Lépcső

To: Shutton and Sophie

- Az anyag első osztályú. - mondtam a telefonba - De elfogyott. És ugye tudod, hogy ez mit jelent?
A lépcsőházban sétálgattam fel-le, egy elég lepukkant részlegen. Elég kevesen járnak ide, na jó,
néhányan idejárnak d*gni, de hát azok ugyan nem sok vizet zavarnak. Most nincs itt senki.
Az anyag tényleg első osztályú volt, de sajnos tényleg kifogytam belőle. Nikola pedig bármikor
szerez újat, akkor is, amikor én éppen nem érek rá. Nikola viszonylag kötetlenebbül mozog. Tényleg ennyit számít 4 év korkülönbség, elég nevetséges.
- Tényleg sürgős - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. - Nem vagy vicces. Igen, az elvonás.

Nem túl kellemes!
...tegnap tört rám. Egyik este épp mentem haza, dohányoztam, lassan, lustán sétáltam a sötét utcán,
mikor hirtelen rosszul lettem.
Nem is kicsit, elkapott a remegés, hirtelen végigszaladt rajtam először a forróság, aztán valami
rettenetes jeges hideg, gyomromhoz kaptam és összegörnyedtem.
A cigaretta kiesett a kezemből, én pedig meg se próbáltam utána kapni, forgott velem a világ,
szédültem, és olyan iszonyatos hányinger fogott el, mint még soha életemben.
Remegtem, mintha ráznának.
- Te jóságos ég – leheltem magam elé, hónom alatt kétségbeesetten szorítottam a fényképezőgép táskáját, azt nem engedem ki a kezemből, azt nem veszik el tőlem, azt majd úgy kell kifeszegetni a halott ujjaim közül, de azt nem adom. Jesszus atyaúristen.
Éreztem, ahogy a homlokomon gyöngyözik a hideg verejték, és rádöbbentem, hogy nem akarok mást, csak a fecskendőmet, az anyagot, most rögtön, minél többet, minél gyorsabban, mert ha nem…
Akkor tényleg itt pusztulok el.
- B*sszameg – nyögtem – B*sszameg.
Öklendeztem. Meg fogok halni.
- Jól vagy?
Milyen hülye kérdés. Jól vagyok-e??? Hát persze. Majd kicsattanok. Láttam a két lábat a szemem sarkából, ahogy megállnak előttem.
- B*sszameg. – nyögtem elhalóan, aztán megláttam, ki az. Az egyik meleg osztálytársam, Kris. Szépfiú, meg minden, de túl kedves. és túl meleg. Az ilyenek nem a kedvenc társaságom.- Te vagy az?? – nyögtem idegesen – Takarodj innen.
- Fáj valamid? – Kris meg sem hallotta. Szóval nemcsak szép, de jó is, hát ez kurva idegesítő.

Takarodjon innen. Ha meg tudnék mozdulni, most letépném a fejét, és megfürdenék a vérében.
- Takarodj innen. – nyögtem még egyszer, gyomromra szorítva a kezemet – Nem fogsz eltaposni, nem fogsz rám lépni.
Semmi reakció.
- Te nagyon rosszul vagy. – mondta aggódva Kris. Tartott tőlem, de mégsem tudta nézni, ahogy szenvedek. – Hívjak orvost?
- Semmit se hívj. Húzz a k*rva anyádba. – mondtam fájdalmasan- Mondtam, hogy nem fogsz eltaposni!
- Fogalmad sincs mit beszélsz – próbálta Kris a füle mellett elengedni a sértéseket – Hívom a mentőt. – elővette a telefonját, de elkaptam a csuklóját, és úgy megcsavartam, hogy roppant egyet, a telefon pedig kiesett a kezéből. Rémülten nézett a szemebe.
- Nem érted? Elvonási tüneteim vannak… Ezt meséld el a mentőknek is, jól van? Rohadt kis köcsög. – ziháltam, szám szélén fröcsögött a nyál, majd erőmet vesztve arcra buktam az aszfalton

- Szóval röviden ennyi - szögezem le. - este a szokott helyen. ott leszek.
Ahogy leteszem a telefont, hirtelen cipősarkak kopogása töri meg a csendet, visszgangzik a lépcsőházban. Na ne, ki lehet az? Körültekintően választottam helyet. Ide nem jön senki ebben az időpontban, minden elkényeztetett nyomi a liftet hasznájla...
A fal mellé húzódtam, sötétbe burkolózva, és érdeklődve figyeltem, hogy ki lehet az a valaki. Megemlegeti, hogy erre jött, főleg, ha kihallgatta a telefonbeszélgetésemet. Arra mérget vehet... Hmm, milyen csinos! Dugnám, mint a lopott biciklit.

- Szólj, ha megvan - súgtam úgy, hogy a nyakamban üldögélő Jack is meghallja. A mellkasomba sarkallt, aztán tovább kutatott a tanári asztalon. Éppen a tanári szoba ablakánál ácsorogtam, nyakamban az egyik tökfilkóval, akivel a naplót készültük elcsórni. Éppen ebédszünet volt, a tanárok együtt mentek le az ebédlőbe, hogy beolvadjanak a diákseregbe és életbevágóan fontos kérdéseket tegyenek fel, mint például a 'Mikor kezdesz el már végre tanulni?' vagy a 'Nem félsz a bukástól, kisfiam?'. Kardinális szívügyök volt a tanulás és persze az ezt jutalmazó érdemjegyek. Én éppen javítani próbáltam rajtuk egy illegális eszközzel a kezemben.
Jack intett, hogy leereszthetem.
Kivettem a nyakamból, aztán a fekete napló után kaptam. Fellapoztam a nevemnél, majd egy határozott mozdulattal kitéptem a lapot. Előkaptam a zsebembe rejtett öngyújtót és figyeltem, ahogyan a finom papír hamura porlad. A narancssárga tűznyelv pillanatok alatt borította lángba az érdemjegyeket, amik kellően katonásak voltak ahhoz, hogy megsemmisítsem az egyetlen dokumentumot, ami igazolta őket. Egy diadalittas mosoly játszott az arcomon, lehajítottam a papírlapot a fűre. Az utolsó négyzetcentiméter elhamvadása után rátapostam, majd visszaadtam bajtársamnak a könyvet.
Újra a nyakamba kaptam, hogy gyanútlanul visszahelyezhesse az irodalom tanár asztalára. Minden rendben ment, éppen leereszteni készültem, amikor egy magas sarkú cipő topogása ütötte meg a fülemet bentről. Elugrottam a faltól, leráztam magamról Jack-et, és gyorsan intettem neki, hogy kövessen. Rohanásnak eredtünk egyenesen az ebédlő irányába, nehogy kiszúrják az akciónkat. Lábaim fürgén futottak az iskola folyosóin, azonban két perc körözés után kénytelen voltam rájönni, hogy csúnyán eltévedtem. Jack-nek nyoma veszett, eltűnt a hátam mögül. Ettől függetlenül én nem adtam fel, szaladtam tovább a kihalt lépcsők felé.
Már nem tudom hányadik kanyart vettem be, amikor egy lánynak ütköztem. Kezéből kihullottak a tárgyak, kellemetlenül felszisszent. Lehajoltam, hogy segítsek neki - hiszen a galibát én okoztam. Éppen végeztem a lehullajtott holmik összeszedésével, amikor észrevettem, hogy a még mindig térdelő lány mekkora hasat rejteget a ruhája alatt. Terhes volt.
- Nagyon sajnálom, figyelmetlen voltam. Gyere, hadd segítselek fel - gyengéden a derekára fontam karomat, és segítő jobbot nyújtottam neki. - Jól érzed magad? Nem ütötted meg nagyon a... porcikáidat - fejeztem be hihetetlen szerencsétlenül. Nem tudom miért, nem tudom hogyan, de megesett rajta a szívem. Az arcát fürkésztem, valami megfogható után kutatva, de nem találtam semmit sem. Rejtélyesnek tűnt, titkokkal telinek.
- Megkérdezhetem a neved?

Átlagos és normális... tényleg ennyire befolyásolhatónak gondolt vagy ő is elhitte ezt a butaságot? Mindegy, nem akartam vele emiatt is hajba kapni, arcom mimikája tökéletesen tükrözte a véleményemet. Nem fogadtam el a válaszát. Ugyanezzel a játszi könnyedséggel engedtem tovaszállni a fülem mellett a vérforralóan pimasz mondatokat is. Még hogy törődöm vele... egyre inkább idegesített ez a stílus. Ténylegesen kezdtem kételkedni, hogy a mi kis alkalmi párosunk az elkövetkező tíz percet kibírja még egymás mellett. Azt se értettem, mi a manóért viseljük el egymást? Miért nem hagyott magamra, ment fel a szobájába és aludt a legnagyobb békében. Senki nem kérte fel a bébiszitter szerepére...
Szemeim lassacskán felnyársalva látták a fiút, főként, amikor a férfiak lábukról történő lesöpréséről kezdett beszélni. Amely alól ő kivételt képez. Hála az égnek! Egy ilyen modorú „rajongót” nem viselnék el.
- Ennek igazán örülök. Félek, a visszautasítás alkalmával ismét fegyvert nyomnál a tarkómhoz, ami ugye teljesen normális a TE világodban... - húztam egy utolsó vonalat a gúny pennájával, de az „íróeszközt” nem tettem messzire, Ashton közelében gyakran elő fog kerülni. Egyszerűen nem sikerült összecsiszolódnunk... mintha két gyémántot akarnánk egymás mellé illeszteni- csiszolatlanul. Lehetetlen a tökéletes illeszkedés.
- Nem söpörtem le őt. Egyszerűen csak megtörténtek a dolgok – ismertem be igazából nem is neki, hanem önmagamnak. Matt... minek is indult ez az egész? Egy titkos kávéházi randevúnak, egy könyned kalandnak. És lám- lám, mi lett belőle. Egymás támaszai lettünk, kialakult egy őrületes érzés mindkettőnkben, megtaláltuk egymás mellett a helyünket. Ellentétek netovábbja, az biztos. És mégis, mégis működik. Megszületett az üveggolyóba zárt világ, a MI világunk, ahová bármikor bemenekülhetünk. Nem kell hozzá semmi más, csak mi ketten és egyetlen pillantás.
Ha ezeket a gondolatokat Ashton látta volna, valószínűleg a földön fetrengene a nevetéstől. Vagy éles nyelvét tovább élesítené azon, amihez neki semmi köze nincs. Amiről senki nem kérdezte a véleményét... - Szóval hagyd őt békén – adtam nyomatékot a felszólításnak. Nem kértem, ezt akartam. Ne hozza Matt-et szóba előttem, mert képtelen lesz változtatni a hozzá fűződő érzéseimen. Természetesen Matt-én sem, annak ellenére sem, hogy szembesülnöm kellett vele: a kedvesem eltitkolt előlem ezt-azt. De ezt majd megbeszélem vele. Viszont azzal Ashton nem segíti elő saját megítélését – pozitív irányba- hogy a szeretett fiút előttem bántja szavakkal. Ezzel csak antipátiát vált ki.
Ellentétben a fegyverrel. Megnyugtatott, a zsebében lapuló fegyvertől biztonságban vagyunk. Furcsálltam, hogy ezt meglepőnek találja. Vannak itt ennél meglepőbb dolgok is. Sokkal...
- Te nem tudsz...? - a kérdés utolsó szavai a torkomon akadtak. Mintha hallottam volna valamit. De aztán önámításba ringattam magam, és ráfogtam a neszt az ablakot karcoló ág morajára. Ha így haladok, üldözési mániám lesz...
Lelki kicsapongások... csak ha Ashton a közelemben van. Egyszerűen ő a tökéletes fekete ló. Sosem azt kapod, amit vársz tőle. Na jó, ez Matt-re is igaz. De Ő … Ő teljesen más. Érte megéri akár a poklon is keresztülgyalogolni...
Abban igazat kellett adnom neki, hogy néhány perccel ezelőtt még egy másik világ kapuit zörgettem, ahol pillangók álltak őrt a bejáratnáll, amik színpompás fényekben röpködtek körülöttem. De ennek is megvolt az oka... amiről ő nagyon is jól tudott, hiszen a haverjai ebben intenzíven közrejátszottak. Az őrületet és a véletlenül bevett tudatmódosítók áldásos hatását összekeverni elég nagy felelőtlenség lenne, sőt ostobaság.
- Ha kihasználtad volna a helyzetemet, semmivel nem lennél jobb, mint Tony. Ugyanolyan alattomos és szánalmas lennél, mint ő – közöltem egyszerű nézetemet. - Emlékszem, hogy táncoltunk, elestem, megitattál – néhány másodpercnyi szünetet tartottam – Kinek szánták a vizet? Gondolom nem neked – ez a kérdés már elég rég motoszkált a fejemben, ideje volt felszínre kerülnie. Igazából mindegy volt, hogy kinek – kivéve ha Tony célpontja megint én voltam- a szándék tökéletesen leírta a fiúkat. Kiváló jellemrajz, ennél többre nem volt szükségem Tony megítéléséhez. Már ez is sok volt.
- Emlékszem, hogy segítettél és ezt... köszönöm – nem volt egyszerű kimondani, főként nem az elmúlt fél óra történései alapján. Ismét némáság állt be környezetünkben, a fiú figyelme feltűnően egy pontra szegeződött. Épp rá akartam kérdezni, amikor ismét hallottam azt a hangot. Az ágakat? A felvetést Ashton megerősítette. De ő vizuálisan érzékelt valamit... ketten voltunk, mindketten észrevettünk valamit.
- Én hallottam valamit- suttogtam, miközben gyors léptekkel a fiú mögé kerültem. Kezeim a ruháját markolták, görcsös szorításom nem enyhült, árnyékként követtem őt. Egészen... már csak a csattanásra figyeltem fel, és a fiú nevetésére. Miközben az én szívem a tokomban dobogott, ő nagyon jól szórakozott rajtam. Már megint...
- Nem vagy normális! A szívbajt hoztad rám – érintettem meg mellkasomat. Miután kissé megnyugodtam, fel akartam világosítani viselkedése gyermeki voltáról, amikor ténylegesen zajt hallottunk ismét. Már mindketten. Azonnal az ajtó felé indultam, de nekiléptem az egyik padnak, épp, amelyiken a táskám volt a pénzzel. Felkaptam a kiegészítőt, és bármennyire szívesen dobtam volna Ashton-t az oroszlánok elé -természetesen csak képletesen- rángatni kezdtem a ruháját az ajtó felé. A kulcsot még háttal is el tudtam fordítani, majd a folyosón futásnak eredtünk. Cipőm sarkai ridegen kongtak a padlón, a fiú elkapta a kezemet, amikor látta, hogy a magas lábbelik nem segítik elő a könnyed haladást. Maga után húzott. Szeltük a métereket, kanyart, kanyar után. A lépcsőknél végül megálltunk. Innen bárhová vezethet az út. Tökéletesen ráláttunk, ha valaki felén közeledne. A falnak dőltem, füleltem a némaságba.
- Ezzel soha többé ne viccelj. Ne itt – figyelmeztettem a fiút. Az az érzés fogott el, mintha a falra festette volna az ördögöt. Az pedig hírnevéhez hűen hallgatott a hívásra, testet öltött a padok alatt és megjelent. Talán pont a gyilkos képében.
- Ha szerencsénk van, csak két diák bújt meg a padok alatt, akinek foglaltak voltak a szobái egy légyotthoz. Mi pedig megzavartuk őket... - vettem optimistára a hangnemet. - Ha nincs szerencsénk, akkor a gyilkos bujkált épp ott. Még jó, hogy semmit nem láttunk – húztam el a számat. Beletúrtam a hajamba, kisöpörve a szálakat az arcomból.
- Ezért a futásért tartozol nekem egy pillangóval – nevettem el magam, miután megnyugodtam a nesztelen lépcsőházban. Senki nem követett oda minket. Egyelőre. Gyorsan újrajátszottam a nagy futás előtti mondatokat, és kiválasztottam azt azt egyet, amit már akkor is érdekesnek tűnt a számomra.
- Egyébként, mit értettél azon, hogy téged ide megjavulni küldtek? Miket követtél el? Te fekete bárány - cinkos mosoly húzódott az arcomon, a szédület perceiben kitalált becenév találóbb lehet, mint hittem. Hamarosan kiderül...

Megválaszolatlan kérdések sora: Hol van az apám? Miért nem hív fel? Miért nyomaszt a tudat, hogy nem ad hírt magáról? Hogy érzi magát a húgom, hogy nélkülem tölti a mindennapjait? Hogyan alakulnak a tanulmányai? Miért nem keres anya? Miért tettem azt, amit tettem? Miért éppen ide küldtek? Kellene-e bűnbánatot éreznem a tettem után? Ha igen, miért nem érzem? Hogyan lehet az, hogy Sophie elutasít? Miért éppen Matt-tel keveredtem verekedésbe? Kinek szánták a vizet?
Rengeteg kérdés volt körülöttem. Hogyha egy jóérzésű ember volnék, akkor valószínűleg frusztrálna, hogy ezeknek egyikére sem tudom a választ. Nem tudom, hogy apám hol van, mit csinál. Hiába keresem, ő nem válaszol a hívásaimra. Minden alkalommal elhitetetem magammal, hogy ezúttal felveszi és megnyugtat. Éppúgy, mint a családomtól érkező levél, amiben édesanyám közli, hogy eljöhetek ebből az iskolából, hogy ők jól vannak, és Lucy csodásan teljesít az iskolában. És akkor lényegtelenné válik a gyilkosság, amiről senki sem tud. Olyan titkos az én bűnügyem, mint iskolában ólálkodó gyilkos kiléte. A vízről pedig semmit sem tudok, hát egy biccentéssel intéztem el a dolgot.
- Itt ne? Szóval a sulinak van egy gyilkosa? Anyám nem megjavulni küldött ide... - mosolyodtam el a morbid tréfán. Könnyebb volt félvállról venni, mint véresen komoly ügyet csinálni belőle. Ijesztő volt az a reszelő hang, amit a művészteremben hallottunk, ezt bevallom, de a pillanattal a félelmem is elszállt, amint a folyosóra értünk. Éppen a lépcsőforduló előtt álltunk, hátunk a kétszárnyas csukott ablakot támasztotta. Előttünk lépcsőfokok ezrei sorakoztak lefelé és felfelé futva. Az iskola néma csendbe burkolózott, a pisszenést is könnyedén kihallottuk volna a hálókörletek irányából. Az érzékeim élesedtek, Sophie hangja erősen zúgott a fejemben.
- Rossz a magatartásom. Az egyik fiú megelégelte az összetűzéseket, amiknek a végén alulmaradt és beköpött a szüleinek. Az ügy feljutott az igazgatóhoz és így végül ide jutottam - mondtam el a zanzásított változatát a sztorinak. - Amúgy ez a szerencsés estéd - utaltam vissza a pénzre, amit nyert, közben a táskájára mutattam. - Szóval az elsőre tippelnék, miszerint diákok voltak. Azonban ha reálisan nézzük a helyzetet... két diák nem várt volna ennyi ideig. És a pisztolyt se... - a zsebemhez nyúltam, amikor az ürességgel kellett szembesülnöm. - Nincs itt. Emlékszem, hogy ide raktam. - Körbetapogattam a zsebeimet, de semmit nem találtam. Se fegyvert, se golyókat. Semmi olyat, ami biztonságot jelenthetett volna. - Ha kiesett a zsebemből, van rá esély, hogy megtalálta. Biztos, hogy a folyosón akarunk álldogálni?
Pár lépést tettem a lépcsősor felé, aztán a kezemet nyújtottam Sophie-nak felajánlva, amire ő nemet intett. Jól tudtam, hogy nem kedvel, de ilyen helyzetben igazán eltekinthetne a szimpátiától és a jelenlegi helyzettől, amiben én a barátját bántalmazom. Ezek most lényegtelenek, a fő, hogy találjunk magunknak egy biztonságos helyet, ahol elrejtőzhetünk reggelig. Sophie csak állt ott, és laposan engem figyelt. Ellenérzései makaccsá tették, amit ki nem állhattam. Idegesen szóltam hozzá:
- Most erre a durcázásra nem érünk rá, kicsi szívem. Meg van arra az esély, hogy egy hidegvérű gyilkos van a nyomunkban, várja a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjon, te pedig kényeskedsz. Sophie, sajnálom, de most erre nincs időnk!
Sophie mögött a maszatos üvegen vonalak indultak meg. Homályos volt a kép, talán csak a fák lombkoronája rajzolt hullámos árnyakat az üveglapra. Tovább figyeltem, tekintetem a lány és az ablak között cikázott. Figyeltem, ahogyan szép lassan egy emberalak tornyosul a szőke frizura fölé. Hunyorogva néztem, hátha ismerős alakra leszek figyelmes. Mereven állt, egy hang sem hallatszott kintről. A ruháját pásztáztam, lehet, hogy csak egy éjjel vándorló tanár... Pulóvere fekete volt, könyöke behajlítva, ujjai egy tárgyon nyugodtak. A tárgy megmozdult. Megcsillant rajta a hátulról sütő Holdfény...
- Úristen! - Vállainál fogva kaptam el a lányt, elindulva a fenti irányba. Lent csak az alagsor várhatott minket, ami magával a csapdával is egyenértékű volt akkor. Nem szaladhattunk zsákutcába, ezért a felsőbb emeletek felé lódultunk. Sophie kezét erősen rángattam, nem engedhettük meg magunknak a lassú tempót. Mikor már tarthatatlannak találtam a helyzetet, az ölembe kaptam és úgy siettem tovább. A lépcsősor végére érve a legfelső szinten találtuk magunkat. Zihálva rohantam a fal mentén, kilincs után kutatva. Sima tapintása egészen a végéig elkísért, ahol egy repedést éreztem. Leeresztettem a lányt, és megnéztem közelebbről a keretalakú vágást. Csak puhán lehetett érezni az ajtót, ami a falba volt illesztve, de végül sikerült kitapogatnom a zárat. Az egyik régebbi iskolámban találkoztam már ilyennel. Olyan volt, mint egy falba épített szekrény, csak egy kicsit tágasabb, akár egy miniatűr szertár. Kinyitottam a szekrénylapot, aztán bebújtam a szűkös kis helyre, Sophie-val a karjaimban.
- Semmi baj, Sophie... Ne ijedj meg! Csak... mögötted volt - suttogtam halkan. Szíve rohamosan vágtázott, a sokk kerülgette mellettem. A hely tényleg szűkös volt, ezért a lány megnyugtatása érdekében és a hellyel való spórolásból kifolyólag vállai köré fontam karjaimat. Ideges volt, rémült, elvakult... - Nyugalom, Sophie - rebegtem hajába.

Kissé oldalra fordítottam a fejemet, úgy hallgattam a legnagyobb figyelemmel Ashton magatartásproblémáit. Már többes számban, igen. Ő csak egyet ismert be ekkor, holott nem is olyan régen a szájából kiröppent egy másik vallomás is. Ami Matt-re vonatkozott... tehát a fiúnak volt már máshol is balhéja. Ezt mindenképpen jó tudni. Míg én ezen morfondíroztam, Ashton tapogatni kezdte a farzsebét. De csak hűlt helyét találta a biztonságban tudott fegyvernek. Hogyan lehetséges ez? Arcomra döbbenet festette fel magát, nem akartam hinni a fülemnek. Miért nem vette észre a nehéz tárgy hiányát? Még a tölténykét megértettem volna, de a fegyver kiesését képtelen voltam. Kisebb sokkot kaptam, amikor belegondoltam, a sötétben megbújó alak akár ránk is vadászhat. Van hozzá fegyvere, tölténye, indoka, lehetősége. Elegendő, ha azt hiszi, megláttuk az arcát. Holott ez nem igaz. De ha vért kíván a gyilkos, teljesen mindegy, láttuk-e vagy sem, ürügyet fog találni a likvidálásunkra. Nem! Nem szabad ennyire pesszimistán felfognom ezt az egészet. Miért akarná felhívni magára a figyelmet? Miért kockáztatná kettőnk miatt a lebukást?
Nem akartam meghalni...
Tényleg nem kellene a folyosón álldogálnunk, de hová mehetnénk? Hol lennénk tökéletes biztonságban? Révületemből a fiú keze szakított ki. Valahová el akart vinni. De én nem tudtam, hová és hogyan. Biztonságba, de hogyan? Tétlenségem kellően felbosszanthatta, mert karon ragadott és maga után húzott. Pont ahogyan egy rakoncátlan gyermeket szoktak... alig tudtam vele tartani a lépést, mindig is gyűlöltem lépcsőzni. Főként platformban... ezt Ashton is észrevehette, mert játszi könnyedséggel kapott ölbe, így tettük meg a hátralévő utat. Valahová... szó szerint a sötétben tapogatóztunk valami menedék után kutatva. Végre kinyílt egy ajtó. Egy rejtekajtó. Már három éve ide járok, mégsem tudtam erről a falba mélyített kiskapuról. Egy titkos ajtó, mintha egy krimibe csöppentünk volna. A fekete báránynak titulált fiúval menekültem a kihalt folyosókon egy feltételezett gyilkos elől... akár egy rémálomban. Mintha azt mondta volna a fiú, hogy szerencsés estém van. Ha túléljük, tényleg az vagyok. Azok vagyunk.
Az aprócska lyukban áporodott levegő volt, már jó ideje nem járhatott ott senki. Nehéz volt lélegezni, a por szálló szemcséi csavarták az orromat, de akkor az volt a legkisebb bajom. Ashton nyugtatni kezdett, mire én ajkaira tapasztottan ujjaimat, hallgatásra intve őt. Ha a gyilkos tényleg mögöttem volt, ha a fiú jól látta, követni fog minket a lépcsőn. Ha szerencsénk van, nem veszi észre a rejtekajtót.
- Csönd... - ez volt az utolsó szavam a szekrényben. Pulzusom gyorsvonat módjára zakatolt, már-már a szédülés környékezett. De egy magasabb erő hatására megőriztem nem létező lélekjelenlétemet, hagytam, hogy a fiú óvó karjai körém fonódjanak. De nem sokáig bírtam a nyomást. Le kellett guggolnom. Karjaimat térdeim köré fontam, a legkisebb neszre is figyeltem. Valahol legmélyen a tudatom alól egy érzés tört felszínre. Matthew White... nem akarlak elhagyni. Élni akarok, Veled. Minél hamarabb elhagyni ezt az átkozott porfészket, mindent magunk mögött hagyni. Matt... nem veszíthetjük el egymást. Felszínre törő könnyeimmel küzdöttem, némán gördültek végig az arcomon. Léptek törték meg a csöndet. Visszafojtott lélegzettel vártam, Ashton kezét kezemen éreztem, még akkor is engem akart nyugtatni, holott biztosra vettem, ő sem volt nyugodt. Egyáltalán nem. A léptek lassulni kezdtek...megállt... várt, várta, hogy a két halálraítélt hibázzon. De mi nem tettük. Tejes erőmből belekapaszkodtam a fiú kezeibe, szorításom nem enyhült, hátha a lélekjelenlétéből átcsöpögne belém valami. A léptek ismét hangot adtak. Mintha távolodtak volna. Az érzés tökéletesen lefedte a játékot: egét, egér ki a házból... és a macska csak arra várt, hogy kibújjunk. Egyre rosszabbul éreztem magam, alig kaptam levegőt. A léptek elültek. Odakintről csak a halotti némaság szűrődött be. Én pedig kitéptem magam a fiú kezeiből, kirontottam a folyosóra, nem sejtve, mi vár rám odakint. Könnyfátyolos tekintetem vadul kereste a gyilkost. Felelőtlen voltam, Ashton és a saját életemet is veszélybe sodortam a kitöréssel, de odabent majdnem megfulladtam. Hiába akart feltartóztatni, nem tudott. Egyenesen rohantam a legelső ablakig, amit szélesre tártam. Fájdalmasan hatolt be a hűs levegő a tüdőmbe, amiért hálát adtam. Éltem... Ashton illata lengett körül, nem kellett megszólalni, tudtam, hogy a közelemben van.
- Sajnálom, de nem bírtam tovább... - kapkodtam levegő után. - Már majdnem megfulladtam, muszáj volt. De itt nem maradhatunk. Visszajöhet. El kell mennünk innen. Gyorsan, mielőtt ránk fog találni – kezdett a logikus gondolkozás ismét a lételememmé válni. - Láttad, hogy ki volt az? - félve kérdeztem meg. Egyetlen elfogadható válasz létezett csak: nem. De mi hiába tudjuk az igazat, nem adhatjuk a tudtára a gyilkosnak: mi nem láttuk a kilétét. A léptek ismét elindultak felénk, egyre gyorsabb tempóban. Ashton-nal egymásra néztünk, és futásnak eredtünk az ellenkező irányba. De hirtelen, mintha épp arról közeledett volna a tettes. A saroknál összeütköztünk... a sötétben kirajzolódó alak fölöttébb ismerős volt, életemben először örültem neki. Azt hiszem...
- Mi a fene van veletek? - kérdezte a fiú kikerekedett szemekkel. Tony volt az. De hogyan került ide? Ő lenne, aki üldözött minket, vagy ez csak egy újabb véletlen?

Fuldokló némaság zuhant közénk, kiélesedett hangok vájódtak a fülünkbe. A közeledő lépteket elnyomta a fülembe áramló vér, tompábbá vált a külvilág számomra. Csakis Sophie szorítása maradt, ami egy kis életet lehelt belém. Mások védelme - ahogyan bántalmazása - mindig is ösztönzőleg hatott rám. Védeni vagy támadni, oly mindegy csak részese legyek a harcnak. Sophie sápatag volt, míg én kipirosodtam a feszült helyzetben. Összegörnyedt előttem, akár egy toporzékoló lány, aki nem akarja befogadni a körülötte történő dolgokat. Dióhéjba bújt, csupán szorító kezem adott neki egy kis biztosítékot, hogy ez nem álom. Suttogni hallottam, mégsem tudtam kivenni, hogy mit mond... Talán White, de nem voltam benne biztos.
A léptek végül elhalkultak, kifordult a folyosóról. A mellettem szorongó lány kivágódott a szekrényből, és az ablak irányába lódult. Feltépte az ablak bal szárnyát és kihajolt rajta. A derekánál fogva rántottam vissza, nehogy kizúgjon a legfelső emeletről. Amikor szembefordult velem, csak akkor láttam meg a könnytől maszatos arcot, ami a rettegés jeleit viselte. Keménynek tűnt, mégis harmatgyengének. A két lábon járó paradoxon lett, ahogyan a gyilkostól rettegett és tőlem tartott egyszerre. Halványan elmosolyodtam, aztán távolabb léptem tőle. Tisztán látszott rajta, hogy semmi szüksége az én védelmemre, ezzel felmondtam a szolgálatot.
- Ne sajnálkozz, felesleges - válaszoltam komoran. Semminemű empátiát nem akartam közvetíteni felé. Meghagytam a függetlenségét, amit az álarca követelt tőlem. Tartottam az egy méter távolságot és a tárgyilagos hangnemet, hadd örüljön a távolságtartóbb énje. Meghagytam a zsebemben felhalmozott zsebkendőket, semmit nem adtam neki, amivel előresegíthetném a lelkiállapotát. Megoldja. Egyedül akarja, hát egyedül is fogja.
- Nem láttam, túl keskeny volt a rés - válaszoltam a kérdésére. Nem mintha próbálkoztam volna a kémkedéssel. Csupán arra figyeltem, hogy a kezem alatt össze ne essen. Rá koncentráltam és nem arra, aki veszélyt jelenthetett. Ökölbe szorítottam a kezeimet, ambivalens érzések öntöttek el az elmúlt pár perc történéseivel kapcsolatban. Bár igyekeztem rideg maradni vele szemben, halványan tán sajnáltam. A zsebemhez nyúltam, hogy egy zsebkendőt húzzak elő neki, amikor szaladásnak eredt. Szétnéztem, de semmi gyanúsat nem láttam a terepen. Utána rohantam, nehogy elveszítsük egymást ilyen kétséges helyzetben, végül Tony méltatlankodó mondatába ütköztem a lépcsőfordulóban. Döbbent arcán végül egy mosoly kerekedett, majd rám emelte a tekintetét. Sophie is rám figyelt, mintha én adhatnék csupán választ.
- Láttuk a gyilkost - rebegtem, miközben a ruházatát szuggeráltam. Emlékképek között kutattam, mintha pár pillanatképem lett volna az alakról, ahogyan elhalad a rés előtt. Annyira Sophie-ra koncentráltam, hogy a szemeim előtt pergő események szinte teljesen kiestek. Végigfuttattam pillantásom a csizmáján, a nadrágján, az övén, a felsőjén, a karjain... A nyakához érve egy nyakláncot fedeztem fel, amit határozottan nem láttam rajta a kaszinóban. Ő közben fecsegett a kaszinóban történtekről, amiről Sophie is tudósított. Bólogattam, közben a nyakában függő medált konstatáltam.
És bevillant.
Az ezüst csillogása, ami egy keresztben végződik.
- Szerencse, hogy nem esett bajotok. Szerintem erről a drog ügyről leállhatnátok... Egy, ez szánalmas. Kettő, galibát okoztatok vele. És amúgy is, sportoló ilyet nem csinál. - Ráztam a fejemet, amint az apámtól oly sokszor hallott mondatot hangoztattam. Olyan régen láttam és hallottam őt, mintha már nem is létezett volna. De ennél fontosabb volt, hogy Tony gyanússá vált előttem. Két elképzelhető alternatíva jelent meg előttem: át akart verni, hogy ránk ijesszen, amiért szó nélkül elhúztunk a helyszínről; ő maga a gyilkos. A második elég valószínűtlennek tűnt, amint belemélyedtem a gondolatba. Sok defektje volt, de ilyenre még ő sem lehetett képes.
- Szerintem a legjobb, hogyha mindenki megy a szobájába! Először Sophie-t kísérjük el. Nincs ellenkezés! Így lesz a legjobb... mindenkinek van szobatársa, és amúgy is, a gyilkos nem fog oda menni, ahol a legtöbben tartózkodnak... - Laposan Tony-ra sandítottam, hogy lássam a reakcióját. Értetlenül nézett, aztán mikor elindultunk a folyosón, halványan elmosolyodott.
Elértünk a keleti szárnyhoz, azon belül is a lányok hálókörletéhez. Tony lézengett, bekukkantott az összes terembe, s közben lelkesen narrált. Én Sophie felé fordultam, majd intettem a fejemmel, hogy induljon. Nem akartam búcsúzkodni, köszönetet mondani, vagy éppen örvendezni a találkozásnak. Csak intettem, hogy induljon... Ő elindult a folyosón, és eltűnt a falak árnyékában. Aztán én is elindultam a szobám felé, a fiúval az oldalamon, aki legmerészebb feltételezésem szerint egy gyilkos. Nem tudhattam, hogy elérem-e a célomat, vagy ez az utolsó sétám.
Sétáltunk a fénylő éjszaka felé...
az ajtón kilépve még láttam az öv mögül kikandikáló kést...
a kést, amit a Holdfény már többször megízlelt.

Köszönöm a játékot.