Julien R. Desrochers és Matthew White szobája

Befejeztem a mondatokat. Ennyi volt. Elkezdtem számolni a másodperceket. Még nagyjából tíz egységnyi lehetett hátra ittlétemből. Felkészültem. Felvontam a páncélt magam köré, nem hagyom, hogy bántson. Össze fogom szedni a táskámból kiborított apróságokat. Nem, inkább nem szedem össze, csak belesöpröm a táskámba, és kirohanok innen. Nem, ez nem jó. A kulcs nincs nálam. Akkor mit kellene tennem? Mit tegyek egy olyan Matt-el, aki fagyos pillantásokkal méreget, aki ismeretlen univerzumot nyit meg előttem, amikor mást várok? Ki kell majd innen jutnom! Mert hiába akarna bántani, megsemmisíteni, én nem lennék képes ezt vele megtenni. Inkább hibáztatok bárkit, mindenkit, ha kell az egész világot, önmagammal az élen, de képtelen vagyok neki ártani. Mert... mert... feltétel nélkül... érzem iránta azt, amit. Sosem voltam képes kimondani. Ez a szó távol áll tőlem. Félek kimondani egy szót. Nevetséges! Igen, félek. Félek, ha kimondanám, elmúlna, megváltozna, összetörne. Ráadásul a fiú, aki velem szemközt van, nem értékelné, csak nevetne rajtam, vagy elítélne.
Kemény tekintettel néztem rá, a megsemmisítő csapásra vártam. Ehelyett... apró csókokat hintett jégcsappá fagyott kezemre. Forgószél kapott fel, nevetve táncolt velem. Amikor azt hittem, nincs tovább, amikor a további pusztítást vártam, a kacagó világ megfordult. Zavart boldogság költözött lelkembe. A puha takaró körém fonódott, de ami ennél sokkal fontosabb volt, Ő mellettem volt. Hogyan mondhatnám el neki, ami bennem zajlott le? Tekintetem az arcát fürkészte, melyen a megdöbbenés jeleit véltem felfedezni. Nem szánalmat, nem sajnálatot. Együttérzést, szeretetet. Érzelmeket. Pozitív érzelmeket.
Mintha a levegő határozottan melegedni kezdett volna, és a némaság sem a vihar előtti csönd volt. Immár béke honolt a szobában. Érzéki csalódás volt az egész, mind a melegség- bár a takaró nyilvánvalóan közrejátszott, de egy kihűlt belsőt az sem képes felmelegíteni. Helyesebben szólva: az nem képes. De más igen. Szavak, melyekre oly rég vártam. Sokkoló információk hada rohamozott meg. Események, melyekről nem volt tudomásom. Pszichiáter? Tébolyult elme? Felvettem ringatózó szavainak ritmusát, mellkasának lassú emelkedését. Szinte együtt mozogtam vele. Megállíthatatlan áradatként ömlöttek Matt mondatai, amiért végtelenül hálás voltam. Szívembe azonban jól olvasható feljegyzések kerültek, hogy emlékezzek ezekre a pillanatokra, a vallomásokra. Én vagyok a kiút? Nem bírtam tovább. Egyetlen könnycsepp, mindössze egyetlen kibuggyant szeméből, ténferegve csordogált arcomon, majd Matt ingének anyagán lelte halálát. Magam miatt már nem voltam képes sírni, de érte igen...
Teltek a másodpercek, fel kellett dolgoznom az imént történteket. Hiába akarnám tagadni, pár percen belül többször fordult meg velem a világ, melynek következtében még mindig szédülök. Megannyi információ hangzott el, mindenre válaszolni akartam, vagy legalább megpróbálni.
- Hála az égnek!- szorítottam meg kezét.- Soha nem juthatsz el arra a pontra, hogy ezektől várj megoldást! Mert hiábavaló a remény- utaltam vissza a legnagyobb aggodalmamból fakadó témára. Se kés, se gyógyszerek. A kolibriként vergődő szívem nyugodtabb tempóra váltott, végre nem lüktetett az egész mellkasom.
- Figyelj rám!- tisztában voltam vele, hogy tudja, amit most fogok neki mondani, de nem baj, ha mástól is hallja, az nem árthat. A pszichiáterrel szemben én nem kezelem tébolyultként, messze vagyunk attól a ponttól. És nem fogunk odáig eljutni. Nem hagyjuk - Nem vagy őrült. Nehéz időszakon mentünk keresztül, de átvészeltük. Nézd, még mindig itt vagyunk, együtt. Megtörtél, igaz. De fel fogsz állni! Nincs szükséged egy okoskodó lélekbúvárra, aki bemagyarázza neked, hogy kezeléseken van a helyed. Ha szeretnéd, legközelebb elkísérlek, és kint megvárlak - szentül hittem ennek valóságtartalmában.
- Nem húzlak többé vissza, megesküszöm neked. A múltat lezárjuk, csak a jelennek élünk. Így lesz. Ígérem- bezáródott a ládika ajtaja. Az emlékek ládikáját eltettem a sarokba, porosodni. Akaratlanul is fel fogjuk nyitni néha- ebben biztos vagyok. De semmiképpen nem engedjük szabadon a fájdalmas emlékeket. Tudom, hogy ez nehéz vállalkozás, de megéri. Egyetlen kóborló gondolat azonban nem akart bezáródni: el tudja fogadni azt, ami vagyok? Együtt tud élni ezzel? Egy közönséges gyilkossal...
- Ne mondd azt, hogy jobb nekem nélküled! Soha ne feltételezd ezt! Jót akarsz nekem? Ne taszíts el magadtól. Azzal teszem neked a legnagyobb jót, ha mellettem vagy. Bízom benned. Nézz rám, és mondd azt, hogy nem egy ragyogó arcot látsz, mely érted ragyog! fel- suttogtam a füle mellett. Igen, benne határozottan megbíztam. A szemében ott voltak az ismerős fények, eltűnt a közöny, ismét Ő volt.
Én lennék Júlia? Mosolyognom kellett a szavakon. Soha nem tartottam magam alkalmasnak a Júlia szerepre. És lám... Ő tett azzá! Félelem hasított belém. Túl sokat vállal magára a családom keresztjével.
- Ne foglalkozzunk egyelőre a családommal, ők ráérnek. Mellékesek... - nem hagyhatom, hogy megismétlődjön a múlt. Túl korai lenne. Bármennyire is szeretne Matt bizonyítani, még nem lehet A legfontosabb most Ő. A felismerés villámcsapásként hasított belém. Képes vagyok magam elé helyezni. Már nem én vagyok a sorban az első. Réveteg gondolataimból ajkai érintése ragadott ki. Puszit nyomott az arcomra. Nem volt ebben semmi elképzelhetetlen, máskor is megtette. Valami mégis ott lebegett benne, ami megfoghatatlan. A szeretet...
Megsimítottam arcát, hüvelykujjamat alsó ajkán nyugtattam. A szó már a nyelvemen volt, mostanra tudatosodott. Igaz volt amit éreztem. Mindennél jobban, őszintén, ártatlanul, feltétel nélkül.
- Szeretlek.

FIGYELJ RÁM! - hangzott a felszólítás, és az én figyelmem egyetlen azúrszempárra szűkült. Hallgattam a szavakat, amik épp oly határozottak voltak, mint a bennem érlelődő elhatározás. Sophie pontosan azt mondta ki, amit én gondoltam a helyzetemről. Jó volt megerősítést kapni egy olyan embertől, aki talán a legjobban ismert a világon. Sőt... nincsen itt talán, Ő ismert a legjobban. Épeszűnek gondolt mindazok után, amit belőlem látott. Meglehet, hogy csupán elvakultság mondatta vele, de mit foglalkozzak én mások véleményével? Ha Ő normálisnak tart, akkor az vagyok. Mindössze neki kell megfelelnem, és neki sikerült megfelelnem.
- Kedves tőled, de nem szeretnék közös programot csinálni a dologból. Járok majd én egyedül, és végre visszaszerzem a naplómat, amit elkoboztak tőlem... - homlokom ráncba húzódott, ahogyan a tett abszurditásán álmélkodtam. A legintimebb tárgyamtól fosztottak meg, az egyetlen élettelentől, aminek a támogatása egy élővel vetekszik. Úgy olvasta előttem Mr. Allen, mintha egy kórképet fejtegetne. Minden egyes szót morfémákra bontotta, hogy egy árva hang se kerülje el a figyelmét. Mintha a "h" betű vészjósló lenne, az "i" pedig kimondottan jó jel. Nevetséges volt, ahogyan az átgondolatlan szavakon csámcsogott, és próbálta alkalmazni elképzelhetetlenül nagy tudását.
- Köszönöm. Nem tudlak hedonistaként elképzelni, Sophie... - mosolyodtam el. Annyira nem illett rá a szerep, mintha én akarnék C vitaminban gazdag paprikává változni. Ott volt a szemeiben az őrültség, mégis a gondtalan jelennél tovább látott. Szervezettebb volt és következetesebb ennél... Megcirógattam arcát, hogy ezzel is jelezzem, úgy szeretem, ahogy van. Nem várom el, hogy megváltozzon, és nem utasítom el a változását.
- Sophie, tudom, hogy pontosan olyan jó hatással vagyok rád, mint az ópium. Boldog vagy mellettem, és vidám, amikor a kezedet fogom - kézfejére tapasztottam tenyeremet. - De hidd el, amint igazán beléd ivódom, rájössz milyen káros is vagyok hosszútávon. De ezzel nincsen baj, szívesen leszek a káros szenvedélyed. Csak a beleegyezésed kellett... - kezemet felfuttattam a karján, majd egy csókot forrasztottam a nyakára. Ő lesz az én édes gyógyszerem, és én leszek az ő bódító drogja. Csak egy hajszál választotta el az egyiket a másiktól...
- Szorgalmazom az ötletet - feleltem illetlenül a családjára tett megjegyzésre. Nem láttam értelmét annak, hogy feleslegesen rágódjak a családba való beilleszkedésen. Egyszerre egy problémára kell koncentrálnom, hogy igazán hatékonyan tudjam kezelni azt. A problémák azonban akkor távol estek attól a szobától, ahol mi voltunk.
Sophie ott volt mellettem, éreztette velem szeretetét. Végül kimondta az egyértelműt. Mégis olyan idegenül hangzott, mint a gyerek legelső szava. Öröm, bizonyosság és csodálat keveredett bennem. A kis Sophie kimondta a legelső szót, ami az összes fölött helyezkedik el. A legigazabbat, a legszebbet, azt, ami lefedte a létet. Elégedett mosoly kúszott az arcomra, meghatódtam az előrelépésen, amit a szőke hajú lány tett.
- Én is szeretlek, Sophie... Nem véletlen alliterál a neved a szóra, tényleg hősnői neved van. Minimum egy regényt kell írnom rólad, hogy az egész világ tudja, valahol él egy Sophie nevezetű lány, aki mindennél erősebb és tisztább - felhúztam az ágyra takaróstul és az ölembe ültettem. - És persze azt is szeretem, ha az emberek féltékenykednek... - félretoltam hajzuhatagát, hogy arcomat nyakára simíthassam hátulról. Karjaim szorosan ölelték, ujjaim madzagként fűződtek ujjai közé. Az alliterációval kezdtem játszogatni, kedvem leltem a szellemes szójátékban. - Szeretlek, Sophie szépségem, szívből, Stratford-upon-Avon szelíd színeit idézed szerény személyemnek... - halkan kuncogtam a végén. - Valljuk be, tényleg megőrültem. De te vagy a hibás, te őrjítettél meg.
Az ablakon csak halványan szűrődött át a holdfény varázsa. A hűvös sem tarthatott vissza attól, hogy a nyíláshoz szökjek - Sophie-t is magammal rángatva - s a csillagsereg ragyogásába merüljek. Ezernyi gyémántos pötty virított az éged, de egyik sem volt hasonlítható hozzá. Kerestem azt az egyet, ami az ő sorsát határozza meg, de nem találtam, se a sajátomat. Hátulról átöleltem őt, és halkan a hajába súgtam:
- Vajon melyik a mi csillagunk? Keress egy őrülten cikázó, vibráló pontot, ami irreálisan közeli, és... ilyen csillag nincsen. Elképzelhetetlen, ami velünk történik: maga a szerelem. Lehetne ennél jobban szeretni? - szembe fordítottam magammal, hogy belássam az arcát.
Egy nyughatatlan csókot csentem tőle, aztán annak sokszoroztam a számát. Érezni akartam ajkam alatt, pulzusomban a jelenlétét. Egy erősebb mozdulattal a párkányra emeltem, így felém emelkedett. Néztem felfele a szürkének tűnő szemekbe, és próbáltam még mélyebbre merülni. Mosolyom lemoshatatlan volt, a boldogság nem hagyott nyugodni. Csak figyeltem válaszát a kérdésre, vajon lehet-e ennél jobban szeretni?

- Hogyan? De ezt... nem tehetik...- hitetlenül révedtem tekintetébe, nem akartam elhinni, hogy a napló- a féltve őrzött kincs- egy illetéktelen személy kezei között sínylődik. Matt összes féltett titkával, a múltjával, és a mi múltunkkal is. Elképzeltem, ahogyan az orvos szemezget a bejegyzésekből, okoskodóan hümmög, vagy magyarázatot vár egy-egy fejezet elolvasása után. A mai este megértette velem, a múltat nem kell felemlegetni Matt előtt, hagyni kell, hadd csorbuljanak az emlékek, hadd váljon belőlük halványodó fénykép... eddig nem csak én rángattam vissza az emlékekbe, hanem a kezelések is. Bármennyire akar, nem fog tudni szabadulni az árnyaktól, amíg a foglalkozások keretein beül erőszakosan kényszerítik az emlékekre. Pusztán reménykedhettem, hamarosan véget érnek a találkozók a pszichiáterrel, és Matt visszakapja a nyugalmát. Nem akartam faggatni erről a témáról, mindössze megszorítottam a kezét, hogy érezze, én mellette állok.
Kacarászni kezdtem következő megjegyzésére, és mosolyogva válaszoltam.
- Túl jól ismersz. Tényleg nem vagyok hedonista- nem is így értettem az ígéretet. Tisztában voltam a jelenlegi helyzetünkkel, a jövőre vonatkozó kilátásokkal, az új nap ígéretének megannyi lehetőségével.- De ezt mondd az ingednek- utaltam vissza nem is olyan régi, vágytól izzó tettemre. A szanaszét heverő gombok bizonyították, az élvezetek iránti vágy engem is könnyen magával tud ragadni. De csak és kizárólag Matt vonatkozásában.- Adósod vagyok egy újjal- elmosolyodtam, majd fejemet mellkasára hajtottam, fél kezemet kiszabadítva végigsimítottam a ruhadarabon, ahol a gomboknak pusztán megsebzett helyét találtam.
Ópium... mindig elutasítottam a tudatmódosítók használatát, nem láttam soha értemét. Álszentül hathat ez pont az én számból, aki nyugtatókon élt egy baleset miatt. Mégsem tartom képmutatásnak. Képes voltam letenni a gyönge menedéket, visszatérni a valóságba, szembenézni a problémákkal. Ennek ellenére belementem a játékba, legyen a drogom, hadd legyek függő!
- Nem leszel... már az vagy- ejtettem ki csöndesen a szavakat. Gondolja, hogy beléptem volna a pokol kapuján, ha nem így lenne? Hogy vállaltam volna bármit érte? Hogy inkább futottam volna a messzeségbe, valahová a sötét éjszakába, mintsem Őt megbántsam?
Egyetlen fejbólintással elintézettnek tekintettem a családomat illető kérdéskört, egyikünk sem akart az ő nagy igényeiknek megfelelni. Mi jól éreztük együtt magunkat. Két sérült ember, akik csak együtt képesek egészet alkotni. Csak és kizárólag a másikkal, senki mással...
Remegő szempillákkal vártam a szent szót követő reakcióját. Szívem megkapta az áhított szavakat, hallottam, tudtam, éreztem, ez a valóság. Átléptem az utolsó korláton, amit saját magam elé építettem, szóval is feladtam a legutolsó védőbástyát is, elvesztem... a szívében, a szemében, a szerelmében. Akár egy óvni kívánt gyermeket, úgy szorongatott az ölében, ahol már otthonosan éreztem magam. Igen. Hazaértem. Halk kacarászásba kezdtem a hősnői szerepkörbe belegondolva, fantáziám csapongani kezdett, de nem találta neki megfelelőnek a szerepet, inkább maradtam önmagam, a legcsodálatosabb teremtés karjaiban.
Tiszta és erős? Én? Kíváncsian pislogtam fel a fiúra.
- Erősnek és tisztának tartasz? Azok után is, amit... tettem?- szegtem le fejemet. Még mindig bennem bujkált az a bizonyos kérdés. - Képes vagy elfogadni engem, így? Ezzel a tudattal együtt élni?- ragasztót kellett volna tennem a számra, máris kinyílt a ládika. De az én múltam árnya tört felszínre- ismét. Egyetlen kérdés erejéig, az utolsó nyugtalan felvetés akart megnyugtató választ hallani.
- Féltékenykednek.. -ismételtem a szót, majd nevetésben törtem ki.- Elég lesz, ha végiglejtünk az iskolában kéz a kézben, mindenki féltékeny lesz a boldogságunkra- nem számít, hányan súgnak össze a hátunk mögött, hányan fúrják gyilkos pillantásukat belénk, a mi világunkat ez nem omlasztja össze.
Újból kacagni kezdtem, az alliteráció hallatán. Hihetetlen, miket tud rögtönözni, mik születnek meg abban a csodás elmében! Semmi kétség, az ő elméje a szavak világában mozog otthonosan, melyek csak arra várnak, hogy papírra vethesse őket.
Először beszélt az igazi otthonáról. Az Egyesült Királyságról, ahová megannyi emlék köti, és biztosan hazavágyik a mai napig. Vagy nem? Az emlékei ott még elevenebben törnének rá? Nem lenne menekülése? De, lenne. Az én karjaimba...
- Ezt örömmel hallom, és vállalom a tény összes következményét. Egy őrületes szerelem minden velejáróját - leheltem apró csókot arcára. Óvatosan csillaglesre indultunk a hűvösséget árasztó ablakhoz. Csak bámultam a csillagmilliárd vakító ragyogását odafönt. Pont mint a drágakövek. Gyermeki énem előtérbe került, valamilyen jelzést várt, hátha megtaláljuk amit keresünk. Kémleltem az eget, rábukkantam egy csillagra, mely illene hozzánk. Nem kettőt kerestem, csupán egyet. A közös csillagunkat. Rábukkantam egyre, mely, akár a mienk is lehetett volna.
- Talán az ott, az egyedüli, távolabb a többitől. Mégis, milyen szépen ragyog. De lehet, hogy nem a megfelelő helyen keressük- gyermeki lelkem nem ismert határokat. Játéknak éreztem azokat a pillanatokat. De a legszebb az egészben az volt, hogy nem egyedül játszottam, és a játék nem ér véget az éj leszálltával. Az óra mutatójának halk ingása jelezte, már csak öt perc volt hátra éjfélig. A fiú születésnapjából, mely azt hiszem idén duplán érdemli ki a címet. Újjászületésnap is lett egyben.- Talán... máshonnan látni a mi csillagunkat... akár Londonból...- egy kósza gondolat, mely ki tudja hová vezethet...
Visszhangzott Matt mondata a fülemben. Szemeibe meredtem, a hol fénye csak még csábítóbbá tette a tengerszín szemeket, kedvem lett volna megfürdőzni bennük, és soha ki nem szállni a hullámok közül.
- Félek, nem teljesen értem mire gondolsz...- vallottam be pironkodva, de azonnal folytattam. - Egyszer azt kérdezted tőlem, szerelem-e az, amit a Rómeó és Júlia elolvasása után érzek. Akkor csak feltételezésekbe tudtam bocsátkozni. A választ mára tudom. Nem, egyáltalán nem az. Amit én érzek irántad, az... leírhatatlan. Nem lenne képes visszaadni semmi. Se kép, se írás, se zene, semmi... a legtisztább és legfelemelőbb érzés, amit valaha tapasztaltam. Jobban lehet-e még ennél szeretni? Tudnálak-e ennél meg jobban? Szívem minden húrja a Te nevedet harsogja, lelkem árnyas foszlányai csak hozzád vágynak, minden idegszálam téged akar, testem csak melléd vágyik. Amikor elvittek tőlem... Karácsonykor, azt akartam, hogy ne tegyék. Inkább az igazi bűnöst zárják fogságba, azt, akit mindenki az áldozatnak gondolt. Engem. Kiáltottam a rendőröknek, el akartam mondani, de anya nem hagyta - a pokrócot szorosabbra húztam magam körül, betakartam vele Matt-et is, szorosan hozzábújtam, fejem a vállán nyugodott.
- Végtelenül szeretlek- suttogtam a gyűrött ingbe, kapaszkodtam belé, és azon gondolkoztam, mire gondolhatott, amikor megkérdezte ezt. Fejemet lassan fölemeltem az arcához, édes csókot lopva tőle. Arcának fényei megváltoztak, sugárzó fénycsóva kúszott le vonásain. Hárta pillantottam, egy hullócsillag száguldott el a látótérben, épp Matt születésnapjának utolsó percében. Azonnal a mi feltételezett csillagunkat kereste a tekintetem, szerencsére nem annak a fény hunyt ki. Az utolsó kívánság is elhagyta mára néma ajkaimat. Nem magamért kívántam. Másért. Saját magamnak ennél nagyobb boldogságot egyébként sem kérhetnék, mert nem létezik...

A HULLÓCSILLAG FÉNYESEN gyorsulva szelte át az eget. Csendes csobogás nesze hallatszott, betonozott sétányt éreztem talpam alatt. Előttem húzódott a korlát, felettem tornyosult az archaikus utcai lámpa. A naplemente narancshéjat tapasztott az égre, sárgaságba merült a horizont. Barnásan derengett fel a túloldalról egy régies épület, tetején ódon órával. Felettem fútt a nyári szellő, ami megrebegtette a fejem felett hajolgató ágakat. Képzeletben a Big Ben felé intettem, mint aki komoly magyarázásra készül. A Temze lilásan verte vissza alakunk fényét, titokzatos színekbe burkolózott a táj... egyszerűen idillikusan gyönyörű volt.
Hadd láthassam még Londont, egyszer az életben legalább!
- Költői magaslatokba emelkedtél, azt hiszem... - nyomtam ellágyult csókot Sophie hajára. - Őrült lettél volna, ha felvállalod helyettem. Szerintem pontosan eleget kellett már elviselned, nem hogy még pszichiátriára hurcoljanak, és ott folytassák a kínzásodat. A Te dolgod egyelőre, hogy összeszedd magad és mosolyogj minél többet, amennyit csak lehet... nekem - álla alá csúsztattam ujjaimat, megsimogattam nyakát. - Én megküzdök a kezelésekkel, tán a hasznomra is lesz. Csak ne aggódj miattam, minden a legnagyobb rendben van. Amíg köztünk megvan a harmónia, a világ sem foroghat ellentétes irányba.
Lefejtettem magamról a takarót, és a teste köré fűztem. Felkaptam az ölembe, úgy cipeltem el az ágyig. A puha matracra fektettem, majd a jegyzetkönyv után siettem, amit ő adott nekem karácsonyra. Sophie-val a mellkasomon, és a felcsapott, üres könyvvel a kezemben feküdtem az ágyon, ahol már rég nem aludtam. Forgolódással töltött éjszakák, kóborlás az iskola falai között, szökési kísérletek. Most azonban, mintha az álmatlanság egyszeriben búcsúcsókot vett volna tőlem, elmém elködösült. Pislogtam párat, hogy életet leheljek gondolataimba, ám ez sikertelen próbálkozásnak bizonyult. Mintha hetek álmossága szakadt volna a szemem világára, a szoba körvonalai színskálákba folytak át. Sophie pehelykönnyűnek tűnt, arca melege testhőmérsékletembe olvadt.
Lekapcsoltam a lámpát, a kiskönyv az éjjeli szekrényen végezte. A vaksötét felerősítette az érzékszerveimet, pillanatokra újra éber lettem. Átgondoltam a beszélgetést, a szülinapomat, a mai napot. Elégedetten öleltem magamhoz a lányt, aki képes volt pár óra leforgása alatt kikúrálni a lelki bajaimból. Talán szólnom kellene Mr. Allen-nek, hogy kérjen tanácsokat az illetékestől.
- Remélem, nem fordult meg a fejedben a távozás gondolata... Ez a nap akkor teljes, ha itt maradsz, egészen reggelig. Majd reggel kiszöktetlek a fiú körletből, erre ne legyen gondod! Minden rendben lesz - ásítottam egyet, aztán Sophie feje búbjára támasztottam arcomat. - Nem ítéllek meg, elfogadom mindazt, ami történt. Én úgy érzem, Te vagy az egész áldozata, és nem az, akit ezzel a másvilágra küldtél. Visszafordíthatatlan eset, változtatni már nem fogunk rajta. A lehető legjobb, amit tehetsz, hogy soha többé nem szállsz ittasan volán mögé... de ezt jól tudod. Másik jó orvoslás, ha örökre velem maradsz és ezzel egy másik embernek adsz életet. Ez elég fair. Velem maradsz, megengeded, hogy aranykarikát húzzak az ujjadra, aztán A legközelebbi viszont látásra(!), Amerika! Elhagyjuk az államokat, és irány Nagy Britannia. Látnod kell Londont, egyszerűen csodálatos! Emellett ragaszkodom, hogy egyszer elvigyelek Párizsba, lehetőleg minél előbb. Nem akarok újra az idő csapdájába esni, veled nem.

Matt mintha elveszett volna a hullócsillag látványában, az üveggolyók távoli víziókat sejtetettek, egyetlen pillanatra elhagyta ezt a világot. Hová kalandozott? Hová vágyott? Nem volt nehéz kitalálni. Megértően mosolyogtam, bárcsak én is elveszhettem volna abban a vízióban! De tőlem ez oly távol állt...
Csöndesen kacagtam karjai között.
- Úgy látszik, a költőiséged megfertőzött...- akár egy ragályos betegség, ami beleivódik az emberbe. De amíg a betegségtől szabadulni akarok, ezektől a változásoktól nem... Kölcsönösen hatottunk egymásra, észrevétlenül formáltuk a másikat. Az élek lecsiszolódtak, már- már egészet alkottak. Sok elég volt belenéznem szemeibe, kiolvastam belőle a kívánságait.De ezúttal elbeszéltünk egymás mellett. Lesütöttem fejemet. Matt félreértett, nem akartam helyette felvállalni. Én... az igazat akartam elmondani. Arról, hogy egy gyilkost szabadlábon hagytak, sajnálgattak, miközben az áldozat- akit én tettem azzá- a rendőrautó hátsó ülésén görnyed. Nem akartam tovább fájdítani a szívét, hát elhallgattam, nem cáfoltam meg téves feltételezését, lehajtott fővel bólintottam egyet, és elnyomtam magamban ezt a vallomást.
Bánatosan mosolyogtam, szerettem volna elhinni, hogy a kezelések valóban a hasznára válnak. De valahol legbelül, inkább távol tartottam volna őt a pszichológustól, mintsem egy szobában vele. Minél távolabb, annál jobb... nem bíztam az orvos módszereiben. Egy hónap telt el Karácsony óta, mégsem ért el látványos változást. Jobban mondva elért. De csak negatívakat. Matt teljesen kifordult önmagából, képtelen volt kontrollálni saját érzéseit. Egészen ma estig... azonban ma megváltozott valami. Már másként áll hozzá a dolgokhoz, talán reménykedhetek a legjobbakban. Talán...
Lelkesen bólogattam, a harmónia helyreállt közöttünk, ismét a megszokott ütemben folytak a dolgok. Matt ölében lassacskán elfolytam volna, azonban az ágy felé vettük az irányt. Ismét Ő gondoskodott rólam, óvott, féltett, szeretett. Magunk mellé hozta a naplót, mely üres lapjaival biztosan írásra fogja még csábítani. Majd mégis letette a szekrényre. És sötét lett... sötét, mégis békés, nyugodt, boldog volt a környezet. Fejem mellkasán nyugodott, bőre illata csábítóan szálldogált. Lehunytam a szememet, hagytam, hogy elöntsön a pillanatnyi teljes megnyugvás. Bizonyosságot akartam adni, eszemben sem volt magára hagyni. Hosszú, ám könnyed csókot leheltem mellkasára, jelezvén, itt vagyok és maradok is. Meg sem fordult a fejemben a lebukás, nem érdekelt. Akkor nem. Akár futólépésben is hajlandó lennék távozni, vagy bújkálva, csupán egyetlen vele töltött perc kedvéért.
A levegő megállt körülöttem, én sem mertem lélegezni. Minden egyes szóra teljes figyelmemmel koncentráltam, a határozott szavak azonban nem taszítottak a mélybe. Épp ellenkezőleg. Felemeltek. Tisztán éreztem, ahogy megkönnyebbültem. Mintha egy súlyos tárgy könnyű selyemként csúszott volna le rólam, fájdalommentesen, egyszerűen. Lélegeztem. Szabaddá tett.
Soha többé, egyetlen pohárral sem! Azóta egyszer ittam alkoholt, a méregerős borostyánfolyadékot ugyanezen a helyen. Többé nem is kívánom azt. Se másikat. Nincs több befolyás, nincs több elképzelt bátorság, csak tiszta, józan tudat létezik, ami tökéletesen tisztában van minden döntésének súlyával és annak esetleges következményeivel. Míg én újból megerősítettem magamat elhatározásomban, Matt egy ismeretlen témát feszegetett, melyről soha nem beszéltünk még. Nem volt miért...
Aranykaikát... - visszhangzott a fejemben. Hogyan? Mármint...? Jól hallottam? Amikor legelőször megemlítettem anyáék házassági problémáját, a legijedtebb tekintettel találkoztam, amit valaha el tudtam képzelni. A fiú úgy félt ettől a szótól, mint egér a macskától. Most mégis...
Viszlát Amerika! Nagy Britannia... Párizs...Három hely, néhány mondaton belül. Viszlát... a családom, a barátaim, az életem... búcsút kell vennem mindettől? Szemeim tűélesen pásztázták a vaksötétet, valamibe kapaszkodni akartak.
Ismét lehunytak pilláimat, megnyugtattam magam: majd egyszer. Nem mondott semmit, nem azt mondta, hogy most azonnal össze kell pakolnunk és elindulni a nagyvilágba! Egyszer tényleg látni akarom, és fogom is! Addig is terveket szőni lehet, szabad, kell.
- Biztosan szép. Olyan hévvel tudsz róla beszélni, szinte látom magam előtt a folyót, a hidakat, az óriáskereket! Ígérd meg, hogy megmutatsz majd nekem mindent!- fontam szorosabbra idő közben elgyengült ölelésemet. - Egy amerikai lány Londonban- nevettem fel. - Tudod mihez kezdenék? Nyitnék egy kis üzletet, vagy kettőt! - lelkesedtem az új lehetőségekért, hittem, hogy a világ bármelyik pontján meg tudnám állni a helyemet. - Az egyikben cipőket és kiegészítőket árusítanék, a másikban művészkellékeket forgalmaznék!- vigyorogtam a két légből kapott ötleten. A kezdőtőke nem jelentene gondot, a szüleim gyerekkorom óta gondoskodnak az életbe történő kilépésem megalapozásáról. - Az előbb rosszul mondtam. Nem egy amerikai lány... hanem én! És Veled...- érzékenyültem el.
Aranykarikát, London... - suttogta a néma szellem. Képes lennék elhagyni mindent? Elválni az eddigi életemtől? Egyszer biztosan képes leszek rá. Mert rá kellett jönnöm, nem az számít, hogy hol vagyok, hanem az, hogy Matt velem legyen.
- Akkor én ahhoz ragaszkodom,- kezdtem vontatottan, miközben előhalásztam a zsebemből a mobilomat és villámgyors keresgélésbe kezdtem az interneten - hogy ne várjunk túl sokáig - emlékeztem, mit mondott az otthonomban Matt az édesanyjáról és a párizsi útról. Még aznap el kellett volna vinnie. Kézen fogni és elvinni. Igaza volt. Szemeim eleinte hunyorogva keresték a lexémákat, de szépen lassan hozzászoktam a vakító fényességhez. Röppentek a másodpercek, én szorgalmasan tapogattam a telefonomat, előkészítve a csínyt.
- Remélem, a közelben van a bőröndöd. Mert hétfőn indul a gép Párizsba - ledobtam az ágyra a telefont- és mi rajta leszünk!- nevettem el magam. - Ha ragaszkodsz ahhoz, hogy te vigyél el, akkor átadom a telefont, már csak jóvá kell hagyni a foglalást – ismét kezembe fogtam a készüléket, és közénk tettem.
- Látod, határozottan megőrültem én is. Tíz nap Párizsban, mit szólsz hozzá? Orvosi igazolást majd szerzünk. De ami fontosabb: holnap már pakolhatunk is.
Aranykarikát, London... - a suttogó hang csak nem akart szűnni, egyre erősödött.
- Matt, amit mondtál... úgy értetted, hogy... aranykarikát, London... - ismételtem a szellem szavait, várva, hogy Matt pontosítsa amit hallani véltem. Nem, nem csak véltem, tényleg hallottam. Vagy mégsem? Jól értettem, vagy mégsem?

A SZŐKE HAJÚ FÉRFI sürgető szemeket mereszt a tolongásra, ami a helyszínt jellemzi. A Trafalgar téren embertömegek tolakodnak, a túloldalon megnyitásra készül az új művészellátó bolt. A férfi röptében az órájára pillant, aztán rohanva botladozik a tér kövezetén. Kacskaringósan kerülgeti az embereket, akik mind-mind egyetlen pontot vettek célba: az új szenzációt. Már hetek óta hirdetik az üzlet megnyitását, ami páratlan a világvárosban. Hihetetlen felhajtás, a feltörekvő művészek egyetlen lélekként sóvárognak, hogy betekintést nyerjenek az új polcok soraira. A férfi csak rohan, mígnem elér a bejáratig. Szűk résre nyitja az ajtót, amin kénytelen a legnagyobb probléma nélkül betuszkolni magát. Kattan a zár, ő kifújja magát. A falak mögül egy aggodalmas, ám még így is gyönyörű nő lép elő. Derekánál fogva magához rántja a férj, de a feleség lefejti magáról a birtokló karokat. Nyugtató szavak itt nem segítenek, Sophie nem ilyen nő, vagy ha ilyen is, a férfi mellett már elavult játékszerekké váltak a szavak. Egy csókba mártja a rózsaszínű ajkakat, s a törékeny aggodalom szilánkjaira pattan. Egy utolsó pillantást cserélnek, aztán közösen nyitják meg a boltot, ami már a kezdetekkor népszerűségnek örvend. A betóduló emberek elárasztják a helyet, alig lehet győzni kiszolgálásukat. A kassza mögött szorgoskodó lány előzékeny mosollyal fogadja a vásárlókat, itt semmi nem mehet rosszul. A búza szőke nő szívébe nyugalom szökik, ahogyan látja szuperálni az üzletet. Minden vágya a valóság pergamenjére vésődik, alig képes felfogni a látványt. A férfi hátulról átöleli, és egy keményfedelű könyvet nyom a hasára. A nő kikapja a kezéből, majd leolvassa a címet: Sophie, azaz a reményről. Tudja mit jelent ez, a korosodó úr végül sikerrel járt, a műve a kiadás szélén jár. Kikelve magából a férje nyakába ugrik, nehéz lenne ennél boldogabbá tenni.
Ezek leszünk mi, Sophie és én.

Sophie kikelt magából, képtelen voltam megállni mosolygás nélkül. Felderített az a nagy lelkesedés, amivel a lány rendelkezett. A jövőkép, amit felfestett előttem szebb volt mindennél, elhitette velem, hogy egy élet végződhet tökéletesen. Az ember eljuthat pokolból akár a mennybe, ha megtalálja azt a hiányzó darabkát, ami képes felszabadítani mindennemű káros bűnétől. Gyerekek módjára csapta össze kezeit, miközben felegyenesedett az ágyon. Csak a körvonalait láttam, de már ennyi elég volt, hogy lenyűgözzön. Nem láttam a mindent eláruló szemeket, mégis éreztem a szenvedélyt, ami benne tombolt, amit én hívtam életre. Követtem a példáját, és én is felültem a paplanból. A hőn áhított álmosság rekordsebességgel szállt el belőlem, de ezt egy cseppet sem bántam.
A telefonjával kezdett babrálni. Megőrültem attól az elvetemült elkötelezettségtől, amivel láncon ragadta az ötleteimet, és a realitás talajára rántotta őket. Jegyeket intézett Párizsba, jegyeket nekünk, kettőnknek. Tetszett az ötlet, mégis úgy éreztem helytelenül cselekszünk. A mosoly lehervadt arcomról, amint a jóváhagyásról beszélt. Nekem nem volt pénzem, és kapcsolataim sem, amik segítségével pénzhez juthattam volna. A tény elszomorított, már a kezdetekkor kudarcot vallottam a "Sophie-féle tökéletes férfi" szerepkörében. Hogyan mondhattam volna ezt meg neki? Hogyan közölhettem volna, hogy mellettem csupán az élet nehéz oldalát ismerheti meg?
- Sophie, igen úgy értettem. De hadd magyarázzam meg neked! Aranykarikát szeretnék húzni az ujjadra - megsimogattam gyűrűsujját, majd folytattam -, hogy mindenki lássa, ez a fantasztikus nő már rendelkezik udvarlóval, és köszöni szépen, egyelőre elég neki egy is, aki szórakoztatja. Hadd epekedjenek! Aranykarikát szeretnék az ujjamra, ami mindig emlékeztet a múltunkra. Nem az én saját, kaotikus múltamra, a mi közös múltunkra, amiben még sosem csalódtam. Ha ránézek az arany ékszerre, szeretném, hogy minduntalan az arcodat idézze, és persze a tényt, hogy hozzám tartozol... - megsimogattam puha arcát, aztán egy határozott mozdulattal elrántottam a kormányt. - De ezzel a gyűrűvel sok minden más is jár. A nulláról kell elkezdenünk mindent az ég adta egy világon. Nem lesz kezdőtőke, nem lesz a hátunk mögött üldögélő szülői hagyaték. Mindössze egy házunk van Yorkban, amit a szüleimtől örököltem, és aminek ma lettem a jogos tulajdonosa, ahogyan betöltöttem a tizennyolcat. Nincsen vagyonunk... Mégis úgy gondolom, a leggazdagabb emberek lehetünk egymás mellett - céloztam a lelki gazdagságra, ami nekünk megadatott. - S ameddig ez az állapot az anyagiakban is realizálódik, megígérem, hogy minden nap, minden éjjel azon leszek, hogy nyugodt körülményeket teremtsek, amibe végül beleteheted a boltjaidat, és mindent, amit csak akarsz. De ez idő... - szünetet hagytam, hogy átgondolhassam a szavakat.
- Lehet, hogy nem szeretném jóváhagyni azt az utazást. Nem mennék el nyugodt lelkiismerettel, ha tudnám a pénz, amiből utazunk nem az enyém. Remélem, megérted...
A téma ellenére nem éreztem, hogy feszült hangulat szakadt volna közénk. Még mindig nyugodt voltam, mert olyan dolgokat tisztáztam, amiket előbb vagy utóbb esedékes lett volna. Szeretem a korrekt játékot, hát ezúttal sem tagadtam meg az elveimet. Imádtam Sophie lobbanékonyságát, ami részben engem is jellemzett, most mégis úgy éreztem, rajtam a sor, hogy megrántsam a gyeplőt. Egy vigasztaló csókot nyomtam a lány nyakára, majd közelebb húztam magamhoz. Ölelésembe zártam, érezze vele vagyok.
A telefont arrébb toltam, egészen az ágy szélére.
- Amúgy tetszik a boltos ötleted. A legelső döntés, ami előttünk áll, az a lakhelyválasztás. Mehetünk Yorkba, hiszen ez a legkézenfekvőbb, vagy el is költözhetünk. Akkor gondolom Londont vennénk célba, egy kellemesebb kislakással. Nehéz döntés.
Nem akartam befolyásolni a döntésben. Mindössze titkon reménykedtem, hogy nem Yorkot választja. Annyi kellemetlen emlék fűzött ahhoz a városhoz, annyi elhalasztott alkalom. Képtelen lettem volna megállni abban a szobában, ahol anyám holttestét találtam meg. A fennakadt szemek... idegtépő némaság... fűnyíró zakatoló hangja kintről... jéghideg, elfehéredő bőr...
- Nem fontos most dönteni! Ráérünk. - Szorosabban fogtam Sophie vállát, féltem, hogy eltűnik mellőlem. Soha nem szállhat ittasan volán mögé, mielőtt a saját életét veszélyezteti. Vagy mi van, ha más felelőtlensége sodorja bajba? Ha más ül ittasan autóba, akkor mit csinálok? Akkor mit csinálok nélküle?
- Kérlek, nagyon vigyázz magadra. Kerüld az utakat, inkább gyalogolj. Sőt, csak velem tedd ki a lábad innen, megértetted? Nem mehetsz az őrült emberek közé, ki tudja melyik... A lényeg, hogy maradj a közelemben, oké?
Szerelemféltés, életféltés, a félelem ezernyi színe kavargott bennem. Féltem, hogy elvesztem az egyetlen okot, ami visszatart anyám példájától. Hogy végül egyedül visszaballagok abba a sötét szobába, és keresztre feszítem az életem, magányos életem.

Ténylegesen azt hallottam, amit először feltételeztem. A kábulat alább hagyott. De nem, mégsem. Megerősített szavai hatására szívem szaporábban kezdett verni. Minden lány arra vár, hogy megtalálja az ő hercegét, megtapasztalja milyen érzés a nagybetűs Szerelem. Én már megtudtam. Közös jövőt terveztünk azzal a fiúval, akit mindössze három hónapja ismerek. Három hónap... mégis, megannyi élménnyel és nehézséggel néztünk már együtt szembe, amivel mások talán csak évek elteltével találkoznak.
Mosolyogva hallgattam az aranykarikára vonatkozó szavakat. Hozzám tartozol... És igen, elkezdtem várni. Várni azt a pillanatot, amikor majd el fog hangzani az a bizonyos kérdés. Egy év, kettő, három, esetleg tíz év múlva? Nem tudtam, de biztos voltam benne, hogy el fog hangzani. Tőlem is meg fogja valaki kérdezni. Valaki, aki a legfontosabb számomra.
Tovább hallgattam a szavakat, melyek egy árnyoldalra világítottak rá. Kicsit úgy éreztem magam mint a félig töltött pohár eseténél. Míg én azt mondanám, hogy félig tele, Matt határozottan állítaná, hogy félig üres. Tisztában voltam a helyzetünkkel, jobban, mint ahogyan ő azt hitte. Megcsóváltam a fejemet, ujjaiba fűztem sajátjaimat.
- Mindent, amit egymás iránt érzünk, a nulláról építettük fel. Sőt! Ha létezik még annál mélyebb pont, akkor onnan. Ezt is meg fogjuk oldani. Azt mondtad örököltél egy házat. Ez máris valami. Tető a fejünk fölött... - szorítottam meg kezét. Sokaknak az sincs. Nemhogy ekkora boldogságban legyen részük, mint nekünk! Azt hinné az ember, hogy így csak egy naiv fruska beszélhet. Nem, már nem vagyok naiv. Láttam a ránk váró nehézségeket. Egyik sem volt elhanyagolható. És még szóba sem került a családom...
- Amíg ez az állapot realizálódik- ismételtem a szavakat, majd felnevettem - Értékelem az elhatározásodat, kifejezetten tetszik az ötlet! De ne hidd, hogy én addig ücsörögni fogok a székemben, mert ennél nagyobbat nem tévedhetsz. Támogatlak mindenben, erőm fölött, ebben biztos lehetsz. De nem csak egy házunk van, ahogy mondtad. Van egy számlánk is, egy... használható összeggel. Ez már kettő - annál kicsit többről volt szó, mint egy pusztán éppen elegendő összegről, egyértelműen elég lenne a kis üzlet beindításához. Igazából mindkettőéhez.- Van még tehetségünk, ambíciónk és kitartásunk és itt vagyunk egymásnak – vettem latba az eszmei értékeket. - Például, én... mindig is közönség elé szántam a festményeimet és a rajzaim, de eddig nem volt meg ehhez a lépéshez a kezdő lökés. Itt az alkalom. Kellene szervezni egy kiállítást, hátha vevőt találunk néhány képre- kezdtem azonnali morfondírozásba. Ha csak néhány képet sikerülne eladni, vagy egy-két nevesebb kritikus elcsábítani a kiállításra, máris nyert ügyünk van. - Mit szólnál hozzá, ha egy kis gitárjátékkal te is színesítenéd azt az estét?- régi kihunytnak hitt ambícióim felszínre törtek. Mindent meg akartam tenni a közös célokért. Ha valaki, akkor én nem várom meg, amíg az idő elrendezi a dolgokat. - Nem akarom, hogy te erődön felül teljesíts, míg én csak szépen mosolygok. Persze, azt is megkapod -mosolyogtam azonnal rá- Ez egy közös út - ekkor jutott eszembe a szakadt húrokkal fekvő gitár, mely alkalmatlan a csodás muzsika megszólaltatására. Lelkesedésem azonban továbbra is töretetlen volt. Figyeltem, ahogyan a telefonom világító kijelzője egyre messzebbre kerül. Arcom egy pillanatra elkomorult, de valahol meg tudtam érteni az indokait.
- Ahogy akarod. De a lehetőséget továbbra is fent tartom, ha esetleg meggondolod magad... - nem fejeztem be a mondatot, szinte biztos voltam benne, nem fog változtatni a döntésén. Párizsnak még várnia kell ránk...
Máris az eljövendő közös életünk otthonát tervezgette. A helyszín... amint meghallottam a két város nevét, a döntésem egyértelműen megszületett, holott tudtam, ezzel meg fogom őt bántani.
- Igazából- kezdtem vontatott hangnemben - én... Londont preferálnám. Tudom, hogy York az otthonod, és biztosan elragadó és gyönyörű, ráadásul tele van emlékekkel, én mégis inkább egy ismeretlen helyen kezdenénk új életet. Nem a múlt darabkáira kellene építkeznünk. Persze, lehet, hogy ha meglátom a házat, azonnal beleszeretek és el sem tudsz majd onnan húzni... viszont... mivel nagyon fontos vagy nekem, és azt akarom, hogy Te a lehető legboldogabb légy. Ha ez Yorkban valósul meg, akkor legyen ott. Neked kell döntened- közelebb bújtam hozzá, a paplan egy részét ráhúztam a lábamra, majd az övére is. Közben magam elé képzeltem a két helyszínt, a vadidegen nagyvárost és a családi otthont, ahol Matt gyermekként rohangált. Idilli kép jelent meg előttem egy szőke kisfiúval, aki kosárlabdát szorongat a kezében. A kis Matthew...
Hirtelen hangnemet váltott a fiú, feszült aggódása kihallatszott szavaiból. Idegen volt a hirtelen felszínre tört ragaszkodás, a birtoklási vágy, a parancsoló hangnem. Eleinte nem tudtam mire vélni a rosszkor előtört szavakat, már épp vissza akartam rángatni a valóságba, amikor megértettem. Matthew White nem csak a szerelmét adta nekem, annál sokkal többet. Összetört szívének minden darabkáját, amely most rettegni kezdett, hogy ismét elveszíti azt az embert, akit közel engedett magához. Szorosan öleltem át Őt, nyugtatni kezdtem, akár egy gyermeket.
- Ne félj, kedvesem, nem megyek sehová. Nem hagylak el. Veled maradok, örökre- arcomat belefúrtam nyakába, csókkal illettem a bőrét. Az édesen kényeztető finomságok ellepték a nyakát, felkúsztak egészen ajkaiig, majd ott megállapodtak.
- Ne gondolj ilyenekre, ne fájdítsd a szíved. Itt leszek, látni fogom, ahogyan megírod a könyvet, biztatni foglak, amikor csak szükséged lesz rá. Itt leszek, csak szeress- szipogva ejtettem ki a szavakat, sűrű pislogással igyekeztem a kibuggyanni készülő könnycseppet visszatartani. A másodpercek teltek, még mindig őt szorítottam, szinte már fájdalmasan erősen.
- A közeledben leszek, most is itt vagyok. Ez elég közeli?- próbáltam elterelni a figyelmét a morbid témáról, az elmúlásról. Csókot nyomtam ajkaira, éreznem kellett az ízét, és neki is a sós könnycseppek fanyarságát, mert hiába próbáltam visszatartani, nem sikerült. Utat találtak a felszínre, elég volt abba belegondolnom, hogyan élhetnénk egymás nélkül?! Sehogyan...

SOPHIE ÖTLETEI NYOMÁN a méretes fahangszerhez jutottunk, ami sokkal inkább hasonlított egy leharcolt csatabárdhoz, mint egy lágy dallamokat eresztgető gitárhoz. Még élénken élt emlékünkben a dal, papírra vésett vonalak örökítették meg az íves formát, azonban az a gitár már széttörött. A legártatlanabb tárgyak sínylették meg lelki válságomat, mégsem tudtam bánkódni miattuk. Az új jövőhöz hozzátartozott az új tárgyak beszerzése, az új élmények gyűjtése. Semmi után nem akartam siránkozni, ami a múlthoz kötött. A múlt elmúlt, avítt kacatok hát hulljatok építőkockákra.
- A gitárjátékhoz szükséges lesz beszerezni egy gitárt, ami mondjuk megfelelően felszerelt húrokkal rendelkezik. Amúgy jó ötlet... - dédelgettem tovább a lányt, aki ébren álmodott.
Amint kiejtette London nevét, én látványosan fellélegeztem. Nehéz volna kőhöz hasonlítani azt a ólomsúlyú terhet, ami akkor lekerült a szívemről. Talán Sophie látta a szememben megbújó eszelős félelmet, és azért döntött így. Talán tényleg új lapról akar indítani, és csupán ízlése vitte rá erre a döntésre... Nem kutattam az okokat, a lényeg, hogy számomra kedvezően döntött. Szinte már láttam magam előtt a lakást, az ablak alatt kidekorált virágágyásokat, az étkező asztalára kihelyezett gyertyacsoportot, és bőrömön éreztem a nyugalmat. Hazaértünk, nincsen tovább menekülés. Nem kell utakat kutatnunk tovább, megtaláltuk a kiindulási pontunkat, ahova untalan visszatérhetünk egymáshoz.
Utolsó kérdésére határozott válaszom volt, az a bizonyos nemleges. Elmosolyodtam telhetetlenségemen, égetnivalóan rossz voltam abban a pillanatban, hogy nem tudtam betelni a közelségével, az örökkévalósággal, a tervekkel. Ezeknél még többet akartam. Szomjamat mindössze a pillanatnyi izgalommal tudtam oltani, ezért egy hirtelenjött ötlettől vezérelten feltápászkodtam az ágyról, és magammal húztam a lányt is. Lefejtettem magamról az inget, majd fáradt szemei köré tekertem.
- Megmutatom, milyen közelségben szeretnélek érezni...
Derekára fontam karjaimat, úgy indultam el vele a folyosó felé. Ügyeskedve kinyitottam a kulcsra zárt ajtót, aminek küszöbét - testéhez közel simulva - léptem át. Végig ott voltam a sarkában, erősen tartva vezettem a szőke lányt, aki türelmetlenül kérdezősködött. Hajába tűzött csókokkal próbáltam nyugtatni, ám ez egyre hatástalanabb lett a negyedik kanyar után. Már nagyon közel volt a cél, már nem kellett sokat várnia a kíváncsiskodó szépségnek.
A csempézett padlóra lépve vettem csak észre, hogy a hely vízben úszik. Óvatosan haladtunk előre, egészen a sorban legutolsó kabinig. Két karomat a derekára illesztettem, úgy emeltem át az elválasztón. Az ablakon besütő Hold fénye tompulni kezdett a falak árnyékában. Sejtelmes homály lengte körül a szűkös helyet, nekünk mégis tágas volt. Újra Sophie háta mögé kerültem, aztán lassan leoldottam a szeme elé kötött inget, és egy gyors mozdulattal megnyitottam a zuhanycsapot.
A víz szanaszét spriccelt, csak utólag vettem észre milyen hideg vizet lövell felénk. Közelebb vontam a didergő lányt, és addig öleltem magamhoz szorosan, amíg a víz kellemesen fel nem melegedett.
- Fürdésidő van, kisasszony! Ugye nem gondolta, hogy ezt elhappolhatja?
Tekintetébe kapaszkodtam, miközben átnedvesedett pólóját sodortam felfelé derekán. Tenyeremet lapockáira helyeztem, úgy csókoltam le egy - az ajkán megülő - vízcseppet. Elnevettem magam az őrültségen, amit éppen csináltunk. Szabályellenes volt, veszélyes, mégis annyira ártatlan. Egy csepp után kettő gördült szerelmes ajkaim alá, majd egyre több és több. Érintésemmel tisztítottam meg hófehér bőrét, ami alatt az erekben vert pulzus egy magasabb atmoszféra ütemére járt. A pólót áthajítottam a magas falon, egyenesen a mellettünk álló kabinba.
Úgy éreztem fokozatosan mosom le róla az Anderson nevet, apránként adom neki saját családnevem betűit.
Akár a téli hó, akár a patyolat, olyan tisztává vált a név birtokában.
Sophie White - semmi kétség, ez a hangzás a legtökéletesebb angyalian szép nevéhez.

Egyetlen mondatával képes volt elsöpörni a fájó gondolatatokat. Egyetlen mondattal ilyen hatást képes kifejteni rám. Nem volt mit tenni, az övé voltam, s azt kezdett velem, amit csak akart. Pillanatokon belül álló helyzetben találtam magunkat, holott épp az ellenkezőjét vártam egy sejtelmes mondat után. Kényeztetést, az áhított édes gyönyört. Egy pillanatig elhittem, hogy mégis... de az ing a padló helyett szemeimre borult, jótékonyan elfedve a lényeget. Átadtam magam az irányításnak, teste vezetésének. Csupán a hangok vezéreltek, de a biztos pont végig mögöttem maradt. Amint kiléptünk az ajtón- a zár elfordulása elég árulkodó volt- kérdezősködni kezdtem. Az éjszaka kellős középen hová vihet? Ráadásul a fiú hálókörletben? Egy forduló, hajamba csókokat hintett, még egy forduló, tovább nyugtatott, két újabb irányváltoztatást követően cuppogva lépkedtünk a visszhangos helyen. Célba értünk. Az ing lekerült addigi helyéről, felfedve a környezetet. A felismeréssel egyidejűleg érkezett meg a hűsítő nedvesség, mely az izgalomtól felforrósodott bőrömet egyetlen másodperc alatt jegessé dermesztette. Matt vont ölelő karjaiba, meztelen bőrével próbát melegen tartani, amíg a ránk spriccelő víz eléri a megfelelő hőfokot. Karjaimmal szorosan öleltem, már a látvány is élvezetet nyújtott. Az előre vetíthető képekbe inkább bele se gondoltam, átérezni akartam...
- Mr. White, csak nem képzeli, hogy kihagynék egy ilyen fontos... tevékenységet?- simítottam végig gerincének ívén, miközben pajkosan vesztem el tekintetében. - De csak ha csatlakozol hozzám – ennél egyértelműbben nem is adhattam volna beleegyezésemet az őrült kalandba.
Valahol egy angyalka hárfázni kezdett, miközben rosszallóan csóválta fejét. Ne itt! Bárki bejöhet! Nem a vággyal volt probléma, mindössze a helyszínnel. Ugyan már, ki jár hajnali egykor a zuhanyzóban rajtunk kívül? Az angyalka intelmeivel együtt tovasuhant, egyetlen pillantás elég volt a velem szemben álló fiúra, hogy meggyőzzem magam; ez a helyes döntés. A zubogó víz alatt mégy selymesebbé váló bőre édesen kényeztetett, ajkai betelhetetlenül tapadtak az enyémekre.
Egy ruhadarabbal kevesebb tudott rajtam átnedvesedni, hála Matt ügyes kezeinek. Érintése nyomán lángra kapott a bőröm, minden pillanat maga volt a csoda. Eközben a víz lemosta rólunk a múltat, nem voltunk se többek, se kevesebbek, csak Matt és Sophie, akik szeretni akarták egymást.
Miénk volt az egész éjszaka, nem kellett sietnünk sehová.
- Akarsz játszani? - kérdeztem cinkosan, miközben egyetlen pillanat erejéig sem engedtem el a vízcseppekkel megszórt testét. - Egy kérdést, egy ruhádarabért- kacsintottam rá.- Te máris vesztésre állsz- nevettem el magam. Rajta mindössze a nadrág volt, illetve ami az alatt volt. Én még „bővelkedtem” a ruhaneműkben, vagy legalábbis mindenképpen több volt még rajtam, mint Matt-en.
- Első kérdés, mi a legnagyobb álmod? - nem tudtam, mennyire merhetek komoly válaszban reménykedni. A pillanat heve lehetséges, hogy megpecsételi a témát, esetleg viccet űz belőle. Kíváncsi voltam, a mai nap után mi Matt álma, mire vágyik még. Hogyan tehetném még boldogabbá? Hogyan kerülhetne hozzám még közelebb? Leszámítva az aktuális jelenet kifutását. Nem óhajtottam teljesen derékba törni a hangulatot, mindössze még egy kicsit játékosabbá akartam tenni a perceket. Mindössze néhányszor hatvan egységnyi időtartam, és tovább játszadozhatunk, nem csak a szavakkal. Ennek bizonyítékaként, nem engedtem a huncut pillantást, és azt sem hagytam, hogy Matt ezt gondolja. Finom érintésekkel biztattam a játékra, játékos pillantásokkal és leheletfinom csókokkal akartam előcsalogatni a választ. Buta játéknak tűnik, a legérzékibb pillanatban? Nem, egyáltalán nem, mindössze egy kis ösztönző...

- SZÍVESEN CSATLAKOZOM, hogyha tényleg igényt tartasz rá. Várjunk csak! Anélkül is... - válaszoltam felhívására. A víz egyre forróbbá vált, s mintha a falba szerettem volna épülni, a hátam közepén éreztem a keverőt. Hátam mögé nyújtóztam, hogy egy kis hideg vizet engedjek magunkra. A vérkeringésünk lassulása altatóan hatott az éjjeli óránkban, hát szükségünk volt egy kis felfrissülésre. Jeges olvadás kúszott végig a karunkon, miközben én karjaimban cirógatva ringatóztam a tejbőrű lánnyal. Kezeink összekulcsolódtak, fokozatosan haladtam a kulcscsontján lefele, egészen a számtani középig. Szegycsontján megültek ajkaim, ujjaim kifűztem, s izgatott mégis kontrollált tempóban csípőjére futtattam.
- Egyelőre egyetlen álmom van, hogy megszabadulj a melltartódtól - súgtam fülébe. Háta mögé léptem, miközben vállaira horgonyoztam kézfejem, ami onnan sodródva, ringatózva hullott le a lapocka magasságába. Az átnedvesedett ruhadarab csatja végül megadta magát nekem és zöld utat adott a szerelemnek. Fogaim közé vettem a bal pántot, úgy húztam le puha válláról. Csókot hintettem a bőrrétegre, ami a hideg hatására porcelánossá vált. Hátam mögül megnyitottam a forró vizet, amiért Sophie hálásan felnyögött. - Az én kérdésem következik: Képes lennél hátrahagyni az államokat akkor is, ha a szüleid elleneznék? Ha elmennék... - tettem fel ezt a kérdést, még mindig a háta mögött szobrozva. A levegő gőztartalma megnőtt, jótékony felhő gyűlt a kabinban.
Sophie-t megragadtam két vállánál fogva, és gyöngéd érintésemmel magam felé fordítottam. A szemét pásztáztam, érdekelt a válasza. Tudtam, hogy éppen szerelemittas, hogy éppen láztól fűtött, mégis bíztam abban, hogy még így is képes olyan választ adni, ami a holnap eljövetelével sem veszti érvényét. Figyeltem a nedves szempillák alól kukucskáló szemeket, ahogyan szavak után kutatnak. Talán a zavar volt az, ami akkor a szemeibe szökött. Egy pillanatra sem engedtem el a tekintetét, végig azon tartottam a szememet, lássa: nem holmi kujonságból pattintottam le róla a ruhaneműt.
A kinti folyosóra néző ablakon keresztül zaj szűrődött be. Fiúcsapat piszmogása hallatszott, s pár kavics koppanása az ablakon. Zavart tekintettel néztem az ablak irányába, de az én szintemről semmit sem lehetett látni, ahhoz túl magasan volt. Természetesen ennek a jó oldala, hogy ők sem láttak minket, csupán sejthették, mi folyik idebenn.
- Hűha, White! Valaki nagyon rossz időben ment a fürdőbe, és főként rossz személlyel. Egy lány a fiúkörletben? Aki nem más, mint... dobpergést kérek, srácok... Sophie Anderson! Ha ennek híre megy, ti lesztek BB legújabb kis kedvencei - hallottam kintről a kiabálást. Fiúk vihorászása töltötte meg a folyosó kietlenségét, azonban a zaj tisztán hallhatóan kintről érkezett. - Sophie, szivi, Matt után mi is beneveznénk egy körre! A mi álmainkat is valóra válthatod, kislány! Nézzétek! - szólt ezúttal a fiúkhoz. Az én szívem zakatolt, képes lettem volna a szobámban heverő kést a fiú torkára tolni. A velem szemben álló lány zaklatottnak tűnt, amire maximálisan meg volt az oka. Rossz ötlet volt idejönni, az egész az én hibám volt. - Srácok, az ott a gondnok! Mr. Evans! Mr. Evans, ahogyan hallom, egy kis fennakadás van a fürdőben, nem nézné meg a kedvünkért?
Abban a pillanatban megfordultam, elcsavartam a csapot. Sophie jól tudta, mi következik most, itt az ideje olajra lépni. Kapkodva a felsőteste elé rántotta az ingemet, majd kilépett a kabinból.
- Irány a szobám pár ruhadarabért, aztán húzzunk el innen! Futólépés!

Pajzán kuncogás szűrődött ki ajkaim közül kívánságának hallatára. Abban a helyzetben tényleg nem várhattam erre a kérdésre komoly választ. Miután megkaptam az áhított választ, ő behajtotta a ruhadarabra vonatkozó ígéretemet. Selymes mozdulatokkal szabadított meg a vizes holmitól, ajkai és fogai bőrömet karcolták, beleborzongtam az érintésekbe. Csak lehunytam a szemem, és hagytam, hadd kússzon végig a bőrömön a mámorítás. Kezei határozottakká váltak, mintha egy magasabb erő parancsolt volna nekik. És tényleg így volt. A kíváncsiság, talán némi bizonytalansággal vegyülve. A kérdése őszintén meglepett. Zavartan pislogtam megannyi vízcsepp közepette. Mielőtt válaszolhattam volna neki, egyre élesedő zaj tört utat a világunkba erőszakkal magának. Hangok, melyek tudatról árulkodtak, a legszörnyűbb és legcsodálatosabb tudatról. Az emberiről. Bántó szavakat hangoztattak, irigykedő, gúnyolódó hangnemben. Szorosan Matt-hez simultam, takarásába húzódtam. BB és a cikkei, kit érdekelnek? Ez volt akkor az utolsó gondolatom, a lényeg az azonnali menekülés lett volna. Azonban az újabb megjegyzés lekapcsoltra nálam a világítást. A szivi szó egyébként is a gyönge pontjaim közé tartozik, szét tudnék tépi bármit ezért a megalázó megszólításért. Izmaim szabályszerűen megfeszültek az újabb mondatok hatására, a düh fizikálisan érezhető jellemzői öntöttek el. Mire észebe kaptam, a gondnokot említették. Mr. Evans egy korosodó férfi volt, kissé görnyedt háttal, ősz halántékkal, karvalyszerű orral és állandóan ingázó fejmozgással. Mindig elégedetlen volt, ennek pedig legszembetűnőbb jelét adta a folytonos fejcsóvával és a hozzá tartozó már-már reszelős morgással. Inkább hasonlított egy vén medvére, mint egy gondnokra. Matt szavainak hatására magam elé kaptam az inget, majd belebújtam és szorosan magam köré fogtam. Kifelé menet füttykoncert fogadott minket, alpári megjegyzések kíséretében. Kénytelen voltam visszafordulni, legalább egy másodperc erejéig.
- Fogd be a szádat, idióta! Ha be akarsz nevezni valakinél egy körre, akkor az legyen a melletted álló „szépfiú”, más úgyse képes téged elviselni. Egyébként is, öt centis álmokkal nem foglalkozom – vakkantottam oda a fiúk közül legkiemelkedőbb „rétornak”. És már rohantunk is Matt szobájának irányába. A sarkon túlról még hallottam a gondok dörmögését.
- Mi a fene történt itt?- mennydörögte. Összébb húztam a magamat, alig vártam, hogy beérjünk a biztonságos menedékbe. Felkapcsoltam az asztali lámpát, majd azonnal a szekrény elé léptünk. Bent sem volt nagyobb rend, mint a szobában, két törölközőt mégis sikerült találnunk.
- Ne kezdd el azt mondani, hogy a te hibád az egész. Együtt másztunk bele, közös a felelősség. Mellesleg, kit izgat? Féltékenyek voltak, irigyek, csupán a gúnynál jobb eszközük nem volt ennek kimutatására – jelentettem ki, amint megláttam Matt bánatos tekintetét. - Ne ostorozd magad érte, nem történt semmi visszafordíthatatlan. Csak néhány ostoba kíváncsiskodó kukkolóval találkoztunk össze, akik...- nem mondtam tovább. Megsimogattam a karját, puszit nyomtam még nedves arcára. Közben kaptam egy inget, amiért roppant hálás voltam. Akár egy szemérmes kislány, elfordultam Matt tekintete elől, de nem léptem távolabb. Levetettem magamról a vizes rongyot, közben szinte végig magamon éreztem a tekintetét. Nedves hajam a bőrőmre tapadt, tisztán rajzolódtak ki a tincsekből lecsorgó vízutak a hátamon. Belebújtam a másik ingbe, gyorsan begomboltam, hajamat becsavartam a törölközőbe, és egy vacogó ötlettől vezérelve kibújtam a nadrágomból. Az ing combközépig leért, de nem melegített túl sokat.
- Remélem valamilyen nadrág alternatívával is rendelkezel- emeltem tekintetemet a fiúra. Még mielőtt válaszolhatott volna, kopogás hallatszott az ajtó felől. Azonnal fedezékbe húzódtam, jobb hely hiányában az ajtó holtterébe. Matt-tel még utoljára egy cinkos pillantást váltottunk, majd ajtót nyitott. Az ismerős dörmögés visszhangzott az küszöb előtt.
- Na, azt mondták, ez a magáé – óvatosan leskelődtem az ajtó mögül. Az idősebb férfi a fiatalabb kezébe nyomott egy átázott gombolyagot. Minden valószínűség szerint a ruháimat. - Értem én, hogy fiatalok, meg, hogy mit akartak ott. De mér' kellett eláztatni az egész helyet?- válaszra várt a férfi. Igazából nem mi áztattuk el, de jobbnak láttam, ha erről a tényről nem én világosítom fel egy szál semmiben a korosodó férfit. - Ráadásul ma meccset közvetítenek...- kezdett bosszankodásba - ehelyett mehetek maguk után takarítani - szinte magam előtt láttam, ahogyan ingatja a fejét. - Na jól van, most az egyszer szemet hunyok, de csak mer' jó ízlése van. Aztán nehogy megfázzon az a kislány ezek nélkül.- kacarászott saját magán az öreg. Sosem hallottam még nevetni, biztosan mókás látványt nyújtott. Kezemet szám elé kaptam, visszanyeltem a feltörni kívánkozó nevetést, alig vártam, hogy bezáruljon az ajtó.
És végre, valahára megtörtént. Mosolyom átütő volt. Matt is nagyon viccesen festett az ázott pólómmal és melltartómmal a kezében. Mint aki épp csomagolni készül... erről eszembe jutott az ominózus kérdés.
- Amit a fürdőben kérdeztél... - tiszta volt a fejem, a vágy már csillapodott, nem mintha egyetlen pillanat alatt nem lehetne újból feléleszteni, de erre komolyan szerettem volna neki válaszolni.
- A szüleim... ők...szeretem őket. Nagyon. Akkor is, ha defektes a családom, nekem ők fontosak. Sosem akarnának nekem direkt ártani, ha ellenezni fogják is a mi tervünket, azért teszik, mert meg vannak győződve róla, hogy még gyerek vagyok. Talán valahol még igazuk van. Biztosan van egy gyermeki részem, ami sosem fog felnőni. Az ő gyerekük leszek, mindig. Az ellenzés másik oka nyilván a te személyed lenne. Nos, ezzel meg kell barátkozniuk, mert én így döntöttem. És senkinek nem hagyom, hogy helyettem döntsön. Ezek után amit most fogok mondani, az szintén az én döntésem, melyet a legjobb belátásom szerint hoztam meg, már nem gyermeki naivitással, hanem érett gondolkodással: elmennék veled, Matt White - ujjaiba fűztem sajátjaimat, a létező összes távolság kiszaladt a világból, ismét csak mi ketten voltunk. A varázsos pillanatokat vacogó testem törte meg. Ruhátlan lábaim egyre jobban kívánták a meleget. A táskám kiborított tartalma után kezdtem tekintetemmel kutatni, megláttam az aprócska csillogó tárgyat, amit kerestem.
- Kellene nekem egy nadrág. Olyan, ami nem esik le rólam – hiába szépítjük, Matt összes ruhája túl nagy volt rám. - Vagy átvágtázunk az én hálókörtelembe így- mutattam végig magamon- vagy csak te mész, és hozol nekem egy nadrágot. Adok kulcsot. Az ablak felőli szekrény az enyém. Mindegy, melyiket. És fehérnemű is jól jönne. Meg egy cipő. Ha el akarunk menni innen, akkor mindenképpen. Ha maradunk, akkor reggelig ezek megszáradnak -húztam el a számat. Szegény fiút, minta bevásárolni küldeném. Felkaptam a kulcsot, meglebegtettem a levegőben.
- Együtt menjünk vagy csak te?- mindkét verzió kivitelezhető volt, bár nekem nyilván a második lenne a kényelmesebb. De az első a nyugtatóbb. Vele lennék, együtt kalandoznánk. Ekkor villant be, hogy nem raktam el a vázlatfüzetemet. Sutton nincs ma éjszaka bent, nem számítottam rá, hogy rajtam kívül ma bárki más beteheti oda a lábát. A vázlatfüzet utolsó lapján Matt volt. Elloptam arcának vonásait, újraalkottam a füzetlapon. Muszáj volt életre keltenem festékekkel, legalább ott látnom kellett, ha már az elmúlt egy hónapban megvonta magát tőlem...