Julien R. Desrochers és Matthew White szobája

Az ágyon ültem és mozdulatlanul bámultam ki az ablakon. Kezemben a házirend lefénymásolt példányát tartottam, de rá sem pillantottam, annyira hidegen hagytak az egymást követő, egyszerű, unalmas szavak, és a nyakatekert, kellemetlenül csengő mondatok. Nem érdekelt semmi, csak próbáltam belerázni magam az eljátszandó szerepbe. Átgondoltam mindent, a beszédstílustól egészen a mozgáskultúráig. Utána olvastam az interneten a franciákról szóló sztereotípiáknak, hogy azokat is beleépíthessem új „szokásaim” közé.
Szerettem utánagondolni a háttértörténetnek, ami néha nagyon is jól jött, főleg, ha „új fiúként” elhalmoztak a kérdéseikkel. Julien Desrochers, az egykori francia arisztokrata, Pierre Desrochers márki leszármazottja, akit a francia forradalomban öltek meg, s családját száműzték Franciaországból. Bár hatalmas vagyona volt, mégsem szerette a nyilvánosságot, visszavonulva élt Svájc és Lichtenstein határán, kerülte a médiát, így gyakorlatilag kizárt volt, hogy egy floridai gimnázium bármelyik tanulója is ismerte volna a nevét. „Kapóra jön, hogy meghalt” – ahogy Alfonz bácsi mondogatja gyakran. Néha olyan rendszerességgel, hogy az ember azt gondolhatta volna, hogy Alfonz bácsi már a következő pestisjárványt várja. Kedveltem Alfonzt, gyakorlatilag ő nevelt fel. Amikor kisfiú voltam, és apám rengeteget utazott, mindig hozzá vitt, a tanyára, ahol kitanultam az utcai harcművészet és az alacsony kaliberű fegyverek használatát, tehát olyan dolgokat, amik apám don corleone-féle stílusába nem illett bele. Amolyan állandóan kipécézett fekete bárány volt, aki mindenkitől különbözött, s ha vele beszélt az ember, csak arra tudott gondolni, hogy tisztességes, jó férfi lehetett volna belőle, más körülmények között, egy másik életben. Kimondottan nagybácsi figura volt, akitől rengeteg hasznos dolgot lehetett tanulni, éppen ezért, talán jobban is szerettem, mint apát.
„Le kellene tusolni” – gondoltam magamban, és mélyet sóhajtottam. Az mellettem heverő hatalmas vadászkés helyét kerestem, miután többi fegyveremet ügyesen eldugtam. Bárki is kereste volna, lehetetlen lett volna megtalálnia. Kénytelen voltam magammal hozni a felszerelésem, ugyanis a többiek attól tartottak, hogy a rendőrség bármikor ránk találhat, és akkor esetleg kénytelen leszek védekezni. Sosem gyilkoltam azelőtt, de apám késznek talált arra, hogy megtegyem. Ha őszinte akarnék lenni, azt mondanám, de nem akarok.
Mély levegőt vettem, s szemeimet visszaeresztettem a házirendbe. Hirtelen nyikorgással kinyílt az ajtó. Izmaim maguktól feszültek meg, mint az ugrásra készülő tigrisnek, s felkészültem, hogy rávessem magam az áldozatra. Szakmai ártalom.
Az unokatestvérem, Matt lépett be az ajtón, a szokásos, „jaj, élet” arckifejezésével. Jó arc volt, amolyan különleges társaság. Nem beszélt sokat, éppen csak annyit, hogy ne unjam meg, bár én a „lúzer vagyok” álarc mögött sokkal többet láttam, mint amit megmutatott magából.
- Helló, öcskös! – intettem neki. – Jó a pólód – mutattam a kék színű, jelentéktelen felső felé. Megjegyeztem magamnak, hogy fel kell frissítenünk a ruhatárát, ha érvényesülni akar ezek között az elkényeztetett, újgazdag kölykök között. – Majd néha cserélhetünk – ajánlottam, az ő érdekében. – Benéztem a szekrényedbe, és az Egyesült Királyság divatja nem is tűnik rossznak – erőltettem magamra egy mosolyt, majd óvatosan eltakartam az ágyon heverő kést, nehogy meglássa.

Mérgesen rám mordult és kijelentette, hogy nem akar változtatni az öltözködésén. Szilárd véleményt formált meg ezzel kapcsolatban, de engem nem különösebben izgatott, hogy hogyan tervezi eltölteni az itteni időt. Én jól tudtam, hogy a beolvadás a fő irányvonal, melyet követnünk kell, de úgy éreztem, már a lázadás öröméért is ellen akar állni a nyomásnak. Meg tudtam érteni szegény srácot, rég túl voltam már az apám által húzott határok döngetésén, betörtek és engedelmességre tanítottak. Nem akartam feszegetni a témát, majd úgyis megérti egyszer, addig pedig hadd legyen a maga módján fiatal.
Ezután egy üveg whisky-t vett elő, és lazán meghúzta, majd mintha misem történt volna, a szobában porosodó gitárhoz lépett és pengetgetni kezdte.
- Mégis mit csinálsz? – kérdeztem fagyos hangon, dühtől izzó szemekkel. Nem haragudtam igazán, de éppen azt akartam, hogy elhiggye, ez az egyik legnagyobb bűn, amit elkövethet. – Ilyet hozol az iskolába? Megőrültél? Mégis mit képzelsz? – szegeztem neki kérdéseim tömkelegét. – Gondold már végig, hogy miféle veszélyekkel jár ez! Ha megtalálják, úgy kicsapnak, lábad sem éri a földet! Meg ne lássam ezt még egyszer! – parancsoltam, majd mikor már nem látta arcom, ördögien elmosolyodtam.
A szekrényhez léptem, kivettem az üveget és az ágyam matraca alá csúsztattam. „Majd megszabadulok tőle” – döntöttem el, majd ismét unokatestvérem felé pillantottam. Nem tudta felfogni, hogy az életünk múlik azon, hogy a sötétségben meghúzódva egy kis időt nyerjünk, míg újra visszatérhetünk a fénybe. Volt olyan dolog, amit nem szabadott elmondanom neki. Ilyen volt az is, hogy apám maximum két hónapot akart Floridában tölteni, csak annyi időt, míg a francia rendőrség meggyőződik róla, hogy nem tartózkodik Európában, aztán pedig Oroszországba, a világ fegyvercsempész mennyországába akar utazni.
- Ami pedig ezt a „brit fiú vagyok” dolgot illeti – formáltam kezemmel idézőjelet –, jobb lesz, ha hanyagoljuk a feltűnősködést, különben holnap már lánccal a kezünkön toloncolnak haza – súgtam alig hallhatóan. Ki tudja, hogy ebben az iskolában milyen őrült pszichopata figyeli a diákok minden lépését.

Hazugság. Az első szó, ami eszembe jutott Matt mondatai után. Tudtam, éreztem, hogy az volt. Elég jól, akarom mondani nagyon jól tudok hazudni, ha arról van szó. Erre Williams nyomozó a legékesebb bizonyítékom. De akkor is, ha nem lennék ösztönösen jó csaló, akkor is látnám, hogy Matt nem mondott igazat. Zavart lett, a viselkedése megváltozott, idegesség lett úrrá rajta. Dobolt az asztalon, és nem nézett rám. Bármi is az igazság, nem bízik bennem. Annyira nem, hogy elmondja ezt a számára fontos dolgot. Lehet, hogy semmiség, lehet, hogy nagyon komoly. Bármi is az, Matt nem tudja elfelejteni, feldolgozni. Én ebből a szempontból szerencsés vagyok. A szüleim, és a testvéreim- ebben az esetben még Summer is fejet hajtott nagy nehezen- támogattak, amikor úgy tűnt, minden elveszhet. Amikor úgy tűnt, hogy nincs kiút... És a legszebb az egészben, hogy nem szeretnek kevésbé, mert elkövettem azt a dolgot. Nem hánytorgatják fel, nem bántanak miatta. Egyszerűen azt várják ,amit én, hogy tűnjön el ez a rémálom mindannyiunk emlékezetéből, és soha, soha ne térjen vissza.
Annyiban hagytam a dolgot, nem erőszak a megkönnyebbülés, hagytam, hadd menjen el. De nem is várhattam el semmi másat. A helyében én sem mondanám el senkinek az én kis titkaimat, főleg nem egy olyan lánynak, mint... én. Igen, ez az igazság. Hiába mondtuk mindketten, hogy nincsenek a másikkal szemben előítéleteink, szerintem lehetetlen elvonatkoztatni az iskolai „hírnévtől”. De azt nagyon is lehetségesnek tartom, hogy csalódjunk a másikban. Pozitívan. Mert amit én eddig láttam ebből a szőke fiúból, az mind- mind pozitív volt. Amíg a mosdóban volt, szemeim az asztalon hagyott jegyzetfüzetre siklottak. Óvatosan megérintettem a fedőlapját, és végigsimítottam rajta.
- Te tudod a titkait, igaz?- suttogtam magam elé. Majd gyorsan körbenéztem, hányan látták, hogy egy élettelen iskolai eszközhöz beszélek. Szerencsére senki nem figyelt abban a pillanatban. Kezemet levettem Matt kincses ládikájáról, és inkább a zaj forrása felé kezdtem figyelni. Matthew volt az. A zene és a beszélgetések miatt nem értettem mindent, amit mondott, csak a kontextusból kiragadott szavak jutottak el a füleimig. Valami történt. Tekintetem röntgensugárként vizsgálta a fiú minden mozdulatát, arcizmainak rezdüléseit. Nem tudtam elképzelni, hogy mi miatt lett ilyen feldúlt.
Egyetlen szó nélkül eleget tettem a kérésének, felálltam, hagytam, hogy felsegítse a kabátomat, és kivezessen a kávézóból. Nem volt okom, hogy ellenkezzek, még az sem, ha túl hirtelen tört elő a távozás szándéka. Közben két gondolat nem hagyott nyugodni. Az egyik a történtek oka, és tulajdonképpen maga az esemény is. De Matt megígérte, hogy elmondja. A másik dolog, ami miatt akár rózsás pír is elönthette volna az orcámat, az az egyetlen szó volt, hogy kedvesem. Akár egy különleges csemegét, hosszú ideig ízlelgettem ennek a szónak minden szépségét, báját és melegét.
Ehhez képest odakint hűvös szél fújt az arcomba, karjaimat magam köré fontam, nyakamat még jobban behúztam, amikor megéreztem egy puha anyagot, és egy ismerős illatot. A fiú a sálját adta nekem, amiért én akkor nagyon hálás voltam. Ajkaimat elhagyta egy leheletfinom köszönöm, és együtt indultunk tovább. Az esti program most nem úgy alakult, ahogy én terveztem. Nem a kilátó felé vezettek a lépteink, hanem az ellenkező irányba. Igazából nem bántam, nem volt túl sok kedvem a kelleténél csak egy perccel is tovább fagyoskodni. Bár nem tudtam, hogy hová, de határozottan lépkedtem Matt mellett. Egy idő után az utcák állandó ismerősként köszöntek ránk, jelezvén, közeledünk második otthonunkhoz, az iskolához. Kezdtem elcsüggedni. Ilyen szép este, és így kell végződnie. Hazaérünk, hamarosan felkísér a szobámba, elbúcsúzunk, és ki tudja, mit hoz a holnap. Ehhez képest meglepődtem, amikor a hálókörleteknél a fiú szárny felé vette az irányt. Néhány pillanatra megálltam, hezitáltam, hogy kövessem-e, de most az élvhajhász, kíváncsi énem győzedelmeskedett, és elindultam Matt szobájába.
Felérve egy szép, mégis rendetlen szoba fogadott. Tipikus. Nem bántam, kicsit Spencer otthoni birodalmára emlékeztetett. Levettem a kabátom, letettem, és elsétáltam az ablak felé. Tudtam, hogy elég sok ideje volt az ide vezető úton, hogy a nyilvánvaló kérdésemre kitaláljon valami frappáns hazugságot, ha nem akarja nekem elmondani az igazat. De miért tenné ezt?
- Megtudhatom végre, hogy mi volt ez az egész?- a hűvös idő a hangomat még csilingelőbbé, még fagyosabbá tette. Karjaimat újból keresztbe fontam mellkasom előtt, és tekintetem Matt-et pásztázta. Közelebb léptem hozzá, meg akartam fogni a kezét, de amikor hozzáértem, ujjammal valami érdeset éreztem meg. Lenéztem a tenyerébe, és alvadt vért láttam.
- Matt! - nem akartam kimondani a nyilvánvalót- Az imént azt mondtad, nézzek a szemedbe, mert az mindent elárul. Akkor mondd el, hogy mi történt! És ne csak ezt.- ismét megérintettem a kezét.- Mielőtt kimentél a mosdóba teljesen megváltoztál, mintha, mintha... - nem fejeztem be a mondatot, nem találtam megfelelő szót. Azt mégsem akartam mondani, hogy eszelős.- Aztán így jöttél vissza. Miért? Én mondtam valamit?- valahol legbelül reméltem, hogy megnyílik. Pedig tényleg nem vagyok egy Teréz anya, és a szociális érzékem sem a legfejlettebb, de ez a fiú egy óra alatt kedves lett nekem. Kedves, akár Sutton, Victoria és Spencer...

A járdán kopogtak a lépteink, színes fényárban fürösztötte lépteinket az utca. Fogalmam sem volt merre vezetem Sophie-t, csak mentem az intuícióim után. Az önnyugtatás eszközéhez kellett nyúlnom, hiszen a kellemetlen csönd újra és újra felidézte bennem a kávézóban történteket. A kávézóban történtek felidézték a csúfolódásokat... a csúfol... a szüleim... Az idegeim hegedűként vinnyogtak a fejemben, a látásom elködösödött. Bár könnyek borították volna el az arcom, de ez annál veszélyesebb volt: maga az őrület. Agyafúrt gondolataimat a feledés mélyébe űztem, de azok felajzott idegeimből új erőt szívva vissza-visszatértek.
Elég időm volt gondolkodni, ez mégsem segített ki engem. A kezemen szerzett seb helyét tapogattam, hogy némi elégedettséget nyerjek a varratok durva tapintásából. Halvány mosoly kúszott az arcomra, s végül kitisztult a látáson. A materiális világba kapaszkodtam, a mellettem tipegő lány kezét gyűrtem minduntalan. A hideg levegőbe szippantottam, hogy kifújhassam a legbelül rohasztó fájdalmas gyászt. A Holdba bámultam, az ezüstösen nyugtató látványba meredtem. Nem akartam elrontani ezt a csodálatos estét, Sophie ennél szebb befejezést érdemelt. A Hold képét az ő arcképe váltotta, lopva hajának hullámait kémleltem. Kegyetlenül őszinte akartam lenni, mindent kiadni magamból, ami csak legbelül sóvárog a nyilvánosságra. De féltem, hogy az a gyengeség, ami belém szorult könnyen elűzheti Sophie-t. Megsimogattam bársonyos kezét, hogy némi lélekjelenlétről adjak bizonyságot. Meleg ujjainak érintése nyomán kellemes érzés öntött el, és ez maga a nyugalom volt.
A lakókörletbe érve szavak nélkül vezettem el a szobámig, s csak remélni mertem, hogy Julien éppen a szokásos esti edzésén van, amit saját magának talált ki. Már csak lépések választottak el, hogy a szőke hajú lányt bevezessem a saját kis birodalmamba. Bár túl sok kötődésem nem volt a helyhez, szegről végről mégis csak az otthonomnak számított. Az a négy fal meghatározó volt az életemben, beszívta lélegzetem és megjegyezte szavaimat. Beteges, hogy tárgyakkal kötök barátságot? Engem minősített a jelenség.
Benyitottam, a szoba üresen állt. Julien valószínűleg a legjobbra számított, azaz a most kialakuló helyzetre. Rendbe vágta a szobát, hogy a vendégbe érkező lány ne rohanjon el rögtön az első pillantás után. Sophie lassan besétált, és bámészkodva körbenézett a fekete-fehér szobában. Én addig az ablakhoz siettem, hogy behúzzam a függönyt. Halvány lepelként terült el a szobában a Hold tejsugara. Nem kapcsoltam lámpát, elegendő volt a természetes fény. Sophie izgatottan köpte ki a szavakat, amiken az egész út alatt rágódni kényszerült. Bár felemlegette, én csírájában kiirtottam az emléket, nem engedtem előszökni a zárt szelencéből. A lány közelebb merészkedett, és sebzett kezemre emelte kézfejét. Sebeim felfedezését rosszabbul fogadta, mint gondoltam volna. Kénytelen voltam kielégíteni a kíváncsiságát, nem bírtam tovább...
- Semmi rosszat nem mondtál, nyugodj meg! Csak ülj le az ágyra, ne ácsorogj itt nekem... Mindent elmondok, csak ülj le - kérleltem bárgyú mosollyal. Ő végre teljesítette a kívánságomat, és én folytattam. - Talán nem voltam teljesen őszinte veled, talán mégsem olyan elhanyagolhatóak az okok, amik miatt felhagytam a régi életemmel... Úgy beszélek, mint egy unalmas filmszereplő - tűnődtem saját beszédstílusomon. - Szóval a lényeg, hogy árva vagyok. Nincsenek szüleim - szórakozottan felnevettem, már képtelen voltam komolyan venni saját magamat. - Meghaltak, mind a ketten... mind a ketten, azért ez már tragikomikus... Maradt nekem a nagymama - hirtelen az arcom elkomorult, visszanyertem a józan eszemet. - A nagymama idén halt meg, elvesztettem az egyetlen hozzátartozómat. Hát itt kötöttem ki, a francia unokatestvérem társaságában... Kedves velem, és nem nyaggat sokat... Nos, ennyi bőven elég volt belőlem mára!
Felcsattantam, és a faszekrényemhez léptem. Feltúrtam az egész szekrényt, mire megtaláltam, de végül ráakadtam. Előhúztam a skót whiskey-t, és az otthoni szokásaimat felidézve torkosan meghúztam. A szeszes ital lángnyelvekkel szántotta fel a nyelőcsövem falát. Sophie-ra tekintettem, és illedelmesen megkínáltam:
- Bár ez kissé udvariatlan volt tőlem, tölthetek neked? Ne aggódj, ezért nem fognak kicsapni, majd elviszem a balhét, hogyha bármi gond adódna belőle - kacsintottam rá bíztatóan. Magam sem tudtam mit csinálok, de nagyon lelkes voltam benne. Túl lelkes, túl gyenge, túl mélyen törött...

Akár egy mesében... holdfény, titkok, két fiatal, és megannyi fordulat. Vajon tartogat még a mai éjszaka ennél is több meglepetést nekünk? Ott ültem az ágyon, szorongattam, majd tördeltem a saját kezeimet, és szidtam magam. A kíváncsiság nem szül mindig jó dolgokat. Ahogy hallgattam a súlyos, már- már kőbe vésett szavakat, kezdtem megbánni, hogy nem tudtam lakatot tenni a számra. De már késő. Elmondta a legnagyobb titkát, és ahogy láttam, egyáltalán nem könnyebbült meg. Én azt hittem, hogy valami gyerekkori csínytevés lesz a viselkedése hátterében, nem egy szívfacsaró vallomás. Tévedtem. Emiatt pedig újból eszébe juttattam a szerettei elvesztését, és ezzel akaratom ellenére fájdalmat okoztam neki. Ennek következtében én is kezdtem magam rosszul érezni. De ez nem számított. Nem volt helye az én- nel kezdődő mondatoknak, csak az számított, hogyan hozhatnám rendbe a hibámat. Időm sem volt megfelelően reagálni a történtekre, Matt felpattant mellőlem, és az egyik szekrényhez lépett. Az agyam közben csak pörgött, és pörgött, és végre, végre találtam valamit, ami talán még jól is elsülhet. Istenem, kérlek, ne értse félre! Nehogy azt higgye, szánalomból teszem... Folyamatosan ezért fohászkodtam, miközben lábujjhegyen elosontam az íróasztalig. Kölcsönvettem egy tollat, gyorsan felírtam pár szót egy papírra. Azt a zsebembe hajtottam, és villámgyorsan visszatértem az ágy szélére. Fogalmam sincs, hogy Matt mit érzékelt a háta mögött zajló eseményekből, mindenesetre éppen sikerült leülnöm, amikor ő visszafordult felém, egy üveggel a kezében, amiben biztosra vettem, hogy nem tea van. Bár ő már itallal kínált, én még a vallomásánál tartottam.
- Én... nem érzem azt, amit Te, és nem is tudom elképzelni, hogy min mehettél át... szóval.. sajnálom. Őszintén. - És tényleg így gondoltam. Elképzelni se merném, hogy mi lenne velem a szüleim és a testvéreim nélkül. Megcsóváltam a fejem, mert bele se mertem gondolni. Mivel Matt már az előbb is hanyagolni akarta a fájó témát, én se ejtettem több szót róla.
Még, hogy nem csapnak ki érte? Ezzel engem akart ámítani, vagy saját magát? Szerintem mindketten tudtuk, hogy tilos, amit csinál, és azt is, hogy milyen szankciót von maga után. De az biztos, hogy ezt nem tőlem kellett hallania.
- Kedves Uram, csak nem akar leitatni?- incselkedtem vele, miközben kivettem az üveget a kezéből, és követve a példáját én is belekortyoltam. A reakcióra azonban nem számítottam. Köhögni kényszerültem, amikor megéreztem az ital által okozott láva effektust a számban, majd azt követve a nyelőcsövemben. Mintha folyékony tüzet nyeltem volna. Kitátott szájjal vártam, hogy a beáramló levegő enyhítse a maró érzést. Szerencsére hamarosan elviselhetőbb lett az érzés.
- Ez borzasztóan erős!- az első gondolatomat mondtam ki. A második az volt, hogy még egyszer ebből egy kortyot sem vagyok hajlandó lenyelni. Megmaradok a koktéloknál, azok legalább nem marják szanaszét a nyelőcsövemet.
- Amíg még tudom, hogy mit csinálok... – kezemet a zsebembe fúrtam, és előhúztam azt a bizonyos papírt. Ha most nem adom neki oda, lehet, hogy később már nem lesz alkalmam, vagy elfelejtem.
- Tessék.- nyújtottam felé az összehajtogatott lapot, amin ez állt:
„ 2225, Valencia Road, West Palm B.
karácsonyi vacsi este nyolctól
Gyere hamarabb!”
- Ha lesz kedved, gyere el! Nem kell semmit hoznod, csak... gyere, ha akarsz. - Életemben nem voltam még ennyire zavarban. Talán mert még senkit nem hívtam meg az otthonomba karácsonyi vacsira? Persze hogy ezért. Vagyis ez volt az egyik oka. A másik pedig, a visszautasítás. Nem túl gyakran fordul velem elő, hogy bárki nemet mondjon nekem, most mégis tartottam ettől a lehetőségtől. Egyrészt azért, mert attól féltem, azt hiszi, pusztán sajnálatból hívtam meg, holott ez nem igaz. Még mielőtt elkezdhetett volna bármin is gondolkozni, ismét megszólaltam:
- Nem vagyok jótékonysági nagykövet, szóval nem osztogatom a meghívásokat mindenkinek. Csak aki... akarom mondani azoknak, akiket szeretnék akkor, ott látni. De ez nem olyan buli, ahol be lehet rúgni, ez inkább... csal..- lenyeltem a szó végét. Sophie, te ostoba, nehogy azt mondd, hogy családi!- meghitt- tekintetemet lesütöttem, mert úgy éreztem izzik az arcom. Nem csak az alkohol miatt, hanem amiatt is, amiket mondtam. Bár az előbbi nyilván közrejátszott abban, hogy az értelmes mondatok megalkotása nehézséget okozott.
A félelmem másik oka Julien volt. Ezt nem kell magyaráznom... És rá kellett jönnöm, hogy van egy harmadik is: alig ismer, és én az otthonomba hívtam. Karácsonykor. A családomat nem ismeri, és azt se tudja mire számítson.
- A húgom imádna téged! Odavan a szőkékért!- kacsintottam rá. Már előre láttam, ahogy Matt szavain csüng, valamelyik macskájával a lába mellett. Bájos kép volt, annak ellenére, hogy Summer is szerepelt benne. De az is lehet, hogy soha nem fog valóra válni...

Elmondta a kötelező szavakat, miszerint ő őszintén sajnálja, azt ami velem történt. Én ezt nem vontam kétségbe, de annyi mindenesetre tetszett, hogy nem akarja előadni az "én mindent megértek, és jól tudom, min mentél keresztül" monológot. Nem firtattuk tovább a témát, ami nagy megkönnyebbülést jelentett akkor. Talán még nem álltam készen arra, hogy akárkinek őszintén beszéljek erről a traumáról. Az egyetlen, aki igazán megértett, az a nagymamám volt - és félek, ez nem is fog változni. Mindössze annyiban, hogy egy múlt idejű létigét toldhatok a mondatba: Ő volt, aki igazán megértett. Ő volt az, aki elutasította a pszichológiai kezelést, amivel az én lelkemet akarták megnyúzni abban a pillanatban, amikor a legnagyobb magányra volt szükségem. A mama jól tudta, hogy én mire vágyom... A mama... aki mostanra...
- Ez nem akarás kérdése, drága Hölgyem. Hogyha nem szeretne inni, természetesen nem iszik. Itt semmi sem kötelező - nyugtattam meg az első adandó alkalommal. Lapoztunk, egy színesebb oldalra érkeztünk, ahol a csábítás ecsetével festhetem skarlátvörösre a női ajkakat, rózsásszínre a piruló arcot és csillogó, hullámzó kékre az íriszeket. Élénkebbek lettek előttem a lány kontúrjai, és ezek az éles körvonalak vonzottak.
Közelebb sétáltam a szőkeséghez, aztán lehuppantam mellé. Ő váratlanul kitépte az alkoholt a kezemből, és merészen meghúzta. Keserű arcot vágott a végzetes korty után. Köhögött egy keveset, aztán sietősen átadta a whiskey-s üveget. Az én arcomra halvány mosolyt sikerült csalnia a jelenettel, hosszabb idő után először. Biztatóan megsimogattam a térdét, és halkan suttogtam: Semmi baj, ez biztosan erős volt...
Felcsattanva megerősítette a mondatomat, amin elnevettem magam. Szívesen megkérdeztem volna, hogy mit várt a negyven százalékos whiskey-től, de mivel nem akartam udvariatlannak tűnni, inkább elnyeltem a kérdésemet, és egy másikkal álltam elő:
- Ez azt jelenti, hogy már nem kérsz többet? - felé fordítottam az üveget, és nevettem az arckifejezésen, amit kiváltott belőle a kérdésem. Gúnyolódtam vele az illem határain belül. Nem akartam, hogy Sophie bármelyik mondatomon megsértődjön, és egyedül hagyjon ezen az estén. Még mindig úgy gondoltam, hogy ez az Ő estéje, és igazán megérdemli, hogy szép befejezést írjunk neki... később... Ehhez viszont elengedhetetlen volt, hogy ne egy lerészegedett gimnazistával kelljen gondolatok megosztania, ezért bezártam az üveget és az ágy lába mellé helyeztem.
Átnyújtott nekem egy cetlit, egy apróra hajtogatott cetlit. Azon gondolkodtam, hogy vajon mióta tartogathatja a zsebében a miniatűr lapot. Széthajtottam, és figyelmesen elolvastam a címet, illetve az alá vésett eseményt is. Karácsonyi vacsoraest - az ominózus szavaktól megborzongtam. Sophie el akart hívni egy családi ünnepre, egy olyan helyre, ahová én egyáltalán nem tartozom. Mi más ez, ha nem őszinte szánalom? Szegény fiúnak nincsen családja, majd mi befogadjuk - jótékonykodjunk az árván, akkor majd... Elmosolyodtam, és magyarázatot követelően Sophie-ra meredtem.
- Nem is tudom... Szerintem Julien-nel együtt... - eltűnődtem a mi kapcsolatunkon. Bár segítőkészek voltunk egymással, és még a tömegek előtt is felvállaltuk a barátságunkat, túl erős kötődés nem alakult ki közöttünk. Julien nyilvánvalóan otthon akarja majd tölteni a karácsonyt az édesapjával, és francia hagyományok szerint megünnepelni ezt a szigorúan családi ünnepet. Eszembe jutottak a brit dalok, a nagymama mézeskalácsai... Bár nem voltak szüleim, hatalmas móka volt a nagyi mellett segédkezni és figyelni ahogyan a finomabbnál finomabb süteményeket készíti. Hiányzol nagyi - bőszen mosolyogtam magamban, csak bambultam magam elé. Sophie szavai ébresztettek ki az éber álomból.
- Karácsonykor tényleg nem illik italozni - adtam neki igazat. Fület ütött a család első szótagja, amit végül elnyelt a szolidaritás. - Nem akarok betörni a családodba, Sophie. Ez a ti ünnepetek, szigorúan a tietek, semmi keresni valóm a ti fátok mellett - kedvesen megsimogattam az arcát, és felálltam mellőle. Kellett egy kis távolság, hogy kikerüljek a bűvköréből. Már csak a mosolya miatt érdemes lett volna felborítani a családi ünnepet, de mélyen éreztem, hogy ez nem lenne helyes. Nem miattam, nem a sértettségem miatt - hiszen nem sértett a meghívás.
Említést tett a húgáról, de ezzel se sikerült meggyőznie. Elképzeltem Sophie-t kislány kiadásban, és felnevettem. Szinte magam előtt láttam a lobogó copfokat, amiket egy-egy rózsaszín masni dekorál. Minden porcikájával engem figyel, és csodálattal a szemében ábrándozik kedvesen. Elbűvölő volt a kép, de egyben aggasztó is. Hiszen mit csinálnék én egyszerre ennyi nővel? Egy anyuka, egy velem egyidős díva és egy kislány. Az egyik az étellel, a másik a mosolyával a harmadik a hitével nyűgöz le...
- Sophie, én nagyon szívesen mennék. Tényleg, csodás lenne... De ez a ti ünnepetek, és nem az enyém - lopva rá tekintettem, és abban a pillanatban feladtam az ellenkezést. - Csak ne néznél ilyen áthatóan... Jól van, megyek. Igen, szívesen elmegyek - zártam le a témát, s egy pillanatra fellélegeztem.
A következő pillanatban vak sötét volt. Rémülten felkaptam a fejemet, de a rossz fényviszonyok miatt semmit sem láttam. A roló csapódó hangja még elért hozzám, már csak az okát nem értettem. Az eszembe ötlött az a beszélgetés, amit a sportpályán folytattunk Julien-nel. Arra kért, hogyha egy akciósabb este elé nézne, akkor legyek olyan szíves ne zaklatni őt. Hogyha viszont mégis részese akarok lenni férfias sikereinek, akkor tegyek meg annyit, hogy egy jól irányzott dobással találjam el a roló felső sarkában díszelgő tűzpiros gombot. Nos, most ez történhetett, csak éppen fordított helyzetben.
Már régóta laktam itt, de még vak sötétben sosem próbáltam tájékozódni. Bizonytalanul elindultam, fogalmam sem volt, hogy merre tartok - ez meg is látszott. Hirtelen valami keménybe botlottam, és az ágyon végeztem.
Egy lélegző mellkas hörgött alattam, szerencsésen sikerült Sophie-ra zuhannom. Nem akartam letámadni, mégis sikerült. Én mégsem tudtam elengedni a pillanatot, nem tudtam bocsánatot kérni a teljes véletlenért, vagy éppen a sorsszerűért. Megragadtam a derekát, és egy határozott mozdulattal fordítottam a testhelyzetünkön. Mellkasomon nyugodott a szőke lány, a rémület még mindig szobor-szilárdan tartotta. Bár nem láttam belőle semmit sem, éreztem, ahogyan vakon a szemembe bámul és én az övébe. Finoman éreztem bőrömön a lélegzetét, amibe több muzsika szorult, mint egy tehetségesen megírt zongoraszólóba.
- Sosem gondoltam, hogy ilyen elbűvölő lehet a vakok romantikája - adtam közre a tapasztalatomat suttogva. A mondat végére elakadt a szavam, nem tudtam kifejezni az érzéseimet, mert féltem. Féltem az elutasítástól, a váratlan mozdulatoktól, a bizalmatlanságtól...

Öröm.
Kimondhatatlanul boldog voltam. Nem tudtam, hogy miért gondolta meg magát Matt, de nem is számított. Ott lesz, eljön. Ez nekem már most felért egy karácsonyi ajándékkal. Hogy miért? Mert különlegesebb volt bármilyen pénzért megkapható, szépen becsomagolt ajándéknál. Nem akartam kételyt, bizalmatlanságot, hittem, tudtam, hogy igazat szólt, és nem bántana meg egy ilyen kegyetlen hazugsággal.
Bár nem kérdezte meg, én gyorsan mégis számba vettem azokat, akik azon az ominózus karácsonyi vacsorán jelen lesznek. A szüleim, a húgom, Summer, a bátyám Spencer, a barátnője, Rose, apa testvére, George bácsi, a felesége Monica, és a két valódi angyalbőre bújt ördögi gyerekük; Cassie és Sam. De az idei karácsony más lesz, mint az eddigiek. A fát ezúttal egy személlyel többen fogjuk körbevenni, a karácsonyi kép pedig azt is el fogja árulni, hogy ki az. Tudtam jól, hogy anya és Summer egyből be fogják fogadni, és a többieket is le fogja venni a lábukról. De ami a legfontosabb, hogy engem már levett.
- Annyira, annyira örülök!
Rémület.
Egy hangos puffanás, amit teljes sötétség követett. Az a kis fény, ami eddig a szobába hatolt a Hold jóvoltából, semmivé lett. Kissé ijedősnek tűnhetek, de idegen terepen voltam, ahol ez a külső tényező ijesztően hatott. A szívem hevesebben dobbant, és vártam. Némán vártam. A többi érzékem felerősödött, mint ilyenkor mindig. Ha az egyik érzékszerv ideiglenesen tompul, a többi felerősödik. Ha éjszaka sétálok az utcán, az a közönséges illat is feltűnik, ami nap közben nem. Felfigyelek minden neszre, és kitágult szemekkel meredek a hang forrása felé. Pont ahogy most is. Mintha léptek tompa suhogása kavarta volna fel az álló levegőt. Egy érintés, hirtelen súlyt éreztem, majd az ágy puhaságát, és őt. Rajtam feküdt. Direkt, véletlenül? ... Egyáltalán, hogyan tűnhetett el az égi lámpásunk?
A következő hirtelen mozdulat hatására fölé kerültem. Lélegzetvisszafojtva vártam a folytatást, de nem történt semmi. Belebámultam a sötétségbe, mintha láthatnám a tekintetét. Mintha fényt jelentene az éjszakában. Kerestem, kutattam, miközben mindennél jobban vágytam arra, hogy megérinthessem. Lehelete keveredett az enyémmel, kezeim a mellkasán nyugodtak, és vészesen közeledett az a bizonyos határ...
A döntés az én kezemben volt. Akár a rajzfilmekben, lelkiismeretem két kis kivetülése jelképesen a vállaim fölött keringett, és duruzsolt a fülembe. Míg az egyik forró és tettre sarkalló szavakat suttogott, a másik a józan eszemre igyekezett hatni. De én bizonytalan voltam... önmagamat illetően. Kivételesen szép volt ez a pillanat, kivételesen izgalmas. A sejtelmes csöndet végül ő törte meg. Halvány mosoly ült ki az arcomra, amit ő nem láthatott, és szemeim veszélyesen csillantak meg.
- Nem csak elbűvölő lehet. Annál sokkal több.- hangom immár fojtott suttogással tört utat a füleihez. Mintha nem is én szólaltam volna meg, hangom kissé idegennek hatott még saját magamnak is. Mit művelek? Miért nem tudtam parancsolni önmagamnak? Ujjaim megcirógatták arcának vonásait, felfedezték ajka puhaságát.
- Matt... - pillekönnyű csókot leheltem szájának sarkára, az a csók ott ült, s várta, hogy beteljesítse sorsát. Az ablak felől újabb koppanás hallatszott, mintha nekiütődött volna valami az üvegnek, majd halk koppanások tették még sejtelmesebé az estét. Odakint eleredt az eső...
- A sors keze?! Eddig nagyon úgy tűnik. - kérdésbe vegyített kijelentés volt. Akartam hinni, hogy az. Mindennél jobban. Azt kívántam, bár beleláthatnék a gondolataiba. Tudnám, amit tud, érezném, amit ő, látnám, hogy mire vágyik...
- Tudod mit, Matt? Mivel nulladik évfordulónk van, kérhetsz valamit. - őszintén kíváncsi voltam, hogy mit válaszol, mit mer válaszolni, és hogy egyáltalán hirtelen mi jut eszébe? Mert az én emlékeimben még elevenen él, hogy egy tánccal tartozik nekem. És ami késik, nem múlik...

A vaksötéthez könnyen hozzászokott a szemem, már csak a formák és hangok világában éltem. Mindössze a szavakra koncentráltam, amik bíztatás hiányában a torkomra forrtak. El akartam hebegni, hogy a pillanat leírhatatlan, és hogy soha sem akarom megszakítani, de Sophie helyettem is döntött. Pár keresetlen szó után elhúzódott tőlem, és a kinti cseppek kopogására hegyezte a fülét. Mi olyan érdekes a pergődob számban? Ritmusosan verte az ablakot, ezzel üres visszhangokat ütve a fejembe. Kiüresedett a pillanat, a kedvem kipukkadt sérülékeny lufijából. Vegyült a közömbösséggel, és fagyos érzésekkel töltött meg. Olyan magányos lettem, mint a gravitációval civakodó esőcseppek. Végül ádáz harcukban a vonzás erőszakosan leterítette a kitartó cseppet. A bizonytalanság engem is lefegyverzett.
- Igen, a Sors keze - szóltam monoton tónussal hangomban. Lesütöttem a szemem, és a mellkasomra fektettem tenyeremet. Felemelkedtem az ágyról. Sophie hűlt helyét simogattam a szívem felett, míg saját magammal küzdöttem. Akarattal, de magamhoz akartam szorítani a lányt. Bár róla szólt az este, én képtelen voltam legyőzni önnön vágyaimat. Hogyan lehet, hogy két ember mást érez ugyanazon helyzetben? Hogyan lehet, hogy csak én hiányolom a pillanatot, amit Sophie megszakított.
Sophie kérdésével sikerült levetnem magamról minden béklyót, és a szívem szavára léptem. Közelebb csusszantam, majd lassan a lapockájára csúsztattam széttárt tenyeremet. Óvatosan közelebb toltam magamhoz, és búgó hanggal válaszoltam neki:
- Azt kérem, hogy ne zárkózz el tőlem... sehogy sem - céloztam. Hangom határozott volt, már-már szuggesztív. Nem akartam mást, csak elmerülni az érintések ingereiben. Ha kell majd belétöltöm a saját vágyaimat, hogy az ő ereit is átjárja az a bűnös élvezet, ami engem csábítgat. Lángokra kell kapnia, fel kell olvasztania a belső merevséget. Sophie könnyű esetnek tűnt, mégis elzárkózott előlem. Talán a hírnév, talán a tények, de valami bizonyára elállta az utat előlem. Zárt kapuk előtt toporogtam, már egészen a kezdetektől. Csalás volt minden pillantás, szemfényvesztés a meghívás is. Biztosan csak közbotrányt akar belőlem csinálni, kiforgatni a maradék nyugalmamból.
Megcsókoltam. Ambivalens érzéseim ördögien égettek, egészen a szenvedély hőfokára. Melengetőek voltak az ajkak, észveszejtő a hirtelenség. Gyors mozdulatokkal terítettem le a tehetetlen prédát, újra felé emelkedve. Tarkóját markolászó kezem egyre gyengébb lett, szép lassan elhalt a felindulásom. Realizálódott bennem a történés, hát kénytelen voltam visszavonulni. Zavarodottan letéptem magam a lány testéről, és az íróasztal irányába rohantam. Felkapcsoltam a kislámpát. Tudnom kellett, miről árulkodnak a hullámzó tengerek: mily kegyes lehet Poseidon a zsivány kalózokhoz?

Bármennyire akartam táncra, boldogságra, Matt-re koncentrálni, nem ment.
Mereven bámultam magam elé. Sötét volt, akárcsak akkor. Esett az eső, akárcsak akkor. Nem kellett több, csak ennyi...
Az emlékek gyorsan és ellentmondást nem tűrően kopogtattak. Nem csak az üvegen, az elmémben is. Megrohantak a rémképek. És nem lehetett menekülni előlük. Bármerre akartam, mindenhol megtaláltak. Még Matthew ölelő karjai sem voltak képesek megvédeni. Nem tudhatta, még csak nem is sejthette. Pedig hogy szeretem az esőt. Az illatát, ami felfrissít, az ablakon lefolyó vízcsíkot, ami elmossa a finom porszemcséket. De képtelen elmosni a velem történteket. Miért kellett pont most eszembe jutnia? Miért zökkentem ki? Azonnal felhúzódott körém az a bizonyos fal. Védelem, biztonság. Csak álltam, és bámultam az ablakon kifelé. Erőltettem a visszazökkenést, kényszerítettem minden idegszálamat, vissza kellett térnem Matt- hez. Szavai súlyos pecsétet nyomtak a lelkemre. A sors. A kegyetlen sors, amelyik nem hagyja, hogy a feledés megnyugtató mélységébe merüljek. Folyton feleleveníti azt az éjszakát. És én folyton magam előtt látom azt az arcot, amelyik soha többé nem mozdult meg...
- Ha olyan könnyű lenne.- súlyos szavak hagyták el szinte némán az ajkamat. Behunytam a szememet, erősen, és csak arra koncentráltam, hogy tűnjön el a kép. Elszakadtam a valóságtól. Súlyos kezek, és vad vágyak rángattak vissza a realitás talajára. Mohó csókok, még mohóbb ölelés, és egy fiú, aki nem tudta mire vélni az imént történteket. Ösztönösen visszacsókoltam, és hagytam, hogy irányítson. Pillanatokkal később ismét vízszintes helyzetben találtam magam, és újból Matt tornyosult felém. Majd amilyen hirtelen kezdődött, ugyanúgy végződött. És fény gyulladt az éjszakában. Felültem, lábaimat szorosan felhúztam, karjaimmal átfogtam őket.
Néma könnycseppek gurultak végig az arcomon, a fény elűzte az emlékeket. A megváltás könnyei voltak. Ismét képes voltam másra gondolni, elszakadni a múlt kirakósának darabjától. Nem mertem felpillantani, lassan, már- már vontatottan szólaltam meg.
- Sajnálom.- egyelőre ennyit voltam képes kipréselni magamból. Hogy pontosan mire értettem, azt még én se tudtam. Talán kicsit mindkét eseményre; az imént történtekre, és arra is... Tudtam, hogy valamilyen magyarázatot adnom kell. Ha nem is sokat, és ha nem is lennék képes a teljes történetet elmesélni, nem hagyhatom ennyiben.
- Sötét volt, esett... Ott voltam... Szinte mindent láttam. - csak az az egyet nem, hogyan került a férfi az úttestre- Baleset történt.- darabokban és keserűen törtek fel belőlem az emlékek- Végignéztem, ahogy meghal egy férfi... és nem tettem semmit... - fejem rácsuklott a térdemre, hagytam, hogy még utoljára eluralkodjon rajtam az emlék, majd erőt vettem magamon, és felemeltem a fejemet.
- A vicc az, hogy szeretem az esőt, de nem éjszaka.- talán egy kicsit érthetőbbé vált az imént viselkedésem Matt számára.
Az esőcseppek könyörtelenül kopogtak továbbra is, örök emléket állítva annak az éjszakának, és biztosították, hogy soha, de soha nem fogom elfelejteni. De legalább már tudom, hogy az éjjeli esőzés berobbantja egy láncreakciót, aminek a vége bármi lehet. Legközelebb már nem fogom hagyni, hogy a váratlan támadó ilyen könnyen leterítsen.
Matt... ezek után mit gondol rólam? Bolondnak néz? Gyengének? Hisztérikus kis libának? Vagy megért? Bárcsak, bárcsak...
- Szép kis évforduló lett ebből.- kacagtam fel keserűen- Nem lehetne, hogy visszaforgassuk az idő kerekét oda, amikor minden elsötétedett? Olyan jó lenne...- csak ezúttal nem lenne teljes sötétség, ezúttal egy asztali lámpa fénye lenne az őrláng, ami megakadályozná, hogy ezek ismét megtörténjenek. Beteges dolognak tűnhet, de eddig működött.
Teljes figyelmemet Matthew-ra fordítottam, és ekkor eszméltem két dologra is: életem legsötétebb titkát mondtam el neki, amiben már csak egyetlen apró részletnek kell a helyére kerülni. A másik felismerése még ennél is ijesztőbben hatott: szükségem van... Rá...

Az atmoszféra csendjébe simultam, és tágra nyílt szemekkel hallgattam Sophie szavait. Zilált volt a vallomás, hasonlóan összeszedetlen, mint a sajátom. Mégis sokkal nagyobb jelentőséget nyilvánítottam a lány titkának, mint a sajátomnak. Az enyém relatíve természetesnek nevezhető, s jól tudom, hogy nekem már sikerült alkalmazkodnom a nyomorhoz. De a kék szemek nyughatatlan zavarodottságról árulkodtak, Sophie utálta magát a tettéért. A töredékmondatok csak körvonalakat festettek fel előttem, mégis képes voltam megérteni a lányt. Nem az eseményt, nem a titkot, az érzéseit. Azokat az érzéseket, amik viharba hajszolták a nyugalmas tengert. Már nem vidámságtól csillogtak az azúr szemek. Könnyfátyol borult a tekintetére, amin biztonságot nyújtó csillanásokat idézett a lámpa fényének visszaverődése.
Felfokozott hangulatomban a térdemet markolásztam, szavakkal még képtelen lettem volna megbirkózni. Csak figyeltem a lányt, aki nem nézett a szemembe. Szégyellte magát, mélységesen. Szavaiból ítélve egy ember életét vágta el a fiatal lány, de én nem haragudtam rá - nem tudtam haragudni rá. Csak figyeltem az ablakot... a kriminális történet képsora jelent meg előttem az üvegen, mintha a vízcseppek formákká alakultak volna és lejátszanának előttem egy drámai pillanatot. Gyors volt, iszonyúan gyors. Felfoghatatlan baleset, aminek az emléke is kikopik a következő pillanatban, azonban maga után hagy egy olyan sokk érzetet, amit az elkövető képtelen elfelejteni. Kínozza, kísérti... Ezektől az árnyaktól akartam megvédeni az előttem ártatlannak látszó lányt.
Vissza akarta tekerni az időt, ahogyan én pár perccel ezelőtt. Azonban én másképpen éreztem, már nem akartam visszaszáguldani az ingoványos talajra, ahol a vakságban billegtünk. Jobb volt a fény, a felbecsülhetetlen őszinteség, ami a jelen pillanatba szorult. Sophie végre rám pillantott. Felálltam a székről, és lassú léptekkel mellé sétáltam. Némán köré fontam karjaimat, és egy csókot nyomtam a feje búbjára.
- Semmi baj, Sophie... Semmit nem rontottál el, semmit - hangsúlyoztam a szót. Se az estét, se az életét, semmit sem. - A véletlenekben mindig van valami sorsszerű. És ez a sorsszerű véletlen nem az ember életének lerombolására vonatkozik, teljesen más jellegű. Véletlen az is, hogy mi most itt ülünk. Ennél jobb véletlent nehezen tudnék elképzelni... bár tudnék: szerencsésebb véletlen volna, hogyha rám mosolyognál, és elhinnéd, hogy én nem ítéllek meg. Nem is foglak, soha! - egyre erősebben szorítottam, hitelességet akartam adni a szavaimnak. Egyben akartam tartani az atomjaira foszló lányt, megóvni az összeomlástól. - Ha nem haragszol, a lámpát égve hagynám... Kérése számomra parancs, hölgyem - mosolyogva elhúzódtam tőle, s ujjammal feltoltam az állát. Tisztes távolságba húzódtam az ágyon és mélyen a szemébe bámultam.
A tarkójára horgonyoztam kezemet, és óvatosan a homlokának döntöttem a homlokomat. El kellett neki mondanom, amit éreztem, amit a véletlen mondatott velem.
- "Drágám, hát ránk is ily sors vár! - óh nyúljak kezed után? S barát legyek? csak barát már? - jó! de annak is jut ám egy nézés, ében fénnyel villanó! - Szivem hadd őrzi görcsösen - s hangod, mely ujjong: hulljon még a hó! - lelkemből nem múl sohasem!" - Robert Browningtól idéztem, egy fakó angol emlékből, még a londoni iskolapadokból. Mégis úgy éreztem, hogy saját szavaimat szavalom. Nem volt itt semmi mű, semmi álca. A szavak új jelentést nyertek, ahogyan azokba a szemekbe merültem. A hullámok már rég tisztára mosták a lelkemet. Hívogatva csalogattam Sophie-t, hogy ő is hasonló fürdésre szánja el magát. Hajoljon közelebb, és engedje, hogy elárassza az ár.
- Jobb? - megsimogattam a vállát, amint kizökkentem a varázsos pillanatból. Elkaptam a tekintetemet, türtőztettem magam. Nem akartam újra betörni Sophie falait, nem akarom, hogy éppen mellettem szorongjon. Felemelkedtem az ágyról és előkerestem a jegyzetfüzetemet, amit a kávézóba is magammal vittem. A harmadik oldalra lapoztam és hangosan olvasni kezdtem a legelső bejegyzést:
- Kedd este van, sötét. Szívesen játszanék apuval egy kosármeccset, de... Anya még meg sem kérdezte, hogy mi legyen a vacsora. Meddig kell vajon várnom, míg újra megkérdezi tőlem? Tudom, hogy visszajönnek érzem, hiszen megígérték, hogy sosem hagynak egyedül. Jól tudják, hogy utálom a magányt, még az órán sem tudok tisztességesen csendben maradni. Egyre ügyetlenebb vagyok a meccseken, mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól. Irodalom? Hogyha idén nem bukok meg, akkor soha sem. Ha túlélem az irodalomórákat akkor egy igazi hős vagyok, ezt anya mondta mindig. Tessék, most beszéltél a tizennégy éves Matthew White-tal. Veheted vallomásnak, vagy akárminek, de ezt még el kellett mondanom. És én ezennel leteszek a vallomásokról. Sophie, neked még van valami, amit el szeretnél mondani? Gyere, zárjuk le együtt - ledobtam a füzetet, és újra mellé kuporodtam. Kézfejeim közé zártam ujjait és érdeklődve tekintettem rá. Őszinte választ vártam, egy őszinte lezárást.

A világ legtermészetesebb dolga, már- már fel sem tűnik a mindennapjainkban. Több jelentőséget tulajdonítunk egy-egy félreértett, vagy véletlenül kimondott szónak, mint egy érintésnek. Pedig többet mond minden szónál. Egy kézszorítás, egy letörölt könnycsepp, egy őszinte ölelés, egy lopott csók. Bátorító, vigasztaló, szeretetteljes, őszinte. Megkaptam ezeket, kérnem sem kellett. Mindegyik erős ragasztóként hatolt be sebzett lelkem darabkáiba, kitöltötte az űrt, megakadályozta a széthullást. Némán hallgattam Matt- et, nem szipogtam, néha egy -egy eltévedt könnycsepp csordogált arcomon, de már nem a múlt sötéten figyelő árnyai miatt. Éreztem és hallottam amire szükségem volt. Lelkem repedt darabjai új életre kezdtek kelni, akár egy főnix a hamvaiból.
Véletlen vagy a sors keze, hogy nekünk találkoznunk kellett? Lassan, akár egy medrében hömpölygő csöndes folyó, de elérte Matt mondatainak értelme az elmémet, és ráébredtem, hogy igaza van. Nevezhetjük bárminek, őszintén hittem, hogy így kellett történnie. A sorsszerű véletlen az egyik oldalról elvett valamit, a másikon adott valamit, ami legalább annyit ér.
Csodálkozó pillantásokkal, már- már hitetlenül pislogtam nedves szempilláimon keresztül. Hinni akartam, hogy tényleg nem ítél el, hogy nem válik a bírámmá, a kétely mégis ott volt bennem, mert tisztában voltam vele: nem tudja a teljes történetet.
Tovább figyeltem rá, hagytam, hogy szavaival, mozdulataival tovább simogassa lelkemet, formálja újból éppé, egésszé. Dallamos szavak, különös szófordulatok kúsztak be fülemen, s önkéntelenül mosolyogni kezdtem, már hűlt helye volt a félelemnek, a rémképeknek. Ennek ellenére újabb gyöngyöző cseppek hulltak alá arcomon. De ezek már az öröm könnyei voltak. Nem voltam képes szavakba önteni azt, amit éreztem. Ehelyett megöleltem a velem szemben ülő fiút, szorosan, nagyon szorosan, mintha legalább az életem múlna ezen az ölelésen. Apró csókkal illettem fülcimpáját az ölelés közben. Nem akartam elhúzódni, ajkaim ott érintették, ahol épp tudták. Ragaszkodó szorításom ezután enyhülni kezdett, s végtelen megnyugvás öntött el.
- Jobb. Hála Neked. - kezeimmel fogtam az övéit, amelyek biztonságot, nyugalmat és békét hoztak. Igazából ezeknél sokkal többet. Különlegeset...
Furcsálltam, amikor felállt, és meglepetten fedeztem fel kezeiben az ismerős füzetecskét a kávézóból. Kihajtotta, és csöndesen olvasni kezdett belőle. Az írás egy tizennégy éves, átlagos kisfiú tollából származott. Egy fiúéból, aki megszűnt létezni. Helyette azonban született egy kivételes ember, aki a félhomályban abban a pillanatban régi önmagát idézte meg.
- Hiányzik?- önkéntelen kérdés volt, talán kicsit furcsa. Egy másik világ, más szokások, egy régi élet.
- Nem... nem csak ott voltam. Nem szemtanú voltam. Én – mondd ki, ki kell mondanod- vezettem. Nem mentem gyorsan, nem is lehetett olyan körülmények között. Egy másodperc alatt történt az egész. Mintha csak egy illúzió lett volna. Semmit nem láttam. Amikor elrántottam a kormányt, már késő volt. - kivételesen úgy tudtam róla beszélni, hogy nem környékezett a sírás, nem akartak láncra verni az emlékek- Megnéztem őt, de már nem élt. A vonásai örökre beleégnek a retinámba. Utólag annyit tudtam meg róla, hogy hajléktalan volt. Egy élő ember volt...- mélyet lélegeztem és folytattam- Pár hónappal ezelőtt történt. Heteken keresztül alig tudtam aludni. Anya minden éjjel bejött hozzám, és énekelt nekem. Egy altatót, amire kiskoromban mindig elszundítottam. - Matt kedvéért dúdolni kezdtem az ominózus dallamot az elejétől a legutolsó hangig.- Megnyugtatott, és szépen lassan mindig álomba sírtam magam erre a dalocskára. Utána már csak a dal maradt, a sírás elmúlt.- nagyot sóhajtottam, elhalkult a hangom.
- Még ezek után sem ítélsz el? Még minid hajlandó vagy velem,- az elszólás önkéntelen volt, mégis fontos jelzés önmagamnak- vagyis nálunk tölteni a karácsonyt?- érdeklődésem őszinte volt. Már tudja, hogy mit tettem.
- Igazad van. Nem elfelejteni kell, hanem lezárni. - bólintottam elismerően, és éreztem, ahogy elönt egy ismeretlen érzés, egy könnyed fátyol.
- Még több titokra vagy kíváncsi? Ennyi nem volt elég?- incselkedtem vele és hallottam önmagam. Nevetett és csilingelt a hangom. Úgy, ahogyan már régen nem..- Nem éppen titok, csak eddig senki nem volt rá kíváncsi. De ha tudni akarod, sosem voltam még szerelmes. Nem nagy titok, nekem mégis fontos. - bárgyú mosolyra húztam a számat. Örültem, hogy könnyedebbnek ígérkező téma felé evezünk a háborgó vizek után, magunk mögött hagyva azokat, immár lecsillapodva.

- Valahol az ember minden régi konvenciót hiányol. Jó volt normálisnak lenni, ha erre gondoltál - erőtlen mosolyom minden veszteségemről tanúbizonyságot adott. - A kosárlabdacsapat kapitánya, a fiú, akinek minden egyes ujjára akad egy lány. De hogyha összehasonlítom a sportolói illetve az irodalmi pályafutásomat, az utóbbi sokkal tartalmasabb...
Pár perces csend állt be közöttünk, a test nyelvén kommunikáltunk tovább. Analizálva kezére csúsztattam ujjaimat, majd felfuttattam egészen a válláig. A háta mögé settenkedtem, és kényelmesen az ágy szélének vetettem a hátamat. Sophie kulcscsontján átvetettem a karomat, és óvatosan magamra döntöttem. Szalmaszőke hajzuhatagába szagoltam, miközben hallgattam az egyre halkuló esőcseppek aláfestését. Kellett az eső, hogy pontot tehessünk Sophie szívügye mögé és kiegyensúlyozott állapotban folytassuk a beszélgetést. Amikor már azt hittem, hogy a rajtam nyugvó lány teljesen megnyugodott, őszinte szavak törtek elő belőle. Átszorítottam a vállát, hogy érezze még mindig itt vagyok mellette.
Semmi újat nem mondott, csak konkrétabban elmesélte az esetet, ami már az első alkalommal körvonalazódott a fejemben. Újra végighallgattam a históriát, és vártam egy csattanót. Egy durva részletet, ami igazi bűnné kovácsolja az esetet. Ez a részlet viszont nem jött el, ugyanolyan makulátlan maradt előttem a lány. Egy csókot nyomtam a vállára és kuncogtam, képtelen voltam komolyan végigülni a feltételezést.
- Miért ítélnélek el Sophie? Nem ítélek meg mást a múltja alapján, nem mintha végzetes bűn volna, amit elkövettél... Tudom, hogy így akarod visszavonni a meghívásodat, de nem fogok megfutamodni. Nem vagy bűnelkövető, nincsen okom ítéletet mondani a fejed felett...
Végül igazat adott nekem, egy hullámhosszra kerültünk. Az eső elállt, minden lélegzetvétel tisztán hallatszott. Csak Sophie felkarját simogattam, békésen. A szobában néma csönd bontakozott ki, amiről egyből a titkokra asszociáltam. Bár most Sophie megosztotta velem a legfontosabbat, talán akad még pár kapitális apropó, amit érdemes volna megemlíteni ezen a tiszta estén.
- Tartogatsz még valamit, vagy elfogytak a titkaid? - tettem fel a kérdést halkan. Eleinte méltatlankodott egy keveset, aztán beletörődött a kérdésbe és sikeresen válaszolt nekem.
Szerelem... Ennél jobban talán semmi sem lephetett volna meg. Sophie a szívkirálynő még sosem adta ki szívét. Nemhogy örök reményekben, még kölcsönbe se. Az ember végignéz rajta és az első megállapítása az, hogy ez a lány két kézzel osztogatja a szeretetet. Ha valaki képes áttörni a vad kislány álarcon, az marokszámra lophat a végtelenített tartalékokból. Ezek mellett az igazság teljesen mást takar. Mást nem tudtam elképzelni, a felhozatallal lehetett probléma. Nem először csalódtam Amerikában, hát nem lepett meg az eset.
- Hát nem szerelem az, amit a Rómeó és Júlia elolvasása után érzel? Nem szerelem, amikor elolvasol egy verset? Sophie, ne értékeld le ezeket az érzéseket se - nevettem saját könnyedségemen. Hasonlóan álltam, mint ő. - Hogyha viszont komolyra fordítjuk a szót, nem tehetek róla, hogy eddig Londonban kellett lerónom a szülőhazám iránti tiszteletemet. Most már itt vagyok, pánikra semmi ok... - olyan szavakat hallattam, amik nem illettek a számba. Újra tizennégy éves voltam, felhőtlenül boldog és hercig. Az alkohol hatása volt ez, csakis a szeszes ital tehetett róla.
Oldalra nyúltam és a lány elé csúsztattam az ágyam mellett heverő klasszikus gitárt. Az éjjelszekrényről felvettem a pengetőt, majd a kezébe nyomtam. Lefogtam egy alap akkordot és megkértem, hogy pengesse le. Egy könnyebb pengetést mutattam neki, aztán hagytam, hogy ő játssza el a dalt, aminek én fogtam le az akkordjait.
Belekezdtem a brit dallamba, amit halkan a hajába dúdoltam. Figyelnie kellett a szavaimra, az érintésemre még az akkordokra is, hogy megértsen engem.
Meg kellett értenie...

Emlékszem, nem is olyan régen, mindössze pár órára a jelentől, még sokkal- sokkal többet akartam, nagyobb elvárásaim voltak, mint most. Ez a régi konvenció nekem nem hiányzott. A jelen varázsa kárpótolt mindenért. Az érintések és a szavak, mind- mind természetesek voltak. A közelsége nyugtató volt, nem kellett feszengenem, hoznom a tőlem elvárt Sophie-t.
Nem lenne végzetes bűn? Nekem nem, de valaki másnak igen, valakinek a végzetet jelentette. Ezt nem fogom tudni se megbocsátani magamnak, se elfeledni. Csak tovább kell lépnem. Az önvád nem segít azon a szerencsétlenen, engem pedig a végén az őrületbe hajszolna. Ezt nem akarom. Elfogadom amit tettem, és folytatom, amit azelőtt. Az életemet.
- Pedig könnyű mások feje fölött pálcát törni. Tudom jól, én is megtettem.- de ez már rég volt. - Az ajánlom is! Már bérelt helyed van a vacsoraasztalnál.- kacagtam fel. Holnap reggel az első dolgom lesz felhívni anyát, és bejelenteni, hogy Matt nálunk tölti a karácsonyt. Előre láttam a csodálkozó arcokat, a hüledezést, Summer mindenhol titkot sejtő tekintetét, és hallom anya kérdéseit. „Mit szeret ez a fiú? Mit tegyünk még fel az asztalra a kedvéért? Nem szenved valamilyen ételallergiában?” Anya mindig mindenre figyel. Engem pedig le fog teremteni, ha erre a kérdésre egyszerű nem tudommal felelek. Pedig kénytelen lesz beérni ezzel a válasszal, mert én ezt a pillanatot nem tettettem tönkre egy ilyen kérdéssel.
Szerelem az irodalomban. Akár egy kurzus elnevezése is lehetett volna. De most tényleg elgondolkoztam azon, amit Matt kérdezett. Általában csak rám legyintenek, és azt mondják: szőke! Mintha ez jelentene bármit is. Vagyis jelent, sokan ítélnek meg a külsőm alapján, és nem is veszik a fáradságot, hogy a felszínnél tovább nézzenek, és lássanak. De egy valaki már vette. Aki most a hátamnál ül, és a karomat simogatja. Kellemes érzést nyújtott, és egy visszafordíthatatlan ingert alakított ki bennem: érezni akartam őt. Tenyeremet átcsúsztattam a lábára, egyszerűen csak a combján pihent a kezem.
Továbbra is Matt mondatain jártak a gondolataim.
- Nem becsülöm le, de nem hiszem. Eufória, vagy katarzis. Inkább. Én az életben szeretném megtapasztalni, érezni, miden szépségével, magaslatával és hullámvölgyévvel együtt. -fellelkesedtem saját egyszerű mondataimon. A lelkesedésem azonban hamar nevetésbe fordult.
- Ó, vagy úgy! Szegény brit lányok, nem tudják mit veszítettek.- mosolyogtam továbbra is a mondataim után. Nem volt iróniával megtűzve, komolyabban gondoltam, mint amennyire kihallatszott a hangomból. Tehát brit. Újabb apró információ. Újabb tétel Matt veszteségeinek listáján. Szülők, nagymama, barátok, haza...
Egy gitár került az ölembe, és egy pengető a kezembe. Eleinte furcsán néztem Matt-re, de az első pengetés után már izgatottan vártam a folytatást, könnyed kis játéknak indult az egész. Elkezdődött a szám, s én mit sem sejtve, bátran játszadoztam a húrokon- ahogyan Matt mutatta- és élveztem, hogy az én kezeim is hozzájárulnak egy dallam létrejöttéhez. Ezalatt Matt még közelebb hajolt hozzám, lehelete a hajszálaimat vitte táncba. Azonban az első három sor után egyre nehezebb volt a gitárra koncentrálnom. Monotonan pengettem tovább, szinte teljes figyelmemet lekötötték a fiú szavai. Csak egyetlen oka volt, hogy nem hagytam abba a húrokon való játékot; hallani akartam hová vezet a dal. Minden egyes sor felért egy vallomással. Légzésem felgyorsult az elhangzottak hatására. Valóság vagy csak álom? Nekem énekel? Csak játszik velem? Kigúnyol, amiért még soha nem voltam szerelmes?- megszólalt a kisördög énem, tele kétellyel. Azonban amilyen gyorsan felbukkantak a kérdések, a heves tiltakozás éppoly hirtelen érkezett. NEM! Az lehetetlen! Továbbra is figyeltem. Értettem minden szót, és a jelentésüket is. Legalábbis így gondoltam. Túlcsordultak az érzelmek, akár egy pohárból a víz. Túl sok volt hirtelen...
A dal végén ösztönösen elhúzódtam, néhány másodpercig vártam, amíg leülepedtek a felkavart érzések, majd visszafordultam felé, immár szemtől- szembe. Látni akartam a tekintetét, szemei átható tükrén keresztül bepillantást nyerni lelke legféltettebb mélyére.
- Ezt érzed.- jelentettem ki csöndesen. Lesütöttem a könnyektől enyhén harmatos szempilláimat, újabb néhány másodpercnyi csönd következett, mire sikerült feladnom az utolsó védőbástyámat is.- Én szeretném... nem is tudod mennyire. - ismét nehéz volt az érzéseimet szavakká formálni. - Mindketten elveszettek vagyunk ezen a területen, de mindent megtennék azért, hogy ne legyünk azok. Együtt ne legyünk azok. - óriási erejű hullám öntött el, éreztem, hogy bármire képes lennék. Nem csak arra, ami emberi erőből telik, annál jóval többre. Megérintettem Matthew arcát, arcomat az övéhez közelítettem, majd gyöngéd csókkal kényeztettem ajkait. Érzéki volt, mégis forró. Ez volt a mi „első igazi csókunk”. Nem puszta testi vágy hajtotta, hanem valami más, annál több.
- Nem tudnálak másként megcsókolni, csak ahogy kérted.- suttogtam neki halkan. Kivettem a kezéből a gitárt, és nekitámaszottam az ágy melletti éjjeli szekrénynek. A pengető is követte, mára már elvégezték a dolgukat.

- Ezt érzem - ismételtem utána. Mintha Ő volna a hipnotizőr én pedig az áldozat, az egyszerű gondolkodású polgár, aki egy sötét éjjelen nem talál jobb elfoglaltságot a hipnotikus kezelésnél. Jó volt a kezelés, az érintése, s még az árnyak is jólesően simogattak, amit felsőteste metszett rám a lámpafény árjából. Mosolyogni azonban nem tudtam, rabságom sokkal bénultabbá tett annál. Csak bámultam a nedves üveggolyókat, és félig nyílt szájjal vártam a lágy csókot, aminek az illúziója már ott bujkált a szemében.
- Jól tudom, mennyire - megsimogattam kézfejét, aztán figyeltem, ahogyan ujjaim könnyed játékba kezdenek a szőke tincsekkel. Kisepertem arcából az utolsó árnyékforrást jelentő tincset, és még nagyobb figyelemmel fordultam felé. Habogott egy keveset az elhagyatottságunkról, miközben én arccsontján simítottam végig. Egyre közelebb dőltem, képtelen voltam várni a csókra, amire már a kezdetektől sóvárogtam. Azóta vágytam a nyugtató ajkakra, mióta betettük a lábunkat a szobába. Figyeltem, ahogyan mozognak. Mintha csábító cukorkák lennének, tökéletes formába öntött, rózsás színezetű cukor rudak. Bele kellett kóstolnom, engednem kellett az ösztöneimnek...
Végül megadta nekem, megkaptam a cukorkákat. Boldog Karácsonyt - hallottam egy belső hangot, mélyen búgott az elmémben. Nem durvult el, nem váltott át szenvedélyes csókcsatába. Egyszerű volt, érzéki és... szeretetteljes. Nagyon egyszerű a szerelemről beszélni, sokkalta egyszerűbb, mint érezni, ahogyan megveti lábát fagyos szívünkben. Begyújt az elhagyatott kályhában, és mi észveszejtően csöpögősek leszünk tőle. Szirupos, cukor-édes érzés, amiből telhetetlenül merítünk újra és újra. Nem voltam benne biztos, hogy én ezt érzem, de nagyon hasonlatos volt hozzá. A törődés megérintette a szívemet, valaki képes volt túllépni az ösztönös vadászaton, amit nap mint nap űzök. Sophie törődött velem, nem tinédzser játékszerként szorongatott, látta bennem a férfit, akinek érdemes adni egy kis darabot magából.
Kábultan megemelkedtem a helyemről, és Sophie-t a hátára döntöttem. Újra ott tartottunk, újra vízszintesbe kerültünk. Most láttuk egymás szemét, láttuk, ahogyan megőrjítjük egymást. Édes párharc volt, egy igazi karácsonyi ajándék - amiért érdemes volt évekig várni.
- Ne költs ajándékra nekem, mindössze téged kérlek Karácsonyra - elragadott a hév, hogy védtelenül a karjaim közt érezhettem. A lány, akit unottan figyeltem a menzán, aki mindig olyan semmitmondó párbeszédeket folytatott a bandájával, aki úgy sétál, mint egy elérhetetlen díva, itt fekszik a szívem alatt, és... Fájt a szó, bűnösnek éreztem magam, a legnormálisabb érzelem hamisnak tűnt. Csak játék, ez csak egy játék - az elmémbe hasított a gondolat. Ha játék is, engednem kell. Nem szállhattam szembe az érzéseimmel, ha én csak egy kaland vagyok a népszerűség füstjében, szívesen égek el a szennyben. Szívesen megyek bele az egyszeri alkalomba, szívesen játszom el a szerepemet ma éjjelre. Csak mert Ő kér rá, mert ő alakítja a partneremet.
- Sophie, bárhogy is legyen - ajkaimmal felfüggesztettem a felfedezőtúrát. Szemébe szúrtam tekintetemet, közölnöm kellett vele - Én örülök, hogy megismertelek... Julien ezúttal a közepébe talált, nem is gondoltam volna, hogy ilyen... csodálatos lehet egy népszerű lány. Őrült voltam, hogy előítéletek alapján próbáltalak kizárni. Szerencsére Julien észhez térített. Te nem kaptad meg a lovagodat, de találtál egy titkos rajongót - dőltek belőlem a szavak, a szívem suttogását végre képes voltam közreadni.
Az éjszaka hosszú volt, s főként kifürkészhetetlen...

Bársonyos érintések, elfojtott hangok, finom árnyak, beszédes pillantások. Nem érdekelt semmi más, csak Matt. Sosem éreztem még ilyet, minden mondat, mozdulat, pillanat beégett a retinámba. Láttam Matt arcán ugyanazokat az érzéseket, amik bennem keltek életre. Nem volt több kétely, félelem, csak mi ketten. Egyetlen kívánság lebegett a fejem fölött, miután Matt a saját karácsonyi ajándékáról beszélt. Én mást kívántam: maradj mellettem!
Ajkainak édes csókjai kényeztettek, testének minden rezdülése mámorítóan hatott. Ismeretlen volt az érzés. Nem a fizikai kontaktus,hanem az a bizsergető csoda, ami teljesen átjárt. Ez lenne hát az a bizonyos érzés? Erről áradoznak a poéták? Ezt akarták annyi festményen, versben, regényben, dalban megörökíteni? Jól gondoltam, mind csak illúzió, a valóság puszta utánzata...
- Megkaptam, bízz bennem!- tudtam, hogy igaz. Megérkezett. Hogy hol volt eddig? Miért nem vettem észre? Nem tudom. De egyet igen: többé nem engedem el...

Csókot csent tőlem, akár egy gyerek. Hallani akarta, hogy mindig mellette állok? Nem egyértelmű ez? Furcsa érzés volt. Nem találtam rá arra a régi kötelékre, de valami másra igen.
Amióta ismerem őt, sosem láttam még ilyennek. Kikelt önmagából, láttam, ahogyan a düh szétárad lobogó ereiben, és kitör. Rám haragudott. Nem féltem, de megrettentem. Íriszem zavarosan cikázott, biztos pont után kutatva. Akaratlanul is hátrahőköltem szavai hatására, hozzápréselődtem a szék támlájához, teret engedve kettőnk közé, hátha elpárolog a harag a távolságban. Nem így történt. Rémülten meredtem rá, én nem ezt akartam. Elengedem-e valaha a múltunkat? Nem fogom! Megőrzöm emlékként, és talán célként is. Nem szálltam vele szembe, fölösleges lett volna. Csak újabb köveket görgettem volna kettőnk közé. Teljesen más véleménnyel rendelkezünk a történteket illetően, azt hiszem egyikünk sem tudná meggyőzni a másikat saját igazáról, talán nem is lehet. A véleményalkotás mindenkinek szuverén joga. De nincs joga a felejtés fájdalmát rám erőltetnie. A téma innentől kezdve tabunak számított, külön véleményünk volt ugyanarról a tényről.
A gyertya már javában égett, egy viaszcsepp elindult megkóstolni a talajként szolgáló finomságot, a láng egyenletesen lobogott továbbra is, pusztán lélegzetünk kevert néha légörvényt körülötte, táncba invitálva a meleget. Kíváncsian fürkésztem Matt aranyban fürdőző arcát, kerestem bizonytalanságának okát. Én már régen kívántam egyet, de ő még mindig várt. Milyen jó lett volna belelátni a gondolataiba!
Egy erős lehelet kioltotta a láng életét, ezzel együtt az egyetlen fényt adó tárgyat is. Az utcáról alig szűrődött be világosság, mindössze a hórétegen megtört arra tévedő autók fénysugarai találtak utat maguknak. De a sötétség túl nagy volt, kevés volt a gyenge próbálkozás, elhalt, még remény formájában.
Ismerős érzetek és ízek kerítettek hatalmukba, a fiú ajkai rám találtak. És többet akartak. Irányított, akár egy bábot. Magához édesgetett, az asztalra lökött, mégsem ellenkeztem. Érintése nyomán ösztönlénnyé szelídültem, a vágy hullámai elhatalmasodtak rajtam, minden kapcsolatom megszűnt a reális gondolkozással. Combjaim már köré fonódtak, kezeim erősen markolták ruhájának szegélyét, minden tagom az esetleges elkövetkezőket vártra. Amit egy gyönge, csodálkozó hang szakított félbe. Ijedten néztem magunkon körbe, ekkor tudatosodott, hol tartózkodunk éppen. A fiú lesegített az asztalról, még felsőmet is megigazította, mint egy magatehetetlen gyermekét. Gyors mozdulatokkal kezdtem pakolászni, megragadtam táskámat, melyben a múlt még egy darabkája várta felbukkanásának legalkalmasabb idejét.
A Sors megismételte önmagát. Nem ironikus? Ez a mi formánk, először apa nyitott ránk, most pedig egy gyanútlan pincérnő, ki nem sejtette, hogy a hangulatfestő sötétségben a szenvedélyek lángja fellobbanhat.
Ismét a hideg utcákat szeltük, karjai újból körém fonódtak, de ajaki mást hangoztattak. Új világ? Nem, határozottan nem új. Csupán önmagával akarja elhitetni, hogy az. Attól, hogy bizonyos dolgokról nem vesz tudomást, még léteznek. A világ a régi maradt, az ő felfogása lett pusztán... más. Egyelőre... hiszem, hinnem kell, hogy ez a hozzáállás módosulni fog. Lesz-e még olyan, mint egykor? Nem tudom. Talán a kettő között félúton- ez lenne a legideálisabb.
A fagyott köveken kis kalapácsok módjára kopogtak lépteink, szürke emberek siettek védelmet nyújtó otthonaik felé. Akárcsak mi. Ismét az iskola épületét vettük célba, szinte ugyanazokon az utcákon haladtunk, mint egykor. Ismerős helyek, egy sarok, ahol anno csókot váltottuk, egy pad, ahol játszottunk. Már nem lepődtem meg, amikor a fiú hálókörlet felé vettük az irányt. Egy ismerős hely, egy gyönyörű éjszaka emlékével. Az ajtó feltárult, táskámat szorongató kezem elernyedt, de még képes voltam megtartani a kiegészítőt. Be akartam lépni, de egy mondat megállított. Dante... a pokol bejárata? Ez lenne a pokol? Szembesülnöm kellett vele, a baj nagyobb, mint gondoltam. A szoba eszelős kinézete szavak nélkül árulkodott az ott élő fiú lelkéről. Zavar, káosz. Mindössze két szó villogott hatalmas piros betűkkel szemeim előtt, mintha súgni akarnának valamit. Mintha tilos jelzés érkezne valahonnan. Egyik lábammal átléptem a küszöböt, majd megtorpantam. Még egyszer visszanéztem a folyosóra, az átlagos rendszerbe, majd beléptem. Nem hagyom őt magára, nem lesz egyedül. A zene belekezdett pusztító dallamaiba, most nem a Mi dalunkat játszotta. Ez a hely... határozottan beljebb lépkedtem, egy könyv lapján sikerült megállnom. Lehajoltam, felvettem, majd azonnal elengedtem. Égette a kezemet a papír. Rómeó és Júlia. Az utolsó oldal. Amikor már késő volt. Nem akartam eddig jutni. Megdöbbenésemet nem állt szándékomban hangoztatni, ostoba megjegyzéssel próbáltam elterelni a figyelmét.
- Remélem nem takarítani jöttünk - körbenéztem a szobán, és megakadt a szemem egy fénylő tárgyon. Néhány lépéssel odakerültem. Egy konyhakés hevert teljes nyugalomban közvetlenül az ágy melletti szekrényen. Felemeltem, nem tudtam mire vélni. Az ajtó mögöttem bezáródott, Matt keze még a kilincsen volt, amikor hátranéztem. A hang hatására ijedten ejtettem el a kést, ami rideg, fémes koppanással adta tudtunkra: találkozott a padlóval.
- Vad bulit tarthattatok Julien -nel – nem akartam kimondani a nyilvánvaló tényt; Matt lelkileg teljesen összeomlott. Egy mosoly utánzatát erőltettem az arcomra, mintha elhinném saját szavaimat, mintha minden rendben lenne, holott tudtam, hogy nincs. Ha szembesíteni próbálom, mindössze elérem, hogy újból rám haragudjon. Talán van más út is. Életemben soha nem örültem még annyira színészi tehetségemnek, mint akkor. Soha nem tenném ezt Veled, ha nem lenne muszáj. - Ez véletlenül maradt itt?- kénytelen voltam megkérdezni, mutatva a még mindig a padlón várakozó késre. Tudni akartam, miért tartja az eszközt az ágya mellett. Ha tehettem volna, máris kidobom. Messze, a legtávolabbi kukába.
Lassan indultam felé, majdnem a szoba közepén találkoztak lépteink. Kezeimet felfuttattam mellkasán, közel hajoltam hozzá, játszani kezdtem ajkaival, de egyszer sem adtam meg neki a csók élvezetét, elhúztam a fejemet. Pusztán játék volt. Az én szabályaim szerint. Ajkaink alig érintették egymást, mindössze előkészítették mondataimat.
- Üres a szobám. Hagyjuk, hadd legyen Julien -nek is egy jó estéje. Úgyse voltál még az itteni szobámban- a lehető leghamarabb el akartam hagyni ezt a helyet. Nem féltem, csak átlagos, ismerős közegbe vágytam. Ki akartam szakítani ebből a lehangoló környezetből. Körbeindultam rajta, finom mozdulatokkal simítottam meg hátát, nyakát, amikor újból szembe kerültünk egymással, tarkóján felfuttattam ujjaimat, beletúrtam a hajába.
- Ráadásul nálam melegebb van - kacsintottam sejtelmesen rá. - Nos, mit szólsz?- csábítottam az ajtó felé. Lábaim alatt zizegett a papír, halhatatlan történetét élte újból a két szerelmes, kik egymás végzetei lettek.

SOPHIE MEGTETTE AZ ELSŐ lépést a Pokol tornácán. Nem tudhatta, mit kockáztat egyetlen egy lépésével. Reszkető közeledése félelemről árulkodott, amit egy kedves mosollyal próbált álcázni. Az első hetekben még bedőltem volna az álmosolynak, de nem most és nem így. Hülyének kellett volna lennem ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam a rejtőzködő jeleket. Ujjai vacilláló dübögésbe kezdtek a combján, aztán egyetlen burkot alkotva egymást kezdték tördelni. Szemei határozottak voltak, szavaiban mégis volt valami harmatosan ingatag. Julien-ről tett említést, és egy amolyan vad buliról, amiről jól tudja, hogy távol áll tőlem.
Az ajtóhoz siettem, aztán behajtottam és egy könnyed mozdulattal kulcsra zártam. A kulcsot a farzsebembe tűrtem, majd beljebb araszoltam egyenesen a kupleráj közepébe. Sophie kezéből kiesett a szekrényen hagyott kés, ami éles hangot adva koppant a padlón. Féltem, rossz következtetést von le az éles eszköz láttán. Buján megingattam a fejemet, mint aki rosszalja a másik tettét.
- Abban, hogy az ott volt - mutattam az ágyam felé -, semmi véletlen nincsen. Mint ahogyan abban sem, hogy mi most itt vagyunk - a lány közel ért hozzám. Tekintetét fürkésztem. Falva faltam a szemekben ülő ingerültséget, és azt a halvány álcát, amit a megtévesztésemre vett fel. Megsimogattam arcát, majd a füléhez közel hajoltam. - Magamban nem teszek kárt - suttogtam nyugtatására. A magam szócska nagyobb hangsúlyt kapott a mondatban, mint a többi ezzel is kifejezve a gondolat morbid voltát. Még csak ötlet szintjén sem jelent meg bennem az öngyilkosság lehetősége, nem gondolkodtam ilyenekben. A világ... A világ az...
Még emlékszem a jelenetre, amikor Mr. Allen feltette azt a bizonyos kérdést: Kit hibáztat azért, hogy ide került? Elgondolkodtató volt a kérdés, felettébb érdekes tényt világított meg előttem: soha senkit nem hibáztattam. Soha egy másodpercre sem kételkedtem abban, hogy az egész helyzet egyedüli szerencsétlen elszenvedője vagyok. Bíztam a sorsban és a szüleim jóságában, a nagymama kedvességében. Mindeközben elfelejtettem erőt gyűjteni, bennem egyre csak fogyatkoztak az addig felhalmozott tartalékok. Éltem, hogy újabb esélyt adjak a fájdalomnak, hogy minél mélyebbre igyam az önvádat. A rendőri kihallgatás után szilárdabbá váltam, a pszichiátriai kezelések elgondolkodtattak. És igen, haragudtam! Haragudtam a társadalomra, haragudtam a fene nagy versenyszférára, haragudtam az embertelenségre, ami mind-mind a környezetemet jelentette. S nem legutolsó sorban haragudtam Sophie-ra, amiért hagyta, hogy ilyen kicsinyesen viselkedjenek velem... Hagyta, hogy a családja szétszedjen, és hogy szétszedje Őt! A kés sok mindenre megoldást jelentett, de legalábbis nyugtató hatással volt rám, s mi több helyettesítette az antidepresszáns gyógyszereket, amik a fiókomban sorakoztak érintetlenül.
Ajkaival közelebb férkőzött, azonban én el nem értem az Isten késével metszett ajkakat. Enyhén megdőltem, de ő elhúzódott előlem - akár ki menekül a vadász elől. Hízelgő szavai csak megerősítették a megérzésemet, félt tőlem. Elmosolyodtam a reakcióján, pillanatok alatt vált kezes báránnyá, pillanatnyi gondolkodás nélkül.
- Te csak ne aggódj Julien miatt, ne legyen rá gondod... Tudod, ha nem látnám, hogy frusztrált vagy, talán még bele is mennék ebbe a teremcserébe, de így... Sophie, barátkozz meg a helyszínnel, nincs ebben a káoszban semmi idegen. Ismered ezt már régóta - kezeim közé fogtam hűvös tenyerét és a mellkasomra támasztottam feltételezett szívem felé -, már ismered. Nincsen okod félni - ejtettem a szavakat, amik ellentétes hatást értek el. Talán pontosan olyan volt, mint a Ne ijedj meg - amire az ember reflexszerűen rosszul reagál. Ezekkel a mondatokkal csak még nagyobb zavarodottságot okoztam Sophie szemeiben. A kezét figyelte, s az alatta nyugalmasan dobogó szívet.
- Ülj csak le! - vállánál fogva letoltam a rendetlen ágyra.
Szemeink újra összetalálkoztak, érintésemmel láthatóan sikerült lefegyvereznem. Derekára toltam karjaimat, miközben lábammal a padlón heverő kést arrébb rúgtam. Közelségem hatására sikerült teljesen letaszítanom a paplan magasságába. Centik választottak el tőle, láthatóan interakcióba léptünk, azonban viszonyunk egyértelműen alárendelő volt. A csapdámba került, a sokk és a hozzám fűzött érzései megbénították. Erőszakosan vettem el tőle azt a csókot, amit ő a saját szobájában tervezett átadni honorárium gyanánt.
- Ne játssz velem, Sophie! Nem vagyok olyan hangulatomban!
Hirtelen vett lendületből felkaptam a derekamra, combja alatt megtámasztottam izmoktól megfeszült karjaimmal. A legközelebbi falhoz löktem, s közben nyakának estem. Az egyik kezemet elemeltem a lányról és a felaggatott kép üvegébe vágtam. A megnövekedett adrenalin újra pusztításra sarkallt, ki kellett élnem a felszabaduló energiákat. A képet keretével együtt leszakítottam és a bizonytalanul elhelyezett gitár felé hajítottam, ami a nagy ütközésben kiszakította a húrsort. Erős mozdulataim csupán a tárgyakat érték, Sophie-ra gyengéden vigyáztam. Bár szenvedély tombolt bennem, érintéseim romantikusan érzékenyek voltak. Ajkaimmal óvatosan puhatoltam ki a nyelve felé vezető utat. Bőre illatát mélyen magamba szívtam, aztán új erőre kaptam.
Elrántottam a fal mellől, majd az asztal lapjára engedtem. Félretoltam a kacatokat, amik akkor csak akadályoztak minket. Egy műanyag dobozra találtam, egyből felismertem a formájáról. Sophie háta mögött lecsavartam a tetejét és újabb vándorlásra szántam el magunkat, ezúttal az ablak felé. A lányt erősen tartottam magamon, Őt csókjaim fejtegetése maximálisan lefoglalta. Kinyitottam az ablak bal szárnyát, majd egy határozott mozdulattal kiöntöttem a fehér pirulákat...

Magamban nem teszek kárt.- ajkai fülemet cirógatták, meleg lehelete csiklandozta bőrömet, a mondat hatására mégis meghűlt bennem a vér. Bénultam álltam, kusza gondolatok fickándoztak elmémben, akár a folyón felúszó halak. Magában nem... a szoba állapota tökéletes képet festett arról, hogy mi mindenben tesz kárt ehelyett. Amik egykor fontosak voltak neki, most értéktelen kacatként hevertek a padlón, de még így is a múlt árnylovasaiként kísértették őt.
Képtelen voltam nyugodt maradni, most először ötlött fel bennem a lehetőség: bennem sem tenne kárt? Engem sem bántana? Bíznom kellene benne, de nagyon nehéz. Az első sorból nézhetem végig, ahogyan darabjaira mállik az eddigi élete, avas papiruszként foszlik a semmibe. Az az élet, amihez egykor én is tartoztam. Mégsem adhatom fel, nem lehet! Egyetlen mozdulata sem irányult ellenem, a lelkembe már beletiport, mégsem tudtam haragudni rá. Saját lelke kiégett földdarabként hever valahol, talán a semmi közepén, mely csak arra az első éltető magra vár, amely ismételten életet fakaszt belőle.
- Akkor jó, mert nem szeretném, ha esetleg ilyesmi az eszedbe jutna. És... másban sem? Személyben...- utaltam önmagamra. A kés még így is félelmetesen hatott, a tudat nem hagyott nyugodni.
A szoba elhagyására tett kísérletem eredménytelennek bizonyult, átlátott a trükkön. Nem baj, vannak még egyéb lehetőségek is. Ebben a játékban még mindig jó vagyok.
Nincsen okom félni? Valóban így lenne? Akkor miért van szükség arra, hogy megnyugtasson? Egyáltalán engem nyugtat, vagy önmagát, esetleg mindkettőnket? Kénytelen voltam döntést hozni. Bíznom kellett benne. A padlón heverő kés ellenére, a kaotikus állapotok ellenére, muszáj volt bíznom. Szívének lassú dobogása megnyugtatóan hatott, egyenletes ritmust vert, lassabbat, mint az zenelejátszóból fakadó dal diktált. Kezeimet mellkasán nyugtattam, a állandó ritmus mintha kiegyensúlyozottságot sugallt volna, erőm visszatért.
Egy óvatos mozdulattal az ágyra ültetett, melyen a paplan hegyláncba gyűrődött, magaslatot lejtő követett, majd fordítva. Bizonytalan volt a környezet, ismeretlen, az egyetlen fix pontot Matt jelentette. Tekintetünk erős láncokkal fonódott össze. Újból elkezdődött a mi táncunk... érintése nyomán képtelen voltam ellenállást tanúsítani, ismét fölém kerekedett, alulról a finom anyag görcsösen gyűrődött bőrömbe, felülről pedig Matt tartott fogságban. Elrabolta tőlem a kilátásba helyezett csókot.
- Pedig játszani jó...- a mondatot nem tudtam továbbfűzni, egyetlen mozdulattal ölbe kapott, lábaim satukén fogták közre derekát és csípőjét. Ajkaival nyakamon kalandozott, miközben szorosan nekitámasztott a falnak. Pusztán recsegésre lettem figyelmes, az iránya nem messze a fejemtől jöhetett- amennyire meg tudtam állapítani, majd egy újabb hanghatás, ezúttal messzebbről. Szemeim sarkából lopva pillantottam oda, a gitár, melyen egykor egy vallomásláncolat szólalt meg, magatehetetlenül, némán feküdt a földön, húrjai macskabajuszhoz hasonlóan szétpattanva álltak, a hangszer testén egy kép éktelenkedett. Az édes érzés azonban továbbra is kényeztetett, mit számított ekkor egy hangszer? Már kimondhatatlanul hiányzott a fiú közelsége, érintésének vadító mámora, játékos ajkainak íze. Belefeledkeztem mindebbe. Falnál, asztalon, nem számított, hol vagyunk, elvesztem csókjainak tengerében. A külső ingerek nem hatottak rám, egészen egy kellemetlen érzésig. Őrjítően hideg levegő képezett jégpáncélt testemen, az eddigi forróságot felváltotta a szűnni nem akaró fagy. Megtámaszkodtam az ablaknál, határozott mozdulatokkal a föld felé tereltem a fiút, mintegy ellökve magunkat az üvegtáblától. Alám került, teljesen vízszintes helyzetben, én rajta ültem, közre fogva combjait. Hajam függöny módjára omlott előre, holott a darabnak még közel sem volt vége. Hátracsaptam a rakoncátlan fürtöket, majd elégedetten szemléltem a vágytól égő fiút. Újabb csókban forrtunk össze, kezem ingének gombjával játszadozott. Mire észbe kaphatott volna, egyetlen mozdulattal szakítottam szét az ingét, a gombok apró gyöngyök módjára pattogtak a világ minden tája felé.
- Ezt mindig ki akartam próbálni...- suttogtam buján a fülébe. Felsőm egyre magasabbra került, hátamon a szabaddá váló bőrt fagyos csókokkal illette a hűvös levegő. Hátrapillantottam. Az egyik ablak szárnya továbbra is nyitva állt.
- Fázok...- jelentettem ki határozottan- bezárom az ablakot- Ellenvetést nem tűrve rendeltem el szünetet élvezetes játékunkban, egyetlen gyors mozdulattal fordítottam el az ablak zárját, máris jobb lett a levegő. Nem tört be a hideg közénk. Az asztalon mindössze egy tárgy árválkodott, egy gyógyszeres dobozka. Üres volt. Elolvastam a címkén szereplő nevet, már amennyire ezt a korlátozott látási viszonyok lehetővé tették. Válaszokat várva fordultam vissza a fiúhoz, felvettem újból az ülő testhelyzetet, dominánsnak akartam tűnni. Megforgattam a mutató ujjamon a dobozkát, kíváncsian meredtem rá.
- Ez...?- nem fejeztem be a kérdést, mondjon róla bármit, beérem vele, csak legyen igaz. Pillantásom az övébe fúródott, másik kezem félmeztelen mellkasán nyugodott. Nem tiltotta a folytatást se szó, se írás, előtte azonban adnia kellett valamit. Legalább egy oda vonatkozó mondatot.

MIKOR MÁR AZ ÖSSZES pirula kigurult a henger alakú tokból, engedtem Sophie lökdösésének, megadtam neki az irányító szerepet, csak hogy feltűnésmentesen megússzam az akciót. A hátrazuhanás közben mesterkélten az asztalra dobtam a gyógyszeres dobozt, ami addigra csont üres volt. A lány szorgosan ügyködött saját étvágyának kielégítésére, miközben az én részvételem hanyagabbá vált. Pár jól irányzott érintés itt, néhány ott és a szőkeség vágytól merev teste a mellkasomnak feszült. A bábjátékos furfangosságával és rutinjával mozgattam a lángokra lobbant marionett bábumat. Állandóan a kedvemre volt, és ez a felsőbbrendűség engem csak még elégedettebbé tett. Bár azt hitte éppen Ő lovagolja meg a domináns szerepet, ez a képzet mindössze púder volt és önámítás, ferdén beállított tükör, ami saját magát hívatott kielégíteni.
Aztán felegyenesedett, és az ablakhoz hátrált. Behajtotta a nyitott szárnyat a hidegre hivatkozva, majd dévaj pillantásával próbált bilincsekre verni. Álltam tekintetét, egy pillanatra sem engedtem el a női csábítást. Felém közeledve hirtelenjében az asztalhoz kapott, és az üresen hagyott dobozt kezdte vizsgálgatni. Tétova léptei visszavezették hozzám ugyanabba a pozitúrába, amiben eddig oly otthonosan mozogtunk. Zavarodott szemeit rám szegezte, s csak a kérdés elejét volt képes kinyögni. Egyértelmű volt, mit szorongat a kezébe, ezért nem tetszett, hogy megpróbálja eljátszani a tudatlan kislányt. Kezeit lesöpörtem magamról, és az ágy szélére ültem.
Kezeim közé fogtam fejemet, hórihorgas szomorúság lett úrrá rajtam. Annyira szépnek indult az este, Ő mégis képes volt elrontani ezzel a kicsinyes részletkérdéssel. Jól tudta, hogy komoly problémák vannak velem, hogy lelkileg és testileg labilis vagyok - hiszen mondtam neki, nem egyszer. Mégis ezzel jön, rámutat, kérdőre von. A pszichiátriai kezeléseken azonban megtanultam valamit: nyisd ki a szádat, mert ha nem teszed, idő előtt elhallgattatnak. Nem akartam szó nélkül hagyni a helyzetet, csupán időre volt szükségem, amíg épkézláb szavakba öntöm mindazt, ami belül tombolt.
Idézetek sora kavargott a fejemben, mások bohéman megfogalmazott szavai, amik többet mondhatnak nálam. Olyan érzelmeket akartam dekódolni, ami az agyamban csak még nagyobb káoszt idézett elő. Ellentmondások dúltak bennem, a racionalitás már régen elhagyott. Szerettem Sophie-t, megőrültem egyetlen pillantásáért, és biztos voltam benne, hogy ennek az estének folytatódnia kell. Mégis... dühtől fortyogtam, amikor az a válaszokat követelő szempár rám suhant. Hibásnak tartottam, amiért én eljutottam erre a pontra, amiért részese volt a múltamnak, amit el akartam feledni. De ha még feledésre is törnék, Ő ott volna mögöttem, mint ébenfantom, hogy vasdrótokkal visszarángasson a valóságba.
Vettem egy nagy levegőt, aztán a lány arcára pillantottam. Kimondtam az első mondatot, ami az eszembe jutott:
- "A vágyakozástól az élvezetig támolygok, és az élvezetben elepedek a vágyakozás után" írta Goethe. Tudod, sokan kiégünk, még mielőtt igazán lángra kapnánk. Te hagyod, hogy kioltson a valóság és visszarángasson a jéghideg ésszerűségbe. Mi ez? - mutattam a kezében szorongatott dobozra. - Aminek látszik, ami rá van írva. Akkor most kezdjünk lelkizni és hű, de iszonyat fontos dolgokról fecsegni? - gunyoros hangomat kiszúrta, de nem reagált rá. - Miért kell mindig visszahúznod minket? Jó neked ez? Évezed?
A padlóra buktam, ezzel is közelebb kerültem hozzá. A szóáradat hirtelen elapadt, s csupán a szemek kommunikációja maradt. Századjára is láttam összekuszálódni Sophie gondolatait, a zavart, ami csak még jobban felhergelt. Lesütöttem szemeimet, aztán közvetlen elé vánszorogtam. Tekintetem hideg volt, provokatív. Vállára simítottam tenyeremet, majd a mögötte elterülő asztalra támaszkodtam. Arcom arcának döntöttem, úgy ejtettem a következő szavakat:
- Hogyha ezt szeretné önfelsége, hát legyen - hangom mélyen búgott, s rekedtesen. - Ássunk mélyebbre szűziesen patyolat lelkedben... Sophie Anderson, milyen együtt élni a tudattal, hogy valaki miattad lett árva, akárcsak én? Te indítottad el a lejtőn, aminek a végén pszichiátriai kezelések és antidepresszáns gyógyszeres várják. Milyen úgy lehajtani a fejed éjjel, hogy közben gyermekek zokogását hallod? A múlt istenien gyönyörű muzsikája, amihez te olyan erősen kapaszkodsz! - elemeltem arcomat, kezeim közé fogtam arcát. - Tessék, felidéztük a múltat, csakis a te kedvedért, életem! Elég volt? Kell még? - csattantam fel kérdésekben. - Akarsz erről beszélgetni? Nem volt már éppen elég? - hangom betöltötte a szobát. Mennydörgésként rázta meg a velem szemben térdelő lányt. Ő a múltat akarta, s én megadtam neki, ahogyan kérte tőlem. Én tökéletes játéktárs voltam, tökéletes alkalmazkodóképességgel. Büszke volt rám? Természetesen nem.
- Visszatérhetünk az általam ajánlott programsorhoz, vagy még szeretnél pár szót ejteni az alkoholfogyasztásról?
Sakk-matt.
Felsőjét fokozatosan sodortam felfele, szinte biztos voltam a válaszában. Át kellett adnia magát, más út nem volt. Más út nem lehetett.

Maró gúnyolódással próbálkozott, egyelőre hasztalanul... Nem akartam emiatt is vitát gerjeszteni, épp elég aggasztó volt a kezemben lévő doboz. Távolabb került tőlem, önszántából ment el. Végighallgattam a mondatait, keserűen nyeltem az általa bántó szándékkal kiköpött szavakat. A szőnyegen ülve vártam a továbbiakat.
- Komolyan azt hiszed, élvezetből teszem? Hogy önmagam miatt teszem?- csattantam fel. Fogalma sem lehetett arról, mi jutott eszembe az üres gyógyszeres doboz láttán. Honnan is tudhatta volna...
- Tudd meg, hogy nem! Én... csak... - lenyeltem a mondatot, még nem volt itt az ideje. Szaporán kapkodtam a levegőt, nem akartam tovább mondani. Veszélyes közelségbe kerültünk egymáshoz, miközben kezem görcsösen szorította a dobozt. Bőre hozzám ért, szemeimet lehunytam, így hallgattam végig a savval megkenegetett szavakat, melyek felmarták az én múltam árnyékát is.
Eljutottunk a lényegig. Félve meredtem rá, amint elhangzott az első kérdés. A végére sírni lett volna kedvem, csapkodni, akár egy eszelős, amiért direkt akart ártani nekem ezzel, de nem tettem. Nem volt könnyem, se erőm a múltammal vívott csatához. Teltek a másodpercek, mire meg tudtam magam legalább annyira nyugtatni, mely képessé tett összefüggő mondatok megalkotására. Nem a múlt képei miatt, a viselkedése miatt voltam dühös. Már a ruhámból akart kibújtatni, amikor megszólaltam. Az első néhány lexémát követően elengedte az anyagot. Hangom nyugodt volt, félelmetesen nyugodt.
- Nem hallom a sírást, mert nincs gyerek, nem látom a zokogó özvegyet sem. Egy férfit öltem meg, nem egy édesapát. Nem a te családodat!- pillantottam rá. Párhuzamot vont a férfi nem létező családja és a sajátja között. Egyáltalán nem tetszett ez az irány. A felsőmet közben visszaillesztettem az eredeti helyére. - Nem én vagyok a felelős az összes halálesetért, fölösleges a párhuzam! Gyilkos vagyok? IGEN, és ezzel a ténnyel életem minden napján szembesülnöm kell. Megbántam-e? Milliószor! Azt hiszed direkt tettem? Pusztán szerencsétlen baleset volt, ami után hoztam egy döntést. És ezzel együtt kell élnem. Lezártnak tekintem ezt a történetet, de elfelejteni sosem fogom...- suttogtam a vallomást a néma sötétségbe.- Nem telt el azóta éjszaka, hogy az arca, a kitágult szembogara ne jelent volna meg. Minden átkozott éjjel... Akarod tovább hallani? - nem vártam meg a válaszát, itt volt az ideje az eddig elfedett részletek felszínre kerülésének.- Amikor elmondtam a családomnak, mellettem álltak. Tudod hogyan? Meg nem történtté nyilvánították az egészet! Mintha soha nem ütöttem volna el senkit, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Nem volt... senkivel nem beszélhettem erről. Érted?? Hónapokig zokogva aludtam el anya hangjára. De nem csak arra, hanem ezekre hatására is- felemeltem a kezemben szorongatott tégelyt. Nyugtatókon éltem.- Sosem jártam orvosnál, ennél gyengébbeket szedtem. Mégis, amikor azt hittem örökre velem marad a fájó emlék, olyan könnyű lett volna ezekkel elintézni. Többet bevenni... egy doboznyit...- Egyszer fordult meg a fejemben, hogy megteszem. De találtam valamit, amiért érdemes volt megmenteni önmagamat.- Ha ébren voltam, megrettentem az első autó hangjától, bármitől, ami csapódott, még a cipősarkak váratlan kopogásától is. Ha aludtam- vagy próbáltam- lidércek űztek az éjszakába. Nap közben pedig játszanom kellett a gondtalan lány szerepét- ki sejthette volna, hogy az én elmúlt nyaram álmatlan éjszakái emiatt voltak? A bulikra fogták.- Aztán szépen lassan, fokozatosan halványodni kezdett, megtanultam elfogadni. Ma is látom az arcát, de már nem kísért.- szemeim az övéit pásztázták, ma már nyugodtabban beszéltem erről. Emlékszem, két hónappal ezelőtt ugyanebben a szobában még az összeomlás szélére sodort a sötétség és az eső kopogtató hangja. Épp Matt tanácsolta: zárjuk le együtt. Én megtettem... Soha, senkinek nem mondtam még ezt el. Teljessé vált a történet előtte. Felkészültem a legrosszabbra, a további gúnyos hangnemre. Nem vártam sajnálatot, se szánalmat. Sőt! Egyáltalán nem volt ezekre szükségem! Ha nem akart volna bizonyítani nekem, talán soha nem hozódott volna fel ez a téma. De ő azért is meg akarta mutatni, hogy az ember képtelen együtt élni a múltjával. Pedig lehetséges, csak nem könnyű. Bár a tagadás legalább annyi erőt emészt fel, mint az elfogadás felé vezető úton tett első lépés. Nem ítélem el, amiért felejteni akar, ha ettől jobban érzi magát, próbálja meg! De ehhez nem kell kés, se káoszból épült világ, se marékszámra szedett gyógyszerek.
- Ha azt akartad, hogy nekem is fájjon, sajnálom, de nem sikerült elérned. Már nem kínoz, egyszerűen csak van. Ha fájdalmat akarsz okozni, nevesd ki az érzéseimet, gúnyolódj, dobj el magadtól vagy használd azt az átkozott kést, mit bánom én! - túldramatizáltam a helyzetet, de az addigiak után jogot formáltam erre.
- Sőt! Hoztam neked még valamit! A múltad utolsó darabkáját - felpattantam a helyemről, a táskámhoz rohantam, kiborítottam belőle mindent a szőnyegre, és felkaptam a brit színekben pompázó naplót, belső oldalán a rajzzal, mely Karácsonykor nálunk maradt. A fiú elé ejtettem, majd a padlón heverő késért indultam. Azt is elé tettem. Tegyen vele, amit akar. Döfje át, szúrja keresztül, ha ettől megkönnyebbül, tegye!
- Soha nem bántanálak direkt, ha azt hitted, ezért hoztam fel a gyógyszereket, tévedtél. Üres volt az egész doboz, ráadásul egy kés mellett alszol! Mégis mire kellett volna gondolnom? Hiába állítottad az ellenkezőjét, azt hittem... - némaságba burkoltam az utolsó szavakat. Ekkor vettem csak észre, hogy a doboz még mindig a kezemben van. Dühből a szemközti falhoz vágtam, majd lerogytam a szőnyegre. Ezek után a sorsomat, talán mindkettőnk sorsát megpecsételtem. Képzeletben már a szobán kívül voltam, láttam, ahogy Matt kidob az életéből, és bezárja mögöttem az ajtót, örökre. Mert az ő új világába én már nem illek bele... nem akartam, hogy így legyen. Tiszta lapot ígértem neki a teaházban, mégsem jött össze. Egy kés, egy könyvlap, és egy doboz sok mindent megváltoztatott. Tévesen...
- Csak... nem akarom, hogy ez legyen, - oldalra nyúltam az egyik padlón heverő papírért, szerencsére ugyanabból a drámából származott, mint amire legelőször rátaláltam, és lehajtott fejjel a kezébe adtam. - féltelek...

FELFELE ARASZOLÓ KEZEMET megállította, majd mélyen a szemembe döfte tekintetét. Határozott volt, s a múlt árnyaitól determinált, korlátok közé kényszerített ösztönlény, aki képtelen engedni csábításnak, fenyegetésnek, fájdalomnak. Csak mereven néz előre, kutatja az eltűnt időket, mégsem találja. Mélyebbre merül a szemem világába, de a hideg végtelenség megriasztja, ezért elfordítja a fejét. Ez volt Sophie, a damilra fűzött bábufoszlány. Egy kevéske bizalom kellett volna, hogy átadja magát... Nem tette.
Szavak kezdtek kifolyni a száján, haláli nyugalom lengte körbe a szobát. A zenelejátszó utolsó számához érve végül elhallgatott és halk duruzsolásba kezdett. A rekedtes hang tökéletesen illett a monologizáló lányhoz, aki üres szemekkel meredt maga elé. Múltból nyert képeket halászott elő, és rendületlen arccal mesélt róluk. Figyelmem rá irányult, semmi sem terelhette el - folyóvízként ittam szavait. Arról a halálesetről mesélt, amit én hánytorgattam fel. Úgy véltem a téma említése majd eltántorítja mindennemű ellenkezéstől, de Ő ennél sokkal erősebb volt. Önszántából kezdett vallomásba, a pokoli időszak emlékeiből merítve elemeket. Szemeim a halvány bőrre függeszkedtek, mintha kocsányon lógatnák őket. Opál szőke haja előre bukott, ahogyan a gyógyszerekről kezdett részletekbe. Sosem tudtam, hogy Ő nyugtatókhoz nyúlt, hogy neki szüksége volt ilyesfajta gyógyszerekre. Letaglózott a történet, ami egyre drasztikusabbá vált, aminek az érintése is maga a főbenjáró bűn. Szörnyűségekről adott számot. Vérfagyasztó hűvös kúszott végig bőrömön, úgy éreztem a vér elszáll ereimből, de mégis: tisztán hallottam szívem súlyos dobogását. Görcsösen vágytam a bőrére, hogy közel tépjem magamhoz, és el ne eresszem. Hogy ne engedjek több ilyen estét az életében, hogy legalább olyan erős legyek, amilyen Ő most éppen...
Láttam, ahogyan előttem felépül és hamvaiból szárnyra kél. Fájdalmat akarsz okozni... az átkozott kést... Múlt utolsó darabkája... Elmém széthullott, ahogyan érzéseim erősebb hangra törtek. Kiáltani akartam, hogy téved, hogy én nem akarom bántani, hogy én legszívesebben a szívemre szorítanám, hogy hallja a muzsikát, amit ő komponál. Hang mégsem hagyta el a torkomat - mintha a kásás hó betorlaszolta volna.
Kezembe vettem a naplót, majd az éles kést. Figyeltem az összeférhetetlen tárgyakat, amik fizikálisan szorosan egymás mellé kerültek. Két kezemmel elválasztottam őket, majd a kést kiejtettem bal kezemből. Újra földet ért, rezignált koppanása alig volt hallható a gondolatok ricsajában. Sophie szavai csak még jobban összezavartak, ahogyan az én gondolataimat kezdte fejtegetni. Olyan dolgokat olvasott a fejemre, amiknek nem volt valóságalapjuk. Késről és gyógyszerekről beszélt, holott én egyikhez sem nyúltam. A gyógyszer ajánlatos lett volna, én mégsem szedtem - mert ennél erősebbnek éreztem magam. Meghagytam magamnak azt a kevéske tiszteletet, hogy nem aposztrofáltam önnön magamat egy őrültnek. A kés csupán pszichésen hatott rám, de a materiális világomban a legelhanyagolhatóbb használati eszközök közé tartozott. Nem kerestem kiutakat a csonkításban.
Immáron nem csak a múlt, a jelen is ködössé vált: Nem akarom, hogy ez legyen - hangzott a mondat. Én nem akartam a múltam, Ő nem akarta a jelenét. Mind a ketten szerves részei voltunk az idősíknak, mégsem voltunk képesek megelégedni egymás jelenlétével. Kellett volna a pazar tökély, hogy zökkenőmentes utat biztosítsunk a másiknak. Mi mégis akadályt húztunk a boldogság elé, nem értékeltük a másik igyekezetét. Sophie aggódott értem, akárcsak a pszichiáter. Mr. Allen kemény ember volt, vaskos ideológiákkal, amikből képtelen volt engedni. Sophie... Sophie-t már nem ismertem. Azt az idegenséget jelentette, ami mindig képes más és más arcát mutatni. Megőrültem a színeiért, azonban egy valami mélyen frusztrált. Mi lesz, ha egyszer felismeri, hogy a feketével próbál új színt alkotni? Ha rájön, hogy mindössze sötétíteni tudom, mindössze árnyalatokat vagyunk képesek pingálni.
Kezemben szorongattam a Rómeó és Júlia részletét, de már nem tudtam, miről szól az egész. Kinek a szenvedését kellene figyelemmel kísérnem? Mit akar elmondani Shakespeare ezzel a pár oldalnyi dialógussal? Miért van az, hogy már százszor olvastam, mégsem értem? Miért van az, hogy kedvencemnek tudhatom, mégis kihoz a sodromból? Lehet-e gyűlölve szeretni? És szeretve gyűlölni? Tán tisztán szeretni? Lehet.
Törökülésben elhelyezkedtem Sophie mellett, majd kezeim közé fogtam bársonyos ujjait. Csókokat hintettem a hideg kézre, aztán lerántottam az ágyon henyélő takarót. Vállaira vetettem, körbe fontam testén, s egy jótékony simítással nyugalomra intettem. Ő hálásan pillantott rám, mire én biccentettem. Az ággyal párhuzamosan vele egy vonalba kúsztam, hogy oldalról átölelhessem az összegörnyedő testet. Innen nem láthattam az arcát, de éreztem, lelki szemei előtt engem figyel. Légzésem megnehezült, hosszú percek óta először nyitottam ki ajkaimat. Megnyaltam ajkamat, s szóra fakadtam.
- Nem bírom a nyomást. Kis korom óta problémát jelent a nehéz helyzetek kezelése. Rengeteg baromságot elkövetek, amiket utólag annak rendje s módja szerint meg is bánok. Kimondottan határozottabb akartam lenni, önkínzóan magabiztos. Azonban kárt soha nem tettem magamban, érted? Se gyógyszer, se penge - közelebb húztam, és mellkasomra döntöttem fejét. - A rendőri kihallgatás után vizsgálatokra küldtek, s már a vizsgálatok elvégzése előtt borítékoltak nekem egy meghívót a pszichiátriára. A vallatáson adott válaszaim egy tébolyult elméről tanúskodtak, de ők ezt nem tudhatják, ők nem ismerik a történetünket - simogatni kezdtem szőke haját. - Utálok kezeléseken részt venni, mert ott elhitetik velem, hogy legbelül probléma van. Nem akarok olyan ember lenni, akiben nem bízhatsz. Sophie, én sajnálom. Sajnálom mindazt, amit át kellett élned egy őrült véletlen miatt. Ha ez jelent valamit, én itt vagyok mellett és büszke vagyok mindarra, ami Te vagy. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy te engem nem akarsz megbántani. Én mégis azt hiszem, hogy úton útfélen vissza akarsz húzni a múltba. Én egyelőre felejteni akarok, de veled. Hogy miért? Mert fáj téged megtörtnek látni, mert fáj a hiányod. Biztos vagyok benne, hogy neked sokkal jobb nélkülem. De én még nem állok arra készen, hogy a te javadra cselekedjek. Kellesz nekem, akár tetszik, akár nem, mert Te emlékeztetsz arra, ami normális bennem. TE vagy a kés, TE vagy a gyógyszer, Te vagy a kiút. Ha apád nem bízik bennem, hogy én képes vagyok harcolni érted, jól bánni veled, igazán szeretni téged, akkor majd megmutatom. Nézze, nézze az egész család! Mit bánom én, a lényeg, hogy te legyél a Júlia szerepben.
"Hívj édesednek s újra megkeresztelsz." - jött szembe a sor. Halványan elmosolyodtam, aztán Sophie hajára döntöttem arcomat. Magamba szívtam az illatot, majd elengedtem. Szembefordultam vele, hogy ellenzését vagy beleegyezését vegyem a dologba. Összébb húztam a lányon a takarót, s a jegyzetkönyvért nyúltam. A belsejébe egy rajz volt tűzve, ami tisztán ábrázolta az első közösen töltött esténket. Elmosolyodtam a látványon, olyan nyugalmasnak tűnt a szoba. Felpillantottam a képről, és csalódottan konstatáltam, hogy a hajdan tiszta szoba őrületbe esett. A gitár megsebzetten hevert a földön, a könyveim leamortizálva feküdtek a padlón.
- Sok mindent helyre kell még hoznom - közelebb hajoltam, és egy (a képhez hasonlatosan) nyugodt csókot biggyesztettem a kedves arcára.