Abigail Adéle Marks

The Music of the Night

az engem bemutató tankönyv

Becenév: Abby, 'Gail
Születési hely/idő: 1996. 06. 28.
Kor: 16

...akik nem tudom hogy várnak e otthon

Apa: Cameron Marks - 46, színházigazgató. Sok ideje nincs rám, csak Aiden-re szokott időt vesztegetni. Engem mintha kutyába se venne.
Anya: nem tudom... mindig más. Általában a színház éppen vezető primadonnája apánk ágyasa
Testvérek: Aiden Eric Marks - 18 - a bátyám, életem értelme, a legjobb barátom, a testvérem, és... Még sokkal több egyben.
Párkapcsolat: Őőő... Bonyolult.

itt egy kis megtanulnivaló

Csoport: Lúzer
Rang: The Liar
Tanulmányi átlag: 4.9
Osztály: 10
Szeretem: a zenét, a csöndet, a kábulatot, ŐT, a szédülést, a csókjának ízét, az érintését, a tüzet a szemében.
Utálom: a gúnyt, a túlzott figyelmet, azt, ha bántanak, ha ŐT bántják.

Személyiség

Az emberektől félek. Összesúgnak mögöttem, és bolond álmodozónak tartanak. Pedig színésznő vagyok az iskolaszínpadnál (vagy pont ezért.) Csak akkor vagyok jó színésznő, ha Aidennel játszok. Valaki a színpadra jár álmodni. Mi a színpadra járunk felébredni. Amikor megfogja a kezemet, és sejtelmes suttogás kíséretében húz magával az örvénylő mélységbe, az tudom, hogy a legteljesebb valóság, ami ebben az életben történhet velem, és azután csak meghalni lehet. Fél arcát takarja a maszk, csak jóságos szeme sugározza felém a melegét, a kezemet szorítja gyengéden, mégis szelíd erőszakkal, és az angyalának hív sok száz ember előtt. Hát el ne ítéljetek ezért, gyönyörű hangja van, lágy, ha kell, erős, ha kell, úgy játszik vele, mint más egy darab fonállal, úgy csavarja vele az ujja köré a hallgatóságát. És a szeme. A szeme egyszerűen olyan jóságos és szeretetreméltó, hogy csak azt látod benne, hogy ez egy mennyire nyomorult, szerencsétlen ember, aki nem ezt érdemelte volna az elején. Neki is megvolt az esélye. Amit nem kapott meg soha. És én fogom megadni neki azt az esélyt, amit a világ elvett tőle. Magányos árnyék az éjben, balsorsod börtönbe zárt - az ég engem küldött, hogy meglásd, van, ki gondol rád...
És akkor megcsókolhatom. Sok száz ember előtt. És csak arra tudok gondolni, hogy nem lehet, hogy ez csak álom legyen. Mert abba bele fogok őrülni.

Külső

Vékony vagyok, és arányos testalkatú, hosszú, vörösesbarna hajam természetes loknikban omlik a vállamra. Szeretem a nőies ruhákat, a hosszú szoknyát, a könnyed anyagokat, amik illenek fellegekben járó, álmodozó stílusomhoz. Hatalmas, álmodozó, világos szemem van, míg a bátyámnak sötét, éjsötét a pillantása. A bőröm porcelánfehér, a szempillám hosszú, szürke árnyékot vet sápadt arcomra.
Aiden azt mondja, legszívesebben mindig az arcom lenne az utolsó, amit lát elalvás előtt, és az első, amit ébredéskor meglát. Aiden mindig bókol nekem, és gyönyörűeket mond. Csak mellette érzem magam embernek, sőt, nőnek. Ő mindig gondoskodik róla.

születésemtől a mai napig, vagy egy pár pillanat az életemből

Ha valaki megpróbál elvenni tőlem, ezzel a késsel ölöm meg - így szólt az eskünk, aztán megállt a kezemben a kés, miközben Aiden nyugodtan nézett rám.
- Csináld, Abigail - mondta kedvesen, szeméből megint lobog felém a tűz, magához láncol, vonz, és mégis messze űz. Remeg a kezem, és kihullik belőle a kés, nagyot koppan a padlón.
Gyengéden tartja a csuklómat, a késért nyúl, és egy pillanatra sem veszi el a tekintetét a szememről.
- Akkor majd én kezdem, kicsikém - mondja álomba ringató hangján. Hogy ellazítson, füves cigarettát sodort, és meggyújtotta. Ez midig beválik. Még csak 14 voltam. Ő már 16. Csak egy szippantás, és nem is éreztem, ahogy belevág a kezem érzékeny húsába, egy skarlátszínű dupla A betű rajzolódik ki a tenyeremben. Nem is fáj.
- Most te jössz - tartja ő a tenyerét. A joint megtette a hatását. Megszorítom a kezét, és bátran beledöföm a kést, hogy belekarcoljam a dupla A betűt.
- Ne feledd, most már az enyém vagy - mondja gyengéden, mégis olyan mélységes szigorral a hangjában, amiből egyenesen következik a lenyelt folytatás: "különben megöllek"
- Te pedig az enyém - bólintok kábán, és szemernyi kétségem sincs afelől, hogy meg tudnám ölni azt, aki Aidenre néz, aki hozzá mer érni. Aiden az enyém. Ezt a tényt megpecsételi azzal, hogy az állam alá nyúl, és szájon csókol. 12 éves voltam, mikor először kaptam tőle nyelves csókot, de ezúttal ez most más volt. Éreztem, hogy az ajka sokkal mohóbb, a kezei sokkal követelőzőbbek, kibontott a ruhámból. Furcsán tébolyulttá változott az arckifejezése.
Az ártatlanságom vérével pecsételtük meg az eskünket, így lett szent és sérthetetlen.
A mi világnuk csak titkolózva, suttogva létezhetett. Ha elvennénk belőle a titkokat, az egymásra vetett pillantásokat, a saját kis tolvajnyelvünket, semmi nem maradna belőle. Csak egy virágillat, amit elfúj a szél, és nincs tovább.
Ezért bizalmatlan, és félénk lettem az emberekkel. Ha a tanárok hozzám szólnak, lesütöm a szemem. Félek, hogy meglátják, hogy kiolvassák. És akkor Aident bántani fogják, és elviszik. Pedig szeretem. Őt szeretem a legjobban az egész világon, és meghalnék, ha elveszíteném. Szeretem minden egyes porcikáját, a sötét, erős szálú haját, sötét, lobogó tekintetét, az orra vonalát, az ajkát, szeretem, ahogy kimondja a nevemet, szeretem a hirtelen természetét, amit folyton csillapítanom kell, és szeretem, hogy törődik velem, és viszont szeret.
A tolltartómban is Aiden képét hordom, és gyűlölöm, mikor az éppen aktuális padtársnőim meglátják a fotót. Néha rémülten veszem észre, hogy megmarkolom a zsebemben a kést, és kétség sem fér hozzá, hogy meg tudnám ölni őket. Mindegyiküket. Csak lássam meg őket Aiden közelében...