"Let your mind start a journey through a strange, new world"

Beülök a kádba, és érzem, ahogy a forró, habos víz megnyugtatóan körülfolyja a testemet. Hideg, fagyos téli éjszaka van, a csillagok szigorúan hunyorognak, mint sok fényesre rohadt lőtt seb az ég fekete testén. Már amennyi látszik. Mert sötét, tömör köd kezd rászállni a környékre, és fokozatosan sötétül el minden. Baljóslatú volt a csend, nyomasztó az idő – aki még ébren volt, az aludni ment, aki meg már lefeküdt, az pedig csak álmatlanul forgolódott az ágyában.
Én még nem aludtam, sőt. Hangosan dúdolok, és hátravetem dús, hosszú fürtjeimet, hogy ne érje a víz. Nyugodt vagyok, és tele várakozással. Mert jönni fog, ha jönni kell. Ahogy minden este el is jön.
De egyelőre folyatom a forró vizet, és súlytalanul lebegek benne, érzem, ahogy megnyugodnak az izmaim, és lelassul a szívverésem.
Még akkor is tele vagyok várakozással, mikor végül kilépek a kádból, és megtörölközök.
Felhúzom a pongyolát, amiben aludni szoktam, és akkor hirtelen…
Mintha megvakultam volna… Sötét lett, embertelenül sötét, és olyan hideg lett, hogy kis felhőként gomolyog elő a lehelletem.
Védekezőn fogom össze a mellkasomon a pongyolát.
Ami a legrémisztőbb, az viszont az, hogy érzem, hogy nem vagyok egyedül.
Egy hang szólal meg, földöntlian és ígérettelin.
- Szép jó estét! Kérlek, tőlem ne félj! Eljött az angyal, ki álmodban élt.
Lebbenő mozdulatot érzek balfelől, rémülten rebben arra a tekintetem – s csodálatosmód, a félelem, vagy mi teszi, de látni kezdek, határozottan látok a sötétben, meglátok egy idegen, magas, sötét, fekete köpenybe burkolózó alakot, sápadt, mint egy halott, szeme alatt mély karikák ülnek, és sűrű köd gomolyog körülötte, mintha egy hullakamrából lépett volna ki. De vártam rá, őt vártam, mindig is őt.
Először mégis megijedek, egész picit felhördülök az ijedségtől, bennakadt a levegő, megbicsaklik a hangom, sikoltani akarok, de nem tudok, megfeszült a testem, görcsösen szorítom a pongyolát, kezemen elfehérednek az izületek.
- Itt állok, már nem kell várnod, mert most meghívlak én az évad báljára, Vár egy éj, vár a tánc. Tündéri lányból csodás nővé ott válsz.
Most ocsúdok fel. Most, hogy olyan kedvesen szólt hozzám. Nem, ez nem lehet, csak álmodok. Pánikban megfordulok, nekirohanok az ajtónak, megragadom a kilincset, de visszapattan róla a kezem, kétségbeesetten feszegetni kezdem, de az nem enged.
Halk nesz hallatszik, és bár az a valaki nem jön közelebb, mégis sebesen megfordulok, nekihátrálok az ajtónak, hátam puffan a fakazettán.
Pedig ismerős. Sima fekete haját ismerem, szemének villanását mindig is látom magam előtt.
- De ha azt szeretnéd, maradjon minden úgy, mint rég - - megvető szemöldökfelhúzással néz körül, mint aki maga sem hiszi a szavait - Ha jobb ez így, ha így elég, küldj el, de te ezerszer többet érsz.
Habozva teszek egy tétova lépést felé, kezdem is elveszteni a realitásérzékemet, félénken kinyújtom a kezém felé, de ő a kezem helyett hosszú, hideg ujjaival megragadja a nyakamban himbálózó kis ezüstkeresztet. Erősen megrántja, érzem,ahogy az arcom megvonaglik a fájdalomtól. - Imádkoznál inkább, míg csak meg nem keseredsz. Úgy érzed, ennyi épp elég. Ez nem igaz, te százszor többet érsz! - tépi le a nyakamból az ezüstláncot, a lendülettől térdre esek a fürdőszoba padlóján. Zihálva tenyerelek le, a fájdalomtól és a félelemtől mozdulni sem merek. Meg vagyok zavarodva. Jól ismerem, és édes ez a fájdalom. És mintha ez nem lenne elég, ő tovább suttogtja bűvölő igéjét.
- Óvhattak ők veszélytől, bűnöktől Az e fajta biztonság csalás... - kiről beszél? SEnkiről, és mindenkiről. Felemelem a fejem, világoskék tengerszememben megcsillan a felismerés, ki ő, és mit akar, tudom már, mindig is tudtam – de ha valaki megkérdezi, nem tudtam volna megfogalmazni.
....és ő látja ezt jól.
Buzgóbban folytatja:
- Te mindig sejtetted, hogy a nagy jótevők sorra becsapnak téged, hisz mind ámítás a sok hazug ígéret... és sosem lesz más. De most itt a megváltás! - Érzem, hogy a szemem csészealj nagyságúra tágul, nyújtom a kezem, ő pedig úgy húz fel, mint a pelyhet, hideg a keze és száraz, a tükörhöz vezet – és hihetetlen látvány tárul a szemem elé, nem a saját, és az ő sápadt arca csillan vissza a hideg üveglapról, hanem egy hatalmas, kripta hidegségű, mégis elfojtottan izzó bálterem köszön vissza. Egyforma emberek keringenek összefonódva egymással, méltóságteljesen, de mégis olyan érzékeket bontóan, hogy elképesztő. Illetve, csak azt hiszem, hogy egyforma. Valójában, ha közelebbről megnéztem volna, láthattam volna, hogy mind csak borzasztó élőhalott. De sose nézem meg.
De az ott középen..
Lehet ez? Lehet az, hogy ez én vagyok és ő....?
Én magam ragyogó vörös voltam, a gróf pokolfekete, a többi tiszteletteljesen fejet hajt nekünk, tágas gyűrűt képeznek körülöttünk, és gyönyörködve figyelnek minket.
Csak nézem, félelmem egyre inkább elszáll, sugárzó mosoly ragyog fel az arcomon, a törölközőről megfeledkezek, szelíden lecsúszik a vállamról a földre.
- Kinn az éjben vár egy másik világ – szólt ellágyulva a titokzatos régi ismerős alak, ahogy az örömöm figyeli. - Vár egy másik valóság. - igen, ez is valóság.- Vár a mámor és a vágy. Pontban éjfélkor a kastélyban kezdődik a bál S tiéd lesz az, mit vársz. Kinn az éjben vár egy másik világ. Sok rossz hétköznap után, lépsz a képzelet nyomán. Jöjj, én várok rád. Nincs messze már az éjféli bál....

...Természetesen ez mind csak színház. A Vámpírok bálja a kedvencem.
Nincs semmiféle kád, vagyis van, de nincs benne forró habos víz, és nem is tudná körbefolyni meztelen bőrömet, mivel természetesen nem vagyok meztelen, rajtam van egy testszínű dressz. A vámpírgróf pedig, aki meghív az évad báljára, az Aidan.
De minden olyan tökéletes. Végre azok lehetünk, akik vagyunk igazából. Mi közöm nekem a színpadon kívüli világhoz? A valósághoz, a TI valóságotokhoz - nekem semmi közöm.
...ahogy annak sincs, ahogy tündöklő, mélyvörös báli ruhámban megállok a takarásban, és meg sem hallom a végzős öltöztetőlányt, aki a rubinvörös diadémot dolgozza be a fürtjeim közé.
- Gyönyörű vagy, Abby- mondja kedvesen, és ő is leáll figyelni Aidant. Itt, a színháznál nem bántanak az emberek, nem mutogatnak rám ujjal, hogy bolond vagyok. Itt mindig kedvesek hozzám.
Együtt nézzük őt, mint halhatatlan vámpírgróf, az élőhalottak fejedelme, aki megrendezte a csodás bált a sírból feltámadottaknak.

/to be continued/

...A legjobban vágyott rész mindig az, mikor megérkezek Hozzá, a kastélyba.

…Itt még tart a sötét, készen állj, készen állj, gyermekem, készülj, zúgta síron túli hangon egy rég halott kórus, az ember rohanó vérárama megfagy, az üresen kongó kastélyt mintha holt lelkek laknák, a portrék a falon mintha követnék festett üres szemükkel a karcsú kis fehér, ámde dacosan bátran lépkedő kis alakot.
A hosszú vérvörös sál lelógott a térdemig, minden lépésénél engedelmesen hintált ide-oda.
Miközben tartottam ide, nem féltem egyáltalán.
De most egy kicsit azért mégis…
…Készen állj…
Nem is tudtam, hogy figyelnek.
Pedig száz és száz szempár követett, az élőhalottak mind, láthatatlanul is. Ne félj a villogó szempároktól..!
…Készen állj…!
Mit láttak? Csak a lényeget. Karcsú, finom kis termet, pirosló ajkak, bársonyos bőr, szép, fehér ívű nyak, tündöklő szépségű csillaggyermek, készülj. Ezt mondják, ezt suttogják, végtelenül.
Mindig elszédülök az ismeretlentől, a bennem kigyúló vágytól, a hatalmas csarnoktól. Megkapaszkodok a lépcső korlátjában, államat a cirádás díszítésre támasztottam, és zihálva meredtem magam elé.
…Miért is vagyok itt…?
Éjjelente néha minden átmenet nélkül tör rám valami, furcsa hangulat, valami mély, fájdalmas bánat, de sose tudom, mi. Furcsa álmok jönnek, amiből remegve riadok fel, a félelem szorítja a tagjaim.
A sötétben csak feküdtem, megfeszült idegszálakkal vártam, most is várok, de hogy mit, azt nem tudom..
Ő már megtalált, érzem, megfogott – s a vonzásából nem enged el.
Felkaptam a fejem.
Hallom már a hangot ami hív, ami szív.
- Lépj a végtelenbe hát! Csak ki elvész, az lesz szabad! Megvalósul álmod, lásd, tőlem senki el nem választ…. Merülj el, kövess, itt vár az éj – az Élet itt vár. A halhatatlan éjsötét lesz az, mi vár rád, ha árnyékom majd rádborul, úgy senki nem lát…!
Nem féltem.
Sokkal inkább nyugtalan voltam.
De a hang rendíthetetlenül folytatta:
- Lelkem benned békét lel, s a múlt sem kínoz már… A szív csak rejtett zár, s a kulcs nálam már…!
Már kész voltam elhinni. Tétován közelebb léptem, amerre a hangot sejtettem, de látni továbbra sem láttam.
Könnybe lábadó szemmel suttogtam:
- Itt hát egy új élet vár…
- …egy halhatatlan élet vár. – hagyta jóvá a hang – Végtelen, nagy út.
Elvesztettem. Nincs szívem – most más leszek így, az őrület, nincs többé szív, kinek higgyek?
Teljes a sötét. Elmerülsz.
…Teljes a sötét…
Szökni előle, míg csak szökni lehet?
De hát elkéstél már, drága gyermek, elkéstél, hiszen tudod, ha hív, te vakon követnéd. A pokolba is.
Éreztem a jelenlétét, és valami furcsát is éreztem, amitől elfulladt a hangom, merengve merültem a semmibe.
- Éjenként az életemet dobnám el egyetlen percért, csak hogy végre egyszer magaddá tégy…-halkan beszéltem, mégis esdeklőn, könyörögve. – S ha elpusztít is.. Hadd lehessek azzá, aki neked kell. Csak erre vágyok éjjelenként…
Az élet vár, készülj.
Készülj…
Pattanásig feszültek az idegeim, most, most el fog érni a csúcspontra, ahol összeroppanok. Mert nem bírom tovább, reszketek az idegességtől. Hallom azt a hangot, ami hív.
- Lásd, a végtelenbe lépsz, vessz el – s légy hát szabad .- most hátrakaptam a fejem.
Ott állt a gróf, Aidan, Ő. nem messze tőlem, rezignáltan nyújtotta felém a kezét. Ugyanúgy festett, mint mikor meghívott a bálba, ott állt a lépcső tetején, méltóságteljesen, igézőn meredt rám, tágra nyitott szemmel hátrálni kezdtem, ahogy a gróf közeledett felém.
-…valóság itt az álom, nézd, minket senki el nem választ!
Megtorpantam.
Csábító volt, amit mondott, hívott a vágy. Mikor, ha nem most? Átbillentem a holtponton, lassan mégis léptem egyet felé.
- Jöjj velem, gyere, vár a sötét – hol a kétség elég… Itt felejtsd el az időt, lesz, ki vigyázzon rád… Majd én vigyázok rád! Rád borítom árnyaim és senki nem lát…
Már-már megérintettem a gróf jeges arcát, ujjaim csak milliméterre voltak a bőrétől – de az utolsó pillanatban megfékeztem az ösztöneim, elkaptam a kezem, elfordultam,
A gróf résztvevő mosolygással figyelte a küszködésem.
- Békét lelő lelkemtől a múlt messze jár – szíved tűzkatlan, mi csak énrám vár…
Ez hatott. Mintha villám csapott volna belém, visszafordultam.
- Csak terád vár… - nyögtem, megbabonázva közelebb lépve.
- Látod…? Itt új élet vár, halhatatlan lét… Végtelen út…
Teljes a sötét, nincs már út, nincs már kiút.
Eldobhatsz mindent – de mi mindent? Nincs is semmid.
Eddig sem volt.
Senkid sincs – ha lenne, most nem lennél ebben a dermesztő csarnokban, arra áhítozva, hogy egy élőhalott érintésétől teljes feledést lelj. Mert erre vágysz, látod, látom, hiába vagy fényes csillag, aki tündököl úgy magányos vagy, ha a fényed elrekeszt a többitől. Hagyd hát, hogy kioltsalak, lehúzzalak magamhoz, az éjbe, ahol így is te leszel a fény.
Elgyengültem. Megremegett a térdem, de kezem ökölbe szorult a félelemtől.
Behunytam a szemem, lágyan félrebillent a fejem. Önkéntelenül felemelkedett a kezem, lassan kioldottam a nyakamon a sálat, ami ezután szelíden lecsúszott a vállamon, puhán hullt a márványpadlóra, mégis mintha végzetet megpecsételő robajjal ért volna földet.
Most a gróf volt elveszve. Aidan. Ismertem minden gondolatát. Itt állok előtte, megadóan, félrehajtott fejjel, felkínálva hófehér nyakam selymes bőrű ívét.
A hideg, józan gróf ilyenkor meginog, elveszti határozottságát.
Elemi ösztöneitől vezérelve odahajol, megrándul az ajka, hogy nyissa a száját.
Én finoman, alig észrevehetően remegek.
Nem tudtam, mi jön most, de azt sejtettem, hogy rettenetesen fog fájni.
De azt is, hogy nem sokáig.
Pár pillanat az egész.
Hát jöjjön, aminek jönnie kell.
Már éreztem a jeges, bénító leheletet a nyakamon, most, most, most… Jaj… Most..
De a gróf erőt vesz magán. Mint mindig.
- Nem. – jelentette ki – Most dőreség e nagy sietség. Ha csak ébred a vágy – és már véget is ért…? Csak lassíts. Percenként nő a kéj – s forróbb a láz. EZT kell, hogy érezd…
Érzem. Még nem teljesen, de már érzem, reszketek és hevülök, várva, hogy megtörténjék az a valami, amiről tudom, hogy egyszeri, visszafordíthatatlan – és a világom zúzza szét.
- Többé nem lesz majd elmúlás – ígérte a gróf, végképp eldöntve, hogy ez nem az a pillanat. Megadja a módját, ha már egy ilyen különleges szépség került az útjába. És ez én vagyok Nem kerültem. Rendeltettem. Ez jár hát nekem. . Mindent megadna nekem. Jól tudom.
Hát ne csak egy brutális pillanat legyen, hanem egy katartikus élmény, egy szertartás.
Mindent megkapsz, csillaggyermek, - ígéri, - ha eljössz, ha itt maradsz velem a mély éjsötétben, és meghalsz értem, és feltámadsz velem, csak a véreddel kell megpecsételni a boldogságot. Tiéd lesz, minden, mit vársz…
Csak jöjj velem.
Tudom. Ökölbe szorul a kezem, és a tenyeremben érzem a dupla A betűt. A vérünk, amivel megpecsételtük a boldogságunkat.
Lassan felegyenesedik, érzi bőröm bódító illatát
Már már fellélegzhetnék, de a gróf gyorsan visszanyúlt, és végigsimított a keze ha nem is a hátamon, de a közvetlen aurámon, megbizsergett tőle a bőröm. Összerándultam, gerincem mentén futkározott a jeges rémület.
- Vár ránk az éjjel… Vár a vágy, s vár a tánc…
Azzal eltűnt.
Döbbenten néztem utána. Valami furcsa kiürültséget éreztem, pillanatnyi csalódást, de felajzódást az ismeretlen után. Álltam a sötét csarnokban önmagam, egyedül, reszkettem, de még mindig nem a félelemtől.

/to be continued/

Imádtam nézni, ahogy Aidan él a színpadon. Annyira másnak gondolták az emberek odafönt, és csak én tudtam róla, hogy itt lehet csak önmaga igazán. Itt nem kell rejtőzködnie, és azt mondják rá, milyen jó színész. Nem. Az életben jó színész, hogy eljátssza azt, ami ő igazából nem. Itt abszolút ő minden, amit csinál.
Annyiszor végignéztem a takarásból ezt a báljelenetet, hogy tudom kívülről. Aidan gondolatait is tudom kívülről.
Nekitámasztom a fejem az egyik függönyállványnak, és nézem az én gyönyörű és titokzatos bátyámat.

....…A gróf végignézett az egybegyűlt vendégeken. Rég kiürült, tompa szemeikben most az érdeklődés mohó fénye villant, feszülten várták, hogy a gróf bejelentse azt, amit már úgyis tudtak mind.
Ő fölényesen elmosolyodott. Énbelőlem egyik sem fog egy ujjal sem nyúlni, belőlem egyik sem fog egy csepp vérhez is jutni. Én csak az övé vagyok, mindigis az voltam.
- … Szívből üdvözlök hát minden testvért. – hajtott fejet a gróf nyájasan a vendégeinek. – Mily jó így együtt ismét… Örömmel látom, mily szép számmal összegyűltünk itt eme jeles éjszakán. - Vágni lehetett már a türelmetlenséget – Bár utóbb – ezt beismerem – mindössze pár vérszegény tahóból lett estebéd. Fásult, szürke szórakozás, nemde, testvéreim? A kedvünk is elszállt.
Helyeslő morgás hallatszott egyetértésük jeléül. Bizony. Egy mocskos utcakölyökből, egy suhancból nem lehet olyan mély élvezettel és kéjjel táplálkozni. Még a vér is más aromát kap. Unalmas.
Egy vérszívásnak legyen élvezete, perverziója – az úgy valami! Az igen! Hát most adja elő az úr az ő csillaggyermekét – azaz engem - látták már, milyen finom kis portéka, az már igen!
De a gróf egyelőre semmi jelét nem adta volna annak, hogy elő akarná vezetni a friss húst.
Jelentőségteljesen körülnézett az el-elcsüggedő holtak seregletén. Míg végül úgy döntött, nem várakoztatja őket tovább.
- … Ámde mit mondtam én…! Minden szűk hétre jön egy bővebb, jobb éj…
Erre már felkapták megint a fejüket, bele-beleszimatoltak a levegőbe, egyesek megnyalták száraz, elfeketedett szájukat. Talán most rátér a tárgyra – már ideje lenne, még egy halottat is embertelen ennyi ideig várakoztatni.
Ha már örökké élnek, azért szükségük van a friss vérre – talán mert nekik maguknak már nincsen. És ebből mikor lesz elég…?
…A vér az, amiből nem lesz elég.
Mert nem laksz jól semmivel, csak hajt az éh. Mindig új és új zsákmányra less, így éld a halhatatlanok életét. Mert minden újabb áldozat, új vért ad, ezzel frissülést. Te is felfrissülhetsz, akkor is, ha sírban rohadó test vagy csupán.
…És ebből így sem lesz elég!
A vér az amiből így sem lesz elég…
Nem tudhatja senki, hogy milyen az, ha nem laksz jól semmitől csak hajt az éh. Csak az értheti, aki már nem él, és örökké halott, mert olyan kínzó, örökkévalóságig tartó éhe csak annak lehet.
És nem, hogy megtelnél, de idebent az üresség is egyre nő!
Kell mindig valaki, aki jóllakat, és aki enyhít a magányon. Érzed majd, hozzá a félelem - majd jön a józanság… Kijózanodva látni, hogy megint gyilkoltál azzal, hogy jóllaktál.
Csüggedten hajtották le fejüket az élőhalottak, ahogy ebbe belegondoltak. A gróf azonban elhessegette ezeket a komor gondolatokat, és biztatóan felemelte sokgyűrűs kezét:
- Ám én azt mondom néktek: Soha ne adjuk fel! Lám, áldott az élet – még ez is – s egy új társ jön el. Így jött a sötétség nyomán…
Most. Minden szem az ajtóra szegeződött. A feszültséget vágni lehetett volna a gyertyák és fáklyák vibráló fényében.
.. De egyelőre a csoda váratott magára.
- Ő egy szépség – szólt ellágyultan a gróf, és imádom, mert rólam beszél, Aidan rólam beszél, és minden egyes szót komolyan gondol. – Pillantása az Éj. Tündöklő, szép csillaglány, gyöngéd, mint a szél… S ha táncra kél – mutatott körbe a csarnokon – Még szebb lesz majd ez éjféli bál…!
Várt pár pillanatot, hogy a többi is kiélvezhesse az elképzelését ennek a varázslatos valakinek, látta, hogy elfelhősödnek a tekintetek, kivillannak a metszőfogak – erre felháborodottan, szigorúan hozzáfűzte – Ám ő csak az ENYÉM!
Felhördülve meredtek rá, felháborodott értetlenséggel. Mi az, hogy az övé…? Ezt nem teheti meg.
A gróf megnyugodva próbálta csitítani a tömeget.
- Mégse féljen senki – intett a kezével, nyájasnak szánt mosolyra húzódott az arca, de kéjes vicsorgásra futotta csak. - …majd jut nektek más.
Most. - gondoltam magamban, ez a végszavam. Vettem egy mély lélegzetet, és kiléptem.
A lépcső tetején, a gomolygó, sírontúli köd fényében megjelentem tisztán, vérvörös báli ruhában, a lépteim nesztelennek hallatszottak.
Egy pillanatra megálltam fenn. Kellemetlenül éreztem volna magam a pillantások kereszttüzében, ha nem Aidan állt volna velem szemben, arcomon valami mély elrévedés mint aki ébren álmodik, nem fejezett ki semmi érzelmet. Csak egy pillanatra riadtam fel, mikor megláttam a lépcső alján a rengeteg rám figyelő szempárt, köztük azt, aki mindennél jobban hívott, szívott magába.
Körülnézett, végigjáratta szelid, kék szemét a semmin, a halálon, ami körülvette, az élőhalottak elakadó lélegzettel figyeltek, milyen szép, milyen gyönyörű, elhittem magamról, hogy az vagyok. Szinte elszégyellték magukat, ezt a fiút nem lehet csak úgy átharapni, kiszívni, megölni. Gondolatban fejet hajtottak a gróf akarata előtt, aki szertartásosan megállt a terem másik végében, és szótlan, néma nyomással nehezedett hívása rám.
Majd anélkül, hogy a lábam elé néztem volna, lassan leléptem egy lépcsőfokot. Kezem lágyan rátettem a fekete márvány korlátra, puhán simítottam végig rajta, miközben nagyon, nagyon lassan elkezdtem lefelé lépegetni, szemem le nem véve arról a pontról, amit csak én láttam egyedül.
Felfelé néztem egy kicsit, furcsán mereven tartva a nyakam. Kicsit elnyílt a szám, de ez nem az a kislányos rácsodálkozás volt, amit Aidan annyira szeretett. Ez mély döbbenet volt, ott nem levés, fájdalmas beletörődés. Itt egy új élet vár – de cserébe fel kell adnodm a régit, teljesen fel kell adnom a régit.
És ez nem lesz mentes minden fájdalomtól.
Hogy félek-e? Igen. Nem. Félek. Nem félek…
Vagy annyira félek, hogy már nem is félek.
Néztem magam elé, láttam a grófot, ellenállhatatlanul vonzott magához. Tétován megmozdultam felé, léptem egyet.
A vámpírok tisztelettel utat nyitottak nekem, kettéváltak az útamban. Még a mohóbbak is beletörődtek, hogy ebből bizony most nem kapnak.
Nem érezték maguk méltónak rá.
Megdelejezve, babonásan lépkedtem a gróf felé, nem is sejtve, hogy több száz ember tekintete fagyos rémülettel követ, friss, most fájdalmasan tragikusnak tűnt, ahogy lépkedek keresztül az átváltozáson, a súlyos metamorfózison, ahogy átcsúszok a másik létbe.
Most.
Mikor már csak milliméterek választottak el a gróftól, megfordult a fejemben, hogy talán most… Most mégis vissza kéne…
De a gróf meglátta ezt a tétovázást kristálytiszta szememben, kinyúlt, megragadta a karomat, és durván magához rántott.
A gróf karjába vont, biztatóan rámmosolygott, és lassan, tánclépésekkel vezetett, kettőt előre kettőt hátra, egy, két, ne félj, nyugodj meg drága gyermek, most nagyon fog fájni, de aztán minden jobb lesz, olyan mitikus szintre juthatsz el, amit még nem is mertél álmodni. Csak lazíts, lazíts, lazíts.
Vágni lehetett volna a feszült várakozást a teremben, a visszafojtott lélegzeteket, amitől csak még hidegebb lett a csarnokban.
A gróf nem szólt semmit, némán vezetett, érezte, ahogy lassan felengedek, a vér az arcomba szökik, kipirulok, ragyog a szemem, és olyan elemi vágyakozással nézek rá, hogy abban minden szikra csak sürgetés.
Hát eljött az idő.
Egyik karjával szorosan magához húzott, a másik kezét felemelte, hozzáért forró arcbőrömhöz, beleborzongtunk mind a ketten. Erre várok, mindketten erre várunk minden áldott estén.
Eljátszom, hogy azt hittem, más jön, behunytam a szemem, számmal közelítettem a gróféhoz, ettől felizzottak a vámpírban az elemi ösztönök, gyorsan félrehajtotta a nyakamat, érezte, elég a vágytól, ha most nem teszi meg, porrá ég a saját kívánságától. Lehajolt, kinyitotta a száját, belélegezte langyos bőrömnek kipárolgását, majd szomjasan belevájta a fogát.
Sercegve hasadt át a friss, puha bőr, szemem tágra nyílt, rémülten felnyögtem, de alig hallhatóan, elcsuklóan, inkább kis hörgés volt. Testem ívbe feszült a gróf karjában, utolsó döbbenettel próbálta eltolni magától azt, aki ezt a pokoli kínt okozta nekem, vergődök, vonaglok, de a gróf tartott szorosan. Egyre mélyebbre vájta a fogát a lüktető ütőérben, sugárban ömlött a szájába a forró, sós vér, az én vérem. Élvezettel, behunyt szemmel szívta, szívta magába, mintha megállt volna az idő, a többi élőhalott mereven állt, figyelte ezt a jelenetet. A vergődésem fokozatosan csillapodott, ahogy egyre hűlt ki a testem, ahogy a vérem folyt el, és még mindig szorított, még mindig csak szívott, szívott a gróf, nem tudott betelni, a vérem zamatával, az érzéstől, ami rég halott valóját tetőtől talpig bejárta.
Alig pislákolt az élet bennem, mikor hirtelen, minden átmenet nélkül elengedett. Kábán körülnéztem, életem utolsó lángjával, bágyadtan rebbent körbe a szemem, megtántorodtam, mintha el akarnék menekülni, de jártányi erőm sem volt már, a gróf figyelt, szája széle véres volt, és a nyakamon is csordogált a borzasztó sebből kis patakban a sötétpiros vér, lefolyt a ruhám kivágásáig
Még egy utolsó lépésre futotta, nem láttam, semmit nem láttam, léptem egy aprót, tétovát, majd kész, elvéreztem, sóhajtottam egy kicsit, fennakadt a szemem, és hátrahanyatlottam – egyenest a gróf karjába, aki csak erre várt.
Kihűlt a test, meghalt, megszűnt létezni, de csak ennek a világnak. EGy másikban újra vele vagyok, örökre vele maradok. Éreztem, ahogy Aidan, a halhatatlan gróf karjába kapja az élettelen testetm, mint a pelyhet, és körbehordozott társai gyűrűje előtt.
Mától egy új élet vár – Egy halhatatlan élet vár…
...egy végtelen, nagy út vár rám.

És vége, már megint vége, hunyorgok a fejlámpák éles fényében, és a dobhártyámat szakítja át a taps. A nyakamon művér folydogál, és tudom jól, de akkoris sajog a fájdalomtól. Aidan gyengéden megfogja a kezem, és a szemembe mosolyog.
...ez már megint túl tökéletes.