggatásokhoz.
- Már közelednek a rendőrök - suttogtam magam elé. Bevillant, hogy nem csak nekem van gyakorlatom a rendőrségi vallomásokban, hanem neki is.

SOPHIE ANDERSON

Hallgattam ahogyan pròbál belémcsepegtetni egy kis életet, meg optimizmust. Nehéz elhinnem, hogy ùj életem lesz. Bár ez nedm igaz. Teljesen ùj élet! El is ketdődött ezzel a hullatalálòsdival! Nagyon örülök neki. Sajnos tùl nagy a szívem ahhoz, hogy ezek után us ki tudjak bontakozni... bár ki tudja. Meg tudom magamat védeni, de vajon a körülöttem levőket is? Biztosan menni fog itt az a dolog, amit Sophie ùj életként emlegetett? Na ez az a dolog, amiben nem vagyok teljesen biztos, ezért inkább koncentrálok arra, hogy rendben menjeklnek a dolgaim. Már amennyiben rendben mehetnek.
- Aha.- felelem nem tùl meggyőzően. Teljesen legyőzöttnek éreztem magam. Persze belül megköszöntem az igyekezetét, de hangosan nem tudtam volna most kimondani. Kedves lány, mindenesetre nincsen azzal tisztába, hogy milyen vagyok ha valakit nagyon meg akarok szerezni. Még nem ismer. Helyes arca van, bár nem hiszem, hogy egyszer rá.fogok hajtani. Valahogy... valahogy nem tudom ezt elképzelni. Fogalmam nincs, hogy miért, de Sophie tùl... barát ahhoz, hogy barátnő legyen. Számomra legalábbis.
- Ezzel csak azt bizonyítottad, hogy okos lány vagy, nem is szabad más szabályait követni bizonyos kereteken belül.- mosolygok rá halványan. A sok buta lányt már a mosolyommal az ágyamba dönthetem, de ezek meg is érdemlik az ilyesfajta bánás mòdot. Mármint aki r!banc az az is marad, szerintem ez nem változik, max egy időre elhalványul a jelleme. Nem is tudom minek ilyeneken gondolkozok, mikor tajtékzok, meg zihálok, de ez nem is számìt, nem tudok most teljesen ép elmével gondolkozni. Hogyan is tudnék? Hiszen egy félig levàgott fiùt dobtak be az ablakon.
- Nem hagyhatjuk el a tetthelyet.- mondom neki, majd erősen megkapaszkodtam a párkányban. Elég férfiatlan lenne ha most itt elájulnék. Csak vártam, hogy végre megérkezzenek a zsaruk, én meg mehessek innen.

Phil legalább annyira nem hitt a mondataimban, mint amennyire én sem. Csak megpróbáltam valahogy tartani benne a lelket. Senki nem tudja megváltoztatni a múltját, bármennyire szeretné. Ahhoz kevés egy költözés, a távolság mit sem ér. Az emlékek legyőzik az utat, ők nem maradnak a régi helyen, velünk tartanak... mindörökre.
A fiú egyre jobban festett. Sajnáltam, amiért az első napján ilyen furcsa helyzetekbe keveredik, ahelyett hogy összeismerkedne az osztálytársaival, a lelendő szobatársával, vagy egyszerűen belevetné magát az éjszakába, és hagyná, hogy elnyelje a nyüzsgés. Mire felocsúdtam, gondolskodó kezek karoltak a fiúba. Egy magas rendőr sietett segítségére, engem pedig fölöttébb lágyan taszigáltak az ellenkező irányba. Egy másik rendőr eltávolított a fiút. Kérdések hadára kellett volna felelnem, de nem tudtam. Csak a folyosón történtekről voltam képes beszámolni, semmi többről. A részleteket Phil ismerte, amit szintén elmondtam az engem faggató rendőrnek. Mivel látta, hogy elég felszínes tanú vagyok, az adataim gondos rögzítése után elengedett. Phil már ülő helyzetben válaszolt a nyomozók kérdéseire. Épp előttük kellett elmennem a távozás útvonalán. Tekintetemmel a fiúét kerestem, amit nagy nehezen meg is találtam. Már nyugodtabbnak tűnt, de még mindig zavaros volt. Gyámoltalanul emeltem fel a kezemet, integetve a tőlem mindössze pár méterre ücsörgő fiúnak. Még azt se tudom, melyik osztályba fog járni... meg kellett volna kérdezni. Amint összetalálkozott tekintetünk, némán tátogtam: Szia! Majd továbbmentem. A folyosó végéről még visszapillantottam az egyre zsúfoltabb területre, melynek középpontjában ott ült az új diák, aki ennél rosszabb napot nem is választhatott volna a megérkezésre. Ez van, Phil, Üdv a Secret Rose-ban!