Teaház

Egy délután a barátnőkkel, egy hihetetlenül nyálas randi vagy csak lejössz ide, mert éppen nincs semmi dolgod. Teljesen mindegy, a lényeg, hogy ez itt egy teaház.

Egy borongós esős időre keltem fel, ahogy ki nyitottam a ablakom azonnal el kezded dörögni az ég.
Én közben meg főztem a kávém és fel öltöztem, egy hosszú ujjú pólót és egy kék farmert vettem fel, közben el is állt az idő.
És elindultam a tea házba ahogy mindig is szoktam, fel vettem a kék farmer dzsekimet és el indultam lefelé.
Ahogy a teaházba léptem nem volt ott senki, csak egy fekete hajú lány.
*Meg kérdeztem tőle hogy le ülhetek, mivel volt ott egy szabad szék, le ültem és elkezdtem vele beszélgetni.
Először be mutatkoztam neki, és el mondtam azt is neki hogy valójában ki vagyok.*
-Oda jött hozzánk a pincér és meg kérdezte hogy mit kérünk, én kértem egy fekete ribizlis teát, két cukorral és sok citrommal.
Ahogy el kezdtem iszogatni a teát valami furcsa zajt hallottam kívülről, és fel állok.-

To: Adam

Reggel a szobámban, arra ébredtem, hogy az ablakot veri az eső. Azonnal feléledtem, mivel elvileg ma tízkor.kellene randiznom egy fiùval a teaházban. Gyorsan elmentem lezuhanyozni, kerestem egy szürke cicanadrágot, amihez egy hozzá illő lila hosszù, asszimetrikus vállù pòlòt vettem. Így az összkép nagyon hétköznapinak, meg monotonnak tűnt, ezért is választottam a pòlòhoz egy csinos övet, meg egy magassarkù cipőt. A hajamat most nem fogtam össze, csupán leengedtem, hogy a vállam alá omolhasson. Szépen kisminkeltem magam, fùjtam egy kis parfümöt, majd felkaptam a bőrdzsekimet és az esernyőmet, s már indultam is, neki a vakvilágnak. Mivel hétvége van, nyugodtan mehetek akár most is a városba, Elvégre ez a szabad napom, hadd tegyem már azt, amit szeretnék. Beültem a teaházba, szerencsére az eső már nem zuhogott annyira, mint amikor elindultam. Kellemesen meleg volt odabent, ezért is vettem pe a dzsekimet. Az épület teljesen üres volt, ezek szerint csak én vagyok olyan szerencse csokag, hog reggel korán teaházba menjek. A srác se jött, aki annyira, de annyira találkozni akart velem. Na mi van vele? Bírom azt a srácokban, hogy valamiért könyörögnek, de épni nem nagyob épnek a lehetőséggel. Már éppen azon gondolkoztam, hogy felállok és itthagyok mindent, amikor egy másik fiù odajött.
- Szia. Victoria Carstairs vagyok.- mondom, majd kezet nyùjtottam. Intettem neki, hogy üljön csak le, s kedvesen rámosolyogram. Amikor elmondta, hogy ő Jensen öccse, csak még szélesebben elmosolyodtam. Az egyikxlegjobb pasi a suliban a srác. Nehéz lehet az öccsének lenni, főleg ha lùzer az illető, mivel Jensenről köztusott, hogy nem annyira szereti őket. Hamarosan megérkezett a pincér, mire én rendeltem egy erdei gyümölcsös teát mézzel és citrommal. Ùjra a fiùhoz folrdultam, majd mosolyogva tettem fel a kérdésemet.
- És, mi járatban vagy erre fele?- kérdezem, majd belekortyoltam a forrò italba, miközben megszemléltem a srác vonásait. Szerintem kilencedikes lehet, vagy pedig csak nagyon fiatalos, fogalmam sincs. Nekem a bátyja valahogy jobban az esetem, de ez csak személyes vélemény. Adam is aranyis, de nálam biztosan fiatalabb.

-Amikor ki mentem a zajra nem láttam semmit, és vissza mentem a teaházba és vissza ültem a helyemre.
*Be mutatkoztam neki és mondtam hogy Jensen Öcse vagyok, és 19 éves 11a osztályba járok. Meg kérdeztem hogy ő hányadikos, és meg érintettem a kezét, oly bársonyos volt, a szeme szikrázott, tüzeket lehetett látni benne.
~Ahogy el kezdem iszogatni a teám egy meleg érzés fogott el, nagyon helyesnek tűnt a lány és mondtam neki hogy nincs e kedve hozzám jönni egy délutánt el beszélgetni, inni egy kávét.
Intettem a pincérnek és jött a számlával, mondtam Victorianak hogy én fizetek, nem is volt olyan olcsó, és nem is várhatom el egy lánytól hogy ő fizessen.
*Fel álltam és Victoria is és rá segítettem a kabátot, és én is fel vettem, és elindultunk a kocsim felé.

To: Adam

A srá nagyon kedvesnek tűnt, bár ki tudja, lehet, hogy csak azért mert én is népszerű vagyok, meg hasonlòk. Jensent nem éppen olyannak ismerem, mint aki a kevésbé menő réteggel ki van békülve. Engem soha nem zavartak a szemüveges, vagy kevésbé szép diákok. Egyszerűen vagy nem érdekeltek, vagy ha megszòlítanak, akkor kedvesen felelek. Tudok élni anélkül is, hogy mást bántsak. Ezt vgy elfogadják azok, akik meg szeretnének ismerni, vagy pedig ne is pròbálkozzanak nálam, mivel én senki kedvéért nem változtatok magamon. Ez is azelveim közé tartoznak. Sajnálom, én már csak ilyen vagyok. Adam egyszer csak felállt, majd kiment, én meg a szememmel követtem a mozdulatát. Nem értettem, hogy miért csinálja ezt, el is döntöttem, hogy majd esetleg megkérdezem tőle, ha visszaér. Már nyitottam is volna a számat, hogy rákérdezhessek az eltűnésére, de ő rögtön mesélni, meg kérdezgetni kezd. Egy kissé meghökkentem, mikor azt mondta, hogy 11-es. Reméltem, hogy nem meresztettem hatalmas szemeket, de erre nem mertem mérget venni. Adam nagyon kölyökképű, körül-belül 15-16 évesnek néztem, nálam fiatalabbnak. Erre meg kiderült, hogy sokkal idősebb nálam. Na jò, azért nem olyan sokkal, csupán 1 évvel.
- Én a 10. A-ba járok. Meg is lepődtem amiért nem ismersz, mivel a suli nagyobb része számára a kis Torie vagyok, a drága Alexander Carstairs tanár ùr unokahùga. Vagy esetleg ő nem neked tanítja a matekot?- mosolygok rá kedvesen, majd éreztem ahogyan megérinti a kézfejemet. Kissé gyors nekem ez a tempò, de nem hùztam el a kezem, udvariasságbòl. Ami azt illeti, nekem Jensen sokkal jobban bejött, de Adam se rossz féle, be kell, hogy valljam. Arcra sokkal aranyosabb, mint Jensen, ő.nagyon sármos pasi. Szòtlanul ittam meg a teámat, ami kellemesen meleg volt, majd mosolyogva ismét megszòlaltam.
- Amùgy szòlíts nyugodtan Torie-nak, mindenki így hív.- mondom, majd ő leintette a pincért, s szò nélkül fizetett. Èpp ellenkezni akartam, de időm se volt rá, mert ő már oda is adta a bankjegyeket a pincérnek. Felsegítette rám a kabátot, én pedig elnyomtam egy mosolyt. Lassan kiértünk a kocsijához, rögtön be is szálltam az anyòs ülésre.
- Szép kocsi. Ja, és a teám ára. Vedd el, nem szeretem ha kifizetik azt, amit én fogyasztottam.- rögtön a kezébe csaptam a pénzt, majd ràzártam az ujjait, hogy ne is tudjon ellenkezni.

*El mondta hogy a 10. osztályba jár és emlegetett valami Alexander Carstairs tanár ùrat, és feleltem hogy nekem ő a matek tanárom.
-Ahogy be ültünk a kocsiba oda adta a tea árát és össze csukta a kezem, és mondta nem szereti ha más füzeti ki helyette, én kicsit el szomorkodtam. És mondtam neki hogy semmi baj, csak kedveskedni akartam.
És elindultunk hozzám, amikor haza értünk be kapcsoltam a fűtést és a kandallót is hogy egy kis hangulatot arásztjön ebbe szürke borongós napba.
Meg kérdeztem tőle hogy nem éhes e mert akkor össze kapok valamit, mert én már éhes voltam mivel nem ettem reggelit, de nem is szoktam nagyon reggelizni hétvégén.
Közben le vettem a kabátot, és le cseréltem a pólóm is, mivel a kanapén volt egy póló amit csak bent szoktam használni a lakásba, jó de nem csak egy van, de ez volt elő véve.
Közben egy kicsit össze is sepertem, és fel mostam, és levittem a kukát, épp Jensennek kelet volna ki takarítani de nem volt otthon.
Elkezdtem sütni palacsintát mivel az egyik kedvencem, neki álltam de sajna meg égettem az ujjam és fel kiáltottam, a büdös életbe.
Gyorsan hideg víz alá tettem és úgy nyugtattam magam vele.
Tovább sütöttem, és meg kérdeztem Torietől hogy mi a kedvence, mivel volt kakaós, túros, lekváros és pudingos.
Addig fel szolgáltam neki vörös bort, fél édes 1990-nes év járat, én is kicsit ittam és vissza álltam sütni, amikor kész voltam meg terítettem szépen az asztalt, és virágot tettem a közepére, egy szép csokor fehér rózsát.

To: Adam

Amìg autòval utaztunk, nem szòltam, nem tudtam, hogy miről beszélgethetnénk. Olyan furcsa volt ez a fiù, nagyon is közvetlen. Láttamrajta, hogy kicsit elkeserítette az, hovgy kifizettem a teámat, de ez az elveim közé tartozik. A srác, akivel randiztam nem jött el, de végül mégis találtam valakit, akivel együtt tölthetem ezt a borongòs délelőttet. Adam kedves fiùnak tűnt, de nem nagyon szeretek öt perces ismeretségekre alapozni. Az nagyon nem a zsánerem, szeretem megismerni a másik félt, ùgy istenigazábòl.
- Jaj, tudom, hidd el. Csak nekem ez az elveim közé tartozik. Mindig viszek magammal pénzt, s senkit nem engedek fizetni. Tényleg ne érezd magad rosszul.- ajándékozom meg egy angyali mosollyal. Ez a mosoly nálam annyira természetes, mint másnak például egy fintor, amit akkor vág, ha nem ért egy matek feladatot. Ezzel nem a férfiakat akarom elcsábítani, én mindig is angyali kislány voltam, persze a nővérem Manuela, maga volt a megtestesült hideg szépség. Soha nem tudtam ezt leutánozni, ami valamilyen szinten az én hibáim is, meg Manueláé is, amiért olyan elviselhetetlenül tökéletes. Némán követtem, amint a szobája felé vezetett, nem láttam annak értelmét, hogy megszòlaljak, s ő se kérdezett semmit. Kicsit szemetes volt a szoba, de nem volt vészes, ahhoz képest, hogy két fiù lakja. Adam nem szerencsétlenkedett, gyorsan összekapta a házat, ami nekem nagyon tetszett benne.
- Ami azt illeti, ma még nem ettem, de igazán nem akarok a terhedre lenni.- mondom neki mosolyogva, de ő nem nagyon figyelt rám, azonnal kiiramodott a konyhába, majd nekiállt palacsintát sütni. Még egy piros pontot szerzett nálam ezzel, mert tényleg nagyon is dícséretes, ha egy fiù tud főzni, meg sütni. Abban biztos voltam, hogy nem Jensen itthon a szakács.
- Jaj, nekem teljesen mindegy, hogy milyet tálalsz. Szeretem én midegyik fajtát.- mondom neki kissé zavartan, majd belekortyoltam a vörös borba, amit nekem töltött. Hamarosan végzett Adam a sütéssel, s gyönyörüen megterítette az asztalt, amire már csak elmosolyodtam. Asztalhoz ültünk, s enni kezdtünk, majd feltettem neki egy kérdést.
- Na, és milyen Jensennel egy térben lenni?- mosolygok rá kedvesen.

Victoria barátnőm részére (: <3333

To: Luxnak, a legjobb barátnőmnek.

Mivel szombat van, reggel korán elmentem készülődni, Rogerral mentünk sétálni. Kikeltem a Luxxal közös ágyunkbòl, de nagyon halkan, hogy ne ébresszem fel a barátnőmet. Villámgyorsan lezuhanyoztam, majd egy kicsit behullámosítottam a hajamat, mert hétköznap nem nagyon szoktam. Mivel kint már havazott, s nagyon hideg szél fùjt, kénytelen voltam jò rétegesen öltözni. Piros bőrnacit.vettem fel, majd a melltartòmra egy trikòt, mert nem akartam megfàzni. Magamra öltöttem egy egyszínű, fekete hosszùujjù felsőt is, majd.arra egy ugyanilyen színű kapucnis pulcsit. Bakancs helyett most majdnem térdig érő fekete csizmát hùztam a lábamra, majd fekete.szemceruzával emeltem ki a tekintetemet. Egy kos spirál, egy kis pirosítò, na meg a kedvenc cseresznyés ìzű szájfényemből használtam, aztán fel is kaptam a kabátomat, hogy indulhassak. Roger az udvaron várt rám.
- Szia.- köszöntem neki oda, mosolyogva. Nem éreztem már vele uavarban magam, mivel ebben a pár napban többet találkoztunk. Kezdtük egymást nagyon megkedvelni, legalábbis én, nagyon megkedveltem őt. Olyan, amilyennek az ember elsőre gondolja!:aranyos. Cuki. Kedves. Meghazudtolja a legtöbb bunkò, paraszt focistàt. Olyan igazi figyelmes srác, őt a szülei megtanították rendesen viselkedni. Imádnivalò. Ha lehetséges, akkor még.jobban belezùgtam. Persze, tudom, hogy nagy eséllyel koppanni fogok nála, de élvezni akarom a helyzetemet, amíg csak tudom. Èppen a városban sétálgatunk, olykor viccelődve, máskor komolyan beszélgetve, de nagyon oldott.hangulatban. Beültünk egy gyorsétteremsbe, bár nem tudtam, hogy ez mennyire helyes, mégis belementem. Még a hamburgerem felénél se tartottam, amikor Luxtòl kaptam egy sms-t.
7Szia! Kérlek, amint tudsz, gyere a teaházba, beszélni akarok veled! L. - írta. Nem tudtam, hogy mit tegyek hirtelen, majd elhatároztam magam, s válaszoltam:Fél òra mùlva ott vagyok!
Így mindenkinek jò lesz, mivel udvariatlanság lenne Rogert csak így itthagyni, de Luxot se.akarom nagyon, de nagyon megváratni, meg biztosan fontos lehet, amit mondani akar. Gyorsan behabzsoltam a kajámat, majd bocsánatkérően pillantottam Rogerre.
- Ne haragudj, de el kell mennem. Lux akar.velem beszélni, a jelek szerint nagyon fontos dologròl van szò.- momdkm, mire bòlintott, én meg felálltam, s elindultam a teaház felé, ahol pár hete összefutottam Adammel. Lux egy takarásban levő kis.boxot.választott, egyből oda is mentem hozza.
- Szia. köszönök neki, majd üdvözlésként megöleltem. Leültem ve szembe, majd leintettem az egyik pincért. Rendeltem egy török almateát, mertazt mindig is ki akartam pròbálni.
- Nos, miért hívtál? Èpp Ro... izé, programom volt.- mondom zavartan, nem akartam még Luxnak Rogerről mesélni. Ő is.tudhatja, hogy Jasmine a barátnője, nem kockáztatom meg a lebukást.

KÖVÉR HÓPELYHEK SZÁLLINGÓZTAK az enyhe szélben. A házak tetején tejszínhabként ültek meg a hókupacok, akár a szitából, úgy hullott a kristályos csillám. Az utcán nevetgélő gyerekhadak ugrándoztak, kipirult arcukra mosoly ült ki, lázasan hógolyóztak körös körül. A szülők nagykabátba bújva szatyrokat markolásztak mellettük. Pár utasító szót mormoltak, miközben régi ismerősökkel váltottak néhány kedves szót. A városból áradt a jókedv.
A lámpák már fel voltak kapcsolva, az éjszakai élet a szemem előtt gyulladt világosságra. Ahogyan ott ücsörögtem a padon - szinte jegesen szilárdra fagyva - bevillant agyamba Sophie cetlijének emléke. Nem terveztem, hogy elmegyek. Akkor mégis azt éreztem helyesnek, ha felugrok a helyemről, és azon nyomban elindulok a Teaház felé. Hagytam a pillanatra bevillanó impressziónak, és lepattantam a barnára festett pad háttámlájáról. Még utoljára szemügyre vettem a pszichiáterem szobájának ablakát, ahol addigra egy idegen fénycsóva villant. Közelebb lépkedtem az emeletes házhoz, aztán vártam.
Három napja először történt, hogy otthon találtam Mr. Allen-t. A földszinti lakás ablakai kartávolságon belül húzódtak, egy könnyed mozdulattal rákoppinthattam volna a párkányra, de nem tettem. Nem akartam feltűnést kelteni, csupán megfigyeltem a személy lomhán haladó árnyékpárját, ami éppen az ajtó felé ballagott. Vissza akartam szerezni a naplómat, de kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy az még nem a legalkalmasabb pillanat. Egy rablólátogatást gondosan meg kell szervezni, nem lehet légből kapott tervek szerint elindulni az ismeretlenbe. Még sosem jártam nála, a lakás felépítésével sem voltam tisztában. Egyet tudtam: vissza kell szereznem a naplómat, el kell pusztítanom a múlt utolsó relikviáját. Akkor végre nyugodt leszek, és maximálisan elégedett.
A fal mentén elindultam a szőke lány által megadott helyre. Bár már egy órás késésben voltam, valami őrült hang azt súgta nekem, Ő még mindig rám várakozik. A negyedik csésze teáját fogyassza, s egyre csak vár - mint a csatából hazatérő katonát. Nem biztos abban, hogy elmegyek, de a legszelídebb reményei mégis maradásra bírják. Ha tehetné felvenné Esmeralda, Júlia, vagy akár Linda szerepét, de ő csak Nóra - Ibsen gyermetegen játszogató, naiv Nórája. A babaház azonban felégett körülötte, így a mártírkodásnak sincsen többé létjogosultsága.
Fel akartam őt rázni a rózsaszín kábulatból, szólni neki, hogy a világ itt van körülöttünk. Elmondani neki, hogy még rengeteg lehetősége van, és hogy felesleges értem kapálóznia. Szerettem volna vele lenni, azonban nem akartam közel engedni ahhoz, akivé váltam - akivé éppen válok a kezelések és saját elhatározásom hatására. Sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek, egy teljesen független ember vagyok, aki feladta a kötelékeket, aki többé nem néz a halál irányába. Olyan, mint régen: kemény, érzéketlen, kegyetlen.
Az ablakon keresztül figyeltem Sophie-t, ahogyan szürcsöli a teáját. Nem volt ideges, legalábbis nem látszott rajta a frusztráltság jele. Egy dolog azonban határozottan kirajzolódott az arcán: aggódott. Hogy a hogylétem, vagy a kapcsolatunk - talán mind a kettő - iránt, azt nem tudtam. A terítőt fixírozta, miközben szemei ingerektől felpattanva cikáztak az asztallap sima felületén. Aztán hirtelen felkapta a fejét, kiszúrt az ablakban.
Lassú, tetemre készülő léptekkel ballagtam oda az asztalához. Halkan kihúztam a széket, majd kényelembe helyeztem magam. Egy bájos pincérnő nyomban az oldalamon termett, és készséges kérdéseket tett fel a rendelésemmel kapcsolatban. Miután tisztáztunk minden részletet, melankolikus tekintetemet Sophie-ra emeltem. Szemei válaszokat vártak az ezernyi kérdés valamelyikére.
- Szia - kezdtem bizonytalanul. Hátradőltem a székemen, majd felkészültem a legkínosabb beszélgetésre. Nem terveztem semmi rosszat, valami vészjóslót azonban éreztem a levegőben. Valami megváltozott, máshogyan tekintett rám. - Elnézést a múltkori miatt, olyanba rángattalak bele, amibe nem kellett volna. Talán jobb, ha akkor otthon maradsz apuka oltalmazó karjaiban. Mindkettőnknek könnyebb lett volna... - egy lélegzetvételnyi szünetet tartottam, aztán folytattam. - Értékelem, hogy utánam jöttél, tényleg, de szerintem te is jobban örültél volna egy békés karácsonynak. Remélem, semmilyen retorziók nem értek miattam. Nem venném a szívemre - áradt belőlem a gúny, képtelen voltam ugyanolyan szelíden szólni hozzá, mint régen. Megsimogattam puha arcát, és egy csókot nyomtam puha kézfejére. - Gyönyörű vagy, mint mindig - mosolyogtam rá.
Megérkezett a teám, amit egy illedelmes biccentéssel köszöntem meg a helyes kis pincérnőnek. Követtem a tekintetemmel, ahogyan ellibben az asztalok között, majd újra Sophie-ra irányítottam a figyelmemet. Beszélt, beszélt, de fogni nem sokat sikerült belőle. Néztem, ahogyan mozognak a mályvaszínű ajkak, fel és alá, fel és alá. Megnedvesítettem a számat, aztán belehörpintettem a teába. Alulról pillantottam Sophie-ra, reménykedve, hogy feladja a monológot... nem tette.

A várakozás idegőrlő percei most nem érdekeltek. Legalább időt kaptam. Az egyetlen kérdés az, hogy mire? Százszor végiggondoltam ittlétem okát, a cetlit, amelyet most én küldtem neki. Több oka van, nem veszem egyesével számításba. A kitörölhetetlen emlék vágtató lidércként üldöz a mai napig. Egy szó, egy tett, egy lavina, mely maga alá gyűrt, és azóta fogságban tart. Szabadulni akarok! Nem! Csupán... magyarázatot. Bár, lehet, hogy az ép eszemre kellene hallgatnom! Képtelen lennék... ép eszűként gondolkozni.
Már több, mint fél órás késésben van, mégsem pánikolok. Megnyugvást jelentene, ha nem jönne el? Megerősítené, hogy ellökött magától? De én nem ezt akarom... nem akarom őt távol tudni.
Hetek óta egyetlen gondolat nem hagy nyugodni. Megbántam-e? Akárhányszor kezdek filozofálni a felvetésen, ugyanoda jutok, csak más úton, különböző pontokat érintve. Mindezt miért? Hogy egyedül üljek Matt születésnapján egy teaházban, továbbra is fölösleges idegi őrlődésre pazarolva az időmet.
Egy hónap telt el, semmit nem tudok róla. Se azt, hogy jól van-e, se azt, hogy miért tette amit tett? Önmagamat ámításokba nem akartam ringatni, az éjszakai forgolódás közben született képtelen felvetéseket már szemeteszsákokba kellene csomagolnom. Mindegyik értelmetlen, egyetlen szó mindet képes elsöpörni. Kinéztem az ablakon, ismét hullani kezdett a hó. Eszembe juttatta a vak lépteket, melyeket utána tettem. Mintha csak a kívánságom teljesült volna, az Ő arca nézett rám vissza. Mindössze egy üveglap választott el tőle, mégis... arca idegen volt, fájdalmasan érzéketlen. Emlékezz, emlékezz! - véstem az erős mondatot elmémbe. Szótlanul szemléltem, ahogyan rendelt magának, majd belekezdett egy számomra fájdalmas mondatba. Feszülten húztam féloldalra a számat, összeszorított ajkakkal szabtam gátat a kitörni készülő vulkánnak. Még egy bók, két érintés, ami nem olyan rég még egy új világot nyitott meg. De már nem ugyanaz az érintés volt. Nem ugyanaz a fiú. Szavai merő gúnyba voltak áztatva, az igazi Matt soha nem mondott volna nekem ilyet.
- Mégis mit gondolsz? Nem rángattál bele semmibe, amit megbánnék.- reagáltam azonnal a retorziókat illetően. A családom szemszögéből nézve tönkretettük a karácsonyt. Először a fogadás ténye röppent fel, aztán Monica következett, a nekünk kellemes, apának kellemetlen helyzet már csak a hab volt a tortán. A koronát mégis a szirénázó rendőrautók és a nyugtatók tették fel az estére,
- Mi történt veled?- bukott ki belőlem a kérdés. Csupán fájó megjegyzéseket kaptam, nem magyarázatot. Pedig azt vártam.
- Mondd csak, élvezed ezt? Jobban érzed magad attól, ha gúnyolódsz velem? Ettől jobb kedved lesz? Vagy attól, ha látod a fájdalmat az arcomon? Nem is olyan régen ez még nem volt így.- csöndben maradtam, magamban tartottam a gondolatot, tekintetemet lesütöttem.
- Ha igen, nagyon jól csinálod. - Nem akartam belemenni ebbe a játszmába. Nem akartam szívtelen lenni, magam mögött hagytam azt a korszakot. Nem fájt, nem bántott akkor szinte semmi, de azt sem éreztem, amit a mellettem lévő széken ülő fiúnak köszönhetek. A pincérnő kihozta Matt rendelését, illegette magát egy sort, miközben én bármilyen kapaszkodó után kutattam. Későbbre tartogattam, de már mindegy. A táskámban kezdtem keresgetni, előhúztam az egyik kézzel fogható emléket, majd az asztalra helyeztem. A karácsonyi kép egyik másolata volt. Bájosan ártatlan mosoly lopta magát ajkaimra, nekem ez szép emléket idézett. Lehet, hogy neki a semmibe veszett már a múlt eme hófehér árnya.
- Boldog születésnapot!- Elé toltam a fényképet, kényszeríteni akartam, hogy nézze meg. Bármi is történt a kép elkészülte után, mi ott tagadhatatlanul boldogok voltunk. Kezemet az övére csúsztattam, még mindig volt remény. Lennie kellett.

Fényképek, naplók, elbeszélések - mire jók ezek? Úgy éreztem kinőttem ezekből, semmi szükségem nem volt a mentsvárra, amit ezek nyújthattak nekem. Nem kellett támasz, ami a múltból merít erőt. Nem kellett az üres lap, ami lehetőséget nyújt saját magam fejtegetésére. Csak magam akartam lenni, egy mindennemű filozófiáktól és érzésektől mentes lélek. Sophie is beilleszkedhetett volna ebbe a világba, de szemmel láthatóan kapaszkodott a hamvadt időkhöz. Várta, hogy a régi legyek... Az a fiú, aki elméleteket gyárt és beleremeg egy érintésbe.
Se elméleteim nem voltak, se remegés.
- Azt hiszed, Sophie, hogy ez az egész ellened irányul, de nem. Hidd el, vannak olyan pillanatok, amik nem rólad szólnak. Biztosan hozzá vagy szokva, ekkora családban egyetlen ereklyeként élni biztos nem egyszerű. Nem hibáztatlak semmiért, mielőtt megvádolsz ezzel. Ja, és a múlt legnagyobb erénye, hogy elmúlt - kezdtem bele a következő gondolatomba. - Ne kapaszkodj belé ilyen erősen, mert a végén elfelejtesz élni - pillanatnyi hatásszünetet tartottam, majd folytattam. - Sophie, itt vagyunk. Nézz a szemembe! Azt látod, amit akkor? - szeméből egyértelműen sütött a nemleges válasz. - Akkor ne várd a múltat, mert az elveszett. Ne várd, hogy az legyek! Sohase várj rám... - tettem hozzá halk hangon.
Az asztalra csapott fényképet elém tolta, aztán boldog születésnapot kívánt nekem. Biccentettem felé, majd felemeltem a fotográfiát. A család teljesnek tűnt, azonban ezt az illúziót egy kilógó láncszemnek sikerült kaotikába döntenie. Semmi keresnivalóm nem lett volna ott, a kocsmából egyenesen haza kellett volna mennem. Igen, haza... Haza Londonba, a kispolgári lakásba, ahol oly finom a reggel, és oly émelyítő a friss levegő illata. Még mindig visszavágytam az üres szobába, az érdektelen szemek országába. De újra és újra realizálódott bennem, hogy a hazautazás kudarcra van ítélve. Se pénzem, se merszem nem volt ehhez a lépéshez. Vágytam rá, de ahhoz túl sok minden korlátolt, hogy lépést tegyek a cél érdekében.
- Kedves tőled, hogy gondoltál rám.
Körbenéztem, a teaház látogatottsága egyre csökkent. Rajtunk kívül csupán két pár és egy kisebb baráti társaság iszogatott. A fiatalok arca megnyúlt, egyre gyengébbé tette őket az éjszaka. Későre járt, az óra a tizenegyes számot környékezte. Kintről a Hold neonosan világított, enyhe leheletet fuvallva a téli utcára. A gyermekek ricsaja elült, a családok visszahúzódtak kuckójukba. Mi azonban élénkek voltunk, vitára készen, kiélezett hangulattal. Szemei egyre reményvesztettebbek lettek, ahogyan felismerték az arcomon virító közönyt. Az apátiám minden érzést kiölt belőle, minden jót, amiért valaha szerettem.
- Mondd, Sophie, - csészém oldalára csúsztattam mutatóujjamat, úgy simogattam a száját - képes vagy elfogadni akármilyennek? Történjen bármi, öljek embert, te akkor is elfogadsz?
A pincérnő visszatért hozzánk, hogy elvigye a kiüresedett csészéket. Én rendeltem magunknak két tányérnyi édes élvezetet, csakhogy megtartsuk a szülinapomat annak rendje s módja szerint. Ugyanazt rendeltem, amit az első találkozásunk alkalmával. Ugyanolyan idegenül hatott a helyzet, mint akkor. Idegenek voltunk egymásnak, se több, se kevesebb. Két elhagyott ember, akik valami jobb reményében egymás társaságába burkolózva ringatják el magukat a társas lét illúziójában. De nem ismertük egymást, újra idegenek lettünk.
- Talán a legjobb volna, ha elfelejtenénk mindent, és új lapról indítanánk. Mit szólsz hozzá? Hello, a nevem Matthew, már kintről figyeltelek - mutattam az ablakok irányába. - Nehéz lett volna egy ilyen lányt nem észrevenni. Mondd csak, rám áldoznád a ma estédet? - gondolataim az ágyig korlátozódtak, és nem tovább...

Düh. A legjellemzőbb tünete az összeszűkülő szem. Biztos voltam benne, az én szemeim egy égér látószervének nagyságával vetekedhetek volna. Apróra összehúzódó tekintetemet az övébe fúrtam, kerestem azt a fiút, aki nekem még mindig fontos. Fejemet azonban kénytelen voltam megingatni, nem találtam meg a hozzá vezető utat. Még nem.
- Ne kérd ezt tőlem... – suttogtam szinte némán. Nem várhatja el, hogy mindazt, ami eddig történt, és ami Ő volt - és szerintem még valahol legbelül, legmélyen még ma is - elfeledjem. Nem tudnám, nem akarom, nem fogom. Legvérmesebb reményeim ellenére sem láttam túlságosan értékelhető reakciót az arcán. Pusztán egy üresnek tűnő hóember volt. Hideg, egykedvű, érzelemmentes. De a hóember is elolvad a melengető sugarak fürdőjében.
Túl keserű ez a felfogás ahhoz, hogy igaz legyen. Egyetlen kérdés kúszott be negédes lassúsággal a fülembe, megtörve a teaházban uralkodó egyre inkább tetten érhető némaságot, és az én egyre romló kedvemet is. Egy kérdés, mely először legnagyobb titkomra utalt, egy gyilkosságra, melyet a szőke fiú tud. Nem a múltbéli Matt, nem aki velem szemben ül, mert a kettő ugyanaz- még ha egyelőre ezt ő nem ismeri fel. Arcomra élénk mosoly húzódott, Matt valószínűleg eszelősnek gondolt, de nem számított. Egyetlen kérdés- mely pusztán filozófiai alapon létezett- elárulta: életben van a régi Matt, aki elmélkedett Önmagáról, rólunk, az életről, aki gondolatait lelkesen vetette papírra.
- Tudod a választ- zártam le részemről a témát. Nevessen ki, nézzen őrültnek, villanjon szánalom a szemében, történjék bármi, ez nekem útjelző volt: van remény.
Némán vártuk meg, amíg a pincérnő felveszi az újabb rendelést, leszedi a csészéket, és elbilleg.
- A múltat nem lehet kitörölni, bármennyire is akarod. Amíg tagadásban élsz, pusztán menekülsz. Önmagad elől - nem akartam tovább fejtegeti közös múltunk homályba történő eldobást, mert értelmetlen lenne. Én nem akarom, ő nem mer vele szembe nézni- legyen bármi is az oka, a téma pusztán árkot ásna egyelőre közénk. Ezért jobb lenne, ha hanyagolnánk. Nem lesz egyszerű. A múlt árnyai ellenére Matt ugyanazt az édességet rendelte, amit a legelső alkalommal. Mégsem olyan könnyű felejteni. Taktikát kellett váltanom.
- Tiszta lapot akarsz? Legyen! Egy estét velem? Itt vagyok! Sophie - egyeztem bele könnyedén, majd kezemet felé nyújtottam. Külső szemlélő teljesen értelmetlennek találhatja a viselkedésemet, míg én határozott logikát fedeztem fel benne. Közben a pincérnő kihozta az édességeket, és távozott. Nem tudtam, hogyan fog végződni az este, de az események előrehaladtával ki fog derülni, és az is, mennyire erős Matt valódi énje. Felszínre kell, hogy törjön. Villájával már lecsippentett egy darabot a torta széléből, amikor megállítottam kezének mozgását.
- Várj! Ez így nem ér!- kezdtem mosolyogva- Nem szabad, még nem. Mindjárt jövök - süteménnyel a villáján hagytam az asztalnál, sebes léptekkel a pulthoz siettem. Néhány kérlelő szó után sikerült egy szál gyertyát és egy öngyújtót szereznem a hosszú szempillájú pincérnőtől, amikkel visszasiettem az asztalhoz. Egyetlen mozdulattal beleszúrtam a viasztestet a finomságba, majd meggyújtottam.
- Így már születésnapi. De ne várd, hogy énekeljek, borzasztó hangom van, érd be ennyivel - kacsintottam rá, majd óvatos puszit nyomtam az arcára - És most, kívánj valamit!- biztattam, miközben végigsimítottam karján. Bár nem az én tortám, én is kívántam. A régi Sophie hozta a tőle elvárt formát, áthidalta a szakadékot, elősegítve az első bizonytalan lépést.

"Wanna know what happened next?
Take a wild guess!"

Miért ne kérhetném ezt tőle? Azt kérek tőle, amit csak akarok, akkor, amikor azt Én akarom. Semmi szükségem az ellenkezésére, abból már kijárt a részem ebben az életben. Nem akartam a kényét-kedvét lesni a királykisasszonynak se most, se máskor. Vagy megszokja az új szabályokat, vagy megszökik, de én egyik esetben sem akarom visszahúzni őt. Szabad ember szabad akarattal, és döntésekkel. De ha egyszer belemegy ebbe a játékba, akkor azt végig kell csinálnia becsülettel. Ha velem barátkozik, az egy végleges döntés, amiből nem lehet kihátrálni...
Kérdéseimre rövid választ adott. Rövid és egyértelmű választ, ami egy cinkos mosolyt keltett az arcomon. Csöndesen közelebb húztam hozzá a székemet, aztán egy lopott csókkal pecsételtem le ajkait. A szerződésünk ezzel végleges volt, teljes valójában érvényes. Nem volt innentől ellenszegülés, csak a viharos szeszélyek, amiknek általam volt kitéve. Velem kellett tartania a lejtőn, egyenesen a sötét alagút végéig.
Amikor a menekülésről tett említést, egyszeriben éreztem, ahogyan elönt a düh. Iszonyatosan mérges voltam, amit a vérmérsékletemnek köszönhettem. Pár pillanat elegendő volt ahhoz, hogy kihozzon a sodromból. Újra és újra visszakanyarodott a múlthoz, mint aki kényszeresen ragaszkodik az emlékek idilljéhez. Miért kell nekünk állandóan a halandót fürkésznünk, miért nem lehet végre a megélhetővel törődni?
- Mert én nem akarom a múltamat, értsd meg - az asztalra csaptam. Hangom betöltötte a termet, a körülöttünk társalgók hirtelen elhallgattak. Az étkezők kezében mozdulatlanságba fagyott a villa, a feszültség futótűzként terjedt szét a krémesen nyugodt környezetben. - Nem akarom mindazt, amibe te ilyen görcsösen kapaszkodsz. Engedd már el, az isten szerelmére - hangom egyre erősödött. Mérges tekintetem a kékességbe tévedt, s elveszett. A tagjaim elernyedtek, csak bámultam a szépséges lányt, és kerestem az okokat. Hogyan jutottunk mi ide? Mit csinálunk mi voltaképpen itt?
- Bocsánat - visszanyeltem a dübörgő őrültet, ami egyre akaratosabb módját találta a kitörésnek. Vissza akartam fojtani az indulataimat, de erre nem volt kilátás. Úgy éreztem a pszichiátriai kezelések csupán destruktív hatást gyakorolnak rám. A tudat, hogy őrültként kezelnek igazi elmebajba űzött. Akármilyen súlyos is volt a helyzet, ebbe nem akartam belevonni Sophie-t, nem akartam, hogy aggodalmaskodjon miattam.
Tiszta lappal, édes süteménnyel és égő gyertyákkal ültünk egymással szemben. A maradék látogatók is távoztak már a teaházból. A pincérek visszahúzódtak a konyharészlegbe, már csak egyetlen szorgos maradt vissza. Halkan lekapcsolta a villanyokat, hogy még hangulatosabbá varázsolja a szülinapot. Csupán a gyertya égett előttünk, sárgás maszkot festve az arcunkra. Közelebb hajoltunk az asztalhoz, majd rákönyököltünk a szélére. Sophie szemében izgalom lobbant, mintha megtette volna a saját kívánságát. Én hezitáltam.
Számomra két igazán fontos ünnepség van az évben: a Karácsony és születés napja. Mind a kettő szignifikáns értékeket hordoz az én szememben, ezért is érintett mélyen, hogy 'idén' mind a kettőt a velem szemben ücsörgő lánnyal töltöttem. A sok kérdés, ami napról-napra sokszorozza magát, mégis válasz nélkül marad... a sok kétség, ami újra s újra bizonytalanságba dönt. A lány ezeket mind elhallgattatta, s képes volt lakatot rakni az elveszettség ládájára. Hálás voltam neki. De arra nem kérhetett, hogy térjek vissza a régi útra. Arra ne kérjen, mert nem teszem.
Kívánom, hogy Sophie könnyen vegye az akadályokat, amiket én állítok előtte.
Elfújtam a gyertyát.
- Ahogyan látom záróra - mormogtam a teljes sötétbe. A konyhában csapott neszezés elült, a nyugalmas csend ölelt körbe minket. A vakságban közelebb hajoltam a lányhoz, és belső megérzések által találtam el az ajkaiig. Nem kívántam romantikát az estére, csakis tömény szenvedélyre volt szükségem, amiben bátran kiélhettem mélyen szunnyadó indulataimat. Csókom lassan követelőzővé vált, karjaimmal felrántottam magam mellé a szőke lányt. Egy erőteljes mozdulattal az asztalhoz löktem, és felültettem rá. Lángoló ajkaim egyre lejjebb pásztáztak, a szenvtelenség mögül előtört a vörösen izzó szenvedély. Nyakán kalandoztam, miközben felsőjének alját tépkedtem.
- Elnézést, most már... - a villany feloltódott, a pincérnő szava elakadt. Szemében csalódottság és kisebb sokk ült, ahogyan a konyha bejárata előtt zihált. Félreérthető helyzetünket felesleges lett volna tagadni, ezért a reakcióm mindössze egy elnyelt kacaj volt. Lehúztam Sophie-t az asztalról, és megigazítottam a ruháját. Lehetne-e ennél kellemetlenebb helyzetbe kerülni? Kétlem! Mégis olyan jó érzés volt helytelenül viselkedni, olyat tenni, ami erkölcsileg megkérdőjelezhető...
Összepakolta a dolgait, miközben én felkaptam a még érintetlen tortát. Szerencsére annak semmi baja nem esett az akció közben. Egy illedelmes mosollyal megköszöntünk a teát, aztán kiléptünk a házból. A téli szellő csontfagyasztó körmeit végigkarcolta fedetlen bőrünkön. Magamhoz közel bújtattam Sophie-t, majd egy egyszerű kijelentést tettem.
- Köszöntelek az új világomban...
Sűrű léptekkel indultunk az utálatos iskola felé, egyenesen a szobám falai közé. Bár tudtam, milyen kaotikus állapotok uralkodnak ott, nem szégyelltem a lány előtt. Pár dühroham és kész a klinikai zárt osztály: ez volt az én kis szobám. Akár gumiszobának is tökéletes lett volna, ha igazán fel akartam volna vállalni a helyzetemet, akkor az ajtógerendára vésem a DÜHÖMGŐ feliratot, de azzal valószínűleg csak egy újabb cikket harcoltam volna ki BB drágalátos magazinjában. Így maradtam a csendes őrült (ártatlan áldozatával oldalán).
A szobába toppanva a vártnál is zavarosabb kép fogadott minket. A lepedő összegyűrve a földön, a párnák amorf formát öltve az asztalon, a felaggatott képek ferdén, a gitár eldőlve, az ablakon halvány repedés, a könyvek lapjai széttépve szanaszéjjel, egy kés az éjjeliszekrény tetején. Talán nem egy leányálom, de férfifantáziának tökéletesen megfelelt. Nem kértem ki a kisasszony véleményét, reméltem, nem teszi szóvá a berendezés esztétikáját.
- Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel - figyelmeztettem, mielőtt átlépte volna a küszöböt. Letettem a kezemben szorongatott tortát, aztán a zenelejátszóhoz sasszéztam, és beindítottam. Onnan folytatta, ahol a távozásom előtt leállítottam. - Sophie, kedvesem, gyere beljebb - szólítottam a saját nyelvén, hátha ezzel manipulálhatom. - Semmi rosszat nem csinálunk. Nem fogsz semmit megbánni, ígérem.