Room of Rex Gibbson & Philippe de Bouvier

Nem tartom jó ötletnek a gyengélkedőt, leginkább azért, mert egyrészt le is buknék a lógás miatt, másrészt pedig szükségtelennek érzem az egészet. Csak nem lehet annyira komoly a sérülésem, legalábbis nagyon remélem. Az kéne már csak ide, hogy lesántuljak…
Egyelőre azonban nem említem meg a kétségeimet, inkább csak bájosan mosolygok, magamban pedig nagyban agyalok, hogy mi legyen a következő lépés. Vagyis mi lenne a legcélszerűbb, anélkül, hogy lebuknék. Mondjuk, nem tartozom a jó kislányok közé, soha nem is érdekelt az se, ha veszélybe kerültem, hiszen szeretem a határokat feszegetni, szóval nem is tudom, hogy jelen pillanatban miért foglalkoztat ez a kérdés annyira.
Gondolataimból Phil kézcsókoló mutatványa zökkent ki, ami igencsak meglepő számomra. Mármint konkrétan az, hogy valaki ilyen illedelmesen közeledik felém, és nem abban a bunkó paraszt stílusban, ahogyan azt manapság szokták. Nem hiszem, hogy különösebben be kéne mutatnom a részleteket. Annyi a lényeg, hogy a meglepettség az arcomra is kiül, persze nem is akarom leplezni, vagy ilyesmi. Mellékesen megjegyzem; nem is tudnám, mert az élet nem ajándékozott meg színészi tehetséggel. Milyen kár, pedig az apám színész volt…
- Csak azért kérdeztem, mert olyan más vagy, mint az itteni fiúk nagy része – felelem. Tény és való, hogy a neve és az alig hallható, de azért érzékelhető akcentusa is erre utal, de nekem leginkább a viselkedésén tűnt fel, hogy nem idevalósi. A kézcsók pedig csak hab a tortán, persze a jó értelemben. Mellesleg ez a kedves gesztus nagyon is tetszik nekem, hiszen manapság nem sűrűn csókolnak kezet az ember lányának, hacsak nem valami úriházból való.
A következő ötlet már jobban tetszik, hogy az ő szobájába menjünk, merthogy az közelebb van. Persze megfordul a fejemben, hogy ez csak duma, és ezzel akar a szobájába csalni, de ez azért eléggé összeesküvés-elmélet gyanús. Így hát hamar meggyőzöm magam arról, hogy léteznek rendes fiúk is a világon, nem csak parasztok hátsószándékkal, és Phil remélhetőleg a jófiúk táborát gyarapítja, ezért nekem nem is kell félnem, mert segítő szándékkal akar a szobájába vinni. Nehéz megtalálni az arany középutat, hogy ne legyek se túl naiv, se túl gyanakvó.
- Jól van – egyezem bele végül, és csak reménykedni tudok, hogy nem akar bántani. Igen, bizalmatlan vagyok, hála a mostohaapámnak. Aki meghalt. Szerencsére.
Nem gondoltam volna, hogy az „el is vihetlek oda” az szó szerint értendő. Ez csak abban a pillanatban tudatosul bennem, mikor Phil a karjába kap. Ez eléggé vegyes érzelmeket vált ki belőlem… tetszik, mert melyik lánynak ne tetszene egy ilyen romantikus pillanat, viszont egyben utálom is, mivel ez a mozdulatsor egyértelműen testi kontaktust igényel. Én viszont ki nem állhatom, ha hozzáérnek a testemhez.
Szívem szerint mosolyognék, de az emlékeim sírásra késztetnek. Nem sírok, de nagy erőfeszítésembe telik, hogy visszatartsam a könnyeimet. Próbálom meggátolni azt is, hogy ezek az érzelmek az arcomra kiüljenek, bár nem vagyok valami jó színésznő, mint ahogyan azt az előbb is említettem. Tehát nem tudok mosolyt csalni az arcomra, amikor a legszívesebben szétrobbannék a dühtől, viszont képes vagyok a fájdalmamat eltüntetni. Ilyenkor általában egy semleges pókerarcot öltök magamra, amit az évek során fejlesztettem ki. Pont az ilyen esetek miatt. Anyám sem tudta, hogy mi folyik a háttérben, sőt, a mai napig nem tudja, hogy mi volt. Szeretném, ha ez így maradna mindenki előtt. Ezért kell a pókerarc, amit most is használok. A srác legfeljebb csak annyit vehetett észre rajtam, hogy csendben vagyok, mivel egy szót sem szóltam az egész út alatt.
Egy kis öröm az ürömben, hogy amíg cipeltek, nem fájt a lábam, és a lebukást is sikeresen megúsztuk.
- Még jó, hogy nincs itt a szobatársad – szólalok meg, miután belépünk a szobaajtón. – Biztos lenne hozzá egy-két szava, hogy miért cipelsz fel vadidegen lányokat a szobátokba tanítási idő alatt – vigyorodom el. Egyébként ez egy vicc akart lenni, bár lehet, hogy a végeredmény az nem lett vicces. Egyszerűen csak próbáltam elterelni a figyelmét az iménti nagy csendről, amit én alakítottam, és nem mellesleg a saját figyelmemet is próbáltam elterelni a múlt emlékeiről. Több kevesebb sikerrel.