Nathaniel Weill és Roger Leonard szobája

Míg a többiek boldogan ugráltak ki az ágyból, én keserű nyöszörgés közepette rántottam még feljebb a takarómat. Na ne, hogy már megint. Úgy szerettem volna ezt a napot a zenének szentelni, hogy előhúzzam a kimustrált füzetet az ágy alól és csak írjam tovább a dalokat, melyek ott örvénylenek a fejemben... de nem lehetett, nem tehettem meg. A barátomnak tartozom, és ezt nem hagyhatom annyiban. Tudom, hogy azt is mondta, hogy tartsam csak meg a pénzt, de ezt nem engedi a becsületem, engem nem erre neveltek.... bár arra sem, amire készülök, de valamelyiket muszáj, és inkább szenvedjen a testem, mint a lelkem. Hülyeség, mi? Az, tudom én. Kibotorkáltam az ágyból, lezuhanyoztam, felöltöztem, majd visszaültem az ágyamra, és csak meredtem magam elé. Gyűlölöm ezeket a lelki harcokat, amiket vívok magammal, csak elfárasztanak.
Megvártam, hogy minél több ember tűnjön el az iskolából, majd elővettem a mobilom, megnéztem az sms-t, majd ki is töröltem, akkor indulás. Kikerestem az egyik kedvenc számomat az iPodon, feltekertem a hangerőt, hogy még gondolni se tudjak arra, hova megyek, és onnantól kezdve én kívül voltam a testemből.
Nyolckor tértem magamhoz, egy gigantikus ágyon, mellettem egy levéllel és egy borítékkal. A levelet el sem olvastam, a másikat elvettem, visszakapkodtam a cuccaim, majd gyorsan leléptem, ma találkoztam a barátommal, akinek oda kellett adnom mindet, azért egy kicsit megtartottam magamnak, hogy legyen miből CD-t venni, ha úgy jön ki a lépés, hogy találok párat. Nem sokára meg is láttam őt, ott állt egy kajabolt előtt, mikor meglátott, mosolyogva indult meg felém, hogy megöleljen. Ahogy hátba veregetett fájdalmas grimaszba torzult arcom. Csak most éreztem, mennyire sajog mindenem. Odaadtam neki a borítékot, melybe útközben beletettem a múlthetit is. Sóhajtva vette el.
- Nate, ugye tudod, hogy nem kell visszaadnod? - Megráztam a fejem, ne, ne menjünk bele, könyörgöm. Úgyis csak az lenne, hogy jól összeveszik velem a pénzen, ami egy hülyeség. Ilyesmin nem kell veszekedni. Kölcsönadott, természetes, hogy visszafizetem. És majd valahogy anyámnak is. Vagy... lehet, hogy ez az egész így helyes... Tom miatt, ha ott lettem volna, lehet, még élne.
- Nem lenne kedved enni valamit? - Kérdezte, fejjel a mögötte lévő étteremre bökve, de erre is fejet ráztam. Az általános rosszullétem magamtól a pénzt látva csak felerősödött, nem hittem, hogy bármit is le tudnék tuszkolni a torkomon.
- Nem, kössz, nem vagyok valami jól, és amúgy is... mennem kell, mielőtt elkap valami kiscsaj - Ütöttem el a végét könnyedebben, bár igaz volt. Sajnos elég sokan tudják, ki vagyok, és ez tetszik az embereknek. Pechükre nekem viszont semmi humorom velük bájologni, szóval menekülök. Még elbúcsúztam Christől, majd visszamentem a suliba. Pont este tíz, én meg a pontosság! Ruhástól, mindenestől eldőltem az ágyamon. Valamit ennem kéne, muszáj, tegnap este sem vacsiztam, és a mai reggeli se rémlik. Elővettem valami kekszet, és elkezdtem nyammogni rajta. Föld íze volt.

Arcom a párnába fúrva, fülhallgatóval próbáltam elfelejteni a mai napot. De nem ment, egyre csak ült a bűntudat a nyakamon, és hallgattam, hogy az én hibám. Tom halála az én hibám, ha nem alszom el, ha mellettük vagyok, talán... talán most minden máshogy lenne. Tom még élne, nekem nem kéne ilyeneket csinálnom, hanem feküdhetnék egész nap valahol a fűben és írhatnék a végtelenségig. Persze hülyeség, mert ugyan van hozzá tehetségem, hallásom, tudok gitározni, énekelni, de még így sem leszek soha rock sztár, bármennyire is vágyom rá. Mert herceg vagyok és egy hercegnek más feladatai vannak, mint az, hogy a színpadon élvezze a saját kis életét, melynek amúgy is bármikor vége lehet, minden apró élmény nélkül. Téééényleg, miért akarnék én a zenének élni és azt csinálni, amit szeretek, mikor lehetek olyan, mint az apám! Ülhetek egy asztal mögött, és foglalkozhatok a politikával, ami a legkevésbé sem érdekel. Nem is értem, miért választanám az elsőt. Annyira szeretném az elsőőőőőt!!! Ez lenne az egyetlen előnye annak, ha kitagadnak, és ez az, ami szembe áll a családdal. Amihez csak apa miatt ragaszkodom. Az életem egy csőd, ezt ideje belátnom. És most nem csak erről az évről van szó, mert ha ezt leperkálom Chrisnek a következőévben megint kezdhetem. Soha nem lesz vége... a gimi után anya kitalálja a következő részét a büntetésnek, és hipp-hopp az egyetemen találom magam, ahol a teljes tandíjat nekem kell majd fizetni, és akkor mi lesz?! Nem, én ezt nem akarom csinálni, végül annyira megutálnám magam, hogy úgy járnék, mint a nagybátyám. Fellógatnám magam az első fára... bár lehet, ha én ülök majd a vezetői székben, én is ott fogok himbálózni.
Nem... ha anya nem enged, akkor vége, elegem lesz, ha kitagad, kitagad, én meg végre csinálhatom azt, amire igazán vágyom. Szépen elmegyek, és énekes leszek. És kész. Tom biztos ezt ajánlaná, hogy csináljam azt, amit igazán szeretnék, ne azt, amit muszáj. Neki tetszettek a dalaim, és megesküdött, hogy ezt nem csak testvéri kötelességből mondja. Úgy hiányzik. Szeretném elmondani valakinek ezt az egészet, hogy tanácsot adjon, mondjuk Rogernek, de félek, hogy kitudódik, akkor pedig... millió százalék, hogy én követem drága nagybácsimat. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a zene betöltse a fejem, és kiűzzön minden zavaró gondolatot. Mert ha túl sok hülyeség jár a fejemben, akkor végül megint depressziós leszek, ahhoz pedig semmi kedvem. Az ajtó csapódására kaptam fel a fejem a párnák közül. Roger... gondolatban emlegetett szobatárs.
- Helló - Válaszoltam neki , de mikor leült és ő is nekiállt zenét hallgatni, kedvem lett volna beleüvölteni a párnába. El akarok mondani mindent valakinek, mert ez a valami megfojt!!! Meg akartam tépni magam, de ehelyett, csak bámultam a falat és elszámoltam magamban százig. Körülbelül harmincötnél kérdezett Roger. Elfintorodtam.
- Undorító... az első pillanattól az utolsóig - Zártam le , mert amíg nem akarom neki elárulni az egészet, addig semmit sem mondok. Egyszerűen mert hülyeség lenne. Megdörzsöltem az arcom, gondosan kerülve a nagy, lilás zöld foltot az arccsontomnál. Valamikor ma szereztem, de eskü, nem emlékszem, mikor, vagy hol.
- És a tiéd? - Kérdeztem felülve, kihúzva az egyik füldugót, hogy jobban halljam. Bírom Rogert, tényleg, talán benne bízom meg a legjobban, de képtelen vagyok eldönteni, hogy mégis milyen erős köztünk ez a barátság. Kibírná-e a titkomat, vagy sem. Ezért néha olyan hülyén viselkedek mellette, és tudom, hogy ezt látja. Most is ugyanolyan kellemetlenül éreztem magam, mint mindig, mikor szóbajon az, mit csinálok az üres napokon. Elkezdtem fészkelődni, és melegem is lett, aztán már zsibbadtak az ujjaim. Fenébeee! Reméltem, most is túllendülünk a témán, mint minden egyes alkalommal.

Ha valamivel okosabb lennék szerintem sosem várnám meg míg valaki önszántából nekem adja magát. Bár az erőszak lenne, az meg ha úgy vesszük nem olyan élvezetes, mintha valaki békésen, magától bújna a karjaimban. Sokszor jobb lenne gondolkodni mint cselekedni, de hát a mai világban kinek van elég ereje megfontolni valamit és előre eltervezett kész tervvel tenni valamit? Mondjuk én nem, de ahhoz már elég ravasz vagyok, hogy improvizáljak és azt mondjam egy nőnek amit valóban hallani szeretne. Például van aki szavak helyet az apró odafigyeléseket szereti, csak az ilyesmire előbb nekem is rá kell jönnöm. Egy nyitott könyv sosem volt senki a számomra, mindig napokig vagy akár hetekig kellett tanulmányoznom másokat, hogy rájöjjek mi a gyenge pontja. Persze lehet ez a gyenge pont engem tesz okosabbá és komolyabbá a másik emberrel szemben, mert megértem miért olyan amilyen. Így volt ez az egyik csapattaggal is, az idő múlásával egyre szótlanabb lett, alig figyelt arra mit csinál, aztán amikor ketten voltunk elmondta mi a baja és mitől olyan szomorkás egyfolytában. A szülei veszekedése lombozta őt úgy le, elmondása szerint lassan már az elválás szélén állnak, nem alszanak együtt és mind emögött az az elátkozott pénz áll. A cégük a csőd szélén áll és mindebben az a szörnyű, hogy a szüleinek egy csomó tartozásuk van. Történjen bármi akkor is megfogja érdemelni azt amit a sorstól kapott, nem én vettem el tőle a legkedvesebb személyt az életében, hanem ő tőlem. Úgy hiszi megbocsátottam neki és nem felejtettem el miféle hancúrt rendezett az akkori barátnőm születésnapi buliján. Én akkor is szobafogságban voltam, de csak egy ostoba lány miatt megszöktem és elmentem a bulira. Azt kell, hogy mondjam megérte! Ha nem megyek el, akkor ők még mindig átvernek, a lány meg elhiteti velem azt amit a füleim leginkább hallani szeretnének mindenkitől mostanában : csak engem szeret. Na igen, már csak azt kéne elérnem, hogy végre valahogy valakit őszintén szeressek és ne akarjak az illetőtől csak egyetlen egy éjszakát. Az ilyen dolgok azt mutatják, hogy nem vagyok elégedetlen és megelégszem azzal az egy éjszakával amit kapok. Rengeteg lánnyal voltam már eddig, de nem az összessel, egyszerűen azért mert volt akit nem lehetett megkörnyékezni és volt akit nem akartam kihasználni, mert elhittem azt, hogy mennyire törékeny. Hogy Emmaline most hová tartozik? Az jó kérdés, szerintem azok közé akiket úgy szeretek ahogy van, mégis tőle mintha valamiért többet akarnék. Ha a húga nem ront be a szobájába én ott abban a pillanatban megcsókoltam volna őt, de hát lehetett azok után, hogy az a kis Pöttöm Panna bejött? Nem, dehogy és esküszöm, ha még egyszer be fog nyitni én őt fogom a szobájába ráncigálni és... Na jó csak 12 éves kislányról van szó, velük bizonyára sosem kezdenék ki. Ha mégis akkor nem leszek normális. A pedofilokat mindig elítéltem, az a röpke hat év köztünk meg... nekem igenis számít Mondjuk a kis csajt nem bírom, megérdemelné, hogy kihasználjam, csak ugyebár ott van a nővére. Az a gyönyörű teremtés, akinek olyan gyönyörű a mosolya. Persze a valóságba visszahúzó hang másmilyen. Szó szerint undorral teli és némi kíváncsiságot hagy maga után.
- Undorító? Miért lett volna a mai nap undorító a számodra? – nem válaszoltam arra a kérdésére, hogy az én napom milyen volt. Részben mindegyik egyforma és nem akartam újra azt mondani neki mint a tegnap: Megint Emmalineval lógtam és kitűnően éreztem magam vele.
- Történt valami baj? Meghalt az egyik rokonod ma? – mit kérdezhettem volna még? Elsősorban másnak is ilyesvalami jutna az eszébe, vagy talán tévedek? Hm ez nagyon jó kérdés. De tévedek és nem halt meg senkije akkor mi baja lehet?

Kérdésére csak fejet ráztam. Hülye voltam, hogy akárcsak ennyit is elmondtam. Hát persze, hogy rákérdez, miért ne kérdezne, mikor a szobatársa azt mondja a napjára, hogy undorító. Ne csinálja, szerettem volna megkérni, hogy ne faggasson, ne kérdezgessen, mikor már így is olyan nehéz magamban tartani, majd' kirobban, de nem, ő kérdez, ezzel csak felpiszkálva a tüzet, az elkeseredettség, tehetetlenség tüzét. Már rég kizártam minden olyat az életemből, ami fájdalmat okozhatna; a testvéremet, az anyámat, és a szerelmet.Talán azt űztem a legmesszebbre, mert az kínozna a legjobban. Ha beleszeretnék valakibe, akkor muszáj lenne elmondanom neki az igazságot, bármennyire irtózom tőle még magam is. Pedig vágytam rá, hogy valaki szeressen, mert nem valami vidám nézni, ahogy mások egymás karjaiba simulva nevetgélnek, smárolnak és piszok boldogok. Nekem nem járna ki ez a boldogság? Csak az örökös bűntudat.... így kell lennie?
Roger nem vett tudomást a kérdésemről, sőt, rászállt az én napomra. Mégis miért ilyen fontos neki megtudnia? Persze egy szinten megértem, minden kimenőn kiszúrom valami hülyeséggel a szemét, mint a ; semmi különös, unalmas, csak bolyongtam, meg hasonlók. Valahol legbelül tudtam, hogy ez nem mehet majd a végtelenségig, nem hülye ő sem, valahol meg kell húzni a határt.
De mégis, utolsó kérdésénél megrezzentem, felkaptam a fejem. Nem, nem most, dehogy... hogy jut egyáltalán eszébe ilyesmi?! Eszembe jutott, mikor megtaláltam Tomot. Félálomban botorkáltam le a lépcsőn, átestem valamin az aljában, lenéztem, de fel sem fogtam, mit látok, csak felálltam, és kómásan visszamentem az ágyamba. Fogalmam sincs, hol volt akkor Jer.
- Nem, nem halt meg senki... egy éve - Tettem még hozzá, és a térdemet kezdtem el nézni. Hátam a falnak döntöttem óvatosan, mert eléggé fájt. Amúgy is, ha meghalt volna valaki, az olvasta volna az újságban. Tom halálán hónapokig csámcsogtak, nem is tudom, hogy úszta meg ezek után a bátyám a börtönt. Piszkosul megérdemelte volna. Zavarban voltam, egyre több érzékeny pontot nyomogatott Roger. Furán néztem rá. Tudatosan csinálja, vagy csak véletlenül tenyerel bele a legérzékenyebb témákba? Tudni akarom? Nem tudom, csak azt, hogy minden vágyam elmondani neki, mi történik körülöttem, hogy mi kínoz, feszít és hoz zavarba.
- Miért érdekel? - Kérdeztem végül felnézve rá. Annyira el szerettem volna neki mondani, hogy mi van, és hogy adjon már nekem tanácsot, mielőtt atomjaimra esek. Szerettem volna, hogyha rávenne, hogy elmondjam, szinte könyörögtem neki, hogy szedje ki belőlem, hogy ne adja fel a kérdezősködést.
- Baj van, bajban vagyok, de... ha kitudódik, akkor mindennek vége lesz - Néztem újra magam elé fogat csikorgatva. Mit tegyek, valaki mondja már meg!

Orvosolni a problémámat? Na igen. Pénzzel, de most adjon kölcsön Roger, hogy odaadhassam a barátomnak, és tartozzak megint, csak Rogernek? Egyik pöcegödörből a másikba. Remek lenne, nem segít semmiben, ha elmondom. Max a lelki világom lesz kicsit színesebb, hogy valaki tudja. De ha kitudódik, akkor anyám kitagad minden pénzes kérdésen felül. Apám meg szokás szerint hinne neki, hogy én csak úgy, ahelyett, hogy kértem volna pénzt, elmentem mások ágyába hemperegni. Rohadt jól hangzik.
- Hát ha te tudod ezt orvosolni, akkor egy isten vagy - Mondtam neki keserű mosollyal. Nem nagyon szoktam cigizni, de most annyira rágyújtottam volna, mondjuk egyszerre száz szálra. Mi a jó fenének örököltem apám büszkeségét?! Ha képes lennék vállat rándítani arra, hogy barátom azt mondta, nem kell visszafizetnem neki a tartozást, akkor egyszerűen hagynám az egészet a fenébe, és boldogan ugrándozva, mint nyuszika a réten eltűnnék a naplementében. De az a helyzet, hogy lehet, jövőre is szükségem lesz arra a pénzre, és nem hinném, hogy a legjobb ajánló levél lenne az, hogy az eddigieket sem fizettem vissza. Borotva élen táncolok. Kinéztem az ablakon, már minden sötét volt. Régebben elég sokat gondoltam arra, hogy van egy sokkal könnyebb mód ennek az egésznek a lezárására. De mikor a hídon álltam és néztem le, gyávának éreztem magam, hogy feladnám csak így.
- Miket hallottál? - Kérdeztem elmosolyodva, mert nagyon érdekelt. Velem kapcsolatban, vagy valaki mással? Ha más, az nem érdekel, de az már jobban meg tudná mozgatni a fantáziám, hogy velem kapcsolatban mik terjednek.
Szavaira kérdőn vontam fel szemöldököm. Egy; tényleg csődbe mennek?! Szegény Dylan... Kettő; az én titkomra is így fog vigyázni?! Szép... de meg kell bíznom Rogerben, hiszen a szobatársam... és a barátom, én így gondolok rá - mert igen, sokszor az eszembe jut -.
- Tudod... hárman voltunk hercegek a testvéreimmel. Tom volt a legidősebb, aztán Jer, és végül én nyertem el a legkisebb hercegi címet. A nyári szünetben beteg voltam, a testvéreim meg összevesztek, mikor aludtam. Csak hárman voltunk otthon... Verekedni kezdtek, míg Jer lelökte a lépcsőn Tomot, aki meghalt. - Megint kinéztem az ablakon, és nem éreztem, hogy végig tudnám mondani a dolgot, képtelen vagyok rá, ekkora balekot, mint én. Végül csak ajkamba haraptam, és folytattam.
- Anyám szerint az egész a én hibám volt, mert ha nem aludtam volna, hanem velük vagyok, akkor a szokásos villámhárító jellememmel simán elintéztem volna az egészet. Nagyon megharagudott rám, és azt mondta, hogy... kifizeti a tandíj felét, de a másikat nekem kell. És nem érdekli, hogy szedem össze a pénzt, de ha nem vagyok itt a suli kezdésre, akkor kitagad. Nem tudtam mit csinálni, hát az egyik barátomhoz mentem, és elmondtam neki az egészet. Ő kifizette az egészet. Neki kellett visszaadnom, de nekem még mindig nem volt pénzem. De szerencsére ott volt Jer, hogy adjon pár jótestvéri tanácsot. Azt mondta, ismer egy férfit, aki tud munkát adni, sok pénzt kereshetek kis munkával - Keserűen felnevettem, majd hajamba túrtam. Előredőltem ültömben, arcom kezeimbe rejtettem. Most mit tegyek? Egyszerűen nem tudom végigmondani.
- Klassz, nem tudom elmondani - Mondtam kezeim takarásából, majd vettem pár nagy levegőt. Hátradőltem, leengedtem kezeim.
- Az volt a nagy megoldás, hogy menjek el... gazdag emberek ágyába játékszernek. Mert egy herceg az wáo, rohadt sokat ér.- Tartottam egy kis szünetet, hogy levegőhöz jussak.
- Hát így fizetem vissza szép lassan Chrisnek a pénzt, nem tudja, mivel szerzem.... csak muszáj visszaadnom, mert mi van, ha az anyám jövőre sem akarja kifizetni?! Akkor is tőle kell majd kérnem - Lehajtottam fejem, lesütöttem szemem, és igyekeztem könyörögni, hog níljon meg alattam a föld minél hamarabb.