Starbucks Coffee

A világ egyik leghíresebb kávéháza, ami a tinik gyülekezőhelye. Ugorj be és frissítsd fe magad valami ízletes itallal.

To: David K.

Mivel a sulinak vége volt, és a pom-pom edzésnek is vége van már, ùgy döntöttem, hogy a városba szeretnék menni. Már rég òta, vagyis pontisabban csak pár napja ki se mozdultam. Leültem a Starbucksban az egyik asztalhoz, miután megvettem a kávémat a csokis fánkkal és elgondolkoztam. Annak ellenére, hogy nem rég òta vagyok itt, elég sok embert ismerek már. Ott van Dan, a srác aki a frászt hozta rám, Jasmine, a kis felvágòs, Hector, akire gondolni se akarok, Nati, aki nagyon kedves és nem nagyképű, David, aki rendes volt és bekötözte a felszakadt tenyeremet, Matt, aki már-már a legjobb barátom lett, és Tommy, aki nyomozò és látott már fehérneműben, pedig nem is feküdtünk le. Érdekes itt az élet, sokkal jobban pörög, mint a régi sulimban. Ott nem éreztem jòl magam, de nem sírtam annyit, mint ezen az istenverte helyen Egy kicsit megijedtem, amikor làttam, hogy kezd sötétedni. Nati mondta, hogy a támadások miind este történtek, ezért nem ártana már hazamennem. Lehet, hogy el se kellett volna jönnöm .Valaakivel haza kéne kísértetnem magam, bár nem hiszem, hogy nagy segítség lenne egy gyilkos ellen. De azért még is megnyugodnék egy kicsit, hogy velem valaki. Kerestemxmagamnak egy fiùt, aki lehetőleg nem a barátnőjével smárol, s amikir megtaláltam a számomra megfelelőt, felvettem az arcomra egy bájos műmosolyt és odaléptem hozzá.
- Szia, Elena vagyok. Lehetne hozzàd egy kérésem? El tudnál kísérni a Secret Rose-hoz? Félek a kétes alakoktòl.- mondom neki. Láttam ahogyan végigfut rajtam a tekintete. Ma csak egy fekete kapucnis pulcsit visektem, zöld csőfarmerral és tornacipővel, amiből aprò szögek álltak ki. A pulcsi aladt egy sárga ujjatlan volt, smile! felirattal, meg egy hatalmas böszmén vigyorgò fejjel. Leültem a fiùval szembe, ha már igent mond, akkor talán még maradhatok egy kicsit.

[centerTo: Keith[/center]

A srác nem nézett rám hülyén és nem is kérdezett semmit. Ehelyett kezet csòkolt, amin kissé meglepődtem. Bár korábban Matt is megtette már, de mégis más egy brit és egy amerikai sráctòl. Bár fogalmam sincs, hogy miért voltam abban biztos, hogy amerikai, végülis nincsen a homlokára írva a nemzetisége vagy a nemi hovatartozása és hasonlò dolgok. Szép is lenne, akkor minden ember el lenne ítélve. Bàr ígysem toleráns mindenki a másikkal...
- Örülök Keith. Te szòlíts csak Ellie-nek vagy Lenának. Ahogy tetszik.- mosolygok rá kedvesen. Tetszett ez a srác, aranyos arca van. Egy kikapcsolòdás ránèzni Hector után, akinek a képére volt írva, hogy "tartsd a pofád mert rögtön beverem és nem érdekel ha lány vagy!" Szinte felüdülést jelentett ezt nem làtni. Amikor megmondta, hogy tulajdonképpen egy suliba járunk, az arcom felderült.
- Ennek megint örülök. Néha jòl esik az embernek egy kis társaság, főleg ha egy ilyen jò fej srác az.- kacsintok rá. Tényleg üditően hatott rám ez a fiù, annak ellenére, hogy Shayt sirattam, mivel ő is itthagyott. Ezek szerint a legjobb baràtom se volt különb Hectornál. Mintha összebeszéltek volna. Csak az a bibi, hogy gyűlölték egymást, ami miatt nehéz volt nekem még élni is. Mintha kicsit megkönnyebbültem volna, hogy mindkettőjüket elvesztettem. Komolyan. Ígyis ùgyis ez lett volna a vége, mert biztosan választásra kényszerítettek volna. Épp csak annyi időre vettem elő a telefonomat, hogy megnézzem az időt. Persz a háttér egyből szemet. szùrt. Shay volt rajta, velem ahol éppen puszit nyomtam az arcára. Mikor letettem az asztalra Keith számára is láthatòvá vált a kép. Sokan azt hitték, hogy Shay a pasim, de erről persze szò sincs.
- Ès hányadikos vagy?- teszek fel egy tök àtlagos kérdést. Legalábbis szerintem az.
- Van valami hobbid?- kérdezek még egyet, majd észre vettem, hogy mennyire sármos ez a srác. A mosolyára én is visszamosoyogtam, de csak bájosan, nem kacéran. Nem szerettem a fiùknak tenni a szépet, nem vagyok r'ngyò. Néha mégis úgy kezelnek.
- Nem bánod, ha majd sötétedéskor elindulnék? Nem akarok összefutni a gyilkossal.- hùzom el a számat.

To: Keith

Az udvarias beszédére csak egy aprò mosolyt villanottam. Most màr jobban figyeltem arra, hogy hogyan is, s nem beszélt brit akcentussal. Szòval ha angol is volt, akkor itt, az Usában nőtt fel...de ennek nagyon kicsi az esélye. Ugyanis itt is megértik az angol angolt, mivel abbòl alakult ki az amerikai angol. Szòval biztosan idevalòsi. De akkor mi ez a nagy magàzás és udvariasság? Ez nem vall az itteni srácokra. Se a kézcsòk. Biztos vagyok benne, hogy nem a szülei nevelése volt az, ami miatt ilyen talpig ùriember. Két lehetőség maradt, vagy àgyba akar döeni, vagy tényleg tetszek neki. Egyiket se vetettem el, soha nem tudni. De azért megfogadtam, hogy òvatos leszek ezzel a veszélyesen kedves fiùval. Tetszett, de remélem nem hiszi, hogy egyből az ágyàba könyörgöm magam. Valami kis méltòsàgom mèg maradt.Nem mentem teljesen sz@rrá a narkòpartikban. Láttam, hogy meglepődik a hátteremen, s màr magyaràztam volna meg a helyzetet, de végül visszacsuktam a számat. Shay akàr a pasim is lehetne, de nem az. Mivel nem kérdezett rà, én se vagyok köteles magyaràzkodni.
- Kilencedik b. Még csak most jöttem, de gondolom ràjöttél, hogy nem régòta vagyok itt.- mosolyodok el kedvesen. Igazábòl tévedtem. Ez a srác nem csak helyes, hanem nagyon is szívdöglesztő. Ez a megfelelő szò rà Nem olyan nagyon karakteres az arca, de kifejezetten aranyos. Amikor azt mondta gitàrozik, felcsillantak a szemeim.
- Komolyan? A barà... izé az exem is gitározott. Imàdom a gitáros pasikat. Majd valamikor játszassz nekem valamit?- nézek rá kiskutya szemekkel. Igazàbòl én is akartam mindig, de nem hiszem, hogy Hector szakított volna arra időt, hogy megtanìtson. És most itt a remek alkalom arra, hogy tanárt talàljak magamnak. Majd megkérem Keith-ot, biztosan szívesen segítene, már csak baráti gesztusbòl is.
- Hogy mit szeretek csinálni? Nos, imádom a pom-pom lánykodást, meg minden jò rock koncertre elmegyek. Bàr, sajnos màr nem nagyon van kivel mennem és egyedül nem poén. Amùgy még szeretek zenét hallgatni és olvasni.- adok kielégítő választ a kérdésére. Már a nyelvem hegyén volt a gitàros kérdésem, de visszanyeltem, mivel épp egy italra hívott meg. Továbbra is mosolyogtam, de ennyi kávétòl nem fogok tudni aludni, na meg azt se szeretem, ha valaki ràm pazarolja a pénzét. Ha ajándékba kapok valamit, azt persze elfogadom, mert ùgy illik, de szerintem nem jò, ha egy fiù etet vagy itat egy lànyt. Nálam is van elég pénz, s akàr 15 kávét is vehetnék, szòval feleslegesen venne nekem valami italt.
- Keith nagyon cuki vagy, de nem fogadhatom el. Nem nagyon vagyok oda azért amikor költik rám feleslegesen a pénzt. De tényleg nagyon köszi a kérdést, aranyos vagy.- mosolygok rá kedvesen. Mivel nem szòlt semmit, ùgy döntöttem, hogy felteszem a gitározással kapcsolatos kérdésemet.
- Amùgy lenne kedved megtanìtani engem is gitározni? Segíthetnél gitàrt venni, meg az alapok megtanulásàban. Benne lennél?- kérdezem mosolyogva.

To: Keith

A srác ùgy csinált, mint aki elmereng a régi emlékeken, s visszasírja a kilencedikes éveit. Biztosan könnyebb lehetett a tananyag, meg kevesebb volt az òrák száma, de nem hiszem, hogy jò "kicsinek" lenni. Rengetegen idősebbek, akik szívatnak, főleg ha nem vagy benne a pom-pom csapatban, vagy esetleg szeretsz olvasni. Nem szeretem az olyan embereket, akik a kisebbeket, gyengébbeket, befolyásolhatòbbat bántják. Nek volt az én stílusom, abban viszont erősen reménykedtem, hogy a srác is ezen az oldalon áll, mert eddig Keith nagyon szimpi nekem, mitöbb, eszméletlenül dögös is, szòval reméltem, hogy nem kell benne csalòdnom, s nem derül ki ròla olyan dolog, amiről jobb nem tudni. Az ciki lenne. Elsőre biztosan nem adom neki a bizalmamt, nem fogom elkövetni azokat a hibákat nála, mint Hectornál. Keoth nagyon aranyosan közölte velem, hogy bármikor szívesen játszana nekem, mire én gondolkodás nélkül, lelkesen felpattantam, s odasétáltam hozzà. A karomat a nyaka köré fontam, finoman átölelve tartottam a fiùt. Nem tartott valami sokáig a dolog, légiesen sétáltam vissza a saját helyemre.
- Bocsi ezért a kirohanásért, de Hectornak mindig òrákat kellett könyörögni azért, hogy egy hülye dalt eljàtszon nekem. Furcsa, hogy valaki így elsőre belemegy, ezért örültem meg ennyire.- magyarázom neki mosolyogva. Nem tudom, hogy mit gondol most, biztosan őrültnek, vagy szeretethiányosnak gondol. Vagy csak könnyűvérűnek. Ez utòbbi megijesztett. Találok egy nagyon is normálisnak tűnő pasit, az meg egyből rossz gondolatokat szőne ròlam... ezt nem akarom. Nagyon nem. Kissé meg is ijedtem, hogy Keith valami rosszat gondolna ròlam, de arra jutottam, hogy a magyaràzkodással csak rontanék a dolgokon.
[colorw
=deeppink]- Engem az ilyen dolgok soha nem nyűgöztek le. Márint érted, magnak megcsinàlom, de ha szétmegy a sminkem, vagy a hajam nem problémàzok,mert minek. Felesleges előkapni egy hajvasalòt a város közepén, mert nem vagyok tökéletes.-[/color] vonom meg a vállam mosolyogva. A koncertes dologra nem válaszoltam, csak szerényen elmosolyodtam. Valamiért ùgy éreztem, tetszhetek Keith-nek, de ebben nem voltam teljesen biztos. Mikor megígérte, hogy megtanít gitározni, visszafogtam magam, most nem ugrottam a nyakàba, csak szerényen elmosolyodtam, kissé elpirulva.
- Azért tùlzásokba ne essünk.- jelentem ki lesütve a szememet. Hogy leplezzem a zavaromat, előkotortam a telefonomat, s megnéztem az időt. Fél nyolc volt, nagyon elment az idő.
- Jesszusom, de késő van!- sikkantom. Vàrtam eg divattervezőt, aki a ruhámat csinálta a bàlra, de ezt nem akartram ecsetelni. Azonnal felpattantam, Keith-szel a sarkamban megindultam a kijárat felé, amint fizettem. Persze kint kellemetlen meglepetés fogadott, egy zacskòt fùjt el előttem a szél, amitől frászt kaptam. Sikítva bùjtam a fiù mellkasàhoz, nagyon megijedtem. Egy fEl pillanattal később megragadtam a kezét, kimagyaràzva a helyzetet.
- Jòl esik tudni, hogy itt vagy, de érezni is akarm, mert különben itt halok meg félelmemben.
Kézen fogva sétáltunk haza, egészen a szobámig kísért. A gyilkos is a bàlra készülhetett, mivel minden kihalt, s lélektelen volt a suliban.
- Köszi, hogy elkísértél. Innentől már nem lesz baj. Azt hiszem ideje mennem, szòval... izé... még làtjuk egymást.- habogom zavartan, majd még egyszer rámosolyogtam, s bementem a szobàmba.
//Folytassuk a bálon.//

Szombat, 7: 58. Egyedül ücsörgök a Starbucks egyik sarokasztalánál. A kávézó persze tele van diákokkal, szerelmespárokkal, csevegő baráti társaságokkal. Ehhez képest én teljesen egyedül, árván várok.
Hogy mit keresek én itt? Fogalmam sincs, és néha- néha már én is bánom, hogy egyáltalán eljöttem. Pár nappal ezelőtt kaptam egy névtelen cetlit, amin semmi más nem szerepelt, csak a mai nap, egy időpont, vagyis 8:00, és a Starbuck sarokasztala volt megjelelölve a találkozó helyszínéül. Aláírás nem volt, ennek ellenére itt vagyok. Most nyugodtan nevezhetne bárki felelőtlennek, főleg azok után, ami a sikátorban történt, de ez egy kávézó! Nem sötét, nem elhagyatott, és a kíváncsiságom legyőzte a gyanakvásomat. Vajon ki akarhat velem találkozni? És miért olyan gyáva, hogy egy fecnin üzeni ezt meg? Egyértelmű a válasz, mert egyébként nemet mondanék. És éppen ezért lettem kíváncsi. Ki tudja, még egy kellemes este is kialakulhat a titokzatos üzenet miatt.
És melyik lány ne akarná, hogy neki is legyen egy titkos lovagja? Aki erre a kérdésre nemmel válaszol, az hazudik. A titkok mindig romantikusak, és ki ne lenne oda egy kis romantikáért?
Tehát, vegyes érzelmekkel, de főként kíváncsisággal felvértezve továbbra is várok. Ránézek az órámra, és ambivalens érzésekkel konstatálom, hogy nyolc óra van. Egy részről örülök, mert végre eljött az üzenetben említett időpont, más részről kicsit felébredt bennem a félelem. Ki fog idejönni hozzám? És mi lesz akkor, ha nem is jön senki? Ha csak egy ostoba vicc volt, valamelyik vérig sértett, vagy kikosarazott diáktársamtól? Ahogy ebbe belegondoltam, düh öntött el. Ha bárki szórakozni mert velem, azt nagyon meg fogja bánni. Ebben egészen biztos vagyok.
Mély levegőt vettem, és körbenéztem a kávézóban. Senki. Egyelőre senki. Odaintettem az egyik pincérlányt az asztalomhoz, és rendeltem egy forró csokit. Addig fogok várni, amíg megiszom az italomat, egyetlen percet sem fogok tovább vesztegetni a rejtélyes idegenre. Ha egyáltalán szándékában állt eljönni...
A mosolygós pincér hamarosan kihozta a rendelésemet, én pedig – a szokásomhoz híven- a kanalammal a habon lévő csokiöntettel játszadoztam. Megcsóváltam a fejemet, és mohó tekintettel a tömeget pásztáztam...

Tudhattam volna, hogy teljességgel felesleges Julien-nel fogadni, hiszen valamilyen úton-módon úgyis eléri, hogy ő nyerjen. Így is történt, elveszítettem a fogadást és most az utcákat rovom egy titkos randevú reményében. Jól tudom hova kell mennem, melyik sor melyik asztalához, mégsem tudom hova tartok pontosan. Mindenesetre igyekeztem megőrizni a hidegvéremet és átadni magamat a szerepnek, amit Julien tanított nekem. Nem áll messze tőlem az udvariasság, azonban a mellé fűzött bájvigyor már sokkal inkább. Alapjában véve nyitott vagyok, néha még talán mosoly is kúszik az arcomra, de az erőltetett hízelgés már megfekszi a gyomromat.
Sietős léptekkel haladtam a kijelölt kávézó felé, egy jegyzetfüzettel a kezemben. Mindenre fel kellett készülnöm, még arra is, hogy a lány faképnél hagy. Akkor bizony nagy hasznát vehetem a jegyzetfüzetnek, ami üres lapokkal csábítgat az új fikciók világába. Újabb novella, vagy regénykezdemény... se szeri se száma a kurta történeteknek, amik ebben a füzetben megbújtak. Írói próbálkozások, amik a semmibe kiáltanak. Senkinek nem mutattam még az írásaimat, bár Annie nagy érdeklődést mutatott a kis füzet után. A könyvtári emlék mosolyt csalt az arcomra.
Megpillantottam a kávézót, és egy röpke pillantást vetettem az órámra. Tíz perces késében voltam, ezért szaporáztam a lépteimet. A kilincsbe kapaszkodtam és halkan nyitottam be a zsúfolt helyiségbe. Jól van, Julien, tökéletes helyet találtál – szidtam magamban az unokatestvéremet. Körbenéztem, és megtaláltam a bal sarokasztalt, ahol már türelmetlenül dobolt a lány egy kartonpohárral a kezében. Fahéjillat szállingózott a levegőben, és kacaj töltötte meg az erősen közösségi jellegű helyet. Pár másodpercnyi toporgás után erőt vettem magamon és elindultam az asztal felé. Közelebb érve felismertem a lányt... Már nem egyszer szemügyre vettem, amikor a folyosón ballagott a barátnőivel vagy éppen az ebédlőben piszkálta az ételt. Jól tudtam, hogy Julien jó véleménnyel van róla és hogy igazán „jó nőnek” tartja, de én úgy éreztem, hogy számomra nem tartogat semmi izgalmasat az a kékes szempár.
Amint az asztal mellé értem önkénytelenül felvettem azt a stílust, amit nem akartam – amiről azt feltételeztem, hogy imponál az ilyen népszerű lányoknál. Elővettem azt a stílusomat, amit egyáltalán nem éreztem a sajátomnak... Félelem volt talán? Igen, féltem a szégyentől, a bukástól és az iskolai hierarchiából adódható problémáktól. Ez volt az oka.
- Hello, szépségem! Leülhetek? – meg nem várva a válaszát levetettem magam. - Jól van... Szóval sajnálom, hogy nem személyesen hívtalak el, csak tudod elfoglalt voltam a héten, ezért inadekvát módon: egy cetlin hívtalak el ide. Valljuk be, azért sikerült izgalmat csempésznek a rózsaszín életedbe... – dőltek belőlem a szavak, mégsem éreztem azt, hogy ura lennék a helyzetnek. Legszívesebben elsüllyedtem volna, alkalmatlannak éreztem magamat a feladatra. Hogyan is beszélhetnék én nyugodtan egy ilyen lánnyal? Minden szava éles, és támadó – már csak pár másodperc és elviharzik... 3... 2... 1...

Már a forró csokim utolsó kortyait ízlelgettem, és végképp feladtam a romantikus tündérmesékbe vetett hitemet a titokzatos lovagról, amikor egy ismerős arc közeledett felém. Kissé gyanakvó pillantásokkal méregettem, mert el is akartam hinni, meg nem is, hogy azért jön, amiért várom. Az első gondolatom az volt, hogy biztos csak le akar ülni. Mellettem még volt hely, ráadásul a kávézó legfélreesőbb helyén ültem, immár egyre türelmetlenebbül. Nem vagyok hozzászokva, hogy megvárakoztassanak. Ahogy közelebb ért, már határozottan felismertem. De nem tudtam túl sokat róla. Sőt, igazából a nevén kívül szinte semmit. Nem egy a baráti társaságunk, és szintem még soha nem beszéltünk egymással. Ez azért kicsit furcsa, nem? Egy iskolába járunk, mégsem tudunk egymásról semmit. Pedig ez nem egyedi eset. Sőt! Én legalább a nevét tudom. Biztos vagyok benne, hogy az iskolai elit és jó páran a focisták, és a pom- pom bolhák közül sok diák létezéséről még csak tudomást sem vesznek. És hány diáktársam szájából hallottam már, hogy: „Úgy utálom a lúzereket!” Na azért ez már szerintem is túlzás. Nem vagyok se egy Teréz anya, se a jó tündér, mégsem mondanék senkire ilyet, csak azért mert nem olyan, mint én. Ettől függetlenül, én is megválogatom, hogy kivel barátkozom. De közel sem sznobizmusból...
Fürkésző tekintetemet az övébe fúrtam, és őszintén kíváncsi voltam, hogy mit fog mondani. Számítottam hebegésre, mentegetőzésre, félénkségre...szóval mindenre, amit az ember lánya egy olyan találkozón vár, ahová egy személytelen cetlin hívják meg. Ehhez képest teljesen mást kaptam. Válaszomat meg sem várva máris ledobta magát a székre. Én felhúztam a szemöldökömet, és nem igazán akartam hinni a szememnek. És ami még rosszabb, a fülemnek se...
Komolyan szépségemnek szólított? Ez a srác tényleg ilyen, vagy csak imponálni akar? Végighallgattam a mondatait, és a kezdeti meglepettségem, amibe azért sértettség is vegyült- a fiú megnyilvánulása miatt- a végére csalódottságba csapott át. Hát persze, hogy semmit nem tud az életemről. Természetes, hogy azt hiszi, az életem csupa rózsaszín felhőből, vásárolgatásokból, és utazgatásokból áll. Mindig és mindenki ezt hiszi. Az igazság azonban ettől nagyon távol áll. Egy pillanatra hagytam, hogy ezek a keserű gondolatok eluralkodjanak rajtam, de sikerült elűznöm mindet, és erőt vettem magamon. De nem csak ehhez volt szükségem erőre, hanem ahhoz is, hogy féken tartsam a nyelvemet, és nyugodtan válaszoljak a srácnak. Bárkiben felvetődhet a kérdés, hogy miért. A válasz pedig egyszerű: kíváncsiság.
- Rózsaszín...- ismételtem halkan az utolsó szavai egyiket- ez nem talált. De egy kis izgalomra mindig vevő vagyok.- mondtam immár sejtelmesen. Ha játszani akar, tőlem megkaphatja!
Direkt nem sértődtem vérig azon, amit a meghívásról mondott. Ennek ellenére nem tudtam, és nem is akartam magamba fojtani a következő mondatokat.
- Nem volt időd? Most is az időhiány miatt késtél? Vagy inkább bátorságod nem volt ahhoz, hogy meghívj? Talán jobb is, hogy így történt, mert nem biztos, hogy most itt lennék.- remélem ezzel azért sikerült egy kicsit helyrebillentenem a túlságosan is előtérbe kerülő magabiztosságát. Nem hittem volna, hogy Matt ilyen lekezelő, és pökhendi tud lenni. Nem mintha túl sokat gondolkoztam volna rajta, de amikor megláttam, nem tűnt ilyennek.
- És nem vagyok a szépséged.- mondtam neki már könnyedebb hangon.- Még nem...- a rövidke mondatom után úgy néztem Matt-re, mint éhes keselyű a prédájára. Tényleg kíváncsi lettem Matt személyiségére. Egy ilyen ellentmondásos belépő után nagyon is. Láttam a szőke haját, a világos szemeit, a jegyzetfüzetét, de nem tudtam, hogy ki is ő valójában. Egy magabiztos srác, akit mindenki nagyon félreismert, vagy csak a magabiztosság álarcát magára erőltető bizonytalan fiú, aki azért hozta azt a füzetet, hogy...miért is? Másodjára akadt meg a szemem ezen a tárgyon.
- Azt ugye nem a verbális kommunikáció helyettesítésére hoztad?- mutattam közben az általa megjelenített macsó képet romba döntő jegyzetfüzetre, majd közelebb hajoltam az asztalhoz, és ezáltal a fiúhoz is, és újabb huncut mosoly jelent meg az ajkaimon.

Az izgalomra tett megjegyzése egy pimasz mosolyt csalt az arcomra. Amennyire kedvetlen voltam a kezdetekben, olyan felszabadulttá tett ez egy mondat. Az utóbbi időben csak szende lányokkal hozott össze a sors, amit végtére nem bántam. De most úgy éreztem, hogy egy lehetőséget kapok az új megismerésére. Hiába tagadtam volna, hiányzottak az érintések, a másodpercnyi izgalmak, amiket többnyire csak az irodalom polcain sikerült eddig fellelnem. Nem engedtem, hogy újra előtörjenek bennem a bál éjszakán szerzett élmények, inkább közelebb hajoltam a szőkeséghez és tartottam a csábos mosolyt, amit az ördögök festettek az arcomra.
- Hogy felvágták a nyelvedet. Pazar, szeretem a tüzes nőket – bólogattam elégedetten. Tüzetesen végigmértem magamnak a lányt, és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a szerep. Félig-meddig sajátomnak éreztem a domináns szerepet, ami ellen a lány hisztérikusan tiltakozott. Élcelődő megjegyzésein csak bazsalyogni tudtam, hiszen azokat csupán az érdeklődés mondatta vele.
Eleinte tartottam a népszerűségtől, ami a lányt körüllengte. Most azonban kimondottan tetszik ez a flörtölő stílus, amit néhány makrancos megjegyzéssel tűzdel. Izgalmas esti partnernek tűnt, s már kezdtem felismerni azokat a sarki fényeket a szemében, amik felkeltették az érdeklődésemet. Figyeltem, ahogyan mérgesen formálja ajkaival a díva szavakat. Hogy nem a szépségem? Egy botlásomra mutatott rá, de esélyt sem adott arra, hogy megbánjam. – Még nem... – tette hozzá. Halkan kuncogtam, aztán a következő kérdésére koncentráltam.
Belelapoztam a füzetbe, ahol eredeti önmagam köszönt vissza. Egyszeriben levetettem az amerikai beszédstílust, és őszintén szóltam a lányhoz, akinek még a nevét sem tudtam.
- Igazából azt hittem, hogy itt fogsz hagyni. És mivel szeretek írni, hoztam magammal egy pár segédeszközt, amivel rendesen gyakorolhatom ezt a hobbimat. De te a vártnál sokkal kedvesebb vagy velem, szóval elnézést a feltételezésért, ne vedd sértésnek – félretoltam a füzetet az asztal sarkára, aztán újra a szemeibe révedtem. Olyan szabadnak tűnt, és tökéletesen erkölcstelennek. Félre akartam pakolni a szavakat, és egyszer az életben hagyni, hogy a test beszéljen – de ehhez nem volt merszem. Akármennyire is kívántam, nem tudtam olyan „laza” lenni, mint ők. Utólag úgyis megbántam volna, és a racionális érvek csak bűntudatba hajszoltak volna, ahonnan csak a jóisten szabadít fel. Pontosan úgy, mint Natalja-nál. Egy pillanatra hagytam az ösztöneimet elkóborolni, majd az egészet a józan eszem bánta.
- Rendelhetek neked valamit? – vigyorom erőltetett volt, s egy kicsit erőtlen. Le akartam számolni a belső vívódásaimmal, de túl sok kérdés volt még, amik nem hagytak nyugodni.
A kávézóban nem láttam ismerőst: se Natalja, se Alex, se Annie, se Lena... Csakis a szőke lány, aki rám meresztette tengerkék szemeit. Benne összpontosult minden nőiesség, amit ismertem, s amit nem.
- Oké, ez nem megy. Valószínűleg, most tényleg meg fogsz haragudni rám, de mivel alapjában véve egy őszinte ember vagyok, nem tudom magamban tartani. Kedves... lám, a nevedet sem tudom, tényleg sajnálom. A lényeg, hogy ez az egész... Szóval, hogy itt ülünk, és szerencsétlenkedek egy fogadás miatt van. Vesztettem, ezért az unokatestvérem küldött neked egy cetlit, engem pedig elküldött erre a randira. Félre ne érts, nagyon szép lány vagy, és szimpatikus – nem akartam hozzátenni az erotikus, és izgalmas jelzőket -, csak nem szeretném, hogy a kapcsolatunk, ha ezek után lesz, egy hazugságra épüljön – monológom végére a kezét markoltam, és szinte teljesen rádőltem az asztalra. Közelről figyeltem lelkének tükrét, s ezzel együtt tükörképének árnyalatait.

A mosoly a világ egyik legcsodálatosabb jelensége. Legyen az félénk, huncut, flörtölős, vigasztaló, vagy éppen bátorító. Mindegy milyen, a mosoly jól esik a léleknek. Nem csak annak, aki adja, hanem annak is, aki kapja. Ahányszor elmosolyodott a beszélgetőpartnerem, nekem is pont annyiszor lett jobb kedvem. Jó érzés az látni, hogy valaki, akivel ezelőtt semmilyen kapcsolatom nem volt, mosolyog a társaságomban. Mostanában kissé szentimentális lettem, és tényleg képes vagyok jobb kedvre derülni attól, ha valaki arcán meglátom az öröm legszembetűnőbb és legelső jelét.
Elnevettem magam, amikor közölte, hogy szereti a tüzes nőket. Meglátjuk, hogy mennyire. Igazából nem ilyen reakciót vártam. Azt hittem, hogy könnyen zavarba tudom hozni. Ehhez képest...
Hosszú másodpercekig néztem azt a füzetet, amit a fiú félretolt az asztalon. Az első szó, ami eszembe jutott erről, az volt, hogy TITKOK. Igaz, hogy mindenki magából indul ki, éppen ezért villant be pont ez a szó. Ha én bárhová le merném írni a saját kis titkaimat, azt egy ilyen füzetbe tenném, és mindig magammal vinném. Mert félnék...attól, hogy valaki megtalálja, elolvassa, és akkor nekem végem lenne. Épp ezért az életem nem olyan rózsaszín részei a legnagyobb biztonságban a fejemben vannak, elzárva a külvilágtól, várva, hogy egyszer a feledés homályába merüljenek. De Matt nem ezért hordozza magával. Biztosan művészlélek. De az ilyen emberek is a saját életükből merítenek ihletet, nem? Talán egy napon híres író lesz, és akkor én elmondhatom, hogy volt egy titkos randevúm vele. Erre a gondolatra majdnem elkezdtem kuncogni, de Matthew tekintete visszarántott a fantázia világából a valóságba. A nagyon is tetszetős valóságba.
Következő mondatai kicsit sem leptek meg.
- Semmi baj.- jelentettem ki könnyed hangnemben- Az embereknek mindig előítéleteik vannak velem kapcsolatban. Már megszoktam. Vagy a talpamat nyalják, mert azt hiszik, így lehetnek valakik, vagy ostoba, felszínes, beképzelt libának tartanak. De örülök, hogy az írás helyett engem választottál.- Meg persze ott van a harmadik variáció, amikor egyszerűen egy pasifaló szörnyetegnék tartanak. Mondanom sem kell, hogy nem igaz. Gimiben egy pasim volt, rajta kívül egyet csókoltam meg. És itt vége a pasifalásnak. Azt nem tudom, hogy Matt ezekről mennyit tud, de azt biztosra veszem, hogy az előítéletekről nagyon sokat. És nem velem kapcsolatban...
Valami feltűnt, miközben Matt ajakai mozogtak. Már nem úgy beszélt, mint az a laza, vagánynak tűnő férfi, aki leült mellém. Másabb lett...
Esti órák ide, vagy oda, egy sütit még bevállalok. Nem tehetek róla, ilyen vagyok. Amit megkívánok, meg is szerzem.
- Egy szelet mogyorós nugáttorta jól esne, de csak ha velem tartasz. - Ennyit a csinos lányok nem esznek sütit sztereotípiáról, mert én igenis eszek sütit. Sutton és én is édesszájúak vagyunk, úgyhogy két Gombóc Artúr került egy szobába.
A világ egy pillanatra kibillent a sarkából. Fogadás volt. Nem velem akart találkozni, csak engem kapott. És nem is akart megismerni, hisz még a nevemet se tudja! Ennyit a titokzatos lovag ábrándjáról...
Csalódtam. Nagyot. Nem Matt- ben, hanem magamban. Még jó, hogy annyira nem vagyok lelkizős alkat, ezen is könnyedén tovább kell lépnem. Értékelnem kell azt, ami van. Matt őszinteségét. Ez a tulajdonság manapság úgyis olyan ritka kincs. Túl ritka.
- Akkor kedves Matt- hatásszünetet tartottam, mielőtt folytattam, és azt is be kell vallanom, hogy kíváncsi voltam, meglepődik-e, hogy én tudom az ő nevét - engedd meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Sophie. Sophie Anderson. - felé akartam nyújtani a kezemet, de az övéi védőburokként tapadtak az enyémre, ami ebben meggátolt. Eddig észre se vettem, hogy a kezemet fogja. Olyan természetes érzés volt. És a legszembetűnőbb jele annak, hogy nem akarja, hogy hurrikán módjára elmenjek. Legalábbis az én értelmezésemben.
Kicsit tartottam attól, hogy milyen reakciót fogok látni az arcán a nevem hallatán. Elég sok pletyka kering az iskola folyosóin rólam is, negatívak és pozitívak egyaránt. Csak remélni tudtam, hogy egyik se fogja őt befolyásolni.
- Nem tudom, az unokatestvéred jót akart-e azzal, hogy velem hozott neked össze egy találkozót, de én örülök neki.- és ebben a pillanatban ráhajtottam az ujjaimat a kezére. Jelezvén, hogy értékelem az őszinteségét.
- Így legalább mindkettőnknek meglepetés volt a másik kiléte.- kacsintottam rá- De áruld el, hogy miért jöttél el? Teljesíteni a fogadás rád eső részét, vagy valami más szándékod is volt?- tudakoltam tovább, miközben pillantásom fogva tartotta az övét. Olyan közel volt hozzám, mintha évek óta bizalmas kapcsolat lenne közöttünk.
- Az attól függ, hogy nem akarsz-e megfutamodni egy ilyen féktelen lánytól, mint én. Nem vállalok felelősséget a... következményekért!- nevettem el magam. Láttam az arca apró rezdüléseit, éreztem a bőre puhaságát, orrom befogadta illatát, és észre vettem a szeme sarkában megbújó különleges csillogást. A tekintetében egy másik világra találtam, mely tőlem idegen, távoli, és mégis oly vonzó...

Hogyha mérlegre kellene helyeznem Sophie-t – később kiderült, így hívják a lányt – és az írást, nagy dilemmába esnék. Mind a kettőt izgalmasnak tartottam, lehetőségekkel telinek, de szerencsére ezen nem kellett spekulálnom. Egyértelműen Sophie-t választottam a mai napra, és maximálisan meg is voltam elégedve a választásommal. Talán az ördög bújt belém, de a materiális világ izgalmai most jobban izgattak, mint a szellemi közeg hullámverései. Élveztem, hogy a lány kezét szoríthattam és azt, hogy egy falatot haraphattam a népszerűségből. Árgus szemek szegeződtek ránk, nyilvánvalóan egy párnak tekintettek minket. Szinte láttam, ahogyan a nevemet felemelik a lúzer szintről az ígéretes „kiscsillagok” szintjére. A tudat, hogy egy ilyen szép és népszerű lány kezét foghatom pillanatnyi delíriumba mártott.
Szerencsére hamar ráébredtem, hogy a gondolataim elidegenedtek az érzéseim és a lelki beállítottságomtól. Engem sosem érdekelt a hierarchikus lépcső, amit az idióta fiatalság alakított ki magának. Igyekeztem eltekinteni a közkeletű „cédulákról”: népszerű, lúzer, focista. Nem skatulyázhatom be az embereket – velük együtt saját magamat se – hiszen azzal együtt csupán egy sarkított képet kapnék az emberektől. Levetkőztem a gondolatokat, amiken eddig járt az agyam és Sophie-ra meredtem. Sophie-ra, a szőke lányra – se népszerű, se rosszhírű – egyszerűen Sophie.
- Szép neved van, nőiesen gyermeteg, és illik a mosolyodhoz. Az ajkaid ehhez képest másról árulkodnak, ejnye-bejnye – kuncogtam ördögien. Kezes báránynak tűnt, de valójában nem volt az. Igenis felvágták a nyelvét, és mindenről megvolt a saját véleménye. Határozott volt, érett és főként sziporkázó társaság. Lassan elengedtem a kezét, és a pénztárcámért túrtam. Előhúztam a zsebemből, majd számolgatni kezdtem a bankókat – nem álltam híján. Julien körültekintő volt, és megszánt „pár” dollárral. Tudta a módját, az már egyszer biztos.
- Nagyon örülök, hogy így történt. Eleinte semmi kedvem nem volt az egészhez, de most már sikerült felkeltened az érdeklődésemet. Kíváncsi vagyok, mit tartogatsz még a mosolyodon kívül...
A pult felé néztem, de mivel rengetegen tolongtak a kasszánál inkább visszatartottam magamat és figyelmesen Sophia-ra néztem, aki kedves szavakra nyitotta a száját. Kérdésekkel bombázott, amikre nehéz lett volna úgy válaszolnom, hogy az imponáljon neki, ezért inkább megmaradtam a jó öreg igazság mellett. Újra közelebb hajoltam, hogy hatásosabb legyen a monológom:
- Julien körülbelül egy órán keresztül nógatott, hogy ugyan tegyem már ki a lábamat a koleszből. Persze, a fő csali te voltál, de mivel látta, hogy nem mozdít meg a randizgatás lehetősége, belekezdett az „emberi kapcsolatok fontosak” tanmesébe. Aztán úgy voltam vele, hogy egy kis kikapcsolódás nem árt. Arra számítottam, hogy két perc után elhagyod a kávézót, miután meglátod ezt az arcot – mutattam magamra -, de nem tetted. Jól esett ez a gesztus tőled, szóval... a lényeg, hogy én is nagyon örülök neked így utólag. Hülye lettem volna kihagyni ezt a találkozót. Julien tud valamit – kacsintottam a lány felé. – A lényeg, hogy én végig szeretném csinálni – szemeim pajkosan villantak rá, miközben kezére csúsztattam ujjaimat.
- A következmények nem érdekelnek, rugalmas vagyok, kedves Sophie. És ha most megbocsátasz – kibontottam magam a szorításából és a pultot céloztam meg. Már sokkal kevesebben voltak, mint egy perccel ezelőtt. A kiszolgálólány elé vágódtam, és leadtam a rendelésemet. A széknek támaszkodtam, miközben üresen meredtem magam elé. Egyszer csak egy ismerős iskolatársam fordult felém – valószínűleg focista volt, a testalkatából ítélve – s mintha régebben a futballpálya környékén láttam volna.
- Te, haver, ti most randiztok? – meglepetten, mégis bizalmasan fordult felém. Kihúztam magamat és rövid tétovázás után válaszoltam a gyereknek.
- Sophie... Szóval csak az irodalom kötelezők miatt találkoztunk – nem akartam rossz hírbe hozni őt, ezért inkább füllentetem. Az egyenruhát viselő lány kiadta a rendelésemet egy zöld tálcán. Az iskolabeli „haver” nagyokat pislogott, aztán gúnyosan megjegyezte:
- Még hogy irodalom kötelezők...
Élénk mosollyal az arcomon indultam vissza az asztalhoz. Mikor Sophie elé toltam a tálcát tágra nyílt szemekkel figyelte a méretes körtorta díszes mázát. Mielőtt megszólalt volna magyarázkodni kezdtem.
- Tudom, hogy nem egy egész tortát kértél, de gondoltam minden szülinap érdemel egyet. Mi pont ma vagyunk nulla évesek, ezért gondoltam megadhatnánk a módját – a kezembe vettem az egyik villát és otrombán a karimájáról lecsíptem egy darabot. Nem szedtem magamnak tányért, hiszen így „két kézzel” viccesebb volt nekiesni. Magam elé húztam a forrócsokoládét és már előre sajnáltam Sophie-t, amiért az alakja miatt nem kezdhet bele ekkora dőzsölésbe.
- Hát ez nagyon finom, jó választás, hölgyem – biccentettem elismerően és egy újabb szeletet csíptem le a széléről. Mielőtt bekaptam volna megállt a kezem, és leeresztettem a villát. Felkaptam a még tiszta evőeszközt és azt is a tortába mártottam. Lassan Sophie felé emeltem a süteményt és egy á-t formáltam a számmal, mutatva neki hogyan nyissa ki a száját.
Mint ahogyan a kislányoknak szokás...

Amióta az eszemet tudom, mindig határozott elképzelésem volt arról, hogy mit akarok. Sosem volt kétségem arról sem, hogyan érhetem el, szerezhetem meg a vágyaim tárgyait. Legyen ez szó szerint egy tárgy, vagy személy. Most is tökéletesen tudom, hogy mit akarok. És ha erre gondolok, olyan titokzatos és sejtelmes mosoly ül ki az arcomra, amit még Leonardo Mona Lisa-ja is megirigyelne.
Tetszett, ahogy Matt a szemem láttára változott magabiztos, lekezelő pasiból őszinte és kedves fiúvá, akiben mégis jelen van a kisördög, ami nem is olyan rossz. Jobban mondva, egyáltalán nem rossz. A mondatai alapján most előbújt a bátrabbik énje. Hogy ez az iskolán kívüli környezetnek köszönhető, vagy nekem, az kérdéses. Szerintem egy kicsit mindkettő szerepet játszott benne. Akárhogy is, kifejezetten tetszett amit eddig láttam.
A komolytalan ejnye- bejnye-re kénytelen voltam kicsit elfordítani a fejemet, mert akaratlanul is megnyaltam az ajkaimat. Ha őszinte akarok lenni, Matt mondatai nagyon megleptek. Nyíltan flörtölt velem! És én ezt élveztem!
Eszem ágában sem volt elmondani neki, hogy mit tartogatok még neki. Ehelyett egyik lábamat keresztbe tettem a másikon, hátra dőltem. Kissé lehajtottam a fejem, a tekintetemet azonban Matt-re emeltem. De ez nem egy átlagos tekintet volt. A lehető legsejtelmesebb, legcsábítóbb pillantásomat vetettem be. Ajkaim gonosz félmosolyra húzódtak, és csak ennyit mondtak:
- Majd megtudod.- szinte suttogva. De a pillanat itt is elszáll, és tudom jól azt is, hogy a kevesebb néha több. Kérdeznem sem kellett, kiderült ki volt a cédulaküldözgető unokatestvér. Bár ez most egyáltalán nem releváns. Ellenben Matt utolsó mondatával és az érintésével. Alig tudtam szóhoz jutni ezután. A szóhasználata, nos... érdekes volt. „végig szeretném csinálni” Kis híján belepirultam ebbe a mondatba. Játszani kezdtem az ujjaival, és lopva néztem rá. Akár egy ártatlan kisangyal... de mint tudjuk, a látszat sokszor csal.
- Megköszönöm Juliennek, HA jól végződik ez az este. Én viszont egyáltalán nem emiatt jöttem el. Hanem tudod miért? Túlságosan kíváncsi vagyok, és annyira tudni akartam,hogy ki leeht az én titkos hódolom, hogy fel se merült bennem az, hogy nem jövök el. De ezek szerint a titkos hódoló nem is létezik. Vagyis lehet, hogy létezik, de nem te vagy az. - nem rajtam fog múlni, hogy jól végződjön az este, de Matt-nek meg kell dolgoznia minden lopott percért, mert továbbra sem tartom magam egy használt rongydarabnak, akit bárki felvehet és utána kidobhat. Az már csak rajta fog múlni, hogy mennyire sikerül kiaknáznia ezt a lehetőséget. Eszemben sem volt megcáfolni a saját arcára tett megjegyzését. Nem mintha nem gondoltam volna az általa mondottak tökéletes ellenkezőjét, de nem fogok udvarolni egy pasinak! Az meghagyom nekik.
Amíg Matt a rendelésünket intézte, én írtam egy sms-t Sutton-nak. Nem szép dolog, de ő volt a menekülőútvonalam. Megbeszéltük, ha nem érzem jól magam, vagy zavar a társaság, megcsörgetem, és ő egy kitalált ürüggyel elrabol a titokzatos idegentől. De most csak ennyit írtam neki: Minden oké, nem kell a menőöv! Elküldtem, és mosolyogni kezdtem magamban. Matt- et néztem. Alaposan szemügyre vettem, amíg a pultnál álldogált. De csak hátból tudtam tökéletesen megismerni őt. Legalábbis a szemeimmel. Hálát adtam magamnak, amikor a tizenkét centis sarkú cipellők mellett döntöttem. Matt sokkal- sokkal magasabb, mint én, és legalább egymás mellett állva nem úgy fogunk kinézni, mint Dávid és Góliát. Na jó, egyikünket se hasonlítanám egyik karakterhez sem. Szerencsére...
Láttam, ahogy az egyik focista odamegy hozzá, láttam a meglepődött arcát, de annyira nem érdekelt, hogy mit akart, hogy az már felháborító. Mivel Colin focista, valószínűleg holnap reggelre a fél iskola tudni fogja, hogy kivel töltöttem az estét. Na és? Az vesse rám az első követ, aki ezután a beszélgetés után képes lenne itt hagyni ezt a fiút. A keze érintését még éreztem a kezeimen, amikor a rádióból egy régi ismerős dal szólalt meg:
Come and hold my hand
I want to contact the living
Not sure I understand
This role I've been given...
Már ezekre a sorokra is elnevettem magam. Arra azonban tátva maradt a szám, amikor megláttam, hogy mit rakott le az asztalra Matt. Egyetlen hang se jött ki a számon. Csak figyeltem.
- Akkor tudod, hogy ezt minden évben meg kell ismételnünk!?- incselkedtem vele, miközben a méretes tortát nézegettem.
- És kérhetek valamit a tortán kívül is?- Ehhez a sütihez én most hogy kezdjek hozzá? A partnerem láthatóan nem zavartatta magát, és jóízűen falatozni kezdett. Ha én ebből elkezdek torkoskodni, az legalább plusz tíz kilométert jelent a futópadon. Megér ez nekem ennyit? Ez nem csak egy szelet! Mielőtt mérlegelhettem volna ezt a bagatellnek tűnő kérdést, Matt egy falat tortát tartott a szám elé a villán.
- Az édes csábítás.- jegyeztem meg halkan- Kísértésbe akarsz ejteni?- felhúztam a szemöldököm, és bekaptam a villán magát kínáló édességet. Élveztem, amikor a finom nugát szétáradt a számban, majd újból a fiúra néztem.
- Annyira gonosz vagy!- hangomból kihallatszott a pajkosság, miközben egy eltévedt morzsát söpörtem le Matt ajkának a sarkából. - Sosem gondoltam volna, hogy ilyen is tudsz lenni.- fűztem hozzá tettetett ártatlansággal.

- Felőlem akár holnap is megismételhetjük, ha nagyon akarod, de ha nem haragszol inkább máshova vinnélek. A végén megunnád a társaságomat... Szerintem itt a fénybeállítás sem a legtökéletesebb a tónusaimat tekintve – játszom a hiút, ami távol áll tőlem. Vigyoromat nem tudom lemosni a szám sarkából, egyszerűen élvezem a szituációt. Látom, amint a focista összesúg az egyik labdaőrült barátjával, aztán féltékeny pillantásokat vet rám. Amíg nem kevernek bele semmilyen észveszejtő pletykába, addig nincs ellenemre a dolog. Vegyenek csak a szájukra, formáljanak véleményt rólam – jól tudom, hogy a vádak látatlanban mindössze az önámítás felhőfoszlányai. Azt fogják rebegni rólam, hogy egy utolsó lúzer vagyok, akit Sophie csak szórakozásból „tart”. Degradáló, nem igaz?
Visszasüppedek a mi kis mikrovilágunkba, amit a szőke lánnyal kettesben építettünk fel. Aminek oly friss a levegője, s oly finom. A lány szemébe fúrom a tekintetemet, aztán válaszolok a következő kérdésére.
- Azt kérsz a tortán kívül, amit csak szeretnél – reflektálok udvariasan, és hízelgően egyszerre. Kétségtelen, hogy Sophie jól érzi magát a társaságomban, és én is az övében. A lehető legkisebb társaságban a lehető legjobban érezzük magunkat. Mindössze két ember, két szempár, s megannyi izgalom.
- Én nem kísértelek, csak megadom a kezdő lökést... Egy falat sütibe igazán nem halsz bele, vagy félted a hírnevedet? Csinos vagy, és ha netalántán a tortával vívott ádáz harc elvesztése után magadra szednél egy-két kilót, még akkor is csinos maradnál, nekem mindenféleképpen. Érezd jól magad, és add fel a korlátaidat csak egy pillanatra... az én kedvemért – bíztatom bizalmas szemekkel. Ő bekapja a tortaszeletet, aztán átkozni kezd a visszafordíthatatlan tettemért, és azért a negyven kalóriáért, amit éppen akkor juttattam be a szervezetébe. Én helyeslően elmosolyodok, majd levágok egy újabb darabkát, hogy folytathassam az etetést. Párszor megismételem a műveletet, aztán visszatérek saját magam etetéséhez. Sophie elemel egy kistányért és egy tisztességes szeletért nyúl. Miközben jóízűen falatozom ő ámuldozva figyel. Nem gondolta volna, hogy egy élő ennyit és ilyen elánnal tud enni. Szánalmasnak érzem magam, amikor lágyan a szám sarkához emeli hüvelykujját és lemorzsol egy piskótamorzsát. Ujjának érintése őrjítően perzseli a szám szegletét, ezért kisvártatva az ajkaimhoz kapok. Megismétlem a mozdulatot, amit ő tett – mintha magamról söpörném le az esetleges túlélőket.
A rádióban egy brit énekes dalának záró taktusai hallatszanak, amire felfigyelek. Halkan eldúdolom az utolsó pár sort, aztán magyarázkodva Sophie felé fordulok.
- Mind a ketten elkövettük azt a hibát, hogy előítéletekkel fordultunk a másikhoz. Azonban mind a ketten pozitívan csalódtunk a másikban. Mindesetre szeretném megköszönni, hogy nekem adod az estédet, igazán megtisztelő. Ahogyan említettem, őrültség lett volna kihagyni egy ilyen szülinapot – lehet, hogy a dal hatására, de előtör belőlem a régi énem, az igazi brit fiú, aki sokkal inkább hasonlít egy tízéves bizonytalan srácra, mint egy macsó, talpraesett férfira. Mea culpa, mea maxima culpa...
A telefonom halk trillája ver fel a nyugalmamból. Előhúzom a mély zsebből, és felkacagok, amikor elolvasom Julien üzenetét: Remélem, nem éppen a jegyzetfüzeted felett gubbasztasz egyedül. Ha igen, hívj fel! – Még hogy a férfiak nem kíváncsiskodóak. Visszadugom a telefonomat és eltolom az asztal közepén éktelenkedő „tortát”, amit lepusztított az éhségem.
- Elnézést, hogy felfaltam előled... – jegyzem meg kényszeredetten a szinte teljesen üres tálca láttán. – Én nem vigyázok az alakomra, úgy tűnik. De nem baj, úgy sem akarok másoknak tetszeni – hangos gondolkodásomból feleszmélek, és értelmes gondolatok után kapkodok. – Mi lenne, hogyha játszanánk egyet? Mondasz magadról kettő vagy három állítást, és nekem el kell döntenem, hogy melyik igaz, mit szólsz hozzá? Jó ismerkedő tréning, gyorstalpaló az olyan bénáknak, mint én – vigyorgok szélesen. A fejemen forgó bohóc-sipka engem is jobb kedvre derít, újra gyereknek érzem magam.
Ártatlannak, tudatlannak és játékosnak...

Tőlünk nem messze egy nagyobb baráti társaság szórakoztatta saját magát szánalmasabbnál szánalmasabb pletykákkal, és feltételezésekkel tanárokról, diákokról. Nem kellett koncentrálni, tökéletesen lehetett hallani, hogy aktuálisan miről folyik a társalgásnak nevezett pletykacsere. Aztán hirtelen csönd... elég volt egyetlen pillantás, hogy tudjam, mi kerültünk terítékre. Nyilván rajtunk csámcsognak, mint a kiéhezett kutyák. Hát tessék, csámcsogjatok nyugodtan, értékesebb dolgotok úgy sincs! Az egyik barna lány felénk lövellte vizslató tekintetét, s úgy méregetett minket, mintha csak két kiló almát akarna venni egy kofától a piacon. Nem fordítottam el a fejemet, belenéztem abba a kíváncsiskodó barna szempárba, kissé felvontam a szemöldökömet, és az eddig arcomra ragasztott mosolyt a semmivel tettem egyenlővé. Rideg lettem, kimért, és a szemem kék villámokat szórt rá. A hatás nem maradt el, elfordult. Különös, de a barna hajáról, és a szemeiről Sutton jutott eszembe. Biztosra veszem, hogy a kíváncsiság majd kifúrja az oldalát. Az sem kizárt, hogy még ébren megvárja, amíg visszaérek a szobánkba. Egy ilyen kurta, semmitmondó üzenettel őt nem lehet lerázni. De az is lehet, hogy nekem kell megvárnom őt. Mert amióta végre együtt vannak Daviddel ez a lány tíz centivel a föld felett jár, és természetesen rengeteg időt töltenek együtt. Aminek én kimondhatatlanul örülök. Na jó, kicsit talán irigylem is a boldogságukat...
Boldogság ide vagy oda, most én is jól éreztem magam. Az imént felvett jéghercegnő álarcot újból félretettem, és visszatértem a mi kis világunkba. Abba, aminek már a megismétlése is felvetődött. Őszintén szólva, nem lenne ellenemre.
- Oh, valóban? Mutasd csak! Hmmm...- Matt hirtelen hiúvá vált, amit természetesen nem gondolt komolyan, így a válasz is legalább annyira komolytalan volt, mint maga az előzmény.- A félhomály határozottan jót tenne neked. Tudod, ápol és eltakar!- kuncogtam halkan. Nem akartam megbántani, amit remélem a hangom játékos csilingelése és a nevetésem jelzett is neki. Csak egy picit élcelődtem vele. Nem tudhattam, hogy Matt mennyire fogékony az ilyen jellegű társalgásra, vagy ahogy a bátyám szokta mondani: a piszkálódásomra.
Amint elhagyták ajkait az általam hallani áhított kifejezések, én már tudtam, hogy mi vár rá. Minden részletet alaposan kitaláltam- amíg ő a torára várt- a helyszíntől kezdve az esetleges vonakodásának a legyőzéséig.
- Örömmel hallom. Ez esetben készítsd azokat a táncos lábaidat, mert hamarosan szükséged lesz rájuk. - ujjammal az asztal alatt meghúzódó végtagjai felé böktem. Nem tudtam, vajon tud-e, de abban egészen biztos, voltam, hogy ma éjjel még velem fog táncolni. Szegényke, talán azt hiszi, hogy valamelyik tömegek által ellepett szórakozóhelyre akarom elvinni. De téved. Hatalmasat! Azt pedig kétlem, hogy megtagadná a nulladik évfordulós kívánságom teljesítését. Ennek fényében én sem ellenkeztem a tortaevés kapcsán, és bár eleinte vonakodtam, később már lelkesen puszítottam el az előttem heverő süteményszeletet, ami egyre kisebb és kisebb lett, míg végül már csak néhány morzsa árulkodott a tányéron.
- Igazad van. Őrültség lett volna. Be kell vallanom, hogy sok mindenre számítottam, de a most kialakult helyzetre nem. Még arra is felkészültem, hogy egy ürügyet felhasználva faképnél hagyjalak. Persze ehhez szükségem lett volna a szobatársam segítségre... akarom mondani a barátnőm segítségére.- jó érzés volt ezt kimondani. Büszke vagyok, hogy mára barátokká váltunk. És én nem igazán szoktam dobálózni ezzel a szóval, de Sutton-t tényleg annak tekintem. Azzal, hogy Matt- nek elmondtam a menekülési tervemet, ennek az opciónak a bevethetősége megszűnt. Nem mintha szükség lett volna rá.
- Ahogyan te is átlépted a saját korlátaidat az érkezésedkor?- mostanra látom, hogy milyen az igazi énje, és jobban örülök ennek, mint az első benyomás által keltett elképzelt személyiségnek.
Zavarba jött. Nem számított arra, hogy megérintem. A továbbiakban kicsit jobban oda fogok figyelni erre. Sajnos azt nem tudhatom, hogy ez az érintés kellemesen, vagy kellemetlenül hozta zavarba, de mostantól óvatosabb leszek.
- Inkább köszönöm, hogy felfaltad! Az önuralom egy olyan erény, amit nekem még gyakorolnom kell.- Nem akartam belemenni, hogy nem mások miatt húzok határvonalat az édességmennyiséget illetően, hanem magam miatt. Így érzem jól magam.
- De minden évben van egy nap, amikor megengedem magamnak, hogy reggelire, ebédre és vacsorára is torát egyek. - kacagtam fel- A szülinapi torta mindig kivétel. És mostantól van még egy nap, ami tortát érdemel.- Most nem kell megrémülni, máskor is eszek édességet. Csak keveset. Meg egyébként is, Sutton mellett nem lehet csokibiztos falakat állítani. Ez a hátránya, hogy mindketten édesszájúak vagyunk. Egy jó film, egy kis kaja, hajnalig tartó beszélgetések, és némi nassolás. Ez egy nagyszerű barátnővel töltött tökéletes este receptje.
Sikítani lett volna kedvem, amikor meghallottam, hogy játszani akar. Ehelyett azonban csak egy nyöszörgésféle hang préselődött ki belőlem, miközben arcomat a tenyerembe temettem. Kisvártatva felemeltem a fejemet, még mielőtt Matt azt hihetné, hogy valami nagyon rosszat mondott.
- Akkor be kell ismernem: én is béna vagyok. Hasonló merényletre készültem ellened, csak egy másik játékkal. Felesz vagy mersz a neve. De játsszuk azt, amit te javasoltál.- mosolyodtam el és már azon kezdtem gondolkozni, hogy mi legyen az a három állítás.
- Oké. Háromból csak egy lesz igaz.- ekkorra már tudtam egy hazugságot, és azt is, hogy mit fogok őszintén bevallani.
- Amióta az eszemet tudom, mindig vonzódtam a magassághoz. Ott fent olyan, mintha nem lennének korlátok, és szabadnak érezheti magát az ember. Szeretném majd kipróbálni az ejtőernyős ugrást, de a szüleim hallani sem akarnak róla. Szerintük túl veszélyes. Az igazság azonban az, hogy már ki is próbáltam. A második: van egy portfólió a szobámban. Nem rólam, hanem a műveimből- kezeimmel idézőjelet rajzoltam a levegőben- szabadidőmben rajzolni és festeni szoktam. Én ebben élem ki azt az alkotási vágyat, amit te az íráson keresztül. És az utolsó: az én fájó pontom. Amikor tizenkét éves voltam, a nyarat egy lovastáborban töltöttem. Máig rossz emlék, és azóta félek a lovaktól. Az egyik állat ledobott a hátáról. A sisakom nem volt jól becsatolva, úgyhogy lerepült a fejemről, és több ponton eltörött az orrom. Úgyhogy amit most látsz, az egy plasztikai sebész műve.- mutatóujjammal megérintettem az orrnyergemet- Ha megkérhetlek, erről senkinek egy szót se!- Egyszerre kérlelő és kíváncsi tekintettel néztem rá. Vajon rájött, hogy melyik állítás igaz? Tapasztalatból tudom, hogy jó színész vagyok. Ez a „képességem” nem egyszer mentett már meg a bajtól. Elég, ha csak az idei nyárra gondolok. De nem! Nem akarok arra gondolni! Töröld ki, Sophie! El kell felejtened! Hiszem, hogy egyszer elhalványul az emlék, pont úgy, mint ahogyan egy fénykép kifakul...
- Nos? Mikor mondtam igazat?- alig vártam, hogy válaszoljon, de talán azt még jobban, hogy szerepet cseréjünk, és én fejthessen meg az ő rejtvényét. De amint a szemébe néztem, csak egy kérdés foglalkoztatott: Átláttál rajtam ezekkel a tiszta, kék szemekkel?

A tánc ötlete félelmetes visszhangokat vert a fejemben. Bár Sophie még nem tudhatta, de hihetetlen falábakkal rendelkeztem. Olyanokkal, amiket még nagy valószínűséggel Pinocchio is megirigyelhetett volna. Megjelentek előttem képek a múltból, a füstös hideg utcák padkáin, amikor csendesen meghúzódtam a táncos bár előtt. A szaxofonos muzsikára véstem az irodalmi sorokat, a hátamat a romos falnak döntöttem. Kényelmes volt, s bár az ember nem is gondolná: sokkal több izgalmat rejtett, mint egy múzeumi látogatás. Rengeteg novella bölcsője az a londoni kis utcácska. Azonban olyan is volt, hogy félretoltam a füzetet és bekukucskáltam a táncos lábak forgatagába. Íves lábikrák táncoltak előttem ütemre, olykor-olykor egy csettintgető férficsoport is becsatlakozott a jazz-mulatságba. Pár lépésre még emlékeztem, pár még elevenen égett az emlékezetemben.
- Az érkezésemkor sok minden megváltozott… Új korlátok, új élmények – keltettem a hangulatot, amire igazából semmi szükség nem volt. Kellően sejtelmes impressziókat sugallt felém az a kékes szempár, és a temérdek szó, ami úgy járt körkörösen, mint a játszadozó gyermekhad. A körhinta dalába merültem, s közben próbáltam megtartani a józan eszemet. Szédítő volt a lány szépsége, és az a végtelen lelkesedés, ami megbújt benne. Bár a fényekről tett megjegyzése sok jót nem tartogatott számomra, én inkább nem reagáltam rá.
Nem tudtam elképzelni azt a napot, amikor Sophie csak és kizárólag tortát majszol. Meglehet, csak a vicc kedvéért említette. A halvány sejtésem mellett kötöttem ki, számomra valószínűbbnek tűnt. Láttam, milyen visszafogottan csipeget a cukorbombából, és hogy milyen rosszalló pillantásokat vet a villa hegyén éktelenkedő tésztadarabra. Emellett képtelenség volt elképzelni, hogy Ő két pofára tömi a mázos tortákat. Túl nagy kontrasztot nyújtott ez a két kép összeillesztve, hát realitását veszítette.
Belement a játékomba, aminek felettébb örültem. Mosolyogva rá pillantottam és türelmesen vártam azt a bizonyos három állítást, amiből csak egyetlen egy igaz. Elővettem a legjobb oldalamat, és figyelmesen hallgattam, ahogyan szavakra fakadnak azok a dallamos ajkak.
Az első hallatán kényelmesen hátradőltem, és egy önelégült vigyorral az arcomon suttogtam magamnak egy szót. Egyszerű volt kitalálni, hogy rögvest az első állítás az, ami rá illik. Olyan beleéléssel mondta végig a magasságról mesélteket, hogy még én is kedvet kaptam a repüléshez. Ez bizony nagy szó, hiszen én rettegek a magasságoktól, főként a repüléstől. És amúgy is… Sophie pont olyan lánynak tűnt, aki életét adná, csak hogy átadja magát a fellegek vonzásának. Vissza, vissza akart repülni a krémes felhők tornyaiba, az angyali trónjára.
A második állítása kopott volt, s színtelen. Hozzám hasonlította magát, ami alapjában véve hízelgő, de mégsem éreztem azt a lelkesedést, amit a legelején mutatott. Nem volt nehéz dolgom, a másodikat egyből kizártam. Miért készítene egy lány portfóliót a műveiről? Antipatikus volt maga a jelenség is, és teljesen abszurd. Titkon imádkoztam, hogy ne ez legyen a helyes állítás, mert akkor szépen befürdök a gondolataimmal.
Furfangos volt a harmadik állítás, akár még igaznak is lehetne mondani. Nem támaszkodhattam az emberismeretemre, hiszen ez egy olyan jelenség volt, ami bárkivel megtörténhet. Ahhoz viszont túl nagy jelentőségű, hogy egy ilyen jellegű játékban kezdősornak adja. Törtem a fejem, miközben megfigyeltem az orra vonalát. Különösebb elváltozást nem sikerült felfedeztem, ezért merészen kijelentettem:
- Kedves Sophie, nagyon meggyőző volt a produkció… Én mégis azt mondanám, hogy az első állításod volt az igaz – nem tudtam, hogy bátorságom helyénvaló-e, de én biztos voltam a dolgomban. Ki tudja miért, s honnan vettem ezt a rengeteg magabiztosságot, de erőt adott.
- Három állítást kellene mondanom szerény személyemről? Szerintem nem lesz nehéz, figyeld a szemem, az mindent elárul! – mélyen a szemébe néztem és észrevétlenül közelebb hajoltam. – Nos… Az első állításom tehát: Akár egy kisfiú, félek a lányok társaságában. Túl sok a kétely, vajon hogyan kellene magamat úgy kifejeznem, hogy az szalonképes legyen. Bár író vagyok, elvileg értek a szavakhoz, ezt egy pár kristályos pillantás pillanatok alatt lerombolja. Oda a tálentumom, és egy szobordarabka szintjére süllyedek. Jön a második… - mosolyogtam, és folytattam. – Sokan nem tudják, de azért én is szoktam focizni. Persze nem ezt az amerikai őrültséget, hanem a normális brit soccer „focit”. Ennek a gyakorlására sajnos ebben az iskolában nincsen lehetőségem – elhúztam a számat, és zavaromban a kézfejemre pillantottam. – Harmadik pedig: Tizennégy éves korom előtt, akár hiszed, akár nem én is népszerű voltam. A sportcsapat kapitánya, sőt… annyi barátnőm volt, mint égen a csillag. Nem igazán foglalkoztam az irodalommal se…

Annyira, annyira sajnáltam, hogy nem mondta el a véleményét a táncos ötletemről. Sajnos ez nem túl sok jót ígér. De ahogy mondta, új lehetőségek nyílnak meg előtte is és előttem is, új korlátokkal. Ha a táncolás egyelőre korlátot képez az életében, akkor egyszerűen át kell lépni. Ha pedig rajtam múlik, át is fogja. Persze, én könnyen beszélek. Igaz? Hát nem, egyáltalán nem. Másoknak csak apróság, mégis nekiálltam én is fél kilenckor tortát falatozni, kizárólag Matt kedvéért. Ha most azon őrlődik, hogy nyilvánosan nem akar „bénázni”- mert a pasiknak általában ez a kifogásuk a tánc ellen- akkor megnyugodhat, olyan helyre fogom vinni, ahol senki más nem láthatja, csak én. Persze ezt egyelőre nem árulom el neki, legyen meglepetés.
Mint ahogy nekem is az volt a mondata. Nem kérdeztem rá, hogyan határolják őt be ezek a korlátok a jelenben, inkább majd felfedezem. Az izgalmasabb lesz, mindkettőnknek. Pont úgy, ahogy izgalmasnak tartom ezt a játékot is. Kicsit gyermeteg, kicsit szertelen, mégis önfeledten és izgatottan tudtam minden percét élvezni.
A tippje hallatán- amit igencsak biztosan állított- megállapíthattam, hogy a tünde hatású szemek kevesek voltak ahhoz, hogy átlásson rajtam. Elmosolyodtam, és bólogatni kezdtem a válaszára, de ajkaimmal kristálytisztán kijelentettem:
- Nem nyert!- közben ambivalens érzések uralkodtak el rajtam. Már megint. Amióta Matt itt van velem, ez már másodjára fordul elő. Egy részről örültem, hogy nem találta ki, mert ennél ékesebb bizonyítékra nem volt szükségem, hogy színészi képességeim mit sem koptak az elmúlt hetekben, hónapokban. De kicsit rosszul esett, hogy a legkézenfekvőbbet választotta. Azt, amelyik egy élvhajhász, adrenalinfüggő, megzabolázhatatlan lányra illik. Vagyis rám. Legalábbis arra a részére, amit mindenki ismer, és nem arra, ami még a felszín alatt megbújik. Igen, igen, az élvhajhász is én vagyok, és a nyugodt is. Nálam ez a két tulajdonság megfér egymás mellett. Egyébként is, miért előírás az, hogy akit népszerűnek tartanak, annak értéktelennek kell lennie?
Nem mondom, hogy nem próbálnám ki az ejtőernyőzést, de nem vonzz olyan mértékben, mint ahogy azt mutattam.
- Az igazság az, hogy sosem ugrottam még, és nem vágyom a fellegek közé. Az én igazi közegem- ez elég furcsán hangzik, mert nyilván a szárazföld, de ezután közvetlenül- a víz, a tenger. Ott érzem magam otthonosan. Szeretem ahogy simogatja a bőrömet, ahogy láttatja a világot, amikor alámerülök, egy új világ születik meg a szemem láttára. Mert ott lent nem csak homok és sötét van, hanem élet is. Egy gyönyörű, élettel teli csodálatos világ állatokkal, növényekkel, legendákkal. És ha ez nem lenne elég, még az esőt is szeretem.- Ha Matt eddig nem nézett bolondnak, akkor ezután biztosan annak fog. Úgy beszéltem a vizes közegről, mint aki szerelmes. Talán kicsit az is vagyok. Gyerekként arról ábrándoztam, hogy roncsbúvár leszek. Akarom mondani roncsbúvár is. Mert egy gyerek annyi miden szeretne lenni, ha felnő, és amint elindul a felnőtté válás útján, ráébred, hogy ezek a vágyak csupán álmok maradnak. Megvalósíthatatlan álmok. Vagy mégsem? Amiket gyerekként elterveztem, szerettem volna, megpróbáltam megőrizni ezeket az álmokat. Megtanultam úszni, merültem már nyílt vízen, és most az is ki fog derülni, hogy mi szerettem volna még lenni. Festő. Erre kell a portfólió. Ha netán egyszer nekivágnék ennek a kalandnak, már készen lenne a beadandó művek válogatása.
- A valós állítás a második volt.- azonnal Matt arcát fürkésztem, minden rezdülését látni akartam, amit a mondatom kiváltott belőle. - Tényleg rajzolni és festeni szoktam szabadidőmben. Főként embereket, és tájképeket. Olyat, ami valamilyen érzelmet sugároz, vagy örökít meg. Félelmet, fájdalmat, bizalmat, örömet, nyugalmat, szerelmet. Bármit, ami nekem jelent valamit. A tesóm, Spencer csak érzelemtolvajnak hív, mert elég annyi, hogy lássak valamit az utcán, ami megragad, és amint hazaértünk, újraalkotom papírra vagy vászonra. - az alkotom kicsit túlzás, de mégse mondhattam, hogy lefirkálom- Most megkérdezheted, hogy miért. A válasz egyszerű: mert kikapcsol. Ha ceruzát vagy ecsetet ragadok, az agyam nem pörög tovább, csak arra összpontosítok, amit meg akarok jeleníteni a papíron. Olyan, mint amikor víz alá bukom. A víz elmos minden gondolatot, csak az élmény maradt.- ezek alapján bátran mondhatom, hogy ösztönlény vagyok. És pont ezért olyan nehéz néha számomra az önuralom. Amit akarok, meg kell kapnom, és kész.
- Ebből kifolyólag a harmadik is hamis. Annyi valóságalapja van, hogy tudok lovagolni és szeretek is. - szédítő, ha belegondolok, hogy milyen csodálatos volt az első lovaglásom. És az az út, amit azóta a pici pónin eltöltött fél óra óta bejártam. Mára vadul vágtathatok a lovarda mezőin, a kedvenc répazabáló lovammal, Angyallal. Elképesztő mennyiségű információt tudott meg rólam Matt, olyanokat, amiket az úgynevezett barátnőim közül csak Victoria és Sutton tud.
De most elérkeztünk a szerepcseréhez. Én hallgattam Matt szavait. Kis híján elvesztem azokban a szemekben, annyira megkapóan voltak. De gyorsan észhez tértem, és figyeltem az állításokat. Az elsőt kilőttem. A társaságomban eltöltött idő ennek éppen az ellenkezőjéről tanúskodott. Persze, belül ugyanúgy félhet, de azt hiszem, ennek a félelemnek jobban meg kellene nyilvánulnia a viselkedésében. A második, valóságos lehetett volna, mégsem érezhetem annak. Nevezhetjük női megérzések, de a Matt által adott információmorzsák nagyon is felkeltették a figyelmemet. Először is, őrültnek nevezte a focit! A mi focinkat. Másodjára, azt mondta brit, nem azt, hogy angol. Senkitől nem hallottam még, hogy különbséget tesz angol és brit között. Van különbség, mégis mindenki csak angolokként emlegeti őket. Kivéve... Sutton. Tőle már hallottam ezt a kifejezést. De ő ott született. És mi van ha Matt- nek is van valami köze...? Ráadásul európai focit játszik, bár szerintem nem játszik, de ismeri. Ó, majdnem elfelejtettem, ismerte a Feel-t! Dúdolta, hallottam! Ekkor még nem tudtam, hogy mi lesz a harmadik állítása, mégis a nyakamat tettem volna arra, hogy az lesz az igaz. Amikor meghallottam, kicsit elbizonytalanodtam. Népszerű? Tizennégy? Itt lennie kell valaminek a háttérben. Néhány másodperces habozás után felemeltem a kezemet, és két ujjamat lehajtottam. Maradt három, jelezvén, hogy a harmadik állításra tippelek. Talán várnom kellett volna, hogy Matt is magyarázatot adjon a mondataira, egyetlen kérdés mégsem tudott bennem maradni.
- Mi történt veled?- azt se tudtam még, hogy jól tippeltem-e, mégis kérdeztem. Ha én se találtam el, az se baj, Majd új játékba kezdünk, talán épp az általam javasolt Felesz vagy mersz?-be, de az is lehet, hogy olyan húrokat pendítettem meg, aminek hatására felfedezhetem Matt lelkének egy részét. Pont, mint egy elsüllyedt, mélyen nyugvó hajót...

Másodjára írtam meg, mert az első elszállt. A minőségromlás miatt elnézést kérek.

......::::::::::::......

Nem nyert - visszhangzott fejemben a szó. Talán hazugság, rosszabb esetben az igazság maga. Hogyan lehetséges, hogy a szabadság földjén sikerült megtalálnom azt az egyetlen teremtést, aki kötődik a művészethez, hát hol marad itt a liberalizmus? Hol van az engedetlenség? Halványan hallottam a művészet bilincsének zörgését, azonban a szoprán szólóhóz csatlakozott a bariton búgása, s ez volt az én bilincsem muzsijáka. Összegabalyodott a két bilincs fémlánca, együtt kígyózott tovább. Együttérzés és rokonszenv ütötte fel a fejét bennem, régóta nem éreztem senkit ilyen közelinek. Az otthon légkörét idézte az érzés, a meleg kályha melletti ücsörgést. Képzeletben éreztem a lángnyelvekből fröcsögő forróságot, és az archaikus könyv illatát, amit a kezemben szorongattam. S ebbe a képbe Sophie is beleillett...
A vízről mesélteket igazán különös stílusban adta elő, mintha nem is az övé lett volna. Végül rá kellett jönnöm, hogy ez az irodalmi stíl csak igazán az övé. Őszinte volt, levetette a népszerűség csillogó álarcát, és többé nem érezte, hogy meg kell felelnie. Egyszerűen kiengedte, ami legbelül lakozott a szíve mélyén. Nem voltam kritikus, se lenéző - egyszerűen befogadó a gondolataira és érzéseire. Ezzel ő is tisztában volt, ezért is mert ilyen nyíltan nyilatkozni előttem. Becsültem az őszinteséget, azt a ritka kincset... Én viszont néma maradtam, akár csak régen. Néma voltam, hangtalan, s mindenkinek idegen. Hallani véltem a csúfolódó szavakat, a lökdösések fájdalmát. A gúnyolók arcára festett ördögi vigyor az emlékeimbe égett, nem tudtam elengedni a vádakat. Néma, árva, szerencsétlen - a szavak csak jöttek, egyre hangosabban...
- Igen a harmadik volt a helyes. Hogy miért? Egyszerűen ráuntam az egészre... Semmi különös - zavaromban elkaptam a tekintetemet és az asztal sarkát kezdtem birizgálni. Szemem jobbra, s balra cikázott, de nem tudott egyetlen egy ponton megállapodni. Mindenfele néztem, csak előre nem, Sophie irányát nem engedtem meg magamnak. Zavartan doboltam, majd rájöttem, hogy nem csinálhatom ezt sokáig.
- Mindját jövök - csattantam fel a helyemről. Elviharzottam a lány szemei elől, egyenesen a férfi mosdó felé vettem az irányt, ami hála az egyetlen Istennek üres volt. A csap alá tettem a kezemet, és bő vízzel töltöttem fel a tenyerem. Erőteljes lendülettel az arcomba csaptam a fagyos cseppeket, amik józanító hatással voltak rám. Pillanatokra újra tiszta elmével gondolkodtam, aztán ismét elöntött a méreg, az önvád. A velem szemben felakasztott tükör képétől irtóztam, hát megtettem a meggondolatlant: belevágtam öklömet a tükörlapba. A szilánkok körkörösen dekorálták a kézfejemet. Vér ömlött a kezemből, s megkönnyebbülés a szívemből. Kétségbeestem volna, hogyha lett volna rá időm: de nem volt. Egy komplett terv rajzolódott ki a fejemben. A padlóra csaptam a csapvizet, aztán kirohantam a mosdóból.
- Elnézést, a főnökével szeretnék beszélni, most! - szóltam az egyik pincérnőnek. Ő a panaszkönyvet ajánlgatta, aztán végre sikerült kinyögnie, hogy a főnöke éppen nem tartózkodik a kávézóban. - Egyszerűen életveszélyes ez a hely, nem gondolja? Ez történt ebben a nyomorult kócerájban! - feltartottam a tenyeremet és a vágások helyét mutattam a lánynak. - Érdemes lenne szárazon tartani a mosdót, nehogy véletlen valaki elcsússzon, és a tükörszilánkok között kössön ki! Na, jó elegem van! Reménykedjen, hogy nem viszem bíróságra az ügyet - fenyegettem meg, hogy végleg elvegyem a kedvét a gyanakvástól.
A francia eleganciával figyelő Sophie-hoz siettem, és felsegítettem.
- Gyere, menjünk innen, kedvesem - ennyi talán járt nekem a történtek után. Az idegrohamom teljes mértékben elcsitult, már csak a józan szépség maradt számomra. Felsegítettem a sikkes lányt, és kikísértem.
- Majd elmesélem, mi történt... - felsegítettem rá a kabátot, és a hidegre való tekintettel átnyújtottam neki a sálamat. Magamhoz öleltem egy pillanatra, s egy meleg mosollyal biztattam. - Minden rendben - megsimogattam a haját, aztán elindultam vele a hideg utcán... bele a sötétségbe...

......::::::::::::......

Ajánlott folytatás: Fiúkörlet, Matt szobája /jobbat nem tudok/

Címzett: Skyler

Uh, ez a kis ribi elég rendesen kicseszett velem… A ribi alatt pedig az esőt értem. Ezt a fránya, szűnni nem akaró esőt, ami elől igyekszem elmenekülni, de valahogy mindig, mindenhol megtalál. Magamban nagyokat káromkodva, próbálok az emberek, és az esernyők között ide-oda cikázni, miközben a méreg drága Louboutin táskám sz*rrá ázik a fejem felett… de legalább a hajam nem megy szét…. Annyira.

Miért is jöttem ki a jó meleg szobámból?! Ja igen. Egy: Az első még nem esett, a nap pedig hét, na jó, hat ágra sütött. Kettő: szombat révén jár a kimenő. Nem vágom ezt a hülye szabályt, hogy az iskolát szombaton lehet csak elhagyni. De valószínű, hogy ez az egyik oka annak, hogy apám pont ide íratott be a számtalan jó hírű suli közül… Éljenek a szigorú szabályok. A másik pedig persze az, hogy ide jár Mary is, az újdonsült mostohatestvérem, akit egyszerűen imádok (értsd: utálok). Szóval a lényeg a lényeg, hogy ezen a napsütésesnek indult délutánon úgy döntöttem, hogy sétálok a városban, esetleg vásárolgatok egy kicsit, vagy sokat.

Időközben, ahogy a nagy könyven meg van írva, a napot eltakarták a felhők, és az ég úgy döntött, hogy rám szakad. Elárulok egy titkot: magas sarkúban nem olyan könnyű a futás. Miközben rohanok, neki ütközöm egy idős nőnek, aki épp a közértből jöhetett, mivel a táskája tele volt pakolva mindenféle élelmiszerrel. Ő is káromkodik egyet, meg én is, majd tovább állok, igazi modern fiatalhoz méltóan nem törődve azzal, hogy a szatyrából kigurulva felfedező útra indult a nedves aszfalton pár szem alma.

Az eső egyre csak szakad, én pedig egyre vizesebb, és dühösebb leszek, már-már feladva a reményt, hogy sikerül találnom valami kávézót, vagy éttermet, ahol kicsit felmelegedhetnék. Éppen kezdek kínomban sírva fakadni, mikor megpillantom azt az ismerős zöld logót, az egyik ház oldalán. Ha volna elég energiám, akkor most fel –alá ugrálnék örömömben, de mivel épp most futottam le magas sarkúban jó pár száz métert szakadó esőben, úgy döntök, csak összeszedetten besétálok, rendelek magamnak egy karamellás latte macchiatót, leülök, és kivárom, amíg eláll ez a ribi.

Így hát, mint egy ázott egér belépek a kávézóba, ami, mint gondoltam tele is volt, az eső elől menekülő helyiekkel. Mélyen magamba szívom az isteni kávéillattal átitatott levegőt, miközben beállok a sorba egy felettébb dögös srác mögé, és érzem, hogy az átfagyott tagjaim újra életre kelnek. Hiába ez a kávé ereje.

- Szia, mit adhatok? – szakítja félbe gondolataimat egy negédes női hang. Felnézek, és egy vörös hajú, húszas évei elejében járó, unott arcú , dundi csaj mered vissza rám. Valószínű ő is úgy utálja a mai napot, mint én. Köszi eső, te ribanc!

Gyorsan elhadarom a rendelésem, kifizetem a kávém, benyögöm a nevem, amit egy vékony kis papírra felír, majd továbbadja a kollégájának, aki éppen a kávégépek előtt tököl valamelyik másik szerencsétlen eső-áldozat rendelésével. A csaj meg se várja, amíg elrakom a visszajárót a pénztárcámba, már a következő vásárlóval foglalkozik… ez ám a gyorsaság Én arrébb lépek a következő sorba, ahol végre már csak másodpercek választanak el a forró kávémtól. Az előttem álló Mr. Dögös megkapja az övét, majd végre az én nevemet szólítják, és átadják a gőzölgő mannát, mikor a srác, aki épp indulni készült visszafordul és cukorért gyúl, kilökve a kezemből az épp imént megkaparintott kávécsodát, barna, ragacsos löttyel beterítve a hófehér pultot, és a nadrágom…


Mit viselek