Nathaniel Xavier Weill

Dirty Prince

az engem bemutató tankönyv

Becenév: Xavi, Nate
Születési hely/idő: Norvégia; 1995. február 3.
Kor:17 év

...akik nem tudom hogy várnak e otthon

Apa: Peter Weill, 50 éves, szeretem őt, de anya felette áll, és ez eltront mindent.
Anya: Hilda Weill, 50 éves, nem szeret, én meg tartok tőle, nem szívesen beszélek róla.
Testvérek: Jeremy Weill, 20 éves, Gyűlölöm. Maradjunk is ennyiben. Thomas Weill, halott, nagyon szerettem.
Párkapcsolat: nincs

itt egy kis megtanulnivaló

Csoport: Népszerű
Rang: The True
Tanulmányi átlag: 4.8
Osztály: 11.
Szeretem: könyveket, filmeket, írást, táncot, Shakespeare-t, a zenét, éneklést, dalszövegírást
Utálom: Azokat, akik elítélnek másokat, az unatkozást, a bohócokat, a munkámat, azt, amit teszek a pénzért

Személyiség

Az iskolatársaimmal kedves vagyok, közvetlen, barátságos, segítőkész, őszinte. Ez mind szép és jó, de legbelül... nem tudom, ki vagyok, mit akarok, mi ez az egész, amit csinálok. Ez... az alak, aki mások karjaiban van... ez nem én vagyok, nem akarok ez lenni. A bizonytalanság pokol, eltűnik ilyenkor a lélek. Szeretném visszakapni a régi énem. Bár nem sokban változtam, még mindig ugyanaz az ember vagyok. A zenében találok megnyugvást, a hangokban, mikor lehunyom a szemem, és meghallom a zenét, megnyugszom, ellazulok, ember leszek. Undorodom magamtól, attól, amit teszek. Kívülről erősnek, határozottnak tűnhetek, de legbelül gyenge vagyok, vérzem

Külső

Hajam szőkés-vöröses, szemeim ég kékek. Olyan százhetvenöt centi vagyok, bőröm hófehér. Sportos vagyok, de nem egy kigyúrt állat. Szeretem a laza cuccokat, semmi kiöltözés, feszes cucc, nem szeretem, ha lekötnek. Vonásaim finomak, tekintetemben van valami megnyugtató. Mindig mosolygok, nem hagyom, hogy lássák, mennyire fáj, vagy kínos. Sokszor látszanak rajtam apróbb sebek, senki sem tudja, honnan szereztem őket, csak én.

születésemtől a mai napig, vagy egy pár pillanat az életemből

- Herceg, herceg, herceg... hercegem - A hangra ébredtem, és egy érintésre a számon, majd egy erőszakos csókra, mely felszakította a már így is sebes ajkam. Ez a fájdalom térített jobban magamhoz, és az undor magam iránt, a férfi iránt, aki hajamba túrt, vagy inkább tépett. Féltem, hogy már nem bírom sokáig cérnával, engem nem erre találtak ki, a testemet, a lelkemet. Én egy herceg vagyok! Norvég herceg, a családom gazdag, hatalma van. És mégis, a tandíj felét nekem kell fizetnem, ha pedig nem, akkor kitagadnak. És miért? Mit tettem?! Na? Valaki kitalálja?! A bátyám, a halott bátyám miatt van az egész. Nem, nem hibáztatom, nehogy valaki félreértse. A halála estéjén csak hárman voltunk otthon. A három herceg, én tizenhat voltam, Jer tizenkilenc, Tom pedig huszonegy, anyáék valami puccos partin voltak. Azért maradtam otthon, mert beteg voltam, a testvéreim pedig, hogy megússzák az enyelgést, készségesen jelentkeztek rám vigyázni. Egy kastélyban laktunk, volt pár emelete, és jó hosszú díszlépcsője. Tom összekapott valamin Jerrel, elfajult a veszekedés, verekedéssé vált, egész addig ment a dulakodás, míg Tom meg nem lökte a bátyám, aki leesett a lépcsőn, és meghalt. Hogy miért én vagyok a hibás? Mert soha nem ártottam senkinek, mert én voltam/vagyok a villámhárító. És anya álláspontja szerint, ha akartam volna, megállíthattam volna a verekedést. Az mellékes, hogy végig aludtam, a szirénákra ébredtem. Anya nem bocsájtott meg, sőt, egyre csak hajtogatta, hogy az én hibám, én öltem meg, mert persze a tökéletes testvérem, áhhh, őhozzá szólni se merjek. Büntetést szabott ki rám; a gimi felét nekem kell fizetnem, nem érdekli, hogy hogyan szerzek pénzt, az sem, hogy mivel, vagy kinek a segítségével, de fizessem ki, ha nem járnék, akkor kitagad, és ennyi. Ezt nem hagyhattam, inkább elhatároztam, hogy már azért is gimnáziumba fogok járni. De nem találtam munkát, olyat nem, amivel telne a gimnáziumra. És akkor jött a bátyám. Egy munkát tudott. Elküldtem a fenébe, mert én nem voltam ilyen, én... az eszemmel akartam pénzt keresni, véletlenül sem a testemmel. De végül ez lett. Ezzel telik a kimenőm, az egyik gazdag barátom adott kölcsön, így ki tudtam fizetni amit kellett, most neki adogatom vissza ahogy jön. Néha nem tudom, hogy örüljek-e, vagy sem annak, hogy egy igazi herceg teste elég sokat ér a gazdagok körében. Undorító amit csinálok, és azok is azok, akiknek kellek. De legalább a suliban nem tudják. Senki sem tudja, és ez így van jól, nem bírnám elviselni, ahogy néznének rám. Most szeretnek, népszerű vagyok, csak ez van nekem. Hiszen mi más? Egy bátyám, aki eladott a gazdagoknak? Az anyám, aki utál, vagy az apám, aki anya bábja? Ki?! Szerelem? Az ugyan nem. Nem hagyhatom, mert... mert félek. Hogyan mondanám el neki ezt az egészet, ami volt velem? Biztosan ő is undorodna tőlem. De nem tehettem mást, persze ezt senki sem érteni meg... igazából még én magam sem értem, miért olyan fontos nekem, hogy ne tagadjanak ki. Nem a ranghoz ragaszkodok, nem a herceg cím kell, talán csak a családomról van szó.
Felültem, ellökve a pasast.
- Nekem már nagyon le kéne lépnem - Mondtam, és legördültem az ágyról, felöltöztem. A férfi egy köteg pénzt nyomott a kezembe. Elnyomtam egy grimaszt, helyette mosolyt varázsolva arcomra, és leléptem. Mikor már az utcán voltam, és biztos voltam benne, hogy nem lát, megálltam, leroskadtam a földre. Nem érdekelt, hogy koszos vagy büdös. Nagy levegőket vettem, igyekeztem lenyugodni, nem ment. Olyan nehéz volt visszamenni a suliba minden ilyen után, de nem eshetek össze, nem hagyhatom el magam... nem szabad. Felálltam, beletúrtam aranyszőke hajamba. Most vissza a normális életbe. A pénzt átpasszolom majd a barátomnak, akitől kölcsönkaptam. Bár furán néz rám mindig, mert csak ilyen részletekben hozom. Nehéz, mivel csak a kimenőnapokon, a szabadidőben járkálhatok, amúgy az iskolában ülök.
Tudom, hogy nem teljesen legális, amit teszek, de egyszerűen nincs-más-mód.